Az iskolarendészet gazdasága

Fa*kabát: Jó reggelt, hova-hova? Nem az iskolában lenne a helyed?
Kisdiák: Szombat van, köcsög!

Kőbánya, 2018

Ha a rothasztó délutáni hőségben hazavánszorgó kisiskolástól megkérdezed, hogy mi volt a suliban, akkor az a nagy „semmi” nagyjából annyit tesz, hogy ne kérdezzél már hülyeségeket (asszem Vekerdy mondta mindig, hogy ezek a leghülyébb kérdések: Mi volt az iskolában? Mi volt az ebéd? Miből van házid?).

Szerencsétlen gyerek épphogy leszerelt aznapra, de te már az első kérdéseddel visszarugdosnád a maradék képzelőerejét a fantáziagyilkos tangyárba. Ha viszont azt a kérdést teszed fel, hogy mi az iskola, azzal valami olyan közös, generációkon átívelő létélmény ütőerére helyezheted az ujjadat, amely talán még benned is ott lüktet; hogy az iskola valamiféle börtön.

Ezt bizony sokan sejtik, Horn György is például évek óta hajtogatja, hogy az iskola eredendően erőszakszervezet. Pintér bástya bevezénylése a tanügyi kiképzőbázis élére innen nézve nem túl meglepő: sőt, igazából a maga perverzitásában őszinte mozzanat is egyben, hiszen köntörfalazás nélkül ordítja az arcunkba azt a sok száz éve kísértő igazságot, hogy a tangyári sorkötelezettség fegyelmi kérdés.

Ezzel viszont azért nehéz szembenézni, mert elképesztő mítoszteremtő meló van abban, hogy a fennáló rend iskoláit ne fegyelmező, felügyelő, megfigyelő intézményekként lássuk: az általunk ismert modern iskola és tömegoktatás pár száz éves történetét (mely egyben osztályharcok története) úgy is meg lehetne írni, mint az iskolai fegyelmezés és felügyelet cicomázgatásának, díszdobozolásának, mézes-mázosításának históriáját. Innen nézve pedig nem csoda, hogy sokan rendesen kiakadtak, hogy a gyerekeiknek lassan tányérsapka és fa*kabát lesz a jele oviban.

Nem mintha az iskolai zsernyákok nyálcsorgató gumibot-izgatása nem lett volna már így is elég. És amúgy mindenkinek, akire rájött a rendőrpara, igaza is van, mert az iskolának nem kell szükségszerűen rendőrakadémiának, vagy katonai kiképzőtábornak lennie. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy Pintér báttya miért masírozik be ennyire simán egy szociálisnak és jólétinek gondolt intézménybe; hogy a tőkés társadalmak iskolái miért hordozhatják magukban parazitaként a rendvédelem traumatikus magvait.

Ez azoknak is érdekes lehet, akik mostanában olyan marhára büszkék saját iskolázottságukra, hogy a kevésbé iskolázottakat simán kizárnák az amúgy is röhögnivaló, választásnak csúfolt valóságshow-ból. Elöljáróban elmondanám, hogy ez a pökhendi csendőrpertu sok esetben épp a marhanagy iskolázottságuknak köszönhető.

I. A tőkés rend iskolája lényegénél fogva rendvédelmi szerv.

Az általunk ismert „modern” iskolának az a szerepe, hogy véd (akkor is, ha svéd, haha). Szolgálja és védi a fennálló termelési és társadalmi viszonyokat, meglehetősen sokféle, egymástól akár nagymértékben eltérő üzemszerű eljárásokkal, gyártási technológiákkal.

A tőkés rend ugyanis nemcsak azzal a kizsákmányolt bérrel szúrja ki a munkás szemét, amivel aztán önmagát újratermelheti a fogyasztáson keresztül (hogy életben maradjon és bemenjen melózni) és a szaporodáson keresztül (hogy munkás-utánpótlást fialjon – ne feledjük, hogy a proletárnak azokat a tulajdonnal nem rendelkező embereket hívták az ókori Rómában, akik egyedül azzal szolgálták az államot, hogy gyerekeket csináltak).

Szóval nem elég kifizetni (akarom mondani kirabolni) a munkást, neki kompetensnek is kell lennie a bérmunka elvégzésére, lehetőleg úgy, hogy filléres tudását ne a lázadásban kamatoztassa, hanem a globális kapitalista szerencsejátékon verje el.

Az iskolának tehát nemcsak magát a munkarőt kell újratermelnie (más szóval: munkára való felkészítés, kiiskolázás), hanem a termelési viszonyokat is (más szóval a hatalmaskodók meggazdagodásáért dolgozó alávetett és kizsákmányolt munkássá történő „kikészítés”, leszerelés, leiskolázás). Ez volna az iskolarendészet nagy kihívása: zsigerivé tenni a „felfelé nyalj – lefelé taposs” típusú ideológiai elnyomást az iskolának hazudott kompetencia-kiszerelő mcdonald’s-ban.

Erre a kihívásra aztán egészen változatos tanüzemi–iskolatechnológiai válaszokat adnak az úgynevezett „oktatási rendszerek” (erről később) a termelőerők fejlődésének történeti és geopolitikai helyzetétől függően. Az oktatás világa épp ezért olyan sokszínű: az iskolarendészet arculatának vonásait a nemzeti és a globális nagytőke igényformálásainak kereszttüzében alakítják ki a hatalmaskodók és nagyszájú szakértőik. A tőkés termelés pörgetéséhez nem „illik”, hogy mindenütt az erőszakos és kirekesztő katedra-pedagógia uralkodjék, úgy, mint például mifelénk. 

II. Nem az egyenruha teszi az iskolarendészetet, sőt, az „civilben” az igazi.

Minálunk az olcsó, kizsákmányolható, nem-szervezkedő, mérsékelten kompetens (a gyárak és a multik továbbképzésére apelláló), csereszabatos munkaerő-kínálat megteremtéséhez éppenséggel a tangyár/laktanya/kiképzőtábor arculatú iskolatechnológia is bőven elégséges.

Bezzeg a finnek! Hát, bazdmeg! Egy olyan, úgynevezett „tudásintenzív” gazdaság (elvtárs, borogass!), amit az elektrotechnika, biotechnológia, kutatás-fejlesztés, szolgáltatószektor és a többi hajt, egyszerűen nem tud olyan munkásokon élősködni és hízva hízni, akiket a hagyományos tangyár technológiáival és ideológiai ködösítéseivel állítottak elő.

Nem csoda, hogy a termelés ’90-es évektől kezdődő átalakulását viszonylag gyorsan lekövette az oktatásirányítás: a finn oktatási minisztérium Európában az elsők között, már a 2000-es évek elejétől a vállalkozói-menedzseri szorgalom és magatartás iskolatechnológiáival parádézott: rugalmasság, kezdeményezőkészség, kreativitás, önálló cselekvés, együttműködés, motiváció.

Marha jól hangzik, nem? Innen nézve nem meglepő, hogy ezek után micsoda példás eredményt értek el a finnek az amúgy lényegénél fogva a tőke szolgálólányaként működtetett „PISA-teszt” ipari komplexum mérésein. Az efféle progresszívnek bemutatott oktatásmérnökségi húzások neonfényben ragyogó glóriaként retusálják ki a globális kapitalizmus rohadó szöveteit.

E túlvilági ragyogástól aztán elvakultan mutogatunk észak felé, hogy hú (a finnek!), nyálcsorgtunk nyugat felé, hogy hű (a PISA!). Csakhogy a „finn csoda” lényege éppen az, hogy reménytelenül várjunk és vágyjunk rá innen a borongós félperifériáról: a progresszióra, a modernizációra, a felzárkózásra, a pedagógiai forradalomra – ami azonban nemcsak a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése miatt nem fogja csak úgy ránk törni az ajtót (a világrendszer strukturáltságából adódóan és egyszerűen, mert nem érdeke a tőkéseknek), hanem azért sem, mert a vállalkozói-menedzseri iskolatechnológiában semmi forradalmi nincs.

A jópofáskodó tanvállalat (start-up suli) ugyanúgy rendvédelmi apparátus, mint a katonásdit játszó tangyár.

Az iskola ugyanis kizárólag akkor lesz forradalmi – mondja Louise Michel – ha a népnek megfelelő intellektuális eszközöket ad a lázadáshoz; nevezetesen ahhoz, hogy a tőkés rendet ott rúgja tökén, ahol éri és oda rugdossa, ahova való – a történelem szemétdombjára.

A fennálló termelési viszonyokat a veszélyes hulladékba, a termelési eszközöket a „kommunálisba”, újrahasznosíthatóba. A forradalmi pedagógia ugyanannyira tartalmi kérdés, mint módszertani.

folytatjuk…