Osztály, vigyázz!-3.rész

Az első és második részek, itt és itt.

Az iskolaőrtől az iskolavállalatig

 

VI. A rendőr ijen = jó, az iskolaőr rósz :((((

Diákok büntetést kapnak, 1888.forrás:commons.wikimedia

Miután a tömegoktatás és az általános tankötelezettség kialakulása gyakorlatilag áttetszővé tette a nevelőapparátus elavult technológiáinak visszásságait, erőszakos kényszerítőeszközeinek gyönge ökonómiáját, és miután az iskola ezeket képtelen volt egymagában korrigálni, egy teljes apparátus-hálózat ugrott be a modernizációs szvingerpartiba – ez a ma NOKS-ként (nevelő-oktató munkát közvetlenül segítő brancsként) ismert alakulat története. Ebben az igen belterjes gangbang-ben figyelemre méltó az iskola és a rendőrség, illetve az iskola és a pszichológia kupakolása.

Az iskolai rendőr (iskolakerülőket begyűjtő csendőr) alakjának megformálása gyakorlatilag párhuzamosan történik a 19. század közepétől az iskolai pszichológus felszerelésével. Mindkettejük feladata a nehezen kezelhető gyerekek iskolára kötelezése volt más módokon: míg az előbbi a gyerek intézményben tartását, az utóbbi ennek elfogadását segítette, szépen kiszolgálva a büntető-fegyelmező hatalom modernizációs irányait: inkluzív berekesztés, normalizáció, megfigyelés, feleltetés, információgyűjtés.

Míg azonban az iskolapszichológia sikeresen intézményesül a 20. század elejétől, az iskolai csendőr szerepét lassanként gyermekvédelmis hivatalnokok, utcai szocmunkások és rendőrségi adminisztrátorok veszik át – nem véletlen: az iskolakerülőket kergető kopó arcvonala kevéssé illeszkedett ahhoz az „emberi” és prevenciós álarchoz, melyet a modern felügyelő-fegyelmező hatalom magára kívánt ölteni. Angliában, ahol az iskolai csendőrség (truant officer) kialakulása elkezdődik, már 1833-ban megfogalmazzák azt, hogy a nevelés és az oktatás a legjobb rendőrség.

Mindenesetre az iskolaőr ugyanannak a történeti folyamatnak az eredménye, mint az iskolapszichológus. Ez utóbbit valami különös humanista-pedagógiai rajongás veszi körül, míg az iskolaőr a társadalmi megvetés árnyékát vonszolja maga után, azzal a kitétellel persze, hogy közben maga a rendőri apparátus teljesen más elbírálás alá esik. Sokak szerint elfogadhatatlan, hogy a gyerekek bizonyos társadalmi „betegségeit” iskolaőrök kezeljék, miközben a társadalom bizonyos gyermekbetegségeinek kezelését szó nélkül a fa*kabátokra bízzák.

A rendőrség úgy költözik a nép szívébe, hogy felmenti magát rendőri mivoltából és hasonlatossá teszi magát a modernitás más alapintézményeihez (pszichologizál, pedagogizál, szociologizál, statisztikázik, adminisztrál, jótékonykodva kiscicákat ment, nyugdíjast simogat). Ugyanakkor a rendőrség úgy menti fel a többi apparátust, így az iskolát is rendőri mivoltából, hogy kivonul az évszázadokon keresztül formálódott intézményi orgiából, leválik a felügyelő-fegyelmező hatalom modernizációs törekvéseinek egy részéről és önálló, önfejű hatalomtechnológiai államapparátusként kísért tovább.

Immár nem a tőkés rend „fölött” őrködik, már nem egy mindent látó toronyból figyel, hanem a tőkés társadalom életének szövedékébe, hajszálereibe issza magát, s annak nemcsak szélsőségeiben, hanem legapróbb részleteiben is ott kísért. Azért hívja Jacques Derrida és Walter Benjamin is kísértetiesnek a rendőrséget, mert mindenhol ott bujkál, mindenhonnan előmászik, mögötted és benned settenkedik, arctalanul, orcátlanul. A rendőrség arc nélküli tekintet, sokezer szem fürkészése.

A rendőrség formája és határai megragadhatatlanok, a törvények hajtják, de közben a törvények fölött áll, önbíráskodik, túlkap, aránytalanul intézkedik. És bilicsel, elektrosokkol, szétbasz, leteper, térdel vagy lelő, miközben akkora a pofája, hogy azt még a legönelégültebb nagytőkések is megirigyelhetik. Arcoskodik, arctalanul. A rendőrség mindaz, amivé a modern fegyelmező hatalom nem vált, viszont amivé nélküle nem válhatott volna.

A rendőrség mindaz, amit a tőkés rend globális pedagógiai gépezete kiebrudalt magából és rettentő kísértet formájában konzervált. Ez a kísértet azonban elkerülhetetlenül visszajár, visszamászik abba az apparátus-hálózatba, amely kiizzadta magából: ott áll szekusként mögötted mikor az orvosi vizsgálatra vársz; ő a biztiboj a kedvenc könyvtáradban; ő a közteres, aki a semmiből előbukkan mikor leülsz egy padra sörözni; ő a polgárőr, aki valamiféle járási serifnek képzeli magát; és ő az iskolaőr is, aki minden további nélkül megráncigálja a gyereked, ha éppen olyanja van.

VII. Az intézményesült nevelés története osztályharcok története.

Gyermekmunka-Az út az osztalékhoz. forrás:commons.wikimedia

De miért éppen most kúszik vissza a rendőrség kísértete az iskolákba? Miért masírozik vissza oly kísértetiesen a rendvédelmi-rendfenntartó hatalom Pintér bástya, a tábornok képében? Hát először is ez a „most” igen régóta fönnáll.

Mifelénk az 1990-es évektől, tehát a globális kapitalizmusba való totális beágyazódásunk kezdetétől fogva a rendőrség sziporkázik, ha óvodai-iskolai masírozásokat kell levezényelnie. Az 1992-ben az általános iskolásokra szabadított rendőrségi DADA, a 2008-ban az iskolákba szabadlábasított „Az iskola rendőre”, illetve a 2010-ben az óvodás gyerekek (bazdmeg!) közé kivezényelt OVI-ZSARU programok a mai napig a rendőrség felé irányuló bizalom és rajongás fölkeltésének speciális alakulatai.

A rendőrségi kékre mosás (blue washing) – tehát annak elhitetése, hogy a fa*kabátok téged szolgálnak és védenek, nem pedig az uralkodó osztályt és a tulajdont – odáig vezetett mára, hogy a rendőrjelmez a legnépszerűbb farsangi viselet, és én magam is nem egy cigánysoron hallottam gyerekektől, hogy rendőrök szeretnének lenni, ha felnőnek.

Sokan, akikre rájött a rendőrpara az iskolaőrség, a határvadászos pályaorientáció és Pintér báttya megjelenésekor, úgy gondolják, hogy az állam így akar rendet vágni a nebulók között. Azt azért ne feledjük, hogy az a majdnem 500 iskola, ahol ezek a szarháziak testi kényszert, bilincset és gumibotot is alkalmaznak (hatalmas bazdmeg!) a gyerekek ellen – szóval ezek az iskolák maguk kérték az őrséget. De azt se feledjük, hogy az iskolaőr, akárcsak a rendőr, elsősorban a tőke helytartója.

Ehhez képest érdemes értékelnünk azt, amikor az ellenzék azzal arcoskodik, hogy kiharcolta a rendőrök béremelését. A rendőrség akkor kezd el járőrözni ott, ahol semmi keresnivalója nincs, ha a piacosításnak és a tőke bemasírozásának kell helyszínelnie és előkészítenie a terepet, ahogy ez az utóbbi évek dzsentrifikációs és telepfelszámolási-beruházási folyamataiban az orrunk előtt zajlott.

Pintér báttya nem nekünk ígér rendet, fegyelmet és (figyelem!) minőséget és teljesítményt, hanem a tőkéseknek.  De mi keresnivalója van a tőkének az oktatásban? Hát igen sok a „keresnivalója”.

A válságról válságra vergődő kapitalizmus azon ciklusaiban, mikor a tőkefelhalmozás mértéke visszaesik, mint most is, akkor a tőke sáskajárás-szerűen új területekre tör be. De miután gyakorlatilag nincs a glóbuszon egy talpalatnyi tér, amit ne gyarmatosított volna, így más „terek” után kell néznie és jellemző módon első felizgulásában a közintézményekbe próbál behatolni.

Az iskola pedig azért lehet kiemelt célpontja, mert az az intézmény, amelyre bízva bízhatta évszázadokon keresztül a fönnálló bebetonozását, most recseg-ropog. Az iskola mint ideológiai államapparátus egyrészt a rendszert újratermelő képességeinek hathatósága miatt lett a tőkés rend központi intézménye – a rendszer legütősebb misztifkációját gyártotta le és működtette ráadásul állami pénzen, nevezetesen, hogy ha úgy viselkedsz, ahogy az iskola fütyül, akkor sokra viheted. Másrészt pedig azért válhatott központi fontosságúvá a nevelőapparátus, mert úttörője volt a 19. század elejétől fogva a fegyelmező hatalomtechnológiák modernizációjának és humanizációjának, egy sor más intézmény és végső soron magának a kapitalizmusnak a pedagogizációját és infantilizációját előkészítve.

A nevelőapparátus azonban mindkét fronton válságba került, kifejezetten a ’80-as évektől globális fokozatra kapcsolt kapitalista neoliberalizáció során. A nevelőapparátus ideológiai ködösítése eloszlani látszik – ma már egyre kevesebben hiszik el a „mobilitás és emancipáció propagandáját”, azt, hogy csak jól kell tanulni és az ölünkbe hullik a gazdag élet és az élet gazdagsága; a modern és humánus pedagógiai felügyelő-fegyelmező technológiák pedig egyre kevésbé tűnnek modernnek és humánusnak a hedonista-fatalista fogyasztóvá nevelő kapitalista „kinderkultúra” árnyékában. Tehát épp a nevelőapparátus rendfenntartó-rendvédelmi szerepköre került veszélybe. Mikor a kormány azt mondja, hogy az oktatás nem befektetés, hanem költség, abban innen nézve abszolút igaza van: a nevelőapparátus válságát végső soron a tőke fizeti meg, a tőkének kell így többet fektetnie a társadalom átnevelésébe. Számára ezért sokkal olcsóbb, ha már az iskolában elkaphatja a társadalom tökét.

A tőke eddig közvetetten próbálta saját logikáját érvényesíteni az oktatásban a versenyképesség, a vállalkozói szellemiség, a teljesítmény-orientáció, az elszámoltathatóság és a többi propagálásával (pl. Lisszaboni Stratégia a 2000-es évektől). De most, a gazdaság és a nevelőapparátus egyidejű válságának kontextusában kitárulni látszik a közvetlen behatolás horizontja.

Ehhez amúgy is jó táptalajra talál, Európában minálunk a legmagasabb a magániskolák aránya az Egyesült Királyság után. Jó, az oktatás mondjuk igen költséges, de közvetlen irányítással jól érvényesítheti a tőke az olcsóság logikáját: olcsóbb az ideológia, ha ő írhatja elő a tananyagot; olcsóbb a termelés, ha az ő tulajdonába kerülnek az iskolaépületek mint erőforrások és ő maga rendelkezhet a tanárok bére, szabadsága és sztrájkjoga fölött; és végső soron olcsóbb a munkaerő, ha a dolgozói kompetenciákat, a munkás-attitűdöt nem a költséges vállalati beszoktatásokon és képzéseken, hanem már magában az iskolában fejlesztheti a piaci megrendelők és befektetők igényei alapján.

Az oktatás privatizációja nem úgy fog kinézni, hogy fizetős magániskolák tucatjai jelennek meg az állami szektor párhuzamos dimenziójaként. Ilyen is van és lesznek jószerivel, elsősorban a felsőbb osztályok gyermekeinek. De a tőkének nem ők az elsődleges célközönsége, hanem a munkások gyerekei. A hagyományos nevelőapparátus piacosítása valami olyasmi lesz, mint amit az Egyesült Államokban a ’80-as évektől és mára egyre több európai államban látunk: a „rosszul teljesítő” iskolák lehúzhatják a rolót, tőkével rendelkező csoportok és magánvállalatok fenntartásába kerülnek, és szerződéses iskolákká (charter school) alakulnak, amelyek ugyanúgy megkapják az állami normatívát, miközben befektetők és filantróp kapitalisták támogatásait is zsebre vághatják, a rendvédelemért cserébe.

A drágalátos állam ilyenkor amúgy is mélyen a zsebébe (zsebünkbe) nyúl, hogy tejben vajban fürössze a privatizációs folyamatot: adómérsékléssel, kedvezményekkel és közvetett támogatásokkal (a „jóságos” Obama például több, mint 4 milliárd dollárt nyomott ebbe a folyamatba a 2008-as gazdasági válságot követően). Ezek az iskolák aztán közvetlen profitot termelnek – a költségeik minimalizálása érdekében a szülők folyamatos „bedolgozására” tartanak igényt, a pedagógiai infrastruktúrát radikálisan leépítik, a tanárokat extrém túlmunkára kötelezik, ha pedig nem sikerül elérni a kitűzött teljesítmény-mutatókat, akkor egyszerűen bezárják az iskolát és értékesítik az épületet az államtól megvásárolt kedvezményes ár sokszorosáért.

Ezek a szerződéses iskolák, bár állami támogatást kapnak, saját maguk rendelkezhetnek a tananyagról, igazgatásról és tanáraik munkafeltételeiről. A szakszervezetek és a sztrájkjog teljes kicsinálása a belépő szint ezeknél a szerződéses iskoláknál, akárcsak a tanári pálya teljes lebutítása és infantilizációja – a szerződéses iskolákban egyre több gyorstalpalón kiképzett tanár jelenik meg.

Amikor Pintér báttya a tanárok polgári engedetlenségét röhögi ki, amikor a kormány a pedagógusok sztrájkjogát korlátozza, és végzettség nélkül is elláthatóvá tesz egyre több pedagógiai szakterületet, akkor ezek nem egy „retrográd kormányzat” dilettáns bénázásai, hanem konkrét gesztusok, meghívók a tőkelogikának.

A pedagógusok a Lidl-be mennek majd dolgozni, a Lidl által kicsinált kisvállalatok alkalmazottjai pedig a charter school-ba. Szóval amikor Halácsy Péter Budapest School-alapító a telexesekkel rajzol glóriát államilag akkreditált iskolavállalat-láncolatának, amit kommentariátus általános lelkesedéssel fogad, akkor épp a nevelőapparátus eljövendő privatizációjának katasztrófája bomlik ki a szemünk előtt. Mert az államilag finanszírozott iskolavállalat nem a kivétel, hanem egy új paradigma születése, ahol Pintér tábornok által megtestesített rend a szülészorvos.

És amikor az új rend megszületni kezd, és közben a réginek ütött az órája, akkor – Antonio Gramsci szavaival – beköszönt a szörnyetegek ideje. A tábornokok és kiképzőtisztek, iskolaőrök és ovi-zsaruk, főispánok és pedellusok, tanfelügyelők és minőségbiztosítók, oktatásipari vállalkozók és kompetencia-kiszerelő mérnökök ideje. Persze csak részben. Mert ugyanúgy, ahogy a kapitalizmus szolgálóleányává váló nevelőapparátusnak nem hagytak és nem hagynak ma sem nyugalmat a rendszerellenes iskolakritikák és iskolapedagógiai kísérletek, úgy a tőkés rend „oskolássá”, pedagógiaivá válását sem hagyják szó nélkül az antikapitalista, osztályharcos társadalompedagógiai kísérletek.

A sorozat következő részeiben a pedagógiai ellenállás olyan társadalmi kísérleteiről lesz szó, amelyek felkavaró és egyben felvillanyozó ötleteket adhatnak azoknak, akik épp eléggé „iskolázatlanok” ahhoz, hogy értsék: a társadalomnak nem még több iskolázásra van szüksége, hanem az iskolának egy radikálisan másik társadalomra.