Megkockáztatva, hogy együgyűnek tűnök, bevallom soha nem hittem volna, hogy a szocialisták – még a szociáldemokraták is – tapsolnak és önként részt vesznek akár a németek, akár a szövetségesek oldalán egy olyan háborúban, amilyen jelenleg pusztít Európában. De mit lehet mondani, amikor ugyanazt teszik az anarchisták – igaz, hogy nem sokan, de vannak köztük olyan elvtársak is, akiket a legjobban szeretünk és tisztelünk?

Azt mondják, hogy a jelenlegi helyzet „formuláink” – azaz az elveink – csődjét mutatja, és hogy szükség lesz azok felülvizsgálatára.

Általában véve minden formulát felül kell vizsgálni, ha a tényekkel való találkozáskor elégtelennek bizonyul; de ma nem ez a helyzet, amikor a csőd nem a formuláink hiányosságaiból ered, hanem abból, hogy ezeket elfelejtették és elárulták.

Térjünk vissza elveinkhez!

Én nem vagyok pacifista. Mint mindenki, én is harcolok, a béke és a testvériség győzelméért minden emberi lény között; de tudom, hogy a harc nélküliség vágya csak akkor teljesülhet, ha a harcot egyik fél sem óhajtja, ám ameddig lesznek olyan emberek, akik szándékosan sértik meg mások szabadságát, addig ezeknek a másoknak kötelességük megvédeni magukat, ha nem akarnak örökösen erőszakot elszenvedni ; és azt is tudom, hogy a támadás gyakran a legjobb, vagy az egyetlen hatékony eszköz a védekezésre.

Emellett úgy gondolom, hogy az elnyomottak folyamatosan a jogos önvédelem állapotában vannak, és joguk van megtámadni az elnyomóikat. Elismerem tehát, hogy vannak olyan háborúk, amelyek szükségesek, szent háborúk, felszabadító háborúk, olyanok, mint általában a „polgárháborúk” – azaz a forradalmak.

De mi köze van a jelenlegi háborúnak az emberi felszabaduláshoz, ami a mi ügyünk?

Ma a szocialisták épp úgy beszélnek, mint bármelyik burzsoá; „Franciaországról” vagy „Németországról” és más politikai és nemzeti agglomerációkról – amelyek történelmi harcok eredményei – mint homogén etnográfiai egységekről, amelyek mindegyikének megvannak a maga érdekei, törekvései és küldetése, szemben a riválisok érdekeivel, törekvéseivel és küldetésével.

Ez viszonylagosan igaz lehet mindaddig, amíg az elnyomottak, és főként a munkások nem rendelkeznek öntudattal, nem ismerik fel elnyomásuk igazságtalanságát. Ilyenkor csak az uralkodó osztály számít, hatalmának megőrzésére és kiterjesztésére irányuló vágya; sőt előítéletei és saját eszméi miatt kényelmesnek találhatja, hogy faji célokat és gyűlöletet teremtsen, és nemzetét, nyáját „idegen” országok ellen küldje, azzal a céllal, hogy megszabadítsa őket jelenlegi elnyomóiktól, majd saját politikai-gazdasági uralma alá rendelje őket.

De azoknak, akik hozzánk hasonlóan minden elnyomásnak és az ember ember általi kizsákmányolásának végét kívánják, az a küldetése, hogy felébresszék az uralkodók és az elnyomottak, a kizsákmányolók és a munkások közötti érdekellentét tudatát, és erősítsék az osztályharcot minden országban és a szolidaritást minden munkás között, határokat nem ismerve, mindenféle előítélet, faji- vagy nemzeti megszállottság ellenében.

Ezt tettük mindig. Folyton hirdettük, hogy a világ munkásai testvérek, és hogy a kizsákmányoló az ellenség, az „idegen”. Nem számít, hogy a közelünkben született, vagy egy távoli országban, ugyanazt a nyelvet beszéljük vagy másikat.

Barátainkat, harcostársainkat és ellenségeinket is, mindig az általuk vallott eszmék és a társadalmi harcban elfoglalt helyük miatt választottuk, és soha nem faji vagy nemzeti okokból. Mindig a nacionalizmus ellen harcoltunk, ami a múlt túlélése és az elnyomók érdekeit szolgálja. Büszkék voltunk arra, hogy internacionalisták vagyunk, nemcsak szavainkban, de lelkünk legmélyén is.

És most, amikor a kapitalista és állami uralom legszörnyűbb következményeit tekintve, még a vakok számára is látható, hogy nekünk volt igazunk, a legtöbb szocialista és sok anarchista a harcoló országokban a saját országuk kormányaihoz és burzsoáziájához csatlakozik, megfeledkezve a szocializmusról, az osztályharcról, a nemzetközi testvériségről és a többiről.

Micsoda bukás!

Lehetséges, hogy a mostani események megmutatták, hogy a nemzeti érzések élénkebbek, és a nemzetközi testvériség érzése kevésbé gyökerezik, mint gondoltuk; de ennek újabb oknak kell lennie arra, hogy fokozzuk, ne pedig feladjuk nacionalizmus ellenes propagandánkat. Ezek az események azt is megmutatják, hogy például Franciaországban a vallásos érzelmek erősebbek, és a papok nagyobb befolyással bírnak, mint képzeltük. Ez ok lenne arra, hogy áttérjünk a római katolicizmusra?

Megértem, hogy olyan körülmények merülhetnek fel, amelyek miatt mindenki segítségére szükség van az általános jólét érdekében: például járvány, földrengés, barbárok inváziója, akik mindent megölnek és elpusztítanak, ami az útjukba kerül. Ilyenkor el kell felejteni az osztályharcot, a társadalmi különbségeket és együtt kell harcolni a közös veszedelem ellen; de azzal a feltétellel, hogy ezeket a különbségeket mindkét oldalon elfelejtik. Ha valaki földrengés idején börtönben van, és fennáll a veszélye annak, hogy halálra zúzzák a falak, kötelességünk mindenkit megmenteni, még a börtönőröket is – azzal a feltétellel, hogy a börtönőrök a börtönajtók kinyitásával kezdik. De ha a börtönőrök mindent megtesznek a foglyok biztonságos őrzésére a katasztrófa alatt és után is, akkor a foglyok kötelessége önmagukkal és fogolytársaikkal szemben, hogy a börtönőröket hagyják magukra és az alkalmat kihasználva mentsék magukat.

Ha a kiváltságos osztály lemondana kiváltságairól, amikor idegen katonák szállják meg a haza szent földjét és úgy cselekedne, mintha a ország valóban minden lakójának közös tulajdona lenne, akkor úgy  helyes, ha mindenki harcol a betolakodók ellen. De ha a királyok csupán királyok akarnak maradni, a földesurak pedig menteni akarják birtokaikat és házaikat, a kereskedők pedig nem mondanak le áruikról, sőt, magasabb áron akarják eladni azokat, akkor a munkásoknak, a szocialistáknak és az anarchistáknak hagyni kell őket a saját gondjaikkal törődni, miközben ők is a saját dolgukkal törődnek, vagyis azzal, hogy megszabadulnak az országon belüli elnyomóiktól és a kívülről érkezettektől is

A szocialisták és különösen az anarchisták kötelessége minden körülmények között, hogy megtegyenek mindent, ami az államot és a tőkésosztályt gyengítheti. Magatartásuk egyetlen eredőjének a szocializmus érdekeit vegyék; de ha nem áll módjukban, hogy saját ügyük érdekében hatékonyan cselekedjenek, legalább tagadjanak meg minden önkéntes segítséget ellenségeik ügyének, és álljanak félre, hogy legalább elveiket – vagyis a jövőt – megmentsék.

Mindaz, amit az imént mondtam, elmélet, és talán elméletben elfogadják a legtöbben azok közül, akik a gyakorlatban éppen az ellenkezőjét teszik. Hogyan lehetne tehát alkalmazni a jelenlegi helyzetre? Mit kellene tennünk, mit kellene kívánnunk ügyünk érdekében?

A Rajna innenső oldalán azt mondják, hogy a szövetségesek győzelme a militarizmus végét, a civilizáció diadalát, a nemzetközi igazságosságot stb. jelentené. Ugyanezt mondják a határ túloldalán a német győzelemről.

Személy szerint, a berlini „őrült kutya” és a bécsi „vén hóhér” emberi értékeit tekintve, nem bízom jobban a nyavalyás cárban, sem az angol diplomatákban, akik elnyomják Indiát, elárulták Perzsiát, akik szétverték a búr köztársaságokat; sem a francia burzsoáziában, akik lemészárolták Marokkó bennszülöttjeit; sem a belgában, akik engedték a kongói atrocitásokat és nagy hasznot húztak belőlük – és most csak néhányat idéztem fel a bűnös cselekedeteik közül, nem is beszélve arról, amit minden kormány és a tőkésosztály tesz a munkások és a lázadók ellen saját országában.

Véleményem szerint Németország győzelme minden bizonnyal a militarizmus és a reakció diadalát jelentené; de a szövetségesek győzelme orosz-angol uralmat jelentene Európában és Ázsiában, sorkatonaságot és a militarista szellem fejlődését Angliában, és klerikális és talán monarchista reakciót Franciaországban.

Emellett véleményem szerint a legvalószínűbb, hogy egyik oldalon sem lesz végleges győzelem. Egy hosszú háború után, óriási élet- és vagyonveszteséggel, mindkét fél kimerülése után valamiféle békét fognak kötni, minden kérdést nyitva hagyva, és ezzel előkészítve egy új, a mostaninál is gyilkosabb háborút.

Az egyetlen remény a forradalom;

és mivel úgy gondolom, hogy a dolgok jelenlegi állása miatt minden valószínűség szerint a legyőzött Németországból törne ki a forradalom, ezért – és csakis ezért – kívánom Németország vereségét.

Természetesen lehet, hogy tévedek a valódi helyzet megítélésében. De ami minden szocialista (anarchista vagy más) számára eleminek és alapvetőnek tűnik, az az, hogy kívül kell maradni mindenféle kompromisszumon a kormányokkal és a kormányzó osztályokkal, hogy képesek legyünk kihasználni minden kínálkozó lehetőséget, és képesek legyünk újraindítani és folytatni forradalmi előkészületeinket és propagandánkat.

1914. november

fordította : Bertalan András Miklós