Mario Tronti: Lenin Angliában

Az autonóm mozgalom – és azon belül az operaismo – nem egészen ismeretlen a magyarországi olvasók számára. Annak a generációnak a sztárfilozófusa, Antonio Negri – szerény érdeklődés mellett – még előadást is tartott itthon, művei hivatkozási alapok voltak az alterglob generáció számára.

Azonban ha az ember mélyebben beleássa magát az olasz hosszú ’68-ba, akkor egy másik filozófust talál: Mario Trontit, aki 1956 szakadása után próbálta filozófiailag újraalapozni a forradalmi cselekvést. A nagy műve, a Munkások és a Tőke (Workers and Capital) 1966-ban jelent meg, de az angol fordításig 2019-ig kellett várni.

Magyarul jóformán semmi sem jelent meg se tőle, se róla. Eddig.

Találgathatunk az indokokról, de egyszerűbb hagyni, hogy a szöveg magáért beszéljen. Tronti egy olyan helyzetből beszél, amikor a cselekvés ellehetetlenül, hiszen a munkások szervezetei – a kommunista pártoktól a szakszervezetekig – egytől egyig lepaktálnak a tőkés állammal, feladják a forradalmat és valamiféle „közös menedzsmentre” esküsznek fel. Az osztályharcot váltsa föl az osztálybéke.

Ebben a válsághelyzetben gondolta végig a dolgokat Tronti, és jutott arra a félelmetes következtetésre, hogy a munkások kívül állnak a politikán – de belül vannak a tőkén. A bolsevik elképzelés, miszerint a tőke és a munkásság egymással szemben áll, feloldódott: s ennek a képzetnek a tükre, a polgári gondolat, miszerint a tőke diktál mindennek, szintén hamis. Valójában a tőke követi a munkásosztályt, amennyiben az tudatosan harcol.

Ennek az egyszerű gondolatnak a sarokköve a Lenin Angliában – a következményei pedig brutálisak voltak. Mert Trontit megpróbálták félresöpörni, de azok, akik komolyan vették a következtetéseit, azoknak nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai nem egy távoli, absztrakt dolog, hanem a kezük között áramló folyamat, amibe bele tudnak avatkozni.

Nem radikálisok voltak vagy aktivisták, hanem militánsok. Az utolsó forradalmi roham mártírjai.

Ismernünk kell hát azt, amit ők igazságnak véltek.

Az osztályharc új korszaka kezd megnyílni előttünk. Ezt a munkások kényszerítették a tőkésekre azzal a tényleges erőszakkal, amely a munkások  gyárakban való szervezett erejéből származik. A hatalmi egyensúly stabilnak tűnik; az erőviszonyok kedvezőtlenek. És mégis, pontosan ott, ahol a tőke dominanciája a legerősebb, ott hatol a legmélyebbre a munkásosztály fenyegetése.

Könnyű erről megfeledkezni. Alapos és mély vizsgálatnak kell alávetnünk a munkásosztály osztályhelyzetét. A tőkés társadalom saját fejlődési törvényekkel rendelkezik: a közgazdászok találták ki, a kormányok vezették be, a munkások pedig elszenvedték. A munkásosztály fejlődésének törvényeit ki fogja vajon felfedezni? A tőkének megvan a történelme és megvannak a történészei, akik megírják azt. A munkásosztály történelmét ki fogja vajon megírni? A kapitalista kizsákmányolás számtalan módon tudta eddig érvényesíteni politikai uralmát. De vajon, hogy jutunk el a munkás diktatúra, mint szervezett uralkodó osztály következő formájához? Türelmesen kell dolgoznunk, belülről, éles helyzetben, ezen a robbanékony társadalmi anyagon.

Mi is előbb a kapitalista fejlődést figyeltük meg, majd a munkások küzdelmét. Ez hiba. Arra van szükségünk, hogy megfordítsuk a problémát, felcseréljük az előjeleket, visszatérjünk az alapokhoz, az alapot pedig a munkásosztály küzdelmei jelentik.

A társadalmilag fejlett tőke szintjén a kapitalista fejlődés alárendeltje lesz a munkásosztály küzdelmeinek; mögöttük kullog és hozzájuk kell igazítania a saját termeléséhez szükséges politikai szerkezetét. Ez nem egy szónoki fogás, nem az a célja, hogy javítson a bizalmon. Igaz: sürgető, hogy levessük magunkról a munkások vereségének érzetét, mely évtizedek óta visszahúzza ezt a mozgalmat, mely az egyetlen forradalmi mozgalomként született, nem csak a mi korunkat értve. A sürgető gyakorlati szükséglet azonban soha nem elégséges alapja egy tudományos tézisnek: annak a saját lábán kell állnia, az anyagi, történelmi tények szilárd talapzatán. Mindenkinek tudnia kell, hogy a burzsoázia által ezerszer elátkozott 1848 júniusában a munkásosztály fellépett a színpadra, és azóta sem hagyta el: önként vállalt szerepeket időről időre – mint színész, mint súgó, mint technikus vagy mint dolgozó –, miközben mindvégig arra várt, hogy a nézőtér sorai közé mehessen és a közönségre támadhasson. Hogyan jelenik meg a munkásosztály ma, a kortárs történelem színpadán?

Új megközelítésünk abból az állításból indul ki, miszerint nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt, a munkásosztály sajátos, jelenlegi politikai helyzete ad irányt és kényszerít formát a tőkés fejlődésre. Ennek az elvnek a fényében kell új képet alkotnunk a világot behálózó társadalmi viszonyokról.

Vegyük ennek a hálózatnak az alapvető anyagi adottságát: azt a tényt, hogy a világpiac újjáépítésen megy keresztül, mely folyamat akkor kezdődött, amikor megszűnt rajta a sztálini szorítás. Könnyű lenne ezt gazdasági fogalmakkal magyarázni, a piacoknak a tőkés termelésben játszott szerepét matematikai problémává redukálni. A munkásosztály nézőpontja azonban politikai magyarázatot keres. A mai egységes világpiac a társadalom munkaerejének nemzetközi szintű ellenőrzését jelenti. Lehetséges – nehézkesen – az árutermelést egy korlátozott szabadkereskedelmi övezetben megszervezni. A munkásmozgalmat nem. Történetileg, születésétől fogva, a munkásosztály munkaereje nemzetközi szinten homogén volt, és ez – egy hosszú történelmi időszak alatt – arra kényszerítette a tőkét, hogy maga is ugyanennyire homogénné váljon. És ma éppen a munkásosztály világszintű mozgalmainak egysége kényszeríti a tőkét egy gyors és ugyanannyira egységes válaszreakcióra.

Amikor azt mondjuk, hogy a munkásosztály nemzetközi mozgalmai egységesek – hogyan ragadhatjuk ezt meg? A hivatalos munkásmozgalom különféle intézményi szintjei megosztottságot hoznak létre mindenhol; a kapitalizmus struktúrái mindent egyesítenek – de csak a tőke érdekében. A politikai harc cselekedetei nem igazolhatóak tapasztalati eszközökkel. Az egység bizonyításának egyetlen módja annak megszervezése. Ekkor felfedezzük, hogy a munkásosztály egységének új formái a munkásosztály küzdelmeinek új formáiban vannak elrejtve, és hogy ennek a küzdelemnek a síkja a nemzetközi társadalmi tőke szintje.

Ezen a szinten a munkásosztály politikai helyzete még soha nem volt ilyen egyértelmű: a történelemben akárhol is találjuk az iparosított munkaerő koncentrált társadalmi tömegét, egyből puszta szemmel is láthatjuk ugyanazokat a kollektív hozzáállásokat, ugyanazokat az alapvető gyakorlatokat, és a tipikus politikai növekedést is. Az együttműködés programszerű elvetése, szervezett passzivitás, munkaszüneteltetés, politikai alapú munkamegtagadás és a permanens küzdelem folytonosságának biztosítása – ezek azok a sajátos történelmi formák, amelyek a munkásosztályra ma általánosan jellemzőek. Átmeneti formái ezek egy átmeneti helyzetnek, amelyben a munkások már meghaladták régi szervezeti formáikat, de még előtte vannak egy újnak, és ami azt illeti, semmilyen politikai szervezetük nincsen, legyen az reformista vagy forradalmi.

Alaposan meg kell tehát vizsgálnunk és jelentőségében megértenünk a munkásmozgalom történetének ezen interregnumát, mivel a belőle levont következtetéseink politikai következményei döntőek lesznek.

Nem meglepő módon az első következmény egy nehézség: hogyan lehet megragadni az osztály anyagi mozgásait az azoknak megfelelő intézményi szintek híján, melyeken keresztül az osztálytudat hétköznapi esetben kifejezi önmagát? Ez magasabb szintű elméleti erőfeszítést igényel, mely azonban világos gyakorlati funkcióval is rendelkezik, és arra kényszerít, hogy a munkásosztályt a munkásmozgalomtól függetlenül elemezzük. A második következmény az, hogy ellentmondásokat és látszólagos bizonytalanságokat találunk az osztály mozgalmaiban. Egyértelmű, hogy ha a munkásosztálynak forradalmi politikai szervezete lenne, akkor mindenütt arra törekedne, hogy a kapitalista reformizmus legfejlettebb pontjait kihasználja. A tőkeösszetétel nemzetközi szinten való egységesülésének a folyamata csak akkor válhat a munkásosztály politikai újraformálódásának anyagi alapjává, és ennyiben a forradalom pozitív stratégiai mozzanatává, ha nemcsak az osztály, hanem annak szervezeti formái is forradalmi fejlődésen mennének keresztül. Ennek az elemnek a híján az egész folyamat a tőke funkcionalitását tartja életben, mint a rendszer egyoldalú stabilizálásának taktikai megoldása, amely látszólag integrálja a munkásosztályt, mint olyat, a rendszeren belül.

Az olasz kapitalizmus történelmi működése – azaz a katolikusok és a szocialisták közötti szerves politikai megállapodás– akár egy klasszikus forradalmi folyamatot is újranyithatna, ha vissza tudna adni az olasz munkásoknak egy olyan osztály-pártot, amely elkötelezett a kapitalizmussal szembeni közvetlen szembenállás mellett a tőkés osztály diktatúrájának demokratikus fejlődési szakaszában. Egy ilyen legitim intézmény hiányában a kapitalista kizsákmányolás dominanciája egyelőre stabilizálódik, és a munkások arra kényszerülnek, hogy más utakat keressenek a forradalmuk irányába. Noha igaz, hogy a munkásosztály a tőkét egyértelmű, pontos választásokra kényszeríti, az is igaz, hogy a tőke ezeket a válaszokat a munkásosztály ellen fordítja. A tőke ebben a pillanatban jobban szervezett, mint a munkásosztály: így a munkásosztály által a tőkére kényszerített döntések a tőke további megerősödésének kockázatával járnak. A munkásosztálynak így sürgősen érdeke, hogy ellenhatást fejtsen ki ezen döntésekkel szemben.

Ma a munkásosztály stratégiai perspektívája annyira egyértelmű, hogy azon gondolkodunk, vajon nem csak mostanra ért-e meg teljesen. Felfedezte (vagy újra felfedezte) az igazi titkot, amely osztálya ellenségének halálos ítélete lesz:

a politikai képességét arra, hogy a kapitalizmust reformista lépésekre kényszerítse, majd ezt a reformizmust durván kihasználja a saját forradalma érdekében.

A munkásosztály jelenlegi taktikai pozíciója – osztály, szervezet nélküli osztály lévén – kevésbé világos, és mondjuk úgy, finoman többértelmű kell, hogy legyen. A munkásosztály továbbra is kénytelen alkalmazni azokat az ellentmondásokat, amelyek a kapitalizmus reformizmusának válságát okozzák; ki kell játszania azokat a tényezőket, amelyek akadályozzák és késleltetik a kapitalista fejlődést, mivel tudja és érzékeli, hogy ha a munkásosztály politikai szervezete hiányában szabad kezet hagyna a tőke reformista műveleteinek, az hosszú távon befagyasztaná az egész forradalmi folyamatot (és ugyanígy, ha létezne egy ilyen szervezet, akkor az azonnal újranyitná).

Ezért a kétfajta reformizmusnak – a tőke és a munkásmozgalom reformizmusának – mindenképpen találkoznia kell, de csak a munkásosztály közvetlen kezdeményezésére. Amikor, mint ma, a kezdeményezés a tőke kezébe kerül, a munkások közvetlen érdeke az, hogy elválasszák e két reformizmust. Szintúgy taktikai szempontból is az a helyes, ha erre a találkára csak akkor kerül sor, amikor is a munkásosztály nem csak a (politikai) küzdelmet, hanem magát a forradalmi harcot is megtapasztalta, és a forradalmi harcban a szerveződés alternatíváit megismerte. Ezen a ponton a kapitalista reformizmus és a munkásmozgalom reformizmusának történelmi találkozása valóban a forradalmi folyamat kezdete lenne. A jelenlegi helyzetünk azonban más: még csak megelőzi és előkészíti az utat a későbbi szakaszhoz. Ebből következik a tőke fejlődésének általános stratégiai támogatása a munkásosztály részéről, és ezzel együtt a taktikai ellenállás eme fejlődés partikuláris formáival szemben. Tehát a mai munkásosztályon belül ellentmondás van taktika és stratégia között.

Más szavakkal: a taktika politikai- és a stratégiai elméleti mozzanatai ellentmondásos viszonyban állnak a forradalmi szervezetre és a munkásosztályra vonatkozó elmélet összetett és nagyon erősen közvetített kapcsolatán belül. Ma elméleti szinten a munkások nézőpontjának határtalannak kell lennie, nem szabad maga elé korlátokat állítania, előre kell ugrania minden empirikus tényen felülemelkedve és tagadva azokat, amelyek tiszteletben tartását tőle a kispolgári intellektuális gyávaság szüntelen megköveteli. A munkás elmélkedés számára a felfedezés ideje tért vissza. Az alkalmazkodás, az ismétlés, a szisztematikus diskurzusnak kikiáltott vulgaritás napjainak befellegzett; amire újra szükség van, az egy szigorú partizán logika: bátorság és elszántság, ha magunkról van szó, távolságtartó iróniával, ha másokról. A hiba, amit el kell kerüljünk az az, hogy összekeverjük mindezt egy politikai programmal; ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy ezt az elméleti perspektívát közvetlenül átvigyük a politikai küzdelem arénájába – egy olyan küzdelem terepére, amelyet pontosan meghatározott tartalom alapján kell artikulálunk, amely bizonyos esetekben akár (teljesen helyesen) ellentmondhat az elméleti állításainknak. Ami közvetlenül a küzdelem és szervezői munka gyakorlati problémáinak gyakorlati megoldását, a közvetlen beavatkozást jelenti egy adott osztályhelyzetben, a munkások szintjén, ott mindenekelőtt azt kell mérlegelnünk, hogy a mozgalomnak objektíve mire van szüksége a saját fejlődéséhez. Csak másodlagos megítélni azokat az általános ív szempontjából, amely mindezt a saját nézőpontjából rávetíti az osztály ellenségeire.

Elmélet és politika közötti szétválasztás mindössze a taktika és a stratégia közötti ellentmondás következménye. Mindkettőnek is megvan az anyagi alapja abban a lassan előrehaladó folyamatban, amelynek során az osztály és az osztály történelmi szervezetei – a „munkásosztály” és a „munkásmozgalom” – először elválnak egymástól, majd egymást ellensúlyozzák. Mit jelent ez konkrétan, és hová vezet minket? Jó, ha azonnal világosan kimondjuk, hogy a cél az, hogy a két mozzanat közötti politikailag helyes kapcsolatot szilárdan újrafogalmazzuk: se a köztük lévő elválasztás ne lehessen elméletileg igazolható, se a szembenállásuk ne lehessen gyakorolható, semmilyen ponton, még átmenetileg sem. Ha a munkásmozgalom egy része újra megtalálja a saját osztályára jellemző utat a forradalomhoz, akkor ezen mozzanatok egyesítésének folyamata gyorsabb, könnyebb, közvetlenebb és biztosabb lesz. Ellenkező esetben a folyamat, bár továbbra is bizonyos, kevésbé világos lesz, kevésbé határozott, hosszabb és drámaibb. Könnyű észrevenni a régi szervezetek megtévesztő munkáját a jelenlegi munkás küzdelmekkel kapcsolatban. Nehezebb azonban megragadni azt, ahogyan a dolgozók eszközként használják azokat az intézményeket, amelyekről a tőke továbbra is azt hiszi, hogy maguk a szervezett munkásosztály.

Különösképpen: a munkásosztály a tradicionális szervezeteinek kezében hagyta a taktika minden problémáját, miközben fenntart a maga számára egy olyan autonóm stratégiai perspektívát, amely mentes minden korlátozástól és kompromisszumtól. Újra az átmeneti eredmény: forradalmi stratégia és reformista taktika. Ez akkor is így van, ha szokás szerint éppen úgy tűnik, mintha az ellentéte állna fenn. Úgy tűnik most, hogy a munkások perspektívája összhangban van a rendszerével, és csak ritkán kerülnek súrlódásba vele: de ez a kapitalista társadalmi kapcsolatok „polgári” képzete. Az igazság az, hogy politikai szempontból még a szakszervezetek csetepatéi is mindössze akadémiai gyakorlatot jelentenek a munkások számára a hatalomért vívott küzdelemben, és a szakszervezeteket mint ilyen értelemben vett eszközöket átveszik, kihasználják, és miután kihasználták, visszaadják a gazdáknak. A munkások szintjén továbbra is igaz a klasszikus marxista tézis: a szakszervezeteké a taktika mozzanata, a párté a stratégia mozzanata. Éppen ezen okból, ha a kapcsolat továbbra is fennáll a munkásosztály és a szakszervezetek között, ez már nem létezik a munkásosztály és a párt között. Ebből fakadóan szabadul fel a stratégiai perspektíva a közvetlen szervezeti feladatok alól; átmeneti szakadás áll be az osztályharc és az osztályszerveződés között; a permanens politikai harc mozzanata és az átmeneti szervezeti formák közt; ez a szocialista reformizmus történelmi kudarcának következménye és egyben a munkásosztály forradalmi politikai fejlődésének az előfeltétele.

Eme mechanizmus fejlődésére, ami már a forradalomé és nem a kapitalizmusé, kell mind elméleti kutatásunk, mind gyakorlati munkánk fókuszát (erőszakkal) irányítani. Nincs erre mintánk. A múltbeli történeti tapasztalataink csak arra tanítanak, hogy szabaduljunk meg tőlük. Rá kell bíznunk magunkat egy újfajta tudományos előrejelzésre. Tudjuk, hogy az egész fejlődési folyamat a munkásosztály küzdelmeinek új szintjén testesül meg. Kiindulópontunk tehát az, hogy feltárjuk a munkásosztály küzdelmein belül azokat a formákat, melyek a forradalom irányába mutató tőkés fejlődést képesek kiprovokálni. A következő lépésben ezeket a tapasztalatokat artikuláljuk, szubjektíven választva meg azokat az idegi pontokat, ahol a tőkés termelési módra csapások mérhetőek. Ezen az alapon, kísérleti módon találhatjuk meg az ezeknek a küzdelmeknek permanens módon megfelelő szervezetet. Ekkor felfedezhetjük talán, hogy „szervezeti csodák” mindig is történtek és történnek a munkásosztály csodálatos harcai során, amelyekről senki sem tud, senki sem akar tudni, de melyek talán maguk több forradalmi történelmet írtak és írnak, mint a gyarmati népek összes küzdelmei.

Ahhoz, hogy ez a gyár alapján kifejeződő gyakorlati munka a termelés társadalmi viszonyainak terepén működjön, folyamatos mérlegelésre és közvetítésre szorul azon a politikai szinten, amely mindezt általánosítani képes. Ezen a szinten kell feltalálni és megszervezni egy újfajta munkásújságot, mely célja szerint nem azonnal beszámol és reflektál a harc egyedi tapasztalataira; hanem ezeket a tapasztalatokat egy általános politikai elbeszélésbe szövi. Az ilyen értelemben vett újság ellenőrzési, sőt, önellenőrzési pont lenne a harc egyedi tapasztalatainak stratégiai érvényessége felett. Ezt a formális eljárást a feje tetejére kell állítani. A politikai megközelítésnek kell ellenőriznie az egyedi tapasztalatok helyességét, és nem fordítva. Mert az ezen az alapon álló politikai megközelítés a munkásosztály teljes nézőpontját, tehát a folyamat anyagi valóságát jelenti.

Könnyű belátni, hogy ez a megközelítés miben különböztet meg minket a munkásújság leninista felfogásától: ez utóbbit úgy képzelték el, mint egy bolsevik szerveződés alapján álló, vagy azt megelőlegező munkásosztályt vagy pártot szervező kollektív munka eszközét. Ez vállalhatatlan célkitűzés számunkra az osztályharc jelen szakaszában:

amit most fel kell fedeznünk, az nem a forradalmi élcsapat lehetséges megszervezésének a mikéntje, hanem azon egész, kompakt társadalmi tömeg politikai megszervezésének módja, amellyé a történelmi érettségének ezen a fokán a munkásosztály vált, – egy olyan osztályét, amely pontosan ezen jellegzetességei miatt az egyetlen forradalmi erő, olyan rettenetes fenyegető erő, mely a dolgok jelenlegi rendjét ellenőrzése alá vonta.

Tudjuk. Lenin is tudta már előttünk. Lenin előtt pedig már Marx is megtapasztalta saját életében, hogy a legnehezebb rész a szervezetbe történő átmenet. A harc folytonossága egyszerű kérdés: a munkásoknak csak magukra van szükségük és a velük szemben álló gazdákra. A szervezeti folytonosság azonban ritka, és a biztosítása összetett probléma: amint a szervezettség intézményesül, a kapitalizmus (vagy a kapitalizmus nevében a hivatalos munkásmozgalom) azonnal felhasználja a maga céljaira. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a munkások nagyon gyorsan ejtik azon szervezeti formákat, amelyeket éppen csak megnyertek maguknak. Az általános politikai szervezet bürokratikus vákuumának helyébe a gyárak szintjén zajló küzdelmeiket helyezik, olyan küzdelmeket, amelyek egyre újabb formákat öltenek, és amelyeket csak a termelő munka intellektuális képzelőereje fedezhet fel. Amennyiben egy közvetlenül munkás irányítású politikai szervezet nem válik általánossá, úgy a forradalmi folyamat nem kezdődhet meg: a munkások tudják ezt, ezért sincs már sok kedvük a forradalom „demokratikus” litániáit zengeni a pártok hivatalos kápolnáiban.

A munkásosztály valósága szorosan kötődik Karl Marx nevéhez, a politikai szervezet szükségességének gondolata pedig Leninéhez. Mesteri művelet volt az, ahogy a leninista stratégia elhozta Marxot Szentpétervárra: csak a munkásosztály szempontja számára látható be ilyen forradalmi merészség. Most próbáljuk megtalálni ugyanezt az utat visszafelé, ugyanezzel a tudományos kalandvággyal és a politikai felfedezés hasonló szellemével. Lenin Angliában a munkáspárt egy új marxista gyakorlatának kutatását jelenti: fő témája pedig a küzdelem és szervezettség kutatása a munkásosztály legfejlettebb politikai szintjein. Érdemes meggyőznünk Marxot, hogy utazzon vissza a „lenini egyenes titokzatos görbületének” mentén.

Az eredetileg 1964-ben a Classe Operaia első számában közölt írást Nefelejcs Gergő fordította. Az íráshoz fűzött bevezető szintén az ő munkája.

Az időszakról és az operaismóról kiváló összefoglalót ad Balázs Gábor cikksorozata.