Errico Malatesta: Az anarchisták elfelejtették elveiket

Megkockáztatva, hogy együgyűnek tűnök, bevallom soha nem hittem volna, hogy a szocialisták – még a szociáldemokraták is – tapsolnak és önként részt vesznek akár a németek, akár a szövetségesek oldalán egy olyan háborúban, amilyen jelenleg pusztít Európában. De mit lehet mondani, amikor ugyanazt teszik az anarchisták – igaz, hogy nem sokan, de vannak köztük olyan elvtársak is, akiket a legjobban szeretünk és tisztelünk?

Azt mondják, hogy a jelenlegi helyzet „formuláink” – azaz az elveink – csődjét mutatja, és hogy szükség lesz azok felülvizsgálatára.

Általában véve minden formulát felül kell vizsgálni, ha a tényekkel való találkozáskor elégtelennek bizonyul; de ma nem ez a helyzet, amikor a csőd nem a formuláink hiányosságaiból ered, hanem abból, hogy ezeket elfelejtették és elárulták.

Térjünk vissza elveinkhez!

Én nem vagyok pacifista. Mint mindenki, én is harcolok, a béke és a testvériség győzelméért minden emberi lény között; de tudom, hogy a harc nélküliség vágya csak akkor teljesülhet, ha a harcot egyik fél sem óhajtja, ám ameddig lesznek olyan emberek, akik szándékosan sértik meg mások szabadságát, addig ezeknek a másoknak kötelességük megvédeni magukat, ha nem akarnak örökösen erőszakot elszenvedni ; és azt is tudom, hogy a támadás gyakran a legjobb, vagy az egyetlen hatékony eszköz a védekezésre.

Emellett úgy gondolom, hogy az elnyomottak folyamatosan a jogos önvédelem állapotában vannak, és joguk van megtámadni az elnyomóikat. Elismerem tehát, hogy vannak olyan háborúk, amelyek szükségesek, szent háborúk, felszabadító háborúk, olyanok, mint általában a „polgárháborúk” – azaz a forradalmak.

De mi köze van a jelenlegi háborúnak az emberi felszabaduláshoz, ami a mi ügyünk?

Ma a szocialisták épp úgy beszélnek, mint bármelyik burzsoá; „Franciaországról” vagy „Németországról” és más politikai és nemzeti agglomerációkról – amelyek történelmi harcok eredményei – mint homogén etnográfiai egységekről, amelyek mindegyikének megvannak a maga érdekei, törekvései és küldetése, szemben a riválisok érdekeivel, törekvéseivel és küldetésével.

Ez viszonylagosan igaz lehet mindaddig, amíg az elnyomottak, és főként a munkások nem rendelkeznek öntudattal, nem ismerik fel elnyomásuk igazságtalanságát. Ilyenkor csak az uralkodó osztály számít, hatalmának megőrzésére és kiterjesztésére irányuló vágya; sőt előítéletei és saját eszméi miatt kényelmesnek találhatja, hogy faji célokat és gyűlöletet teremtsen, és nemzetét, nyáját „idegen” országok ellen küldje, azzal a céllal, hogy megszabadítsa őket jelenlegi elnyomóiktól, majd saját politikai-gazdasági uralma alá rendelje őket.

De azoknak, akik hozzánk hasonlóan minden elnyomásnak és az ember ember általi kizsákmányolásának végét kívánják, az a küldetése, hogy felébresszék az uralkodók és az elnyomottak, a kizsákmányolók és a munkások közötti érdekellentét tudatát, és erősítsék az osztályharcot minden országban és a szolidaritást minden munkás között, határokat nem ismerve, mindenféle előítélet, faji- vagy nemzeti megszállottság ellenében.

Ezt tettük mindig. Folyton hirdettük, hogy a világ munkásai testvérek, és hogy a kizsákmányoló az ellenség, az „idegen”. Nem számít, hogy a közelünkben született, vagy egy távoli országban, ugyanazt a nyelvet beszéljük vagy másikat.

Malatesta olasz anarchisták társaságában

Barátainkat, harcostársainkat és ellenségeinket is, mindig az általuk vallott eszmék és a társadalmi harcban elfoglalt helyük miatt választottuk, és soha nem faji vagy nemzeti okokból. Mindig a nacionalizmus ellen harcoltunk, ami a múlt túlélése és az elnyomók érdekeit szolgálja. Büszkék voltunk arra, hogy internacionalisták vagyunk, nemcsak szavainkban, de lelkünk legmélyén is.

És most, amikor a kapitalista és állami uralom legszörnyűbb következményeit tekintve, még a vakok számára is látható, hogy nekünk volt igazunk, a legtöbb szocialista és sok anarchista a harcoló országokban a saját országuk kormányaihoz és burzsoáziájához csatlakozik, megfeledkezve a szocializmusról, az osztályharcról, a nemzetközi testvériségről és a többiről.

Micsoda bukás!

Lehetséges, hogy a mostani események megmutatták, hogy a nemzeti érzések élénkebbek, és a nemzetközi testvériség érzése kevésbé gyökerezik, mint gondoltuk; de ennek újabb oknak kell lennie arra, hogy fokozzuk, ne pedig feladjuk nacionalizmus ellenes propagandánkat. Ezek az események azt is megmutatják, hogy például Franciaországban a vallásos érzelmek erősebbek, és a papok nagyobb befolyással bírnak, mint képzeltük. Ez ok lenne arra, hogy áttérjünk a római katolicizmusra?

Megértem, hogy olyan körülmények merülhetnek fel, amelyek miatt mindenki segítségére szükség van az általános jólét érdekében: például járvány, földrengés, barbárok inváziója, akik mindent megölnek és elpusztítanak, ami az útjukba kerül. Ilyenkor el kell felejteni az osztályharcot, a társadalmi különbségeket és együtt kell harcolni a közös veszedelem ellen; de azzal a feltétellel, hogy ezeket a különbségeket mindkét oldalon elfelejtik. Ha valaki földrengés idején börtönben van, és fennáll a veszélye annak, hogy halálra zúzzák a falak, kötelességünk mindenkit megmenteni, még a börtönőröket is – azzal a feltétellel, hogy a börtönőrök a börtönajtók kinyitásával kezdik. De ha a börtönőrök mindent megtesznek a foglyok biztonságos őrzésére a katasztrófa alatt és után is, akkor a foglyok kötelessége önmagukkal és fogolytársaikkal szemben, hogy a börtönőröket hagyják magukra és az alkalmat kihasználva mentsék magukat.

Ha a kiváltságos osztály lemondana kiváltságairól, amikor idegen katonák szállják meg a haza szent földjét és úgy cselekedne, mintha a ország valóban minden lakójának közös tulajdona lenne, akkor úgy  helyes, ha mindenki harcol a betolakodók ellen. De ha a királyok csupán királyok akarnak maradni, a földesurak pedig menteni akarják birtokaikat és házaikat, a kereskedők pedig nem mondanak le áruikról, sőt, magasabb áron akarják eladni azokat, akkor a munkásoknak, a szocialistáknak és az anarchistáknak hagyni kell őket a saját gondjaikkal törődni, miközben ők is a saját dolgukkal törődnek, vagyis azzal, hogy megszabadulnak az országon belüli elnyomóiktól és a kívülről érkezettektől is

A szocialisták és különösen az anarchisták kötelessége minden körülmények között, hogy megtegyenek mindent, ami az államot és a tőkésosztályt gyengítheti. Magatartásuk egyetlen eredőjének a szocializmus érdekeit vegyék; de ha nem áll módjukban, hogy saját ügyük érdekében hatékonyan cselekedjenek, legalább tagadjanak meg minden önkéntes segítséget ellenségeik ügyének, és álljanak félre, hogy legalább elveiket – vagyis a jövőt – megmentsék.

Mindaz, amit az imént mondtam, elmélet, és talán elméletben elfogadják a legtöbben azok közül, akik a gyakorlatban éppen az ellenkezőjét teszik. Hogyan lehetne tehát alkalmazni a jelenlegi helyzetre? Mit kellene tennünk, mit kellene kívánnunk ügyünk érdekében?

1920. május 1.

A Rajna innenső oldalán azt mondják, hogy a szövetségesek győzelme a militarizmus végét, a civilizáció diadalát, a nemzetközi igazságosságot stb. jelentené. Ugyanezt mondják a határ túloldalán a német győzelemről.

Személy szerint, a berlini „őrült kutya” és a bécsi „vén hóhér” emberi értékeit tekintve, nem bízom jobban a nyavalyás cárban, sem az angol diplomatákban, akik elnyomják Indiát, elárulták Perzsiát, akik szétverték a búr köztársaságokat; sem a francia burzsoáziában, akik lemészárolták Marokkó bennszülöttjeit; sem a belgában, akik engedték a kongói atrocitásokat és nagy hasznot húztak belőlük – és most csak néhányat idéztem fel a bűnös cselekedeteik közül, nem is beszélve arról, amit minden kormány és a tőkésosztály tesz a munkások és a lázadók ellen saját országában.

Véleményem szerint Németország győzelme minden bizonnyal a militarizmus és a reakció diadalát jelentené; de a szövetségesek győzelme orosz-angol uralmat jelentene Európában és Ázsiában, sorkatonaságot és a militarista szellem fejlődését Angliában, és klerikális és talán monarchista reakciót Franciaországban.

Emellett véleményem szerint a legvalószínűbb, hogy egyik oldalon sem lesz végleges győzelem. Egy hosszú háború után, óriási élet- és vagyonveszteséggel, mindkét fél kimerülése után valamiféle békét fognak kötni, minden kérdést nyitva hagyva, és ezzel előkészítve egy új, a mostaninál is gyilkosabb háborút.

Az egyetlen remény a forradalom;

és mivel úgy gondolom, hogy a dolgok jelenlegi állása miatt minden valószínűség szerint a legyőzött Németországból törne ki a forradalom, ezért – és csakis ezért – kívánom Németország vereségét.

Természetesen lehet, hogy tévedek a valódi helyzet megítélésében. De ami minden szocialista (anarchista vagy más) számára eleminek és alapvetőnek tűnik, az az, hogy kívül kell maradni mindenféle kompromisszumon a kormányokkal és a kormányzó osztályokkal, hogy képesek legyünk kihasználni minden kínálkozó lehetőséget, és képesek legyünk újraindítani és folytatni forradalmi előkészületeinket és propagandánkat.

1914. november

fordította : Bertalan András Miklós

„Mi, anarchisták nem akarjuk felszabadítani a embereket, azt akarjuk, hogy az emberek szabadítsák fel önmagukat.”

Errico Malatesta, anarchista, forradalmi szocialista 1853. december 14-én született Számos radikális újság alapítója. Élete nagy részét Olaszországtól távol száműzetésben töltötte.

Első letartóztatása 14 éves korában történt, mivel fenyegető levelet írt II. Viktor Emánuel királynak.
1871-ben kirúgták a nápolyi orvosi egyetemről , miután köztársaságpárti társaival részt vett egy tüntetésen a Párizsi Kommün mellett. Ezután gépészetet tanult. 1872-ben csatlakozott a nemzetközi munkásmozgalomhoz miután találkozott Mihail Bakunyinnal és hívására részt vett a St.Imierben megtartott anarchista kongresszuson, vagy ahogy a korabeli sajtó emlegette, a Fekete Internacionálén. Olaszországba visszatérve azonnal belekezdett a forradalmi propagandába, kétszer is letartóztatták ezért. Bakunyint követve tagja lett a nápolyi szabadkőműves páholynak, remélve , hogy radikalizálhatja az ifjabb tagokat, ám mikor az olasz belügyminisztert is taggá választották, szembefordult a szabadkőművesekkel.

1877-ben Malatesta, Carlo Cafiero, Szergej Sztyepnyak-Kravcsinszkij és harminc fegyveres forradalmi szocialista megkezdi a benevento-i fegyveres felkelést. A falvakban kitörő örömmel fogadták őket a parasztok, Malatestáék elégették az adó-, és földnyilvántartásokat és kihirdették a király uralmának a végét. A felkelésnek a hadsereg vetett véget, a lázadókat bebörtönözték. Míg ők börtönben voltak, Giovanni Passanante sikertelen merényletet követett el I.Umberto király ellen, és bár közvetlen kapcsolatot nem találtak Passanante és az anarchisták között, a társadalmi forradalom támogatóit, köztük Malatestát, száműzték Olaszországból.

Egy svájci anarchista központban megismerkedett és barátságot kötött Eliseé Reclus-vel és Pjotr Kropotkinnal, itt együtt szerkeszették a La Révlote-t.  Hamarosan Svájcot is el kellett hagyniuk.
Pár köztes város után végül Londonban telepedett le és az ezt követő 40 évben itt élt, amikor nem volt úton.

Részt vesz az 1881-es londoni anarchista kongresszuson, ahol elfogadják a Tett Propagandáját, mint a társadalmi forradalom egy útját, de a helyi anarchista csoportokra bízva a döntést, hogy alkalmazzák e.

Egyiptomba utazik, hogy támogassa a britek elleni felkelést, fogságba esik. Sikerül Olaszországba szöknie, ahol egyből újságot alapít, A Társadalmi Kérdés néven. Nápolyban újból elítélik, míg három éves börtönbüntetésére várt, a kitört kolera járványban ápolóként segítette a betegség elleni küzdelmet. A börtön elől Argentínába szökött, ahol segített megszervezni az első szakszervezetet, forradalmi tevékenysége még sokáig meghatározta az argentin munkásmozgalmat, majd francia kitérővel ismét Angliába tér vissza.

1898-ban a forrongó Olaszországba visszatérve, Ancona anarchista dokkmunkásainak oldalán rendszeresen összecsap a rendőrökkel; ismét letartóztatták. Lampedusa szigetének börtönébe kerül , ahonnan megszökik.. Málta, Gibraltár és az Egyesült Államok után, ahol anarchista elvtársai bújtatták, Londonba utazik, hogy innen kiindulva tegyen felolvasó körutakat Európa több országában.

Ebben az időben számos pamfletet fogalmaz meg. Legnépszerűbb írása a Kávéházi beszélgetések című, tulajdonképpen drámai mű volt, amiben egy kávéházi asztalnál folytat társadalmi és filozófiai vitát pár rendszeresen összegyűlő, de teljesen másként gondolkodó vendég, A szereplők között találjuk Giorgio-t, az anarchistát, aki Malatesta anarchizmusát képviseli a műben. A Kávéházi beszélgetések megjelent magyarul is!

Az I. világháború után még egyszer visszatér Olaszországba és újabb újságot alapít, de ismét börtönbe kerül; a fasiszták hatalomátvétele előtt szabadul, folytatja a publikálást, bár ez egyre nehezebbé vált, mivel Mussolini a teljes sajtót ellenőrzése alá vonta. Rómában halt meg tüdőgyulladásban.

Bár élete nagyobb részét száműzetésben töltötte, mindvégig az olasz anarchizmus meghatározó alakja maradt. Forradalmi szocialistának tartotta magát és anarchistának, mozgalmi tevékenysége során folyamatosan kereste az együttműködés lehetőségét a parlamentáris politizálást elvető munkásmozgalmi irányzatokkal.

Az anarcho-kommunista kifejezést elutasította 1917 , az orosz forradalom és a bolsevikok árulása után.
Davide Trucato szerint Malatesta volt az , aki mindig az anarchizmus szocialista karakterét hangsúlyozta.
Umanita Nova néven 1920-ban alapított újságja a mai napig megjelenik.

„1871-től , mikor belekezdtünk az olaszországi propagandába, anarchista-szocialistáknak neveztük magunkat és mások is így neveztek minket….végig azon a véleményen voltunk hogy szocializmus és anarchia , két olyan szó, amely alapvetően ugyanazt jelenti, azóta,hogy felismertük, hogy a gazdasági felszabadulás ( a magántulajdon eltörlése) nem lehetséges ha nincs politikai felszabadulás ( a kormány hatalmának eltörlése) , és fordítva.”