Mouvement Communiste: Magyarország – 1956 (III. rész)

A Tanácsok megalapítása

Általános lázadás

Október 24-e reggelén az általános sztrájk futótűzként terjedt Budapest üzemeiben és vidéken is. A munkabeszüntetés kiterjedt volt, mivel Budapesten már az első harcokban is sok munkás vett részt. Bár a gyárakat fegyveres dolgozók védték, a munkások jelenléte nem volt mindig teljes .Tőke[1] október 25-én írja , hogy gyárának 3000 dolgozójából  800 volt jelen a sztrájk idején. Ennek ellenére minden gyárban a munkások, a személyzet és a mérnökök is megalapították saját szerveiket, a munkástanácsokat és meghozták az első döntéseket.

A fővárosban pár napon belül a munkástanácsok már jelen voltak minden nagyobb gyárban[2], ezek kapcsolatba léptek a közfeladatokat ellátó vállalatokkal (víz-, gáz-, elektromosság-, csatornaművek), a szolgáltatószektorral (az IBUSZ utazási ügynökséggel és annak hoteljeivel), a minisztériumokkal és még a Nemzeti Bank tisztviselőivel is, igy a dolgozók  november 4-éig kaptak fizetést. Továbbá megalakult 16 adminisztratív, kerületi tanács.

Miskolcon jött létre az első vidéki munkástanács, amelyet a DIMAVAG gyár munkásai hoztak létre október 22-én. Ezt követően minden megyében létrejöttek a munkástanácsok. Sok városi tanács alakult, például Győrben, Debrecenben, Szegeden, Pécsen, Veszprémben, Szolnokon, Sopronban, Dunapentelén, Dorogon, Tatabányán és Salgótarjánban.

November 4-e és a második orosz beavatkozás után a tanácsok Budapesti központtal szervezték meg magukat először kerületi, majd városi szinten, így jött létre a Nagy-budapesti Központi Munkástanács november 11-én. Ennek a tanácsnak sok vidéki delegált tagja is volt.

Mielőtt rátérnénk a Központi Munkástanács megalakulására, említsünk meg pár munkástanácsot, s taglaljuk, hogyan jöttek létre, hogyan működtek és végül hogyan számolták fel őket.

Újpesti Kerületi Tanács

Az Újpesti Kerületi Tanács október 24-én azután alakult meg, hogy  munkások az éj leple alatt fegyverekre tettek szert. A kerületi városháza irodáiban egy néhány száz főből álló, informális tanácskozáson Kósa Pált[3], 35 éves ácsot választják meg elnöknek. A tanácskozások nyilvánosak voltak, döntéshozatali joga azonban csak a résztvevőknek volt. A előterjesztések számából ítélve a visszahívható képviselők megválasztása gyorsan lezajlott. A kerület gyári munkásai felfegyverkezve érkeztek, ami tekintélyt adott a 35 főből álló tanács határozatainak.

Péterfi Miklós[4] résztvevő szerint az atmoszféra nagyon hasonló lehetett, mint  „a Téli Palotában 1917-ben”. Sok „kívülálló” például a Petőfi Körből érkezett Krassó Miklósfel is szólalhatott október 26-án, amelyben a tanácsbizottságot támogatta. A tanács nemcsak a párbeszéd platformja volt. Munkásvédelmi csapatokat szerveztek, melyeknek feladata a munkások védelme és a rend fenntartása volt; egy 30 fős csoporttal megszervezték a bebörtönzöttek felügyeletét (ávósokat, a sztálinista párt vezetőit, gyárvezetőségi tagokat hallgattak le); döntéshozói testületet hoztak létre, továbbá csoport alakult a propaganda terjesztésére és csoport a gyárak közötti kommunikáció elősegítésére. További harcoló csapatokat szerveztek meg , és még a vízirendőrségnek is alakítottak bizottságot.

A tanács sok különböző, gyakran egymásnak ellentmondó politikai álláspont helyszíne volt, de abban mindenki egyetértett, hogy ki kell lépni a Varsói Szerződésből, november ötödikén a dolgozók térjenek vissza a munkába (ezt a döntést még az oroszok második beavatkozása előtt hozták), továbbá nem támogatják a Nagy Imre-kormányt.

Mikor az oroszok november 4-én visszatértek, a bizottság kiharcolt egy megállapodást velük, miszerint nem léphetnek be a kerületbe. Ennek ellenére november nyolcadikán a szovjet csapatok megszállták a kerületet és egyetlen nap alatt felszámolták az ellenállást. November 12-én újabb tárgyalást kezdeményeztek, mialatt letartóztatták a bizottság tagjait. Egészen 1959 májusáig nem volt bírósági tárgyalásuk, Kósát és hat másik társát azonban halálra ítélték. Az ítéleteket 1959 augusztus 5-én hajtották végre, 24 másik tanácstagot húsz év börtönre ítéltek.

 

»Ganz Hajógyár belső öntőcsarnoka.« Leltári jelzet: MMKM TFGY 2017.1.8. (Fotó: Fortepan)

Az Egyesült Izzó Újpesten

A gyárat 1901-ben  alapították, hogy lámpákat és szelepeket gyártsanak. Újpesten ez a gyár volt a munkásság legerősebb bástyája. 1956-ban 4 000 munkást foglalkoztatott. A üzemi bizottság október 24-én alakult meg, az általános sztrájk első napján. Október 27-én hozták nyilvánosságra első döntéseiket és bejelentették, hogy elfoglalták a gyár területét. Első lépésük volt megválni a cég vezetőségétől, bezárták a személyzeti részleget[5] és megsemmisítették az archívumot, eltörölték a darabbért és megemelték a fizetéseket. Egy 71 tagú bizottság került a sztrájk megszervezésének élére. Garai Lajos, az egyik tanácstag kijelentette:

„Az az idő, amikor a főnökök döntenek a sorsunkról, véget ért!”

November 14-én a gyár 400 delegáltat küldött a Nagy-budapesti Központi Munkástanács megalapítására.

Csepel

Csepel városa, a Csepel-sziget északi részén terül el, Budapest része volt 1950 óta. Csepelen 1892-ben Weiss Manfréd hozta létre a tölténygyárat, majd fokozatosan a város legnagyobb ipari komplexumává nőtte ki magát, ami a Dunáig terjeszkedett. A különböző gyárakban összesen negyvenezer munkás dolgozott.

A csepeli munkások mindig a küzdelem élvonalában álltak már a huszadik század elejétől fogva: az elsők között harcoltak az 1919-es tanácsforradalmak idején, a Horthy-rezsim ellen szervezett sztrájkok alatt 1943 novemberében, és ott voltak 1945-48 között is. A várost „Vörös Csepel” néven kezdték el emlegetni.

Bár 1956-ban a munkások 27 százalékának már kevesebb mint öt év volt a szolgálati ideje és 50 százalékuk nem dolgozott még 1949-ben, az új generáció nem kevésbé volt lázadó a cégek despotái ellen, mint idősebb baloldali szociáldemokrata vagy a kommunista elvtársaik.

A munkástanácsok Csepelen október 25-én alakultak meg, az ipari komplexumon belül: mind a 18 gyárban, s egyéb részegységeket belül.

A lőszergyárban Nagy Elek[6] volt a központi figura, akit először a gyár delegáltjává, majd az ipari komplexum és végül a KMT képviselőjévé választottak október 31-én. A komplexum másik nevezetes munkás delegáltja Bácsi József volt. Tőle tudjuk, hogy a tanácsok megalapítása teljesen spontán módon történt meg, kihagyva a Pártot, annak ellenére, hogy a KMT munkásainak negyven százaléka veterán párttag volt még ekkor. A csepeli tanácsok megalakulásuktól fogva fenntartásokkal kezelték a Nagy-kormányt, bár egyértelműen elutasító kinyilatkoztatást nem tettek. Általános javaslatuk egy Nemzeti Munkástanács megalapítása volt, a „termelők parlamentjének” létrehozása.

A tanács programja a következő pontokból állt:

  •  A gyár a munkások tulajdona. A tanács bizonyos összeget fog megfizetni az államnak a termelés és profit után.
  •  A gyár legfelsőbb irányítási szerve a munkások által demokratikusan megválasztott Munkástanács.
  • A Munkástanács saját maga választja ki a végrehajtói bizottságot, mely 3-9 főből áll és felügyeli a Munkástanács munkáját, végrehajtja a tanácskozások alatt meghozott döntéseket.
  • Az igazgató elszámolással tartozik a Munkástanács felé minden, a gyár életéről szóló üggyel kapcsolatban.
  • A Munkástanács az alábbi, kizárólagos jogokkal ruházza fel önmagát:
    – minden projektet, feladatot a cég irányába ők hagynak jóvá,
    – az alapbér szintjét és a bérrendszert ők határozzák meg,
    – kizárólagos döntési joguk van a külföldi szerződésekkel kapcsolatban,
    – minden hitelezett projekt, feladat sorsáról ők döntenek.
    – A Munkástanács dönt minden a gyárban dolgozó munkás munkaviszonyáról.
    – A Munkástanácsnak joga van belenézni a könyvelési anyagokba és meghatározni a termelés irányát.
    – A Munkástanácsot minden szociális kérdésbe be kell vonni.

Az első hét legfontosabb kérdése, miután az orosz csapatok elmentek, hogy folytassák-e a sztrájkot. Ebben a lényeges kérdésben a csepeli tanács „centrista” álláspontot képviselt. A munkába való visszatérést javasolták, szemben Budapest többi tanácsával, amelyek tovább folytatták a sztrájkot. Ez megosztotta a KMT-t. Egy másik vélemény szerint kizárólag azzal a feltétellel mennének vissza munkába, ha az utolsó orosz katona is elhagyja az országot. Sok vélemény ütközött, Bácsi József elmondása alapján még az ipari komplexumon belüli vélemények sem voltak egységesek.

Leginkább a Pannónia motorgyárban és az acélüzemben váltott ki ellenállást a munkába való visszatérés ötlete, hiszen – Bácsi elmondása alapján – ezekben a gyárakban volt a legelnyomóbb, legkizsákmányolóbb vezetés és apparátus október előtt. Csakúgy, mint a többi városi munkástanácsban, úgy Csepelen is az első lépések egyike volt a személyzeti részleg elbocsájtása és az archívum elégetése.

November negyedike után ismét sztrájkba kezdtek és ez a sztrájk kitartott még akkor is, amikor az orosz tankok már az ipari komplexum utcáin jártak.

November 14-én, a KMT megalapításakor a csepeli Dévényi Józsefet választották meg elnöküknek. Posztjáról hamar leváltották, ugyanis Kádárral szemben túlságosan békülékenynek mutatkozott. Nagy Elek és Bácsi József elmondása alapján a csepeli tanács nem őt jelölte az elnökségi szerepre. Ez félreértésekre adott okot a csepeli tanácsok és a KMT között.

November 24-én, amikor az oroszok leállították a KMT gyűlését a Sportpalotában, a tanács 48 órás sztrájkot hirdetett. Bár Csepel csatlakozott a sztrájkhoz, Nagy Elek és Csepel Központi Tanácsa közösen fogalmazták meg nemtetszésüket:

„a sztrájk olyan nehézfegyverzetünk, melyet sokkal elővigyázatosabban kell használnunk”,

ezután delegáltjaikat felelősségre vonták és újakat választottak.

Hasonló ellentétek alakultak ki az általános sztrájk idején a KMT és Csepel tanácsai között december 11-12-én. A sztrájk végül sikerrel lezajlott Csepelen, többek között azért is, mert ugyanekkor a rendőrség a tüntető bányászokra lőtt Salgótarjánban.

December 14-én letartóztatják a KMT tagjait, a csepeli tanácsok azonnal követelik a szabadon engedésüket. Kádár a csepeli tanácsok elleni puccsra készül, akik végül felismerték vereségüket: nem tudják egyszerre fenntartani az autonóm működést, miközben Kádárral is tárgyalnak. A csepeli (központi) tanács,  a 18 munkástanácsával végül 1957. január 8-án oszlatta fel magát.

Január 11-én egy üzemi gyűlésen egy rendőr megöl egy fiatal munkást. Válaszul a munkások totális sztrájkot hirdettek meg és barikádokat emeltek. A vezetés által hívott gépfegyveres biztonsági erők áttörtek a barikádokon. Bácsi József „elkeseredett küzdelemként” írta le az összecsapást.

Újpesti-öböl, Népsziget, MAHART hajójavító. (Fotó: Jankovszky György / Fortepan)

Telefongyár

A gyár a XIV. kerületben működött 3 000 munkással, történetének összefoglalásához Tőke Ferenc[7] vallomását vesszük alapul, aki munkafelügyelő, gyári delegált és a KMT alelnöke volt a forradalom alatt. A tanácsot október 25-én alakították meg 800 munkás részvételével. A vezetősége 25 munkásból állt. A munkástanácsban az elnök és titkár kivételével egyetlen pozíció sem volt örökérvényű, mindenki leváltható volt. Minden posztra két-három tagot jelöltek ki a gyár különböző területeiről. A tanács tagjai közül összesen 19-en voltak kétkezi munkások.

A munkástanács fele fiatal, 23 és 28 év közötti dolgozó volt. „Sok forradalmi akcióban vettek részt, tüntettek, ledöntötték Sztálin szobrát, a Rádió előtt harcoltak. Az ő kiállásuknak és forradalmi szellemiségüknek köszönhetően inspiráltak minden dolgozót a gyárban.” Sőt,a tanácstagoknak 90%-a párttag is volt ekkor még, sok közülük aktív, keményvonalas. „Ennek ellenére a dolgozók megbíztak bennük; tudták, hogy számíthatnak rájuk. Akármi jöhetett, ők mellettük álltak.

A Borsod Megyei Munkástanács

Ez a tanács 1956 október 25-én alakult meg Miskolcon a megyei hivatal irodájában. Vezetői Papp Miklós és Nagy Attila voltak, Földvári Rudolf[8] és a DIMAVAG gyár delegáltjai pedig Nagy Imrével tárgyaltak Budapesten. Az egyetem melletti alakuló ülésen minden résztvevő azonnal támogatta az általános sztrájk ötletlét. 150 főből álló munkásőrséget szerveztek meg, akik fenntartják a közbiztonságot és támogatják a dolgozókat a munkástanácsok létrehozásában. Ennek eredményeként a munkástanácsok képesek voltak működtetni a gyárakat és segíteni a községeket teljes Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.

Október 26-án, miután elfoglalták a rendőrség központját, a kerületi munkástanács adminisztrációja a helyi irodákban rendezkedett be, ezzel is jelezve a forradalmi erők hatalmát. Bár a munkástanács már a legelején megszervezte védelmi erőit, nem tudták megakadályozni az október 27-én bekövetkezett összecsapást a tüntetők és az ávósok között.

A munkástanács irányította a megyei bizottságot, elfogadták a munkások követeléseinek 21 pontját programjukként.

November 5-én a munkástanács tárgyalt a várost megszálló szovjet erők parancsnokaival, mindegyiküket letartóztatták és Ukrajnába deportálták őket. Grósz Károly vasökle alatt a sztálinista párt újraszerveződött, de a folyamatos sztrájk elérte, hogy meghátráljon: a munkástanács letartóztatott tagjait szabadon engedték november közepén, egyesek még szerepet is kaptak az új városvezetésben és a gyári tanácsban, amelyet végül december 9-én feloszlattak.

A hadi szerepvállalás kérdése

Általános összegzés

Az első összecsapások október 23-24 éjjelén kezdődtek meg a rádió székháza előtti zavargások után. A felkelők hamar felfegyverezték magukat és harcba szálltak először az ÁVH katonáival, majd az orosz hadsereggel.

Honnan szereztek fegyvert?

Fegyvereket adott a felkelőknek a rendőrség és a hadsereg is,  és a csepeli gyárak is sok munkást láttak el. Sokat fegyvert a MÖHOSZ[9] telepeiről, raktárakból vittek el a II., V., VI., VIII., IX., XIV. és XX. kerületből, illetve a gyártóüzemekből (például a XI. kerületi Gammából).

A Budapestre érkező orosz katonák minden irányból támadták az ellenállókat, fő feladatuk a hidak ellenőrzése volt. Abban az időben a budapesti hidak voltak szinte a kizárólagos átjutási pontok az ország keleti részéről a nyugatira. Ez meg is indolokja a harcok helyszíneit Budán, a Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren,  a pesti oldalon Újpesten, a Nyugati-,és Keleti pályaudvarok környékén, Kőbányán, az Üllői út és Ferenc körút/József körút vonzáskörzetében (például a Corvin-mozinál, a Kilián laktanyánál, a Tűzoltó utcában), Kispesten a Vörös Csillag Traktorgyár körül, Ferencvárosban a pályaudvar környékén, Pesterzsébeten a Határ útnál és Csepelen.

A harcok teljesen spontán módon alakultak ki, és ugyanez mondható el az ellenállás összetételéről is. Nem volt összehangolt koordináció még napokkal később a csoportok között és városi szinten sem. A felkelők az ellenállást a gyülekezőhelyeken kezdték meg, például a Corvin-mozinál, a Kilián laktanyánál, a Széna téren vagy Budán, ahol főleg a Ganz gyárban gyűlekeztek a fegyveres ellenállók . A munkások a tűzharcok között a gyárban tudtak pihenni.

Budapest

A Széna téri csoport

A fegyveres összecsapások közepe a Moszkva tér/Széna tér (a két tér egybefüggő) volt, és innen egészen a Margit hídig elnyúlt az egyik irányba, míg a Déli- pályaudvarig a másik irányba (a Moszkva tértől délre). Ez nagyjából 2 km. A felkelők a Ganz elektromossági gyárból kaptak támogatást (a gyár négyezer munkást foglalkoztatott), illetve a Maros utcai ÁVH elfoglalt barakkjaiból.
Az egyik fiatal, 19 éves ellenálló így emlékszik vissza:

Senki nem kérdezte, hogy miért jöttél vagy mentél el. Mindenkinek adtak fegyvert, aki harcolni akart. Ha valaki elfáradt, elhagyta a pozícióját és hazament, fegyverrel vagy anélkül. Minden az egymás iránti bizalmon és elkötelezettségen állt. Nem volt parancsba adva semmi.”

Szemtanúk szerint nagyjából kétezer ellenállóból állt a csoport.

A harcok október 24-én kezdődtek és egészen október 29-ig kitartottak, majd novemberben 4-e és 7-e között folytatódtak. Az első összecsapások során a felkelőknek gyalogos csapatokkal kellett felvenni a harcot, az oroszok mellett a magyar hadsereggel is számolniuk kellett, akik le akarták szerelni őket. Novemberben azonban már orosz tankokkal és  egy totális haderővel szálltak szembe és nem tudták folytatni a küzdelmet.

Egy másik ellenálló szerint a felkelők általános ideológiája a „jugoszláv tipusú szocializmus” volt munkástanácsokkal kiegészítve. A csoport vezetőjlt Szabó Jánosnak nevezték, aki futárként dolgott, s már az 1919-es forradalomban a Vörös Hadsereg tagjaként harcolt és később őrnagy lett a magyar hadseregben. 1945 és 1948 között párttag volt, ám 1948után hónapokra börtönbe zárták. Az 1956-os küzdelmet egyfajta antisztálinista internacionálénak gondolta: „Az orosz katonák, akiket mi most megölünk épp annyira hősök, mint mi. A vezetők bűne az, hogy mindenkit egymás ellen fordítanak.” Letartóztatása utána 1957. január 19-én halálra ítélték majd kivégezték.

Pesti utcai jelenet 1956 októberében. (Fotó: Fortepan)

A Móricz Zsigmond körtéri csoport

A harcoló civileknek, nagyjából 300 főnek itt sem volt megszervezett alakulata. A harcok kevésbé intenzíven kezdődtek meg október 25-e és 29-e között (gyakran az ellenállók lövések leadása nélkül csak őrködtek és szórólapokat osztogattak az orosz katonáknak). November 4-én és 5-én az összecsapások erőszakossága fokozódott, 140 orosz katonát öltek vagy sebesítettek meg. November 6-án a teret így is elfoglalták az oroszok.

A Tűzoltó utcai csoport

Ez az utca párhuzamosan fut az Üllői úttal, mellette pedig a Kilián laktanya áll. Az utca Ferencvárosban, egy javarészt munkások lakta kerületben helyezkedik el. A Tűzoltó utcai csoport az orosz csapatok vonalai mögött is tudott harcolni, köszönhetően a Corvin-negyed alatt futó pincerendszernek. Csakúgy, mint a legtöbb csoport, a Tűzoltó utcaiak is spontán verbuválódtak. A csoport vezetői, Angyal István és Csongovai Per Olaf a csoport szellemiségének egyértelmű antisztálinista irányt adtak, senki nem akart magántulajdonban levő gyárakba visszamenni dolgozni. Angyal 1928-ban született és túlélte az auschwitzi haláltábort.  Építésvezetőként dolgozott  és tagja volt a Petőfi Körnek. November 7-én a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékezvén kifüggesztette a vörös zászlót.

Csongovai 1930-ban született, militáns párttag volt, filmtechnikusként dolgozott. A munkástanácsokban való részvételét az 1917-es  szentpétervári gyári bizottságok és az 1936-os spanyolországi forradalom ihlették. A csapatban volt egy orosz és nagyjából húsz besorozott ÁVH-s is, akik csatlakoztak a felkeléshez.

Legnagyobb tévedésük az volt, hogy elhitték, lehetséges tűzszünetet kötni az oroszokkal. Angyalt november 16-án tartóztatták le a Péterfy utcai kórházban, 1958-ban kerül bíróság elé, december 1-én kivégzik. Csongovainak sikerült nyugatra menekülnie.

A Corvin-mozi

A mozi környéke ideális terep volt az utcai harcoknak, sok ház adott védelmet, sok sikátor nyújtott takarást, hátul pedig a Práter utcai iskola volt a menedék. Október 25-én egy nagyjából ötven fős csoport foglalta el a teret, melynek vezetője Iván Kovács László volt. Október 28-ára a csoport 800 főre duzzadt, október 29-ére pedig már 1000-1200 felkelőből állt.

A sztálinisták megpróbálták bemocskolni ezeket a lázadókat és lumpen csőcseléknek csúfolták őket. A beszámolók alapján azonban a csoport 90%-a munkásokból állt, 30 százalékuk szakképzett volt, harmaduknak volt már dolga a törvénnyel, az esetek felében kisebb stiklik miatt. A bosszúszomjuk és a küzdelem iránti elköteleződésük vitathatatlan volt. Október 25-e után sok kiszabadult roma csatlakozott a küzdelmekhez. Az egyikük volt Csányi Sándor, akit 1956 végén letartóztattak, majd elítéltek és 1959-ben kivégeztek.

A felkelők általában fiatalok voltak. Pongrátz Gergely 24 éves volt, Kovács 26, de a legtöbbjük húszéves vagy annál is fiatalabb. Akárhány évesek is voltak, elképesztő bátorságról és kiállásról tettek tanúbizonyságot. Molotov-koktéljaik hatásosnak bizonyultak az orosz tankok ellen. Bár a legnépszerűbb csoport voltak, kevésbé voltak tudatosak és egységesek – ettől függetlenül néhány lelkes vitára azért sor került[10].

A politikai nézetkülönbségek megosztották őket és végül november elsején Kovácsot kitiltották a csoportból, őt ugyanis „túlságosan baloldalinak” tekintették. Helyére Pongrátz lépett. Az igazi véleménykülönbséget azonban az okozta, hogy elfogadják-e a paktumot Maléterékkel, Pongrátz pedig abszolút ellenfélnek tekintette őt.

A Kilián laktanya

Az Üllői út és Ferenc körút sarkán elhelyezkedő Kilián-laktanya volt a hadsereg tartalékos műszerészeinek központja. Nagyjából 1000 katona tartózkodottt itt, a parancsnokuk Maléter Pál volt. Október 23-a éjjelén sok felkelő jelent meg fegyvereket kérve, végül 300 katona csatlakozott is hozzájuk. Ezt követően sok felkelő a laktanyában szállt meg.

Maléter október 25-én elhatározta, hogy öt T-34-es tankkal visszaveszi a „laktanyáját”. Amikor az akciója összecsapásba torkollott, Maléter kiszállt a tankjából, amit a felkelők úgy vettek, hogy megadta magát. Maléter a felkelők oldalára került, az öt tankkal egyetemben. Az újságok Magyarországon és külföldön is a Kilián-laktanyát jelölték meg az ellenállás központjának, bár nem volt jobban központja ez a helyszín, mint bármelyik másik.

Maléter Pált a kormány előléptette, ennek hátterében pedig az a szándék állt, hogy a presztízsével lefegyverezzék az ellenállókat. Az október 31-i tanácskozáson Maléter bejelentette, hogy a felkelőket szeretnék a katonaságba sorozni, a javaslat viszont hűvös fogadtatásra talált, Pongrátz is élesen bírálta őt. November 3-án letartóztatják az oroszokkal folytatott tárgyalás során, 1958 júniusában pedig kivégzik. A Kiliánban maradt felkelőknek november 4-én tűzvész miatt menekülniük kellett a laktanyából.

Csepel

Csepelen a harc október 24-e reggelén kezdődött, amikor tüntetők egy csoportja rátámadt egy katonai kiképző központra, majd elfoglalták a rendőrség épületét, feldúlták a párttitkárságot és elvitték a fegyvereket.

Október 26-án a küzdelem a felkelők és a magyar hadsereg között zajlott, akiket 40 ÁVH tiszt segített. A hadsereg október 28-án visszafoglalta a rendőrséget. A környéken október 31-e után enyhültek az összecsapások, de a második orosz közbeavatkozás során ismét intenzívvé váltak. A gyárkomplexum magját az oroszok a Gellért-hegyről bombázták. A harcok az egyesült munkások és katonák és az orosz sereg között zajlottak. A jól felszerelt munkások november 6-án két gépet is megsemmisítettek. November 9-én az oroszok egy végső támadást indítottak, a felkelők elszántsága ellenére a rend estére helyreállt Csepel utcáin.

1956. október 23-án született meg a forradalom későbbi jelképe. (Forrás: Wikipédia)

Számvetés

Tulajdonképpen mennyi ember harcolt az ÁVH, a magyar hadsereg katonái vagy az oroszok ellen ebben a két hétben?

Budapesten nagyjából 30 ezer, vidéken nagyjából 10 ezer ember vett részt a küzdelmekben, de ez nem állandó 40 ezer embert jelentett.

A felkelők oldalán az áldozatok száma az első héten (beleértve azokat a civileket is, akik nem vettek részt konkrét harcokban) 2700-ra tehető. Összesen 20 ezer halott volt és több mint 2500 orosz katona esett el.

A megtorlás

500 halálos ítéletet hirdettek, amelyből 350-et végrehajtottak. A kivégzettek között 229 embert a harcokban való részvételért, a többit pedig „egyéb bűncselekményekért” végeztek ki. Háromnegyedük fiatal, húszas éveikben járó munkás volt.

35 000 embert tartóztattak le, 26 ezret vittek bíróság elé és 22 000 vádlottat ítéltek különböző büntetésekre, 11 000 ember kapott öt évnél hosszabb börtönbüntetést. 1963-ban az elítéltek többsége amnesztiát kapott.

A megtorlás mértéke nagyon különböző volt. Először a csoportok vezetőit, majd magukat a felkelőket ítélték halálra, annak ellenére is, hogy sokan pártkatonák voltak. A gyári tanácsok vezetőit„csupán” tíz és húsz év közötti börtönbüntetésre ítélték.

Körülbelül 170 000 ember emigrált Ausztriába és 20 000 Jugoszláviába.

Az írást Dadányi Dávid fordította. Az első rész itt olvasható, a 2. pedig itt.

 

[1] – lásd Tőke Ferenc Etudes-ben(Brüsszel, 1960/3.szám) megjelent írását, Mik voltak a magyar munkástanácsok.? címmel. Kiadta Jean-Jacques Marie és Nagy Balázs( Pologne-Hongrie 1956, EDI,Párizs, 1966.) Ebből az írásból jelentek meg részletek már magyarul több helyen is, például a Szemle c. folyóiratban, http://www.elib.hu/16600/16652/16652.pdf?fbclid=IwAR1wzWEqKLaslRMBGu9VwVilebCBNw6EuCocHK5efKUZ5vfEWW2H9rb4UEY

[2] – Az első tanács az Egyesült Izzó gyárban alakult meg október 24-én, ezt követte a Gamma Optikai Művek, a Danuvia Szerszámgépgyár, az Óbudai Hajógyár, az Orion, az Ikarus és másnap a Beloiannisz, a Telefongyár és Csepel

[3] – Kósa a kommunista párt keményvonalas tagja volt 1945-től.

[4] – Bob Dent, Budapest 1956. Locations of Drama, 351.oldal. Magyarul: Budapest ​1956. A dráma színterei. Európa, Budapest, 2016.

[5] – Napjaink HR-es részlegének megfelelője.

[6] – Nagy Eleket (1926-1994) 1957 januárjában letartóztatják, 1958-ban 12 éves börtönbüntetésre ítélik, 1963-ban szabadul.

[7] – Tőke Ferenc 1930-ban született,1946-ig szociáldemokrata, 1949-től a Kommunista Párt tagja

[8] – Földvári Rudolf miskoli párttitkár volt, és az állampárt reformista szárnyához tartozott.

[9] – Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség

[10] – Andy Andreson a Hungary 1956 című könyvében írta le azt az anekdotát, hogy a felkelők egyik alakalommal annyira belefeledkeztek a vitába, hogy nem vették észre a közeledő orosz tankot. Az Anderson könyvből egy részletet kiadott a Barikád Kollektíva (http://barricade.epizy.com/osztalyharc_tortenete/anderson-56-hu.html), a Részeg Hajó is átvette ezt a szöveget.

Kiemelt kép: Faragó György / Fortepan