Előszó

Ötven évvel a felkelés után, amely 1956. október 23-án kezdődött Budapesten, és amit a sztálinizmus fojtott vérbe, a világ ismét megfeledkezik a valós eseményekről, ráadásul épp megemlékezések formájában. A demokratáknak és nacionalistáknak szerte a világon és Magyarországon is sikerült az, ami a sztálinizmusnak nem: leradírozta a felkelés szerveződésének jellegét, ahogyan azt is feledtette, hogy a forradalom részvevőinek többsége munkás volt. Egyetlen megemlékezésben sem beszélnek a munkásokról, küzdelmeikről és a szervezeteikről. Ellenkezőleg: a „Magyar Forradalmat” „nemzeti”, „morális” és „erkölcsi” forradalomként tartják számon, melynek fő figurája a „bátor” Nagy Imre – akiről persze ilyenkor elfelejtik megemlíteni, hogy sztálinista volt.

Ha mégis beszélnek a munkástanácsokról, egyfajta gyerekcipőben járó egyszerű szakszervezetként írják körül őket, és egyszer sem említik meg, hogy november hetedike, a felkelés katonai leverése után még másfél hónapig kitartottak. 2006 szeptemberében, a Gyurcsány-botrány után láttuk, hogy a magyar szélsőjobb hogyan telepedik rá a népi tiltakozásra, hogyan próbálja leutánozni és kisajátítani az ’56-os felkelést. A szélsőjobb megfeledkezik a felkelés munkás mivoltáról, kiváltképp a salgótarjáni bányászok elkeseredett küzdelméről, akik egészen 1957 januárjáig kitartottak.

Épp emiatt fontos pár dolgot leszögezni:

• Az 1956-os magyarországi forradalom a munkások forradalma volt,
  az orosz hadsereg, az ÁVÓ és a magyar hadsereg ellenséges csapatai ellen harcoló legtöbb forradalmár munkás volt.
• A munkások tanácsokba szerveződve próbáltak meg extrém körülmények között politikai és elméleti programot alkotni, melyet mai szemmel könnyen lehetne kritizálni, de az akkori korlátokat és körülményeket tekintve a legfejlettebb volt.

Annak ellenére, hogy a program tartalmazott gyenge pontokat, a múlt ellenségei, a sztálinista mészárosok és cinkostársaik a nyugati burzsoáziákból egy dolgot azonnal felimertek: a proletariátus új forradalmának a veszélyét.

Előre meghatározott szemszögből nem tisztünk kritizálnia múlt történéseit. Sokkal inkább az a célunk, hogy számot vessünk a tényekkel, a történésekkel, a kitűzött célokkal és módszerekkel, amelyekkel a magyar munkások megszervezték magukat, harcoltak és próbálták megérteni, megélni a forradalmi pillanatot.

Nem elemeztük a nacionalizmus^[1], az antiszemitizmus, a visszatérő fasiszták, a Nyugattól remélt támogatás, vagy a Nagy Imre személye melletti ellentmondásos kiállás fontosságát. Különböző mértékben ezek mind jelen voltak, de nem ezek voltak a felkelés meghatározó elemei. Ebben az írásban mi kizárólag a munkások akcióit fogjuk megvizsgálni, mind katonai, mind politikai értelemben.

Ez a szöveg két részből áll; az első részben az eseményeket dolgozzuk fel, a második részben pedig a konklúziónkat szűrjük le az eseményekből.

Az első rész tehát a következő dolgokra tér ki:

• a materiális tőke (a kapitalista fejlődés és a munkások helyzetének összevetése), amely lehetőséget adott a felkelésre;
• kronológia;
• a munkástanácsok létrehozása és elért eredményeik;
• a felkelők álláspontja a küzdelemről és a katonaságról;

A második rész pedig a következőket tartalmazza:

• a katonai szerepvállalás kritikája;
• megpróbáljuk megérteni, hogy az orosz bürokrácia miért akarhatta leverni a felkelést;
• a tanácsok programjának kritikája;
• összegzés a munkásreformok lehetetlenségéről.

Az események

– A materiális tőke

Nem áll módunkban visszakövetni a kapitalista fejlődés történetét a magyar régióban; és nem tudunk említést tenni a munkások minden küzdelméről és szervezeteiről, mint ahogyan nem tudunk részletesen kitérni az 1919-es Tanácsköztársaságra sem. Mindennek ellenére fontos megemlíteni, hogy az 1956-os forradalomnak, főleg Budapesten, számos jellegzetessége volt, amely a korábbi kapitalista térhódításnak és a munkásosztály sajátos helyzetének tudható be.

Sajátos kapitalista fejlődés

Szemben a többi európai országgal, Magyarországon nem a textilipar vagy bányászat hajtotta a gazdasági növekedést, hanem a lisztőrlés. Budapest földrajzi elhelyezkedése miatt a gabonaszállítás központja volt, rengeteg malmot építettek 1850-től kezdve a fővárosban. A működtetésükhöz és a gabona feldolgozásához szükséges gépesített ipar^[2] aztán összenőtt a korabeli autógyártással.

A gépesítésnek köszönhetően az ipar és a gyártás egyre sokrétűbbé vált, elkezdték például a vasutat kiépíteni (mozdonyokat és tehervagonokat gyártottak), acélt öntöttek, élelmiszert termeltek, majd az áramhálózat kiépítése után a villamosmérnöki teendőket is el tudták látni. A kor nagy iparosai között volt Weiss Manfréd (aki eleinte Csepel szigetén uralkodott, majd Budapest külvárosában) acél- és fegyvergyára; a Ganz Művek, ahol elektromossággal, vasúttal, hajózással, dízelmotorokkal foglalkoztak; a Láng öntödék, vagongyárak stb.

Az iparosodás elsősorban Budapesten és környékén^[3]koncentrálódott, itt volt az ország műhelye – olyannyira, hogy míg a városnak 1896-ban csupán 600 000 lakosa volt^[4], 1912-re 1 200 ezer lakosa lett, 1920-ra pedig közel másfél millió főre nőtt a lélekszám. A növekedéssel természetesen együtt járt a munkások számának megnövekedése is az iparban: 65 000 munkás 1896-ban, 165 000 1912-ben és 180 000 1920-ban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia bukása katasztrofális helyzetbe hozta a fővárost, hiszen Budapestet elszakították a „külföldi” piactól, mely a legnagyobb kereskedelmét adta. Ennek ellenére az ipari fejlődés folytatódott a textilipar^[5] feltűnésével, az autó^[6]– és repülőgépgyártással, a vasúthálózat kiépítésének a folytatásával. 1920 és 1938 között az ipari termelés 28%-kal nőtt meg. A második világháború, a német megszállás és 1945 pusztítása azonban megakasztotta a folyamatot.

A sztálinisták 1948 novemberi hatalomátvételével az ipar  ismét fellendült, amelyet ötéves tervekben határoztak meg. Mintának a nehézipart és annak zászlóshajóját, a korábbi Dunapentele helyére felhúzott vaskomplexumot, Sztálinvárost tették meg. Az ipar újraszervezése után (miután 1946 márciusában „rekvirálták” a nagy gyárakat, mint a Weisst, Ganzt és Lángot, 1949 márciusában minden száz főnél nagyobb céget államosítottak) felszabdalták a bankokat (1948-ban államosították őket), kollektivizálták a földeket. A földeken dolgozókat termelőszövetkezetekbe szervezték, amelyek bár ugyanazok a korábbi üzemek voltak ugyanazokkal a berendezkedésekkel, de már nem a saját jólétük növelése lett a cél, hanem olyan áruk termelése, amelyek máshol a keleti blokkban hiányoznak.

1956: Munkások Budapestje

1950 januárjában a kormány úgy döntött, hogy Budapest 14 központi kerületét összeköti a 23 külvárosi területtel, melynek 550 000 lakosa volt. Néhány terület ezek közül csupán kisebb falu volt, de például Újpest, Kispest és Csepel ipari központok voltak. Ezzel a döntéssel Budapest egy 22 kerületből álló, 1 600 ezer lakossal és 300 000 alkalmazottal^[7] rendelkező nagyváros lett, melyben a nagyipar minden szektora jelen volt.

Budapest azonban két lényeges dologban eltért a nyugati nagyvárosoktól: Pest belvárosa mindig is sűrűn lakott volt, az ipari infrastruktúra pedig körülötte központosult. A központhoz közel állt minden lényeges ipari létesítmény: a Ganz Művek a 2. kerületben, a MOM a XII. kerületben, a Beloiannisz és Gamma a XI. kerületben és Budán, MAVAG és Ganz Művek Józsefvárosban, a telefongyár a 14. kerületben, a Dreher és kőbányai főzdék a XX,-ben, a Ganz hajógyár a 13. kerületben és Óbudán, a Láng szintén ugyanitt.

Ehhez adódnak még hozzá a külkerületek gyárai, mint például az Egyesült Izzó Újpesten, a Vörös Csillag Kispesten, az Ikarusz Rákosmihályon, vagy Csepelen az olajfeldolgozó gyár, az étkezési olajgyár, a Csepeli Papírgyár és a Weiss Acél- és Fémművek (amit 1948-ban Rákosi Mátyásra, a magyar Sztálin tiszteletére neveztek át). A komplexum 18 gyárral rendelkezett és acélt, fegyvert, lőszereket, szerszámgépeket, teherautókat, bicikliket és motorokat gyártott.

Az említett gyáraknak 2-4000 dolgozója volt, a Csepel Műveknek önmagában 40 000.

Mindez a felkelés idején a szerveződésben és kapcsolatépítésben munkások és tüntetők, majd végül a munkások között meghatározó erővel bírt. Később azonban a harcok miatt lebénult és lezárt városban a budapesti munkástanácsok munkásai nehezen tudtak kommunikálni egymással a távolság miatt: Csepel például 15 km-re van Újpesttől, a nyugati kerületek 10 km-re fekszenek a keleti kerületekről. A helyzet más volt a vidéki nagyvárosokban, például Miskolcon (DIMAVAG gyár) és Győrben (MAVAG és RÁBA gyárak), mert itt a városokban egy nagy gyár volt és minden köréjük koncentrálódott, a munkások egy nagy Tanácsot hoztak létre és innen felügyelték és irányították a folyamatokat.

Függetlenül a városi tömörülést, a munkásosztály más sajátosságait is meg kell vizsgálnunk  ahhoz, hogy megértsük a felkelést.

Vegyük szemügyre először az osztálykompozíciót.

Budapest gyárai még nem estek át a gyárak racionalizálásán, mint nyugati társaik, amely magyarázza a képzettség nélküli munkások számának döbbenetes megugrását. Ezek a gyárak egyszerű és idejétmúlt gyárak voltak és bár a termelés tekintetében jól teljesítettek, a gyárak továbbra is sok képzett munkást foglalkoztattak.

A munkásosztálynak jól jött a sztálinisták előléptetéses rendszere, sokan képezték tovább magukat esti szakon a Műszaki Egyetemen vagy felnőttképzésben és így lett sokakból mérnök vagy egyéb magas beosztású munkás.

Fontos és támogatandó lépés volt a párttól, hogy a kiöregedő mérnököket új mérnökökre cseréljék le és biztosítsák az utánpótlást. A frissen végzett mérnököknek technikai fölényük mellett nagy befolyásuk is volt a termelés megszervezésében és a szakszervezetekben is. A mérnökökből és egyéb technikusokból álló befolyásos szakszervezet már a háború előtt is létezett, közel 2000 fővel bírt Budapesten. A szakszervezetet bár feloszlatták 1948-ban^[8], a párttal szembeni ellenséges viszony megmaradt a gyárakban.

Míg a tanult munkások, akik technikumokba jártak, hogy mérnökök legyenek, kapcsolatban álltak a Petőfi Körrel^[9] és becsempészték az ideáikat a gyárakba, addig a gyári munkások a munkástanácsokba verődés eszményét csatornázták a tanult munkások köreibe.

Az ország más részein a munkások körülményei borzasztóak voltak: a munkakörülmények életveszélyesek, a bérek pedig alacsonyak (az 1938-as jövedelmi szintet csupán 1956-ban érik el újra; a fizetések pedig 1949 és 1952 között 75%-kal csökkentek), és szüntelenül küzdeni kellett a darabbérezés és a normák megsokasodása ellen.

A változás reménye 1944-45 óta eltűnt, de Nagy Imre kormányzása (1953-1955) újra felbátorította a munkásokat, akik eddig a szociális jutalmazások és büntetések rendszere között lavíroztak (hiányzások, hanyagság mérése-büntetése, a normák és darabbér elleni küzdelem).

A keményvonalas sztálinisták visszatérése a hatalomba csupán olaj volt a tűzre, a gyárakban 1956 nyarán már elképesztő nyomás uralkodott.

Most pedig vegyük szemügyre a politikai berendezkedést.

Az 1919-es forradalom leverése után a kommunista párt apróbb csoportokban létezett és nagy hatással volt rájuk a sztálinizmus. A második világháború után a kommunista pártnak alig maradt pár katonája Magyarországon és azok is börtönben ültek. Sok vezetőjüket az orosz hadsereg hozta vissza, beleértve Nagyot, Gerőt, Révait és Rákosit. Még Budapesten is kisebbségben és kevesebben^[10] voltak, mint az ugyanabból a korábbi pártból még a háború előtt kivált, Weisshaus Aladár és Demény Pál^[11] vezette rokonpártok. Demény pártjának Csepelen, Kispesten és Rákospalotán^[12] volt jelentős befolyása. A két vezetőt aztán egy megbeszélésen tartóztatták le, miután bevonultak az oroszok. A megmaradt milicisták a kommunista párt elleni agitálásukat a vezetők letartóztatása után is folytatták a gyárak munkásai között.

1945-ben militánsok tekintetében a szociáldemokrata párt tízszer nagyobb volt, mint a kommunista párt és minden gyárban jelen voltak. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt balszárnya összejátszott a kommunista párttal (nagyrészt Marosán munkájának köszönhetően^[13]), és bár sok munkás csatlakozott a Párthoz, de fenntartották kritikájukat feléjük és inkább más munkások tevékenységéhez járultak hozzá, például Bali Sándoréhoz és Rácz Sándoréhoz (akik később a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vezetői lettek) a Beloiannisz gyárból.

A  munkásosztályt 1956-ban három rétegre oszthatjuk fel:

• a legfiatalabbak, 20 és 28 éves kor között, akik soha nem voltak a gyár falain kívül és nem ismernek mást, csak a „dicső sztálinista társadalmat”;
• a középkorúak, 30 és 40 év között, akiknek még voltak politikai ismereteik a sztálinizmus előtti időkből;
• a legidősebbek, 55 és 65 év között, akik még részt vettek az 1919-es Tanácsköztársaságban;

Az öregek tudását és a politikai emlékezét azonban szőnyeg alá seperték, a sztálinista kommunista párt mindent magába kebelezett, és nyilvánvalóan nem létezhetett ellenzéke vagy ellenséges csoportja sem.

A legnagyobb paradoxona a magyar munkásosztálynak talán az volt, hogy mind a munkástanácsokat megszervező és vezető forradalmárok, mind a sztálinizmus illúziójában hívő pár munkás is a kommunista párt soraiból került ki.