Osztály, vigyázz!- 2.rész

Az első rész itt olvasható.

Börtön-e az iskola, s ha igen, miért nem?

 

III. A nevelőapparátus előbb volt bv, mint a bv nevelőapparátus.

                                                                                                           bv = büntetés-végrehajtási szerv

Farsang az Izbégi Általános Iskolában. 1983 Fortepan / Déri György

Vannak gyerekek, akik szeretnek iskolába járni, de ettől még remélem nem fogunk hasra esni. A gyerekek a mekit is szeretik. Aztán vannak gyerekek, akik a maguk módján értik a tangyár rendjét, és azt nemcsak megvetik, hanem még azt is tudják, hogy ők maguk az ellenségei. Hogy az iskola olyan, mint egy börtön, igazul mondják, de kifordítva. Ugyanis nem az iskola olyan, mint a börtön, hanem a börtön olyan, mint az iskola.

Nem a börtön inspirálta az iskola fegyelmi gépezetét, hanem fordítva: az újkori iskola pedagógiai masinája állt modellt a börtön berendezéséhez. És nem is akármilyen, hanem egy katonai iskola volt ez a modell (a valóságos pedagógiai gépezetnek tervezett École Militaire [1750], ami feltehetőleg Bentham Panoptikonját ihlethette), ahol a felügyelők és tisztek például egy emelvényről pásztázhatták végig a menzaidőt, a mellmagasságig érő ajtók pedig lehetővé tették, hogy mind a budin, mind az apró, cellaszerű szobákban felügyelhessék a növendékeket, akiket viszont roppant falak választottak el egymástól.

Nem véletlen, hogy a tőkés rend hatalmi macerái mögött pedagógiai kísértetek járnak. Bár Michel Foucault soha nem írta meg az intézményesített nevelés történetét, a börtön történetében többször „egyénített nevelő büntetésről” és a fegyelmező nevelés módszereiről, a felvilágosodás után intézményesülő hatalom újszerű, pedagógiai (preventív, terápiás, egyénített, differenciáló) masinájáról beszél – pedohatalomról, edukráciáról. A modernitás hatalomtechnológiai gépezete már nem kerékbe tör.

Sorakoztat! Összehasonlít, differenciál, alá-fölé rendez, egyneműsít, és normalizál, épp úgy, ahogy a 18. század közepétől az iskola is térbeli és időbeli sorokba, sorrendbe, tanulmányi és viselkedési rangsorokba rendezi tanulóit – a modern ember kettes oszlopokba fejlődik.

Láttamoz! Megfigyel, felügyel, nyomon követ, ellenőriz, osztályoz, épp ahogy az az iskola, amelyről Baptista János már a 17. század végén álmodozott, és amely úgy alakítja tereit, idősíkjait, sötét zugait, hogy a pedellus gondosan osztályozó tekintete mindent lásson és mindenről tudjon, ám az ő figyelő tekintetét senki ne vegye észre – a modern ember ellenőrző füzete a saját teste.

Feleltet! Jegyzőkönyvet vezet, vizsgafelügyelőnek hajbókol, hullamereven néz, adatot gyűjt, méricskél, nyomoz, faggat, ellenőriz, és osztályoz, éppen csak úgy, ahogy a 18. század közepétől a vizsga és a vizsgáztatás apparátusává váló iskola, amely egyúttal a pedagógia tudományának kezdetét is jelenti, épp úgy, ahogy a kórházi vizsgálat az orvostudományét.

Mindenesetre a vallatás rituális technológiáját a nevelőapparátus vonszolta ki végleg a gyóntatófülkéből, és bizony attól fogva – a modern ember gyóntatófülkéje maga az állam. A feleltetés-vizsgáztatás lett tehát a tőkés rend legkifinomultabb fegyelmező-felügyelő masinája, annak köszönhetően, hogy az állandó mérések, tesztek, kikérdezések, és diagnózisok azt a látszatot keltik, mintha kijavítgatnák, kiigazítgatnák, sőt enyhítgetnék a fegyelmező nevelés eljárásait: az iskolapszichológus gyengédsége úgy kenegeti hájjal a nevelőapparátus könyörtelenségét, ahogy a HR-es „emberszerűsége” a vállalat embertelenségét, vagy a hivatalnok törvénytisztelete az állam illegitimitását. 

IV. A tőkés rend pedagógiai gépezete nem pálcával, szemmel ver.

Joseph Lancster, The British System of Education, 1810. Forrás: Commons Wikimedia

Jeremy Bentham panoptikonja nemcsak azért válhatott a modern felügyelő hatalom metaforájává, mert abban a mindenkit fenyegető vasököl szigorának helyére a mindenkit látó szem figyelme lépett. Igaz, a Bentham által megálmodott tökéletes börtön e tekintetben megvalósult disztópia, ebben élünk.

Azonban a mindenkit látó szem a tekintetben volt igazán korszakalkotó, hogy őt magát nem lehetett látni, róla tehát senki sem tudhatta, hogy pontosan és éppen mit néz. Ez a mindent látó, de láthatatlan fegyelmező tekintet pedig úgy nyer bepillantást a modern egyén teljes életvilágába, hogy beléje költözik – a megfigyelő hatalom decentralizálódik, és a hétköznapok rögvalóságának emberi viszonyaiba issza-hányja magát, hogy aztán mindnyájan magunkon tartsuk a szemünket, mely nem is a miénk.

Az iskola pedagógiai gépezete azért volt inspiráló az éppen formálódó tőkés állam intézményei számára e tekintetben, mert két újfajta szemet is növesztett. Az egyik egy üres tekintet, amelyik csak néz, de nem lát – információt gyűjt, de nem értelmez. Ez az egymáson csüngő szem, ami a megfigyelő tekintet leszivárgása és szétterülése emberi viszonyaink legapróbb hajszálereiben, és amit Thomas Mathiesen „szinoptikonnak” hív.

Egymás monitorozásának technológiája a központi eleme az iskola büntető-fegyelmi modernizációjának évszázadok óta. A 18. század végén először Angliában, majd Franciaországban bevezetett Bell-Lancaster féle monitor módszer (tényleg ez a neve) éppen a tekintetben volt sikeres és inspiráló, hogy abban az állami apparátusok a folyamatos, részvételre alapuló, decentralizált, messzelátó felügyelet módszertanát pillanthatták meg: az idősebb tanulókat felügyeleti, tudásellenőrzési és később tanítási feladatokkal bízták meg, hogy minden egyes tanuló, minden egyes szinten, minden egyes percben szemmel legyen tartva (és nyilván aki néz, megfigyel, ő az igazán felügyelt) és a tangyár óraművének fogaskerekével kattanjon be, megszakíthatatlanul.

Lesnyánszky András, nagyváradi paptanár így méltatja a monitor módszert 1832-ben: „Egy Tanító (inkább csak főkormányzó) kevéssé felemelkedett helyről végig tekínti az oskolát, és hogy minden a bevett rend szerint follyon, szemesen vigyáz. Lehet 20 esztendős ifjú. […] A legjelesebb gyermek, ki a tanító és kisded sereg között foglal helyet, Igazgatóvá tétetik…” És innen már csak egy lépés az iskolai horizontális megfigyelés kiterjesztése a szülők életére, erőforrásaira, értékrendjére: a hiányzó, rossz magaviseletű gyerek információs mezővé válik családi környezetére vonatkozóan, s így legitimációs erőre kap a gyermek komplex, otthoni környezetének tanulmányozása.

Ez a háttere a ma neveléstörténetének is, amiben PÖCSök (önértékelési csoportok), tanfelügyelők, minőségbiztosítók, beléptetőkapuk (fent), fa*kabát iskolaőrök (lent), és az e-kréta jellegű digitális, egymás monitorozására alkalmas gépezetek figyelik minden egyes mozdulatunk, léptünk – nézésünk és járásunk.

Azonban az iskola egy másik szemet is növeszt: ez pedig egy világtalan tekintet, amelyik meg nem néz, csak lát, egy tekintet, amelyik nem akar tőled semmit: a megmagyarázó-kiokító tekintete – az edukátoré, s később a szakértőjé is. A megfigyelés által felhalmozott a rengeteg információ, az a sok-sok nézés elkerülhetetlenül az egyének botladozásaira, abnormalitásaira, rendetlenségeire irányítja a figyelmet, ami pedig szükségessé teszi az elégtelen szorgalom és magatartás kiigazítását. Zygmunt Bauman szerint legalábbis így hozza létre a fegyelmező felügyelet modernizációja az edukátor tekintetét, aki nem néz, csak lát, tekintet nélkül mérnökösködik az emberi lélek szerkezetei felett.

A korunkra oly jellemző szakértői szájak felhabzásának történeti háttere ez: a felügyelő-fegyelmező hatalom modernizációja hozza létre a kiokító, „edukatív” tekintet világát (világtalanságát). A történet jelene pedig az, hogy immár nem csak arról szól a történet, hogy szemmel tartanak és néznek: ma már mi magunk akarunk látszani, áttetszővé válni, önként és dalolva daráljuk magunkat információs morzsákká. „Mi jár a fejedben?” – lebeg a kérdőjel emberek százmillióinak szeme előtt egyszerre, éppen úgy, ahogy egymást nyaggatjuk állandóan, hogy „Minden ok?”, mintha nonstop egymás lázát méricskélnénk.

V. Olyan, hogy „állami oktatási rendszer”, nem létezik.

Magyarország, Tököl Fiatalkorúak Börtöne és Fogháza, tanterem, általános iskolai oktatás.1985. Fortepan / Urbán Tamás

A drágalátos oktatási szakértő olyan politikai sakkfigura, aki minden valósággal szemben a fejetetejére áll és fafejében mindenféle rigolyákat fejleszt, olyan csudásakat, mint például az „állami oktatási rendszer mint nemzetállami képződmény” fantazmagóriája.

Az oktatási rendszer az egy olyan dolog, amije egy nemzetállamnak van – böfögik fel a nemzetközi konferenciáikon két pogácsa között, ahol egyébiránt egymás oktatási eredményeit (mint egymás bránereit) méricskélik össze: ki tud messzebbre PISA-lni. Gyakorlatban globalisták, metodológiailag nacionalisták, épp olyanok, mint az a rend, amely kitermeli és eltartja őket. Csakhogy az „állami oktatási rendszer” nem azért nem létezik, mert az oktatás nem egyfajta rendszer, hanem mert ez a rendszer elsősorban nem nemzetállami ügy (habár és hiszen az „oktatás mint rendszer” típusú beszédmód gyökerei a modern nemzetállamok fejlődésének és a tömegoktatás kialakulásának történetébe ágyazottak).

A nemzetközi oktatási tesztiparon keresztül pofánkba röhögő tőkelogika kendőzetlenül veri bele az orrunkat abba a roppant kellemetlenségbe, hogy a globális posztszocialista állapotban az oktatás annyiban rendszer, amennyiben a tőkés világ egybefüggő rendvédelmi szerkezete, gépezete – tehát irgalmatlanul. De az „állami oktatási rendszer” mint olyan azért sem létezik, mert a metodológiai nacionalisták által elképzelt „oktatási rendszer” mint különálló „alszektorként” lepárolható és bedugaszolható, önmagában szaglászható és ízlelgethető dolog egy agyszülemény – agyrém.

Az intézményesített nevelés története épp a tekintetben a legszövevényesebb, hogy milyen mélyen és szorosan összefonódik a felvilágosodás után sajátosan új arcot öltő más fegyelmező intézmények, apparátusok történetével. Ezt ma nemcsak az államapparátusok fönnálló folytonosságban fedezhetjük fel – abban a kompatibilitási láncolatban, amin keresztül oly könnyedén utasítanak minket az egyik helyről a másikra: a nevelési tanácsadóból a speciális iskolába, az iskolából a gyermekotthonba, a gyermekotthonból pszichiátriára, pszichiátriáról a kórházba, a kórházból a javítóba, a javítóból közmunkába, közmunkából börtönbe, börtönből iskolába, és így tovább.

Az intézmények ilyetén történeti egymásba roppanása az egyik háttere annak, hogy Pintér báttya, a tábornok kerülhet egyszerre az oktatási és az egészségügyi tárca élére. A fegyelmező apparátusok összegabalyodásának és együttműködésének története ez, ami éppen az intézményesített nevelés világán belül érhető legtisztábban tetten, ahol nemcsak tanárok dolgoznak, hanem iskolaorvosok, iskolapszichológusok, iskolatitkárok, iskolaőrök, és a többi is. És ha elidőzünk egy kicsit eme intézményi orgia erotikájában, akkor azt láthatjuk, hogy itt nem elsősorban a nevelőapparátus van gerincre vágva – itt mindenki mindenkit felcsinál.

Ezt nevezik ma „tudomány-köziségnek”. Ugyanúgy, ahogy a pedagógia mint hatalomtechnológia a börtön és a rendőrség modernizációs és humanizációs törekvéseit próbálta csúcsra juttatni minimum a 18. század közepétől a mai napig, a perverz börtönpedagógiai és rendőrérzékenyítő programjain keresztül – szóval ugyanígy a nevelőapparátusnak is több oldalról bevágták a lompost. 

folytatjuk…