I. Egy balszerencsés dogma

„Lustálkodjunk minden dologban, kivévé a szerelemben és az ivásban; kivéve a lustaságban.”

Lessing

Furcsa őrület tartja fogva azoknak a nemzeteknek a munkásosztályát, ahol a tőkés civilizáció uralkodik. Ez az őrület olyan egyéni és társadalmi bajokat von maga után, amelyek már két évszázada gyötrik a szomorú emberiséget. Ez az őrület a munka szeretete, a munka dühödt szenvedélye, amely egészen odáig megy, hogy kimeríti az egyénnek és ivadékainak életerőit. E szellemi eltévelyedés ellen a papok, a közgazdászok, a moralisták nemcsak hogy nem tiltakoznak, hanem ellenkezőleg, a szentek-szentjévé nyilvánították a munkát.

E vak és korlátolt emberek bölcsebbek akartak lenni istenüknél, e gyönge és megvetendő emberek rehabilitálni akarták azt, amit istenük elátkozott. Én, aki sem kereszténynek, sem közgazdásznak, sem erkölcsösnek nem vallom magamat, én az ő ítéletüktől isten ítéletéhez fellebbezek; az ő vallási, közgazdasági, szabadgondolkodó erkölcsük prédikációitól a munka szörnyű következményeihez a tőkés társadalomban.

A tőkés társadalomban a munka az oka minden szellemi degenerálódásnak, minden szervi elkorcsosulásnak.

Hasonlítsuk csak össze Rothschild lóistállóinak kétkezű szolganépsége által ellátott telivérjeit a normandiai majorság nehézkes igavonójával, mely földet művel, trágyát hord, betakarítja a termést. Csak nézzük meg a nemes vadembert, akit a kereskedelem misszionáriusai és a vallás kereskedői még nem rontottak meg kereszténységgel, szifilisszel és a munka dogmájával, utána pedig nézzük meg a mi nyomorúságos gépkiszolgálóinkat.^[1]

Ha civilizált Európánkban újra fel akarjuk lelni az ember veleszületett szépségének nyomait, akkor olyan népek körében kell keresnünk, ahol a gazdasági előítéletek még nem irtották ki a munka gyűlöletét. Spanyolország, amely – sajna! – degenerálódik, még mindig büszkélkedhet azzal; hogy kevesebb gyára van; mint nekünk börtönünk és kaszárnyánk; a művész azonban elgyönyörködhet a vakmerő andalúziaiban, aki barna, mint a gesztenye, egyenes és hajlékony, mint az acélpenge, s az ember szíve megremeg a koldust hallván, aki csodás redőkben viseli capa-ját^[2], s amigo-nak^[3] mondja Ossun hercegeit. A spanyol számára, akiben a primitív állatiasság még nem sorvadt el, a munka minden rabszolgaságok legrosszabbika.^[4]

A görögök, nagy korszakukban, szintén csak megvetést tartogattak a munka számára; csak a rabszolgáknak volt szabad dolgozniuk; a szabad ember mindössze testgyakorlatokat és szellemi játékokat ismert.

S ez volt az az időszak, amelyben Arisztotelész, Pheidiasz, Arisztophanész népe élt és lélegzett; ezek voltak azok az idők, amikor Marathónnál egy maroknyi vitéz szétverte Ázsia hordáit, melyet nem sokkal utóbb Sándor meghódított. Az ókori filozófusok a munka megvetését tanították, a munkát a szabad ember lefokozásának tartották, a költők a semmittevésről daloltak, az istenek ajándékáról:

„O Meliboea, Deus nobis haec otia fecit”^[5]

Krisztus a „Hegyibeszéd”-ében a semmittevést hirdette: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak. De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.”^[6] Jehova, a szakállas arcú és szőrös szívű isten az eszményi lustaság legfőbb példáját adta imádóinak; hat napi munka után mindörökre nyugalomba vonult. S fordítva, mely fajták számára szerves szükségszerűség a munka? Az auvergneieknek, a skótoknak – akik a brit szigetek auvergne-iai –, a gallegóknak – Spanyolország auvergne-ainak – a pomerániaiaknak – a német auvergne-iaknak-, a kínaiaknak – Ázsia auvergneainak. A mi társadalmunkban mely osztályok szeretik a munkát a munka kedvéért? A földtulajdonos parasztok, a kispolgárok – az egyik a földje fölé görnyed, a másik behúzódik a boltjába –, s valamennyi úgy mozog, mint a vakondok föld alatti üregében, és sohasem egyenesedik fel, hogy kedvére gyönyörködjék a természetben.

De a proletariátus, e nagy osztály, mely magában foglalja a civilizált nemzetek összes termelőit, az az osztály, amely önmagát felszabadítva felszabadítja az emberiséget a szolgai munkától, s az emberi állatot szabad lénnyé teszi, a proletariátus, mely elárulta ösztöneit, félreismerte történelmi küldetését, a proletariátus eltűrte, hogy a munka dogmájával megrontsák. Súlyos és szörnyű lett a büntetése. Minden egyéni és társadalmi nyomorúsága saját munkaszenvedélyéből fakadt.

II. A munka áldásai

1770-ben megjelent Londonban egy névtelen írás, „An Essay on trade and commerce”^[7] címmel. Akkoriban ez némi port vert fel. Szerzője – nagy emberbarát – így méltatlankodott írásában: „Anglia manufaktúráinak népessége fejébe vette azt a rögeszmét, hogy minden egyes tagjának mint angolnak, születésétől fogva személyes joga, hogy szabadabb legyen bármely más ország munkásánál. Ez az eszme hasznos lehet a katonák számára, akiket vitézségre ösztönöz, de a manufaktúrák dolgozóira nézve, maguk és az állam szempontjából az a jó, minél kevésbé hatja át őket. A munkásoknak sohasem lenne szabad feljebbvalóiktól függetlennek tartaniuk magukat. Különösen veszélyes efféle túlzásokra bátorítani egy olyan kereskedőállamban, mint a mienk, ahol a lakosság talán hétnyolcadának nincsen semmi tulajdona vagy csak nagyon kevés. A teljes gyógyulás nem következhet be, amíg iparunk szegényei nem szánják rá magukat arra, hogy hat napot dolgozzanak ugyanazért az összegért, amelyet most négy nap alatt keresnek.” Ilyenformán csaknem száz évvel Guizot előtt Londonban nyíltan prédikálták, hogy a munka megfékezi az ember nemes szenvedélyeit. „Minél többet dolgoznak népeim, annál kevesebb lesz a bűn” írta 1807. május 5- én Osterodéból Napóleon. „Én vagyok a tekintély…, s hajlandó leszek elrendelni, hogy vasárnap, a misék órája után, az üzletek tartsanak nyitva és a munkások térjenek vissza munkájukhoz.”

Az „Essay on trade…” szerzője a lustaság kiirtására a lustaság szülte büszkeség és függetlenség érzésének megtörésére azt javasolta, hogy a szegényeket börtönözzék be az eszményi dologházakba (ideal workhouses), melyekből „a rettegés házai lesznek, ahol naponta 14 órát fognak dolgoztatni oly módon, hogy az étkezési időt leszámítva tizenkét óra marad a munkára.” Napi tizenkét órai munka, íme, ez a XVIII. századi emberbarátok és moralisták eszményképe. Mennyire túlhaladtuk már ezt a nec plus ultrá-t^[8]!

A modern műhelyek eszményi javítóintézétekké váltak, ahova tömegesen börtönzik be a munkásokat, ahol tizenkét és tizennégy órai kényszermunkára ítélik őket, s nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és a gyermekeket is!^[9] S ha arra gondolunk, hogy a Terror hőseinek fiai a munkavállalás által annyira lealacsonyodtak, hogy – 1848 után – forradalmi vívmányként fogadták el a gyári munkát tizenkét órára korlátozó törvényt, s forradalmi elvként hirdették meg a munkához való jogot, akkor meg kell mondanunk, hogy ez a francia proletariátus szégyene!

Csakis rabszolgák lehettek képesek ilyen alacsonylelkűségre. Húsz évig kellene a tőkés civilizációban élnie egy hőskori görögnek, hogy egyáltalában felfogja az efféle megalázkodást. S ha a kényszermunka szenvedései, ha az éhség kínjai lecsapnak – tömegesebben, mint a Biblia sáskái – a proletariátusra, akkor ő maga hívta ki őket.

Ezt a munkát, melyet 1848 júniusában fegyveres kézzel követeltek ki a munkások, rákényszerítették családjukra; kiszolgáltatták asszonyukat és gyermekeiket az iparbáróknak. Saját kezükkel rombolták le házitűzhelyüket; saját kezükkel apasztották el feleségük tejét; ezeknek a szerencsétleneknek állapotosan és csecsemőjüket táplálva kellett elmenni a bányákba és a gyárakba, gerincüket görnyesztve, idegeiket kimerítve; saját kezükkel törték ketté gyermekeik életét – ez a proletaríátus szégyene! Hol vannak azok az asszonyok, akikről regéink és hajdani meséink szólnak, akik vakmerőek voltak, ha kellett, szókimondók, az isteni palack szerelmesei? Hol vannak azok a víg nők, akik mindig jöttek-mentek, mindig daloltak, mindig továbbplántálták az életet, boldogságot teremtettek és egészséges, életvidám kicsinyeket szültek? Ma csak gyári lányaink és asszonyaink vannak, akik vézna, sápadt virágok, vérük bágyadt, gyomruk elromlott, tagjaik lankadtak!… Sohasem ismerték a szilaj élvezetet, s nem tudnák hetykén elbeszélni, hogyan törték fel csigahéjukat!… És a gyerekek? Tizenkét órai gyermekmunka. Ó, micsoda nyomorúság!… Hiszen a morális és politikai tudományok akadémiájának valamennyi Jules Simonja^[10], a jezsuitaság valamennyi Germinys-je nem találhatott volna fel olyan bűnt, mely jobban eldurvítja a gyermekek értelmét, mely jobban lezülleszti ösztöneiket és rombolóbb a szervezetükre, mint a tőkés műhely megmételyezett légkörében végzett munka.

Úgy mondják, hogy korunk a munka százada; valójában a szenvedésnek, a nyomorúságnak és a lezüllésnek a százada.

És ennek ellenére a polgári filozófusok és közgazdászok a kínosan zavaros August Comte-ról a nevetségesen világos Leroy-Beaulieu-ig, a polgári irodalmárok, a fellengősen romantikus Victor Hugótól a naivan groteszk Paul de Kockig, mind, mind émelyítő dalokat zengtek a Haladás istenének, a Munka elsőszülött fiának tiszteletére. Ha nekik hiszünk, a boldogság fog uralkodni itt a Földön: máris megérezték eljövetelét. Feltúrták az elmúlt századok porát és a feudális nyomorúságokat, hogy sötét ellentétként állítsák szembe a mai idők élvezeteivel. – Nem fárasztottak-e bennünket ezek a jóllakottak, ezek a kielégítettek, hajdan még a nagyurak cselédségéhez tartozók, ma pedig a burzsoázia jól fizetett bértollnokai; nem fárasztottak-e bennünket a szónok La Bruyere parasztjával? Nos hát! íme a ragyogó tablója a proletár-örömöknek, melyet a tőkés Haladás évében 1840-ben, egyikük, Dr. Villermé, a Tudományos Akadémia tagja festett, ugyanaz, aki 1848-ban e tudós társasághoz (Thiers, Cousins, Passy, az akadémikus Blanqui) tartozott, aki a tömegeknek ostobaságokat prédikált a polgári gazdaságról és erkölcsről. Ez a Dr. Villermé az ipari Elzászról beszél, a Kestnerek, a Dollfusok – a filantrópság és a republikanizmus ipari virágainak Elzászáról. – De mielőtt ez a doktor bemutatja nekünk a proletár nyomorúság képét, hallgassunk meg egy elzászi manufaktúratulajdonost. T. Mieg úr, a Dollfus, Mieg és Tsai cég egyik tagja, így festi le a régi ipar kézművesét: „Mulhouse-ban ezelőtt ötven évvel” (1813-ban, amikor a modern gépi ipar megszületett) „a munkások mind a föld gyermekei voltak, a városban vagy a környező falvakban laktak, s majdnem valamennyinek háza és kis földje volt.”^[11]

Ez volt a dolgozó aranykora. – De akkor az elzászi ipar nem árasztotta el a világot pamutáruival, s nem tette milliomossá Dollfusait és Koechlinjeit. Ám huszonöt évvel később, amikor Villermé látogatta meg Elzászt, már meghódította az országot a modern Minotaurusz, a tőkés műhely; az emberi munkára éhezve elragadta tűzhelyük mellől a munkásokat, hogy jobban kifacsarja őket, hogy jobban kisajtolja a bennük rejlő munkát. A gép füttyére ezerszámra futottak oda a munkások.

„Sokan közülük – mondja Villermé –, tizenhétezerből ötezren, a szállások drágasága miatt kénytelenek voltak a szomszédos falvakban lakni. Egyesek két-, sőt két és egynegyed mérföldnyire laktak a manufaktúrától, ahol dolgoztak. Mulhouse-ban, Dornachban reggel öt órakor kezdődött a munka, s este öt órakor végződött, télen-nyáron… Látni kellene őket hogyan érkeznek meg minden reggel a városba, s hogyan távoznak minden este. Egy csomó sápadt, sovány asszony van közöttük, mezítláb tapossák a sarat, s ha esik vagy havazik akkor esernyő híján a fejükre borítják kötényüket vagy felsőszoknyájukat, hogy védjék arcukat és nyakukat; még többen vannak a nem kevésbé piszkos, nem kevésbé sápadt kisgyerekek, rongyokba burkolva a szövőszékről munka közben rájuk csöpögő olajtól zsírosan: Nekik, akiket az esőtől jobban megvéd a ruhájuk, még kosár sincs a karjukon, mint az asszonyoknak, amelyben a napi élelmet hozzák; a gyerekek a kezükben viszik, keblükbe stb. rejtik el, ahogy tudják azt a darabka kenyeret, amellyel hazatértükig táplálkozniuk kell. Így hát az aránytalanul hosszú, legalább tizennégy órát tartó munka fáradalmaihoz e szerencsétleneknek még az állandó jövés-menés kínos fáradalmát is el kell szenvedniük. Ennek folytán hazaérve csak aludni vágynak, s reggel úgy mennek el munkakezdésre a műhelybe, hogy nem pihenték ki magukat.”

S most lássuk a nyomortanyákat, ahol a városban lakók zsúfolódnak össze: „Láttam Mulhouse-ban, Dornachban és a szomszédos házakban ilyen nyomorúságos szállásokat, ahol két család aludt egy-egy sarokban, a földre vetett és két deszkával megtámasztott szalmán… E nyomor, amelyben ezek a pamutipari munkások élnek Haut-Rhin département-ban [megyében], mélységes: azzal a szomorú eredménnyel jár, hogy amíg a gyárosok, kereskedők, posztóárusok, üzemigazgatók családjában a gyermekek fele eléri a huszonegyedik évét, a pamutszövő és pamutfonó munkások családjában kétéves koruk betöltése előtt a gyermekek fele elpusztul.” A műhelymunkáról szólva Villermé hozzáfűzi : „Ez nem nevezhető munkának, feladatnak, ez kínszenvedés; s már a hat-nyolc éves gyerekeket is sújtják vele. . . A mindennapok hosszú gyötrelme főképp a pamutfonodák munkásait teszi tönkre.”

És a munkanap hosszúságáról Villermé megjegyzi, hogy a kényszermunkások is csak tíz órát dolgoznak, az Antillák rabszolgái átlagban kilenc órát, míg Franciaországban, mely megvívta a hangzatos „Emberi jogokat” kinyilatkoztató 1789-es forradalmat, vannak olyan „manufaktúrák, ahol tizenhat órás a munkanap, s ebből csak másfél órát engedélyeznek a munkásoknak étkezésre.”^[12]

Ó, micsoda hitvány elvetélése a polgárság forradalmi elveinek! Ó, micsoda gyászos ajándéka istenének, a Haladásnak! – Az emberbarátok az emberiség jótevőinek nyilvánítják azokat, akik, hogy semmittevéssel meggazdagodjanak, munkát adnak a szegényeknek; inkább a pestist terjesztenék el, a forrásokat mérgeznék meg, minthogy tőkés gyárat létesítsenek a falusi népesség körében.

Vezessétek be a gyári munkát, s isten veled öröm, egészség, szabadság; isten veled mindaz, ami az életet széppé és élni érdemessé teszi.^[13]

És a közgazdászok minduntalan azt ismételgetik a munkásoknak : dolgozzatok a társadalmi vagyon növeléséért!

Pedig egy közgazdász, Destutt de Tracy^[14], ezt feleli nekik : „A szegény nemzetek azok, ahol a nép könnyeden él; a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény;” Tanítványa, Cherbuliez^[15] ezt így folytatja: „Maguk a munkások, amikor közreműködnek a termelő tőkék felhalmozásában, hozzájárulnak annak az eseménynek a bekövetkeztéhez, amely előbb vagy utóbb szükségszerűen megfosztja őket munkabérük egy részétől.” De saját üvöltésüktől megsüketülve és meghülyülve, a többi közgazdász így válaszol: dolgozzatok, dolgozzatok folyvást hogy megteremtsétek jóléteteket! S a keresztény jámborság nevében az anglikán egyház egyik papja, Townshend tisztelendő e zsoltárt imádkozza: dolgozzatok, dolgozzatok éjjel és nappal: munkátokkal megnövelitek nyomorúságotokat, s nyomorúságotok megment attól, hogy a törvény erejével kényszerítsék rátok a munkát. A törvényes munkakényszer „túl sok szenvedéssel jár, túl sok erőszakot kíván és túl nagy zajjal jár; az éhség viszont nemcsak békés, csendes szüntelen nyomást gyakorol, hanem mint a munkának és az iparnak legtermészetesebb ösztönzője, a leghatalmasabb erőfeszítéseket is ez váltja ki.”

Dolgozzatok, dolgozzatok, proletárok, hogy megnöveljétek a társadalmi vagyont és saját nyomorotokat; dolgozzatok, dolgozzatok, hogy mind szegényebbekké válván mind több okotok legyen dolgozni és nyomorultnak lenni. Ez a tőkés termelés kérlelhetetlen törvénye.

A proletárok meghallgatták a közgazdászok csalárd jelszavait, s testestül-lelkestül kiszolgáltatták magukat a munka bűnének, s ezáltal maguk gyorsították meg a folyamatot, mely az egész társadalmat olyan túltermelési válságokba taszítja, amelyek görcsbe merevítik a társadalmi szervezetet. S ekkor, minthogy árubőség és vásárlóhiány keletkezik, a műhelyek bezárnak, és az éhség ezerágú bőrkorbácsával ostorozza a munkásnépességet. A munka dogmájától elbutított proletárok nem értik meg, hogy a munkatöbblet – amellyel az állítólagos prosperitás szakaszában sanyargatták magukat – az oka mai nyomoruknak, s ahelyett, hogy a gabonaraktárakhoz futnának és így kiáltanának: „Éhesek vagyunk, enni akarunk! – … Igaz, nincs egy lyukas vasunk se, de amilyen koldusok vagyunk mégis mi arattuk le a gabonát és mi szüreteltük le a szőlőt…” – Ahelyett, hogy megostromolnák a jujurieux-i Bonnet úrnak, az ipari kolostorok feltalálójának tárházait, s így háborognának: „Bonnet úr, itt vannak az ön selyemsodró, selyemcérnázó, fonodai, szövődei munkásnői, vacognak foltozott rongyaikban, hogy még egy zsidót is szánalomra bírnának, mi vagyunk azok, akik fontuk és szőttük az egész kereszténység nőszemélyeinek selyemruháit. A szegény nők, akik napi tizenhárom órát dolgoztak, nem értek rá toalettjükkel törődni; most munkanélküliek és suhogtathatnák a selymeket, amelyeket megmunkáltak. Amióta elveszítették tejfogaikat, az ön vagyonának szentelték magukat és önmegtartóztatásban éltek; most ezeknek az asszonyoknak van egy kis szabad idejük, s szeretnék élvezni valamelyest munkájuk gyümölcsét. Rajta, Bonnet úr, adja ki a selyemáruit, Harmel úr fogja szállítani a muszlinjait, Pouyer Quertier úr a kartonjait, Pinet úr a cipőit, hogy kedves kicsi lábacskáikra, melyek hidegek és nedvesek, felölthessék őket… Tetőtől talpig szépen felöltözötten örömmel fogják önt eltölteni. Rajta, ne habozzon – hisz, ön az emberiség barátja, s ráadásul keresztény is? – Bocsássa rendelkezésre munkásnőinek azt a vagyont, amelyet ők húsukkal és vérükkel hoztak létre önnek. Ön a kereskedelem barátja? – Könnyítse meg az áruforgalmat; íme, itt vannak a megtalált fogyasztók: nyújtson nekik korlátlan hitelt. Hiszen ön kénytelen hitelt nyújtani olyan kereskedőknek, akiket Ádám és Éva óta sem ismer, akik semmit sem adtak önnek, még egy pohár vizet sem. Az ön munkásnői ki fogják egyenlíteni az árát, mihelyt tudják; ha az esedékesség napján megugranak, s kötelezettségüket megtagadják, majd ön csődbe kergeti őket, s ha semmi megfoghatójuk nincsen, akkor ön követelheti, hogy fizessenek imákkal: ezek az asszonyok be fogják juttatni önt a paradicsomba, sokkal inkább, mint a dohánnyal teletömött orrú fekete zsákjai.”

Ezek a munkások, ahelyett, hogy kihasználnák a válság pillanatait a termékek általános szétosztására és egyetemes ujjongásra, éhségtől haldokolva a műhelyek kapujába verik fejüket. Nyiszlett alakjukkal, lefogyott testükkel, szánalmas szavakkal így sürgetik a gyárosokat: „Jó Chagot uram, kedves Schneider uram, adjon nekünk munkát, nem is az éhség, hanem a munka szenvedélye gyötör bennünket!” Ezek a szerencsétlenek, akik alig állnak a lábukon, feleannyiért adják el tizenkét és tizennégy munkaórájukat, mint amikor kenyér állt az asztalukon. Az ipar emberbarátai pedig hasznot húznak a munkanélküliségből, hogy olcsóbban gyárthassanak. S míg az ipari válságok éppoly végzetesen követik a munkatöbblet szakaszait mint az éjszaka a nappalt, maguk után vonva a kényszerű munkanélküliséget és a kilátástalan nyomorúságot, egyúttal magukkal hozzák a kivédhetetlen csődöket is. Ameddig a gyárosnak hitele van, nyakló nélkül, eszeveszetten dolgoztat, újabb és újabb kölcsönöket vesz fel, hogy ellássa nyersanyaggal a munkásokat. Termeltet anélkül, hogy eszébe jutna a piac túltelítődése, nem gondol arra, hogy ha árui nem kerülnek eladásra, kötelezvényei lejárnak. Szorongatottságában a zsidóhoz megy könyörögni, lábához veti magát, felajánlja neki vérét, becsületét. „Egy kicsike kis arany jobb üzlet lenne nekem – feleli a Rothschild, önnek 20 000 pár harisnyája van raktáron, hat sou-t érnek, én átveszem négy sou-ért.” S amikor a zsidó megkapja a harisnyákat, hat meg nyolc sou-ért adja el őket, és zsebrevágja a fickándozó száz sou-t, ami már nem tartozik senkire: de a gyáros hátrált, hogy nagyobbat ugorhasson. Végül bekövetkezik az összeomlás, s a raktárak túláradnak; ekkor annyi árut hajigálnak ki az ablakon, hogy nem is lehet tudni, hogyan kerültek be az ajtón. Százmilliószámra tehető a tönkretett áruk értéke; a múlt században elégették vagy a tengerbe vetették őket.^[16]

De mielőtt a gyárosok erre az elhatározásra jutnának, bejárják a világot, hogy felvevőpiacot keressenek felhalmozott áruiknak; kényszerítik kormányukat, hogy Kongókat annektáljanak, hogy Tonkinokat szerezzenek, hogy ágyúlövéseikkel lerombolják Kína falait, azért, hogy elárasszák ezeket pamutáruikkal. Az elmúlt századokban életre-halálra párbajozott Franciaország Angliával, melynek kizárólagos kiváltsága volt, hogy Amerikában és Indiában árusítson. Fiatal, életerős férfiak vére festette vörösre a tengereket a XVI., XVII. ésXVIII. század gyarmati háborúiban.

A tőkék éppoly fölös bőségben vannak, mint az árucikkek.

A pénzemberek nem tudják, hol helyezzék el őket; ekkor felkeresik azokai a boldog népeket, akik cigarettázva lustálkodtak a napfényben, hogy vasutat építsenek náluk, és importálják a munka átkát. S a francia tőkéknek ez a kivitele egy szép napon diplomáciai bonyodalmakkal végződik; Egyiptomban Franciaország, Anglia és Németország már éppen hajba akartak kapni azon, hogy megállapítsák, mely uzsorások kapnak először fizetséget; – a mexikói háborúkba pedig francia katonákat küldenek, hogy a végrehajtó mesterséget folytassák a rossz adósságok visszaszerzésére.^[17]

Ezek az egyéni és társadalmi bajok azonban bármily nagyok és megszámlálhatatlanok is, bármily örökkévalóknak tűnnek is, végképp meg fognak hátrálni, mint a hiénák és a sakálok az oroszlán közeledtére; ha a proletariátus így szól majd: „Ezt akarom”. De hogy tudatában legyen a maga erejének, le kell ráznia magáról a keresztény erkölcsnek, a közgazdaságtannak, a szabadgondolkodásnak az előítéleteit; vissza kell térnie természetes ösztöneihez s meghirdetnie a „Lustaság jogait”, melyek ezerszeresen nemesebbek és szentebbek az „Emberi jogok” sorvadásos jogainál, melyeket a polgári forradalom metafizikus ügyvédei kotyvasztottak össze ;

a proletariátus türtőztesse magát és elégedjék meg azzal, hogy nem dolgozik többet napi három óránál, s a nappal és az éjjel többi részében semmittevéssel és lakmározással foglalkozik.

Mindeddig könnyű volt a feladatom; mindössze le kellett írnom azokat a valóságos bajokat, amelyeket, sajnos, valamennyien ismerünk. De meggyőzni a proletariátust arról, hogy a beléoltott erkölcs beteges, hogy a féktelen munka, melynek a század kezdete óta kiszolgáltatta magát, szörnyűbb korbács, mint amilyen valaha is sújtotta az emberiséget, hogy a munka csupán a lustálkodás élvezeteinek fűszerévé lesz, az emberi szervezet jótékony testgyakorlása, a társadalmi szervezet számára hasznos szenvedély, mihelyt a munkát bölcsen szabályozzák és napi három órára maximálják – ez olyan nehéz feladat, mely meghaladja erőimet; erre csakis a kommunista fiziológusok, egészségügyi szakértők, közgazdászok vállalkozhatnak. A következő oldalakon csak arra szorítkozom; hogy kimutassam ; a modern termelési eszközök és korlátlan újratermelési képességük birtokában meg kell fékezni a munkások különcködő munkaszenvedélyét s kötelezni kell őket arra, hogy az általuk megtermelt árucikkek fogyasztóivá legyenek.

Függelék

Moralistáink igen szerény emberek; ha fel is találták a munka dogmáját, kételkednek abban, hogy hatékonyan megnyugtatja a lelket, megörvendezteti a szellemet és elősegíti a vese és más szervek működését ; ők csak ki akarják kísérletezni használatát a nép körében, in anima vili^[18], mielőtt a tőkések ellen fordítanák, akiktől azt a megbízatást kapták, hogy mentegessék és szentesítsék bűneiket.

De ti, tucatjával négy krajcárt érő filozófusok, minek töritek ennyire a fejeteket egy olyan erkölcs összetákolásán, amelynek gyakorlását nem mernétek ajánlani gazdáitoknak? Kicsúfoltnak, megszégyenítettnek akarjátok látni munka-dogmátokat, mellyel annyira büszkélkedtek?

Üssük fel az ókori népek történetét, olvassuk el filozófusaik és törvényhozóik írásait. „Nem állíthatom – mondja Hérodotosz, a történetírás atyja hogy a görögök az egyiptomiaktól vették volna át a munka megvetését, mert ugyanennek a megvetésnek a megnyilvánulását látom a trákoknál, a szkítáknál, a perzsáknál, a libiaiaknál; s egyszóval a barbárok többségénél is azokat, akik valamely gépies mesterséget megtanulnak, sőt még gyermekeiket is az állampolgárok aljának tekintik… Minden görög ezen elvek szerint nevelkedett fel, s különösen a lakedaimoniak.”^[19] „Athénban az állampolgárok valóságos nemesek voltak, akiknek csupán a közösség védelmével és igazgatásával kellett foglalkozniuk ,mint a vad harcosoknak, akiktől eredetüket származtatták. Ahhoz tehát, hogy szabadon felhasználhassák egész idejüket, szellemi és testi erejüket a Köztársaság érdekei fölötti őrködésre, előzőleg a rabszolgákra kellett áthárítaniuk minden munkát. Ugyanez állt Lakedaimonra, ahol még az asszonyoknak sem volt szabad fonni vagy szőni, nehogy nemességükön csorba essék.”^[20]

A rómaiak csak két foglalkozást ismertek el nemesnek és szabadnak : a földművelést és a fegyverforgatást; minden állampolgár jog szerint a kincstár terhére élt, anélkül, hogy kényszeríthető lett „volna arra hogy létfenntartásáról bármely sordidae artes (azaz: mocskos foglalkozások, így nevezték a mesterségeket) révén gondoskodjék”, mert ezek jog szerint a rabszolgákat illették. Az idősebb Brutus, hogy fellázítsa a népet, főként azzal vádolta a zsarnok Tarquiniust, hogy szabad állampolgárokkal kézműves- és kőművesmunkát végeztetett.^[21]

A régi filozófusok vitatkoztak egymással az eszmék eredetén, de teljesen egyek voltak a munka utálatában. „A természet – mondja Platón a mintaköztársaságában –, a természet nem teremtett sem vargákat, sem kovácsokat; az ilyen foglalatosságok lealacsonyítják azokat az embereket, akik gyakorolják; hitvány megfizetettek, névtelen nyomorultak, akiket éppen az állapotuk zár ki a politikai jogokból. Ami a hazudozáshoz és csaláshoz szokott kereskedőket illeti, csak szükséges rosszként fogják megtűrni őket az államban. Azt az állampolgárt, aki kalmárkodásra vetemedik, üldözik ezért a bűnéért. Ha a bűnt rábizonyítják, egy évi börtönbüntetést kap. S a büntetés minden egyes visszaeséskor megduplázódik.”^[22] A gazdálkodásról című művében Xenophón ezt írja^[23]: „Azokat az embereket, akik kézi munkának szentelik magukat, sohasem bízzák meg tisztségekkel, s igen helyesen. Többségüknek, mivel egész napi ülésre vannak kárhoztatva – sőt, egyeseknek még az állandó tüzet is el kell szenvedniük –, nem lehet sértetlen a testük, sőt bajosan kerülhető el, hogy szellemük meg ne érezze.” „Miféle tiszteletre méltó dolog származhat a boltoskodásból – kérdi Cicero –, s miféle tisztességes dolgot hozhat létre a kereskedelem ? Mindaz, amit boltnak neveznek, méltatlan egy becsületes emberhez…, a kalmárok nem kereshetnek semmit hazudozás nélkül, s mi szégyenteljesebb, mint a hazugság? Ezért alantas és hitvány dolognak kell tekinteni mindazoknak a mesterségét, akik eladják fáradozásuk és iparuk gyümölcseit; mert aki pénzért adja munkáját, önmagát adja el, s a rabszolgák sorába süllyed.”^[24]

A munka-dogma által elbutított proletárok, halljátok-e a filozófusok szavait, melyeket oly féltő gonddal titkolnak el előletek: Az a polgár, aki pénzért adja munkáját, a rabszolgák sorába süllyeszti magát, több évi börtönbüntetést érdemlő bűnt követ el.

A keresztény álszenteskedés és a tőkés utilitarizmus nem ferdítették el az ókori köztársaságok e filozófusait; szabad embereknek vallják magukat, s naivan ezeknek a filozófusoknak a gondolatait mondják ki. Platón, Arisztotelész, e filozófus-óriások – akiknek a bokáját a mi Couisinjaink, a mi Caróink, a mi Simonjaink csak lábujjhegyen érhetik el – azt akarták, hogy eszményi köztársaságuk állampolgárainak a lehető legtöbb szabad idejük legyen, mert, mint Xenophón mondja:

„a munka igénybe vesz minden időt, s ezáltal nem marad semmi szabad időnk, hogy a Köztársasággal és barátainkkal foglalkozzunk.”

Plutarkhosz szerint Lükorgosz azzal nyerte el a „legbölcsebb ember” címét és az utókor csodálatát, hogy szabad időt biztosított a köztársaság állampolgárainak, megtiltván nekik, hogy bármiféle mesterséggel foglalkozzanak.^[25] Ámde – válaszolják majd a keresztény és a kapitalista erkölcs Bastiat-jai, Dupanloup-jai, Beaulieu-jei és társaik – azok a gondolkodók, azok a filozófusok magasztalták a rabszolgaságot.

Tökéletesen igaz, de lehetett-e másként az ő koruk adott gazdasági és politikai feltételei közepette? A háború volt az ókori társadalinak normális állapota; a szabad embernek arra kellett szentelnie idejét, hogy megvitassa az államügyeket, s a védelemről gondoskodjék; a mesterségek akkoriban túl kezdetlegesek és túl durvák voltak, semhogy mellettük a katona és az állampolgár mesterségét gyakorolhassák; a hősi köztársaságokban ahhoz, hogy elegendő harcos és állampolgár álljon rendelkezésre, a filozófusok és a törvényhozók meg kellett hogy tűrjék a rabszolgaságot.

Vajon a kapitalizmus moralistái és közgazdászai nem magasztalják-e a bérmunkát, a modern rabszolgaságot? És a tőkés rabszolgaság kiknek biztosítja a szabad időt? – A Rothschildoknak, a Schneidereknek, a Madame Boucicaut-oknak, a felesleges és kártékony embereknek, a vétkeik és cselédségük rabszolgáinak. „A rabszolgaság előítélete hatotta át Püthagorasz és Arisztotelész szellemét” – írták lebecsülően, pedig Arisztotelész előre látta, hogy „ha minden szerszám összegezés nélkül működhetne, ill. saját magától végezné el feladatát, ahogyan Daidalosz mesterművei maguktól mozogtak, vagy ahogyan Vulcanus háromlábú székei spontán kezdtek hozzá szent munkájukhoz; ha pl. a szövőszékek vetélői önmaguktól szőnének, akkor a műhely gazdájának nem lenne többé szüksége segítőkre, sem az úrnak rabszolgákra”.

Arisztotelész álma a mi valóságunk. Acéltagú gépeink a tűz leheletére fáradhatatlanok; tevékenységük csodálatos, kimeríthetetlen, s engedelmesen végzik önmaguktól szent munkájukat. Közben pedig a kapitalizmus nagy filozófusainak szellemét továbbra is a bérmunka – a legszörnyűbb rabszolgaság – előítélete hatja át. Mivél nem értik, hogy a gép az emberiség megváltója, az az isten, amely kiváltja az embert a sordidae artes-ból és a bérmunkából, az az isten, mely meghozza a szabad időt és a szabadságot.