1914-ben kezdődött és 1933-ban fejeződött be a modern munkásmozgalomnak az a tragikus szakasza, amelyben a szociáldemokrata párt megkorrigálhatatlanul elkispolgáriasodott a folytonos opportunizmusban, a kommunista párt pedig összezavartan és fölkészületlenül összeroppant a reakció szervezett támadásai előtt. A szociáldemokrata pártokat ugyanúgy készületlenül találta annak idején a világháború kirobbanása, mint ahogyan, húsz esztendő múltán, a kommunista pártokat készületlenül találták a nemzetközi reakció rohamai. Időközben a kommunisták pontról pontra kimutatták a szociáldemokraták mulasztásait, a paktumok sorozatát és végül behódolásukat a polgári állameszmének. De remélhetőleg nemsokára megfogamzanak majd az egységes munkásmozgalom
csírái s ennek a mozgalomnak a teoretikusai ugyanígy, joggal és kellő történelmi adattal alátámasztva, rá fognak mutatni a kommunisták éretlen politikájára, puccsista blanquizmusára és végül, parlamenti behódolására.

A II. Internacionálé egy emberöltő alatt hasznavehetetlenül elöregedett, ez ma már történelmi tény s holnapra nyilvánvalóvá válik a III. Internacionálé széthullása, amely a társadalom forradalmi szakaszában szervezeti megerősödéséig sem tudott fölfejlődni. Szörnyű vádak lennének ezek, ha nem látnánk magunk előtt a valóság tényeit.

A megtörtént balfogások sorozatából nem akarunk erényeket kovácsolni a magunk részére, akik évek óta ellene voltunk a két munkáspárt oktalan politikájának.

Világosan láttuk a tragédiát, aminek be kellett következni.

De hiábavaló lenne most a „forradalom bűnöseiről” beszélni olyan sóvár rosszindulattal és fölényes gőggel, mint annak idején a „háború bűnöseiről” beszéltek.

A német eseményeket tekintve, például, oktalanság lenne akár csak
Scheidemannt^[1], akár csak Thälmannt^[2]okolni a katasztrófáért. Marxi történelemszemlélet alapján lehetetlen föltételeznünk, hogy egyes személyek megfordíthatták volna az események vonalát. Egyének álltak a mozgalom előterében, de ezek a személyek csak exponált figurái voltak magának a még ki nem alakult osztályakaratnak és forradalmi erőnek. Scheidemanntól és Thälmanntól fenntartás nélkül csakúgy nem kérhetjük számon a forradalom elbukását, mint ahogyan Noskevel^[3] és Janka Andreassal^[4], akit 1933-ban nem azonosíthatjuk egyrészről a szociáldemokrata, másrészről a kommunista pártot, mint munkástábort.

A forradalomnak történeti adottságoknál fogva el kellett buknia.

Ezeknek a törvényeknek részletes megmutatása, a helyzet pontos meganalizálása nem lehet ennek a néhány soros írásnak a föladata. Annyit azonban elvi álláspontunk tisztázásául le kell szögeznünk, hogy a háború utáni forradalmi
hullámot nem a proletáriátus ereje, hanem a burzsoázia gyöngesége táplálta és indította el útjára. A háború gazdasági, politikai és morális romjain adva voltak a forradalom objektív előföltételei, de majdnem a maguk egészében hiányoztak a győzelmes harc szubjektív, emberi föltételei. A háború viharában nemcsak a burzsoázia, hanem a proletariátus tábora is dezorganizálódott és demoralizálódott. Az egyik oldalon adva voltak a kétségbeesett gazdagok, a másikon pedig a nekikeseredett szegények. S a proletariátus, amely kezében fegyverrel tódult haza a frontokról, lázadozva izzott a körülvevő káoszban, de föllobbant indulatait nem tudta forradalmi öntudattá fokozni.

A tragikus fordulat akkor vette kezdetét, mikor a munkásmozgalom kettészakadt.

Ettől a pillanattól kezdve a forradalom stratégiai vonala is ketté szakadt s
a ketté szakadt vonal, mint két mérges kígyó egymásnak esett, teljesen megfeledkezvén a másik oldalról, a birtokon belül maradt, tudatosan szervezkedő reakcióról. Nem az a baj, hogy a szociáldemokrata párt ketté szakadt, ennek a proletárosztályon belül lévő gazdasági és szellemi rétegeződés miatt be kellett következnie s valljuk be, a magunk részéről egyszer és mindenkorra megvalósíthatatlannak tartjuk a két párt egyesülésének szép álmát.

A proletariátus osztályán belül éppen úgy meg vannak az ellentétek, a különféle súrlódási felületek, mint ahogyan a polgári osztályon belül meg vannak. De amíg a polgári osztályon belüli ellentétek harca nem egymás ellen, hanem, ha máskép nem megy, egymás ellenére is a profit megszerzéséért folyik, addig a proletárosztályon belüli ellentétek teljes erővel és elvadultsággal egymás ellen éleződtek ki. Mindkettő marxista pártnak vallotta magát s ahogyan szétszakították a szervezeti egységet, ugyanúgy a marxi ideológiát is ketté szakították. Éveken át az egyik csak az evolúció, a másik csak a revolució elméletét hangsúlyozta ki.

Holott a marxi szocialista koncepció úgy az evolúció, mint a revolució elemeit magában foglalja. Marx sohasem beszélt a demokráciáról máskép, mint közbeeső periódusról, melyet a munkásság föltörekvő erejének kell kiharcolnia, hogy aztán a demokrácia kereteiben fölkészülhessen a diktatúra szakaszára, mely az osztálytársadalom megszüntetésének s a szocialista közösség felépítésének előföltétele. A két párt egymás elleni harcának lendülete az egyiket elszántan jobbra, a másikat elszántan balra tolta. Elvakultságukban az eszközt célnak látták.

A szociáldemokraták a demokráciára, a kommunisták a diktatúrára esküdtek ahelyett, hogy a kettőt egymás szükséges kiegészítőjének fogták volna föl a cél érdekében. A pártok gócpontjában a megsértődöttség és féltékenység jellemezte ezt a harcot s az átgondolatlanul kiadott jelszavak összezavarták a proletáriátus
tisztánlátását. Különben érthetetlen lenne a két tábor közkatonáinak egymás elleni támadása, a szervezett munkásság jobbszárnya úgy harcolt a kommunisták ellen, mint politikai bérencek, bolsevik ügynökök ellen s a balszárny tűzzel és vassal támadt föl a szociálmunka demokraták, mint szociálfassiszták ellen.

Munkás állt szemben munkással, a Marx-idézetekkel zsonglőrködő éretlen és lelkiismeretlen vezérek jóvoltából, miközben a reakció majdnem zavartalanul szervezkedett a döntő ütközetre. A szociáldemokraták politikája tolerálta a polgárság aspirációit, a kommunisták annyira belelovalták magukat a diktatúra
frazeológiájába, hogy megfeledkeztek élni a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel. Egymást akarták elpusztítani az útból s közben megfeledkeztek Hitlerékről, akik egyenes vonalban a hatalom meghódítására törekedtek. A szociáldemokraták demokráciarögeszméje jó volt nekik arra, hogy összehozzák és megerősítsék erőszakszerveiket s a kommunisták diktaturarögeszméje jó volt nekik arra, hogy a „fenyegető vörös rém” ellen maguk mellé állítsák a megriadt birtokos osztállyal együtt az elnyomorodás lejtőjére jutott kispolgárságot s a munkanélküli proletáriátus nagy tömegét is.

Lenin határozottan és világosan különbséget tett a taktika és opportunizmus között, de ezt a tanítást a munkáspártok egy pillanatra sem tudták fölérteni. Hitlerék azonban nemcsak megértették, hanem helyesen, céltudatosan éltek is vele. A szociáldemokraták opportunizmusukat mindvégig taktikának minősítették, a kommunisták féltek a taktikai lépésektől, nehogy opportunistáknak tűnjenek ellenfeleik előtt. Hitlerék jobbra és balra „paktáltak”, de azok, akik annakidején ezt butaságnak és gerinctelenségnek minősítették, ma
láthatják, hogy a „paktumok” nem paktumok, hanem a cél érdekében alkalmazott taktikai fogások voltak. A taktika és stratégia lényegét egy mondatban így értelmezhetjük: „Együtt ütni és külön menni”.

Ezzel szemben a két munkáspárt külön ment és egymást ütötte.

Számítottak a polgári osztályon belüli ellentétek kiéleződésére, „optimizmusukban” odáig mentek, hogy a jelenlegi válságról^[5]megállapították, ez az utolsó válság, a kapitalizmus végórája. Úgy látták, hogy a polgári osztályon belül olyan erősek az ellentétek, hogy ezekből az ellentétekből adódó harcba az egész rendszernek bele kell pusztulnia. Ez a „tudományos diagnózis” nemcsak, hogy nem vált be, de bénítólag hatott vissza magára a proletáriátus mozgalmára is. Marx idevonatkozó megállapításaival szemben föltételezték, hogy a kapitalista termelési rendszer, egy bizonyos fokon, önmagában összeomlik. Ma már a vak is láthatja, hogy a polgári osztályon belüli ellentétek a profit utáni hajszából adódnak, de céljuk semmilyen formában nem az, hogy a föltörekvő osztálynak segítséget nyújtsanak. Az egymás ellen villongó polgári pártok a föltörekvő osztállyal szemben minden időben egységesek voltak és életük végéig azok is maradnak. Ezt a fönnálló rend birtokviszonya és a polgárság osztálytudata határozza így meg.

Látjuk, hogy ezidőszerint nem így van ez a proletariátusnál. A proletariátus osztálytudata most van kialakulóban, a termelésben az alárendelt szerepét tölti be s politikai harcainak nincsenek kellő hátvédei. A polgárság, mint a termelő eszközök birtokosa, politikával védekezik és fegyveres erőszakszervezetekkel tartja féken a fennálló rend ellenfeleit. Azé az alkotmányozó jog, akié a
termelő eszköz! A munkásságnak semmije nincs munkaerején kívül, politikájának tehát csak annyiban lehet jelentősége, amilyen mértékben erősek mozgalmi szervezetei. Politikájának nem a parlamenti képviselők száma, hanem az üzemi és szövetkezeti szervezetek tagsága és akcióképessége határozza meg jelentőségét. Lásd: Hitlert nem a barnainges parlamenti képviselők, hanem a fegyveres szervezetek segítették a kancellári székbe.

Ezzel szemben a két munkáspárt szervezeteinek a jelentősége a közelmúltban jóformán a nullára apadt. Ők még mindig komolyan versenyeztek a mandátumokért, holott a reakció pártjai már nyíltan kutyába sem vették a parlamentet.

A szociáldemokraták miniszterségért verekedtek, a kommunisták pedig Moszkvából hazahozták az agg Klara Zetkint^[6] hogy mint korelnök megnyissa a Reichstag üléseit. Papen^[7] hogy demonstrálja a parlament semmibe vevését, ezen a napon Hindenburghoz utazott, az elnök vidéki rezidenciájára. Ezen a napon lett félremagyarázhatatlanul világossá a két munkáspárt oktalan elpolitizálódása s egyben az is világossá lett, hogy a két ellenséges párt nagyrészt csak frazeológiában különbözik egymástól.

A parlamentárizmusnak, ennek az adekvát polgári kormányformának, mindketten fanatikus hívei s a magukat ortodox marxistáknak valló kommunisták semmivel sem kevésbé Lassalleánusok mint a bernsteini revizionizmusba ragadt szociáldemokraták.^[8]

A hatalmas színjáték után a fügöny öszecsapódott. Marx halálának 50-ik évfordulóján a nemzetközi munkásmozgalom hulláma rohamosan süllyed a mélypont felé. Az ellenforradalmi Románia után Németország, utána Ausztria következik és Rómában Mussolini védnöksége alatt már dolgoznak a négy nagyhatalom szövetséges összeépítésén. Születendőben van és világra fog jönni
MacDonald bábasága^[9] mellett az olasz, német, angol és francia kormány fasiszta blokkja. Sötét, reakciós idők következnek. A munkásmozgalomnak jóformán újból elölről kell kezdenie mindent.

És elölről is fogja kezdeni, mert ez a fejlődés törvénye. Nincs előle kitérés. A harc újra indul és erősebb lesz minden eddigi harcnál.

A pártok veszekedései helyébe az osztály küzdelme fog lépni, ahogyan azt a történelmi materializmus a proletariátus föladatává teszi. Ennek az új harcnak az eddiginél tudatosabbnak és organizáltabbnak kell lenni. És ez a tudatosság és organizáltság lesz a garanciája az emberiség fölszabadításáért folyó küzdelem győzelmének.