Aláírtam egy kiáltványt a héten, hogy legyen értelmes párbeszéd a járványkezelésről. Szerintem jó a társaság, tudok velük közösséget vállalni: csak az bánt, hogy balról kevesen vagyunk rajta.

A visszhangok egy része azt kérte számon, hogy hát hiszen már van párbeszéd – miről beszélünk, mit is akarunk?

Tegnap egy harmincas férfi kiugrott a zalai kórház ablakán, mikor megtudta, hogy koronavírusos. Valószínűleg különösebb gond nélkül felépült volna, de valahogy, valamiért halálos fenyegetésként élte meg a fertőzést.

Az osztrákoknál egy hétig korlátozták az oltatlanokat, hétfőtől pedig mindenkit, a lakosság támogatása mellett – noha mára tudjuk, hogy aki oltott, az is terjesztheti a vírust.

Hollandiában tegnap a korlátozások ellen tüntetők közé éles lőszerrel lőtt a rendőrség, egy megrázó felvételen kb. az látszik, mintha kivégeznének valakit.

2021 előtt nem létezett az a megkülönböztetés, hogy oltott vagy oltatlan. Voltak egészséges emberek, meg fertőzöttek karanténban, meg betegek kórházban vagy lélegeztetőn.

A cél az volt, hogy valahogy csökkentsük a halottak és a kórházba kerülők számát. Erre úgy tűnik, hogy jók az oltások, legfeljebb fél évente újra be kell adatni őket.

Mit mondott a magyar kormány miniszterelnöke tegnap?

Hogy aki nem oltat, az meghal. Tekintve, hogy jelenleg hetven-valahány éves a koronában elhunytak átlagéletkora, ezt nehéz nem fenyegetésként érzékelni.

Én betartottam minden szabályt, elkaptam a koronát, túléltem, védett vagyok, de a rendszer nem ismeri ezt el, ezért pl. koncertre sem járhatok.

Ez a kisebbik probléma: több millió más magyar, és majd százmillió európai nem rendelkezik védettségi igazolvánnyal, és a kormányok kényük-kedvük szerint korlátozzák a jogaikat, vagy fenyegetik őket azzal, hogy oltás nélkül el fogják veszteni az állásukat.

Pedig ezek egészséges emberek. Adófizető állampolgárok. Munkások.

Amíg a laptop-osztály berendezkedett a lezárások alatt home office-ra, addig ezek az emberek vitték a hátukon az életet.

Most pedig éles lőszerrel tüzelnek rájuk.

A csend pedig ordít.

Nem csak akkor, amikor ehhez nem szól semmit az antifasiszta közvélemény – nehogy a veszedelmes bilgéces szélsőjobbosokra asszociáljanak róluk –, hanem akkor is, amikor mellettem állsz, és nem szólsz semmit.

Amikor a kormány kihirdeti, hogy én – egészséges ember – veszélyeztetem a társadalmat, akkor nem szólsz semmit.

A szemembe nézel, és nem szólsz semmit.

A Facebookon látom, hogy mit írsz ki néha, és az összes bennem lévő szeretetet össze kell gyűjtenem, hogy ne küldjelek el a picsába.

Te is csak azt akarod, hogy hagyjanak ezzel békén. Én is. Mindannyian.

De akkor szólj valamit arról, hogy ezt a békét hogyan kívánod elérni. Mert én már nem látom.

Ha elveszik az állásom?

Ha nem mehetek sehova?

Ha mellbe lőnek?

Akkor lesz majd béke?

S mondd, ezt a békét ki fogja majd betartatni?

S ha lesz betartott béke, milyen béke lesz az?

Mert nekem csak az „F” betűs szó jut róla eszembe. És ha te azt szeretnéd, akkor én is azt szeretném, hogy engem inkább lőjetek le.

Mert úgy élni nem érdemes.