Ki is a harcos proletár? M. Seidman Munkások a munka ellen című könyvéről

Nagyon érdekes, a maga nemében bizonyára egyedülálló mozgalmi kiadvány látott napvilágot: Michael Seidman amerikai történész Munkások a munka ellen (Workers Against Work, 1990) című könyve első felének magyar fordítása. A kiadvány az interneten is elérhetővé vált.

Seidman könyve összehasonlító történeti elemzés. A munkások mindennapi gyakorlati viszonyulását vizsgálja a bérmunkához két európai nagyvárosban, Barcelonában és Párizsban az 1930-as évek második felének népfrontkormányai idején. A gazdaságilag eleve elmaradott Spanyolországban ekkoriban forradalom és polgárháború tépázza meg a termelést, míg Franciaország, az egyik vezető tőkés állam, viszonylag stabil, sőt, prosperál. A két ország politikai és társadalmi atmoszférája tehát jelentősen eltér egymástól, noha mind Franciaországban, mind a köztársasági Spanyolországban olyan szervezetek birtokolják a politikai hatalmat, amelyek önmagukat a munkásosztály képviselőinek tekintik. Az eltérő szituáció, illetve történelmi háttér miatt nem meglepő, hogy a korabeli barcelonai és a párizsi munkások viselkedése különbözik egymástól. De Seidman az attitűdök felszíni különbségei mellett azok tartalmi rokonságát is igyekszik kimutatni. A közös lényeget ő a munkások munkával szembeni ellenállásában látja – és érdeklődése mindenekelőtt efelé fordul.

A magyar nyelvű kiadás a szerzői előszón, a bevezetésen és a Barcelonával foglalkozó fejezeteken kívül tartalmazza a fordító, Poór Péter előszavát is, amely a mű keletkezésének, fogadtatásának és további sorsának bemutatása mellett kritikai értékelést is nyújt Seidman munkájáról. A jelen cikk csupán arra vállalkozik, hogy röviden felvázolja a könyvben tárgyalt problémakört, és rámutasson néhány módszertani problémára.

A szerző joggal hangsúlyozza, hogy az 1936-ban kirobbant spanyolországi forradalommal és polgárháborúval foglalkozó történészek jelentős részének horizontját a politikai, diplomáciai, illetve katonai problémák töltik ki: beszámolóik lényegében a hadi eseményeknek, valamint a különböző politikai és társadalmi szervezetek együttműködésének, konfliktusainak és ideológiai nézetkülönbségeinek ábrázolásai. Seidman a megszokott megközelítéseknek úgyszólván az antitézisét próbálja nyújtani: mindenekelőtt az egyszerű munkások hétköznapi viselkedése érdekli. Foglalkozik ugyan azon szervezetek ideológiájával, melyek magukat a munkásosztály képviseleteként tartották számon, de főleg ezen ideológiák gazdaságpolitikai vetületét vizsgálja, amely közvetlen hatással volt a munkahelyi viszonyokra (és amely ugyanakkor e munkahelyi viszonyok befolyása alatt alakult ki és fejlődött tovább).

Könyve második fejezetében Seidman igyekszik megcáfolni azt az elterjedt vélekedést, mely szerint a gazdasági újjászervezés anarchoszindikalista modellje radikálisan szemben állt volna mind a korabeli polgári, mind a bolsevik elképzelésekkel. Ellenkezőleg, Seidman nagyfokú átfedést lát az anarchoszindikalista CNT és a sztálinista PSUC gazdaságátalakítási tervei között, és úgy véli, mindkettőt komolyan inspirálta az amerikai tőkés modernizáció taylori elmélete és gyakorlata. (Itt jegyezzük meg, hogy nagyon problémásnak tartjuk a sztálinista párt kommunistának nevezését, amelyet Seidman rendre megtesz.)

Seidman elemzésében a CNT lényegében a polgári fejlődés, a kapitalista iparosítás ágenseként jelenik meg egy olyan országban, amelyet sok évtizeden át a burzsoázia gyengesége és a tőkés termelés alacsony fokon való stagnálása jellemzett.

Ennek alátámasztására egyebek mellett ismerteti Diego Abad de Santillán – a CNT-FAI egyik vezető ideológusa, a későbbiekben több magas poszt betöltője – gazdasági elképzeléseit, melyeket Santillán 1936 tavaszán (tehát még a katonai lázadás és a forradalom kitörése előtt) megjelent könyvében részletesen leírt. „A CNT vezető azon panaszkodott, hogy a munka nélkül való élet tendenciája végigvonul a spanyol történelmen, és amellett érvelt, hogy a spanyol munkások – három- vagy négymilliós – számát meg kellene kétszerezni. (…) Santillán szerint Spanyolországnak néhány éven belül véghez kell vinnie azt, amire a kapitalizmus évtizedeken keresztül nem volt képes; az anarchoszindikalista militáns az olajból, gyapotból és más nyersanyagokból való önellátásra szólított fel. A mezőgazdaságnak specializálttá és korszerűvé kellene válnia, mint Angliában, Hollandiában és Franciaországban. Santillán egy ambiciózus iparosítási programot óhajtott. Vasútvonalaknak, főútvonalaknak és duzzasztógátaknak kellett volna épülniük, és Spanyolországnak szüksége lett volna egy erős (talán amerikai mintán alapuló) autóiparra” (59. o.).

A tőkés országok és a Szovjetunió által végrehajtott technikai modernizálásnak ugyanakkor párosulnia kellett a gyári tanácsokon keresztül megvalósuló és a szakszervezetek által országos méretekben koordinált üzemi munkásönigazgatással – Seidman szerint ebben állt az anarchoszindikalista ideológia specifikuma, amely megkülönböztette és részben szembeállította azt a sztálinisták és a baloldali polgári pártok elképzeléseivel. A szerző úgy véli, hogy az anarchoszindikalisták e két törekvése azonban a gyakorlatban összeegyeztethetetlennek bizonyult – méghozzá elsősorban a munkások ellenállása miatt. A munkásellenállás Seidman szerint tulajdonképpen mindkét törekvést akadályozta:

A munkások jelentős része nem csak a munkavégzés kényszere alól próbált minél jobban kibújni, de a munkahely önigazgatásában is vonakodott részt venni.

Ezzel párhuzamosan és ettől nem függetlenül a különböző állami és üzemi bizottsági posztokra került CNT-militánsok számára a termelés fokozásának és a termelőerők fejlesztésének igénye egyre inkább túlsúlyra jutott a gyárak munkások általi igazgatásának céljával szemben, így a termelésben egyre-másra alkalmazni kezdték a tőke által kifejlesztett különböző kényszerítő és „csábító” eszközöket (darabbér, a munkások feletti felügyelet, jutalmak stb.). Átütő sikert azonban így sem tudtak elérni a gazdasági teljesítmény növelése terén. A szerző elismeri, hogy a termelés racionalizálására, modernizálására és „a munkások munkára fogására” irányuló törekvéseket nagymértékben fokozták a háborús helyzet és az azzal összefüggő gazdasági problémák (a belső piacok elvesztése, az import nehézsége a devizák hiánya miatt stb.). De hangsúlyozza, hogy magukat e törekvéseket nem az aktuális helyzet szülte, azok már korábban gyökeret vertek a spanyolországi anarchoszindikalizmus ideológiájában.

A munkásosztály „gazdasági harcának” nagyon erős hagyományai voltak Barcelonában, és ezek távolról sem foszlottak szét a forradalommal: a könyv számtalan példát hoz a munkásellenállásra a forradalom és polgárháború éveiből. A hatalmas felhasznált dokumentumtömeg kollektív tiltakozásokról és egyéni akciókról egyaránt tanúskodik: sztrájkok (vagy sztrájkkal való fenyegetések), munkalassítások, szabotázsakciók, lógás a munkahelyről, betegség szimulálása, lopás és egyéb ellenállási formák jelezték, hogy a vállalatok kollektivizálása, illetve munkásellenőrzése nem szüntette meg a munkások alapvetően negatív viszonyulását a munkahelyükhöz. Ami sokkal inkább megváltozott a forradalom nyomán, az a szakszervezeteknek a munkásellenálláshoz való hozzáállása. Míg a forradalom előtt a szakszervezetek támogatták és a munkásöntudat jeleként értékelték azt, a forradalom idején a gazdaságirányító pozícióba került szakszervezetek a munkásellenállást már az öntudatlanság és a felelőtlenség megnyilvánulásának tekintették, amely az ellenforradalom és a fasizmus malmára hajtja a vizet.

Seidman nem tagadja, hogy voltak munkások, akik – akár a jobb kereset reményében, akár eszmei okokból – hajlandóak voltak erejüket megfeszítve dolgozni. Az ellen viszont tiltakozik, ha valaki ebből a tényből e munkások fejlettebb osztályöntudatára következtet. Seidman arra utal, hogy a proletár osztálytudat különböző formákkal bírhat: „A direkt és indirekt ellenállások tulajdonképpen egyfajta tagadásai voltak a spanyol forradalom értékeinek, amely glorifikálta a modern termelőerők fejlődését és magát a termelést. Az, hogy a munkások nem voltak hajlandók lelkesen részt venni a munkásellenőrzésben, megmutatta, hogy osztálytudatuk eltért új iparirányítóikétól. A szakszervezeti militánsok számára az osztálytudat aktív részvételt jelentett a szocializmus vagy a liberter kommunizmus építésében; sok munkás azzal fejezte ki osztályöntudatát, hogy kerülte a bérmunka színterét, idejét és követelményeit” (147. o.).

Valójában úgy tűnik, hogy Seidman mélyebbnek vagy valamiképpen „igazabbnak” tekinti azon munkások öntudatát, akik a vállalatok kisajátítása, illetve a munkásellenőrzés bevezetése után is folytatták az ellenállást. Az ő tevékenységüket a bérmunka fundamentális (bár spontán és kevéssé letisztult) kritikájának tekinti, míg a munkásellenőrzést úgy ítéli meg, hogy az lényegében csak az igazgatás átalakítását jelentette a bérmunkán alapuló termelés keretein belül. Seidman álláspontja fontos kérdéseket vet fel, de elméletileg kidolgozatlan, és ezért a válaszadáshoz nemigen segít hozzá. Könyve szinte tisztán leíró jellegű, és egyáltalán nem tesz kísérletet arra, hogy az általa bírált ideológiákkal – például a korabeli anarchoszindikalista elgondolásokkal – egy másik elméleti koncepciót állítson szembe.

Önmagában is problémás, hogy a munka elkerülésére irányuló spontán cselekedeteket Seidman az öntudat megnyilvánulásaiként értékeli. Valamely cselekvés tudatossága nem azt jelenti éppenséggel, hogy az egy átfogó és többé-kevésbé adekvát világértelmezésbe beágyazott, célszerűen tervezett cselekvés, nem pedig zsigeri-spontán? Úgy tűnik, Seidman számára a külső kényszerítéssel (konkrétan: a munkára kényszerítéssel) szembeni ellenállás – ami meglehetősen természetes reakció – önmagában a tudatosság jele.

Mind a marxizmust, mind az anarchoszindikalizmust számos helyen éri a könyvben a „produktivizmus” és „a munka felmagasztalásának” vádja. Azonban a szerző kerüli azt, hogy akár a termelés, akár a munka kérdését elméleti vizsgálat tárgyává tegye. Saját szavai szerint „úgy tekint az 1930-as évek gyári és építőipari munkájára mint trabajóra és travailra (a latin tripalium vagyis „kínzóeszköz” kifejezésből), s nem mint a potenciális felszabadulás egy színterére” (34. o.). Kritikája lényegében a jelenségek felszínén marad: megáll annak az empirikus ténynek a rögzítésénél, hogy a bérmunka a munkás számára kényszer, amelytől az szabadulni igyekszik. Seidman egyáltalán nem veti fel a kérdést, hogy milyen pozitív perspektívái lehetnek a bérmunkával szembeni ellenállásnak: azaz hogyan hozható létre a termelésnek egy olyan rendszere, amely többé nem a bérmunkán – és annak kizsákmányolásán – alapszik. Ehelyett csupán annyit tesz, hogy bírálja a „produktivizmust” – ezt a megjelölést kapja Seidmantól lényegében minden elgondolás, amely lát bizonyos haladó vonásokat (is) a termelőerők fejlődésében. Seidman szerint mindez polgári ideológia, amely a munkások számára semmi egyébről nem szól és nem is szólhat, mint több munkára való kényszerítésükről.

A bérmunka alóli kibúvás módszereit sorolva Seidman beszél olyan munkásokról, akik betegséget szimulálva maradtak távol a munkahelyüktől, miközben táppénzt igényeltek. Példaképpen megemlíti, hogy „egy epilepsziásként számontartott munkáshoz váratlanul beállított a Szakmai Bizottság néhány tagja, miközben ő éppen kertészkedett” (128. o.). Noha az idézetben szereplő munkásról nem tudunk meg semmi közelebbit, mégis érdemes lehet elgondolkoznunk azon, hogy ez a munkás miért nem volt „produktivista” a gyárban, miközben a kiskertjében „produktivista” volt (és megfordítva: miért volt „produktivista” a kiskertjében, ha a gyárban nem volt az).

Ez a munkás nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy az emberi életet – így az ő saját életét is – a termelés közvetíti. Ha nem műveli a kertjét, akkor a kert nem fogja őt ellátni táplálékul szolgáló zöldségekkel. A kerttől a munkás – akár beteg, akár egészséges – hiába kért volna táppénzt. Ugyanakkor a kert nem írta elő a munkásnak, mit és mennyit termeljen. A munkás maga határozott arról, hogy répát, hagymát vagy salátát akar fogyasztani, következésképpen termelni – fogyasztás és termelés itt egymással „bensőséges” összefüggésben állt. Ezek a tények elegendő magyarázatot adnak arra, miért viselkedett a munkás – önmagától, külső felszólítás nélkül – „produktivistaként” a kertjében.

A bérmunka esetében a termelés és a fogyasztás (és ezáltal a létfenntartás) közötti viszony a munkás számára „külsőleges”, „szervetlen” módon közvetített. A munkás a vállalatnak végzett bérmunkájával elsősorban tőkét termel. Közvetlenül nem a saját létfenntartását termeli, hanem egy tőle független és rajta uralkodó társadalmi hatalmat termel. Ez a munkatevékenység csak egy külső közvetítés révén kapcsolódik a munkás létfenntartáshoz – a munkabér révén. Ha a munkás csupán saját és családja létfenntartása érdekében vállal bérmunkát – és nincsenek további céljai, például „a vállalat sikere”, „a nemzetgazdaság erősítése”, a „hazafias kötelesség teljesítése” stb. –, akkor meg fog ragadni minden lehetőséget, hogy a munkabérhez kevesebb munkával vagy munkavégzés nélkül jusson hozzá. Seidman könyve egy másik helyén így fogalmaz: „Az alábbi oldalakon bemutatott munkások gyakran tekintették munkájukat értelmetlennek, vagy – kevésbé radikálisan – azért kerestek pénzt, hogy eltartsák családjukat és fogyasztási cikkeket vegyenek. A munkájuk értelme, ha egyáltalán kifejezésre juttatták, számukra gyakran eszköz jellegű vagy külsődleges volt” (30. o.).

Seidman könyvének nagy érdeme, hogy rávilágít azon „névtelen” munkások jelentőségére, akik nem voltak hajlandók ideologikus lózungok hatására önként erősíteni a termelés egy olyan rendszerét és egy olyan államot, amelyekben ők változatlanul bérmunkások maradnak. Seidman védelmébe veszi őket a „felelőtlenség” és az „önzés” vádjával szemben. Megerősíti azt, amit számos munkás átérzett: hogy a népfront nem kínálta fel számukra az emancipáció lehetőségét. Emiatt a munkások egy jelentős részét a népfront nem is volt képes a maga támogatására mozgósítani, ami aztán egyik okává vált a népfront bukásának.

Ezek a munkának ellenálló „névtelen” munkások ugyanakkor nem voltak képesek utat törni emancipációjuknak. Ennek az úttörésnek az irányát – a termelési viszonyok átalakításának módját – Seidman sem próbálja kijelölni. Az ezzel való foglalkozás azonban nem lesz megspórolható senkinek, aki a Seidman által leírt történelmi tapasztalatokat a jelen társadalom átalakítása céljából akarja hasznosítani.

Február 18-án 17:30-tól a Király u. 43-45. alatt Michael Seidman könyve kapcsán könyvbemutatót és vitaestet szerveznek nem-bolsevik kommunisták és osztályharcos anarchisták. Az eseményről itt lehet bővebben olvasni.

Kiemelt kép: Fortepan / Miklós Lajos