Nemrégiben újabb vaskos könyvvel gazdagodott a magyar nyelven olvasható anarchista irodalom. Peter Gelderloos: Anarchy works 2008-ban megjelent könyve vált elérhetővé nyelvünkön, Működőképes Anarchia, példák az anarchista elképzelések gyakorlati megvalósítására címmel.

A műben a szerző az anarchisták által ideálisnak gondolt társadalom működését vázolja fel, többször az anarchistákkal szemben alkalmazott kritikákból kiindulva és történelmi példákat mutatva azoknak, akik egy meg nem valósítható utópiaként tekintenek erre az eszmei áramlatra.

A fordítás Eric Green és Kolláth Benjámin együttműködésének eredménye, a könyv a Vörös és Fekete anarchista kiadó gondozásában látott napvilágot.

Peter Gelderloos – Működőképes Anarchia

Példák az anarchista elképzelések gyakorlati megvalósítására

(részlet a Gazdaság című fejezetből)

Az anarchizmus ellenzi a kapitalizmust és az önfenntartáshoz szükséges
eszközök, infrastruktúra és források magántulajdon-jellegét. Az anarchista
gazdasági modellek a vadászó-gyűjtögető és mezőgazdasági közösségektől az
ipari komplexumokig terjednek, amelyekben csoportok végzik a tervezést és
kvótákon, vagy limitált formájú valután keresztül történik az elosztás.

Ezen modellek az együttműködés elvén alapulnak a közös igények kielégítésének és a hierarchiarendszerek – ideértve a vezetőket, a vezetést és a társadalom olyan
osztályokra való felbontását, mint például a gazdagok és a szegények vagy a
birtokosok és a munkások – elutasításának érdekében.

Bérek nélkül mi ösztönöz munkára?

Egyesek amiatt aggódnak, hogy ha eltöröljük a kapitalizmust és a bérmunkát, senki sem lesz hajlandó dolgozni. Annyi igaz, hogy a munka, ahogy most ismerjük, megszűnne létezni, ám azoknak a foglalkozásoknak, amelyeknek van társadalmi haszna, a fizetésen kívül is van ösztönző hatásuk. Sőt, tulajdonképpen az, hogy megfizetnek azért, hogy csináljunk valamit, csak kevésbé élvezetessé teszi a dolgot.

A munka elidegenítése – ami a kapitalizmus szerves része – megsemmisíti a természetes ösztönöket, például a szabad cselekvés örömét és az elégedettséget, amit a jól elvégzett munka eredményez.

Piszkosul kimerítő és agyzsibbasztó tud lenni az, amikor a munkával egy alárendelt helyzetbe kerülünk – a minket felügyelő főnök és a gazdagok alá, akiké a munkahelyünk – és nincs döntéshozatali hatalmunk, ehelyett esztelen parancsokat kell követnünk. Akkor is elveszíthetjük a munkához való kedvünket, ha látjuk, hogy annak nincs haszna a közösségünkre nézve.

Az a néhány szerencsés munkás, akik tényleg tudja, mit készít, szinte majd’ mindig olyasmit termel, ami komoly bevételt jelent a munkaadójának, neki személy szerint azonban nem nyújt sokat. A futószalag-rendszerű tömegtermelés bevezetésével az emberek gépekké váltak. Ahelyett, hogy olyan képességeket tanulnának meg, amire büszkék lehetnek, költséghatékonyabb, ha mindenki csupán egyetlenegy ismétlődő munkát végez az összeszerelésnél. Nem csoda, hogy sokan közülük szabotálják a munkát, lopnak a munkahelyükről, esetleg egy nap megjelennek fegyverrel a kézben, és mészárlásba kezdenek.

Alaptalan az az elképzelés, miszerint bérek nélkül az emberek nem dolgoznának. Az emberiség hosszú időkre visszanyúló történelmében a bérezés meglehetősen újkeletű találmány; a pénz vagy bérek nélkül létező társadalmak tagjai nem haltak éhen csupán amiatt, mert a munkások nem kaptak fizetést.

A bérmunka eltörlésével csak az a fajta munka tűnik el, amelyet minden munkás
haszontalannak tart; megspórolhatjuk az időt és az erőfeszítést, amit haszontalan
szarságok gyártásába ölünk. Gondoljunk bele, hogy mennyi munkába és kiadásba
kerülnek a reklámtermékek, a tömeges küldemények, az eldobható
csomagolásokba burkolt olcsó játékok, vagy az egyszer használatos árucikkek,
amiknek senki sem örül, ha rövid idő alatt szétesnek, s újat kell vásárolniuk
helyettük.

A jóval jelentéktelenebb munkamegosztással bíró őslakos közösségeknek
nem jelentett problémát bérek nélkül élni, minthogy az elsődleges gazdasági
tevékenységek – élelmezés, lakhatás, ruházkodás, szerszámkészítés –
automatikusan összekapcsolódtak a közös igényekkel. Ilyen körülmények között a
munka szükséges társadalmi tevékenység és nyilvánvaló kötelezettség a közösség
összes munkaképes tagja számára. Mivel rugalmas, személyes környezetben
zajlik, a munka mindenki képességéhez hozzáigazítható, és semmi nem gátolhatja az embereket abban, hogy szórakozásként tekintsenek rá. A ház felújítása, vadászat, növények és állatok megfigyelésével töltött erdőjárás, horgolás, ünnepi ebéd elkészítése – hát nem olyan dolgok ezek, amelyeket a fásult középosztálybeli emberek szabadidejükben előszeretettel művelnek, hogy ideig-óráig elfelejtsék utálatos munkájukat?

A nagyobb gazdasági szakirányosodású antikapitalista társadalmak
többféle módszert fejlesztettek ki az ösztönzésre és a termékelosztására. A már
említett kibucokra itt is tekinthetünk példaként. Egy könyv – amely a kibucbeli
életet és munkát dokumentálja – négyféle motivációt nevez meg az
együttműködő munkacsoportokban történő munkavégzéssel kapcsolatban,
amelyek mellőzik az egyéni versenyt és a profithajhászást: a csoportos
termelékenységet, mely befolyásolja az egész közösség életszínvonalát, s
ösztönöz a kemény munkára; a munka megválaszthatóságát, hogy mindenki
elégedett legyen; a munkával elért büszkeséget, amit a munkacsoportok közötti
egészséges versengés generál; s a munkával szerzett hírnevet vagy presztízst,
mivel a munka kulturális értéknek is számít. ^[1]

Ahogy fentebb leírtuk, a kibucok végső bukását nagyban az okozta, hogy szocialista társaságként működtek egy kapitalista gazdasági rendszerben, emiatt inkább a versengés logikája volt rájuk jellemző, mint a kölcsönös segítségnyújtásé. Egy hasonlóan szerveződő közösségnek egy kapitalizmus nélküli világban semmi gondja nem akadna.

Mindenesetre az, hogy a bérek hiányában nem akart senki dolgozni, nem tartozott
a kibucok problémái közé.

Számos anarchista szerint a kapitalizmus kórokozói már a termelés mentalitásában magában ott rejtőznek.

Az, hogy egy adott típusú gazdaság képes-e túlélni, netalán növekedni a kapitalizmuson belül, mit sem függ attól, hogy mennyi szabad teret enged az embernek.

Az anarchisták azonban olyan gazdasági rendszerekkel is előhozakodnak, amelyek közül néhány csak korlátozott mértékben gyakorolható, mivel a mai világban teljesen illegálisnak számítanak. Az európai házfoglaló mozgalomban voltak és ma is vannak olyan városok, amelyekben annyi foglaltház és közösségi tér van, hogy már árnyéktársadalomnak is tekinthetjük őket.

Barcelonában például 2008-ban több, mint negyven szociális központ és legalább kétszáz foglaltház volt. Az ezekben lakó emberek csoportjai elsősorban konszenzusos gyűléseken szervezkednek és legtöbbjük bevallottan anarchista, vagy nyíltan tekintélyellenes. A munka és a pénzforgalom nagyrészt megszűnt ezeknek az embereknek a életében: sokan nem rendelkeznek állással, vagy csak szezonálisan vagy szórványosan dolgoznak, mivel nem kell lakbért fizetniük.

Ezen könyv írója például, aki két évet élt ebben a hálózatban, az idő nagy részében napi egy euróból tengette életét. Ráadásul az autonóm mozgalomban végzett megannyi munka szintén fizetetlen. Bérezésre azonban nincs szükség, mert az emberek magukért dolgoznak. Spekulánsok által romlásra hátrahagyott épületeket foglalnak le a dzsentrifikáció elleni tiltakozásként, a kapitalizmus elleni közvetlen fellépésként, s nem utolsó sorban saját lakhatásuk biztosítása érdekében. Önképzés útján elsajátítva a készségeket, maguk hozzák rendbe újdonsült otthonaikat, kitakarítják őket, befoltozzák a tetőt, az ablakokat, felújítják a wc-ket, a zuhanyzókat, a konyhát és minden mást, ami szükséges. Gyakran lopják az áramot, a vizet, az internetet, ételeik nagy része pedig az áruházak konténereiből vagy lefoglalt területen létesített, gondozott kertjeikből származik.

Ezek az emberek bérek és főnökök teljes hiányában is rengeteg munkát végeznek, de a saját tempójuk és logikájuk alapján.

Ez a logika a kölcsönös segítségnyújtás.

A saját házaik felújítása mellett, energiájukat arra összpontosítják, hogy a környéküket, és annak közösségét is igyekezzék jobbá tenni. A lakhatás mellett sok mást is nyújtanak a köz érdekében. Egyes közösségi központokban bicikliszervizek működnek, ahol régi alkatrészeket használva mindenki maga javíthatja meg a kerékpárját. Máshol találhatunk asztalosműhelyt, önvédelmi és jóga foglalkozásokat, természetgyógyász szakkört, könyvtárakat, kerteket, közösségi étkezdét, művészeti és színházi előadásokat, nyelvi órákat, alternatív médiastúdiókat, zenés műsorokat, filmeket, vagy akár számítógépes laboratóriumokat is, ahol netezni lehet és megtanítanak a biztonságos emailezésre, vagy saját webhely készítésére, s ahol az elkerülhetetlen elnyomási kísérletek elleni szolidaritási események is megrendezésre kerülnek. Ezek szinte mindegyike teljesen ingyenes. Nincs semmilyen üzlet ebben; például egy csoport egy szolgáltatást mindenki számára megszervez, és ebből az egész szociális háló profitál.
A megdöbbentő mennyiségű kezdeményezés mellett egy ilyen passzív társadalomban, a házfoglalók rendszeresen rendeznek közös étkezést, előadást, vagy filmvetítést, és beszélgetnek barátaikkal és azok barátaival, amíg össze nem gyűjtenek elég embert és támogatást ahhoz, hogy valóra váltsák elképzeléseiket. A rendezvények híre szájról szájra terjed, de plakátokat is ragasztanak ki, és remélik, hogy a lehető legtöbb ember figyelmét felkeltik, akik majd eljönnek.

A kapitalista észjárás szerint ez pénzügyi öngyilkosság, azonban a házfoglalók sosem mondanak le azért valamilyen tevékenységről, mert az nem hoz pénzt a konyhára. Egyértelműen másfajta értéket teremtettek maguknak, ha pedig megosztják másokkal, amijük van, nyilvánvalóan még gazdagabbá teszi őket.

A környező kerületek is gazdagabbak lesznek, mivel a házfoglalók jóval gyorsabban tudnak projekteket létrehozni, mint a helyi önkormányzatok. A barcelonai kerületi magazinban a lakosok maguk dicsérték a házfoglalókat, amiért létrehoztak valamit, amire a kormányt már évek óta kérlelték: építettek egy könyvtárat a kerületbe. Egy fősodratú hírlap is arról írt, hogy „a házfoglalók
végezték el a munkát, amiről a kerület megfeledkezett.” 

Egy, az ugyanezen a környéken élő albérlőnek is nagy segítségére voltak, akit a főbérlője sanyargatott. Több régi társukkal, akiknek volt már dolguk hasonló simlis főbérlőkkel és illegális kilakoltatásokkal, szövetséget alkottak, és kemény munkával megakadályozták, hogy szomszédjukat kirakják a lakásból.

A munka eltörlése szempontjából egyre gyakoribb trendnek tűnik a társadalmi és a gazdasági tevékenységek egybeolvadása.

A munkának és a szolgáltatásoknak nincs pénzbeli értéke, társas tevékenységként működnek, melyeket az emberek a mindennapi életük részeként egyedül vagy kollektívan végeznek, anélkül, hogy bárkinek be kéne számolniuk róla, vagy bárki irányítaná őket. Az eredmény, hogy a Barcelonához hasonló városokban az emberek idejük nagy részét a házfoglalók hálózatában töltik, amely – a lakhatástól a szórakozásig – kielégíti minden szükségletüket, állás és jóformán pénz nélkül. Persze mindent nem lehet bolti lopással beszerezni (még), így a házfoglalók továbbra is arra kényszerülnek, hogy eladják munkaerejüket az orvosi ellátás és a bírósági költségek fedezésére. A maguk által megalkothatatlan, kikukázhatatlan, ellophatatlan dolgok kivételes természete és az a harag, amit amiatt éreznek, hogy életük értékes pillanatait egy cégnek kell eladniuk, csak megerősíti a kapitalizmussal szembeni ellenérzéseiket.

Egy komoly buktatója lehet azoknak a mozgalmaknak, amelyek sikeresen kiépítik a kapitalizmus alternatíváját; mégpedig, hogy a résztvevők túlságosan elbizakodottak lesznek a saját autonóm buborékukban és nem akarnak többé a kapitalizmus végső elpusztításáért harcolni. A házfoglalás maga rituálévá válhat, és a barcelonai mozgalom sem alkalmazza ugyanazt a kreativitást a kapitalizmus támadására és az ellenállásra, mint a házak felújítására és a kevés, vagy nulla pénzzel történő létfenntartásra.

A szabadság közvetlen jelenléte, a hálózat önfenntartó jellege, kezdeményezőkészsége, öröme, függetlensége és a közösségük semmi esetre sem pusztította el a kapitalizmust, csupán rávilágított annak élőhalott mivoltára, valamint arra, hogy az csupán a karhatalomra támaszkodhat, mindaddig, amíg jóval magasabb szintű életformák váltják majd fel azt.

 

A teljes könyv pdf-ben ellenszolgáltatás nélkül letölthető itt.

Tilos rádiós beszélgetés a fordítókkal itt.

Peter Gelderloos a Tetten itt.