Howard Zinn a XX. század egyik legjelentősebb baloldali gondolkodója és aktivistája volt. Teljesen természetes, hogy neve ismeretlen a magyar nyilvánosságban. Színházi szerzőként pedig végképp nem hallottunk róla semmit.
Magyarország ma számos kérdésben úgy néz ki, mint az Egyesült Államok a múlt század hetvenes éveiben. Mára egyértelműen látszanak a képviseleti demokrácia határai, és világossá vált az is, kik és miért válnak a kapitalizmus áldozataivá. Mindennapos a rendszerszintű rasszizmus és homofóbia, az oktatás elviselhetetlenül retrográd, a társadalmi viszonyok mozdíthatatlanok, a hatalom a társadalom leggazdagabb és egyben legszűkebb csoportját szolgálja és védi a legalsó harmadba szorult több millió emberrel szemben. A maréknyi baloldali ifjúság most kezdi el felismerni politikai küldetését, és ezzel együtt fedezi fel (h)őseit. Nekik, és a politikai kérdésektől nem irtózó színházi kollégáimnak ajánlom ezt a három színdarabot.
Idén lenne 100 éves Howard Zinn történész-aktivista-drámaíró, akinek 1980-ban megjelent A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben) című műve Noam Chomsky szerint „szó szerint egy egész nemzedék lelkiismeretét megváltoztatta”.
Az évforduló alkalmából a Bordeaux melletti Théâtre le Levain (Kovász Színház) – terjesztőpartnere, a Teleki Téka valamint médiapartnerei, a Mérce és a Tett közreműködésével – decemberben két Zinn-kötetet jelentet meg magyarul, Piróth Attila fordításában. A Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza a Könyvmecénás program keretében november 20-ig elővásárlással és mecénálással támogatható. Az amerikai birodalom története alulnézetben című rajzolt történelemkönyv a Teleki Téka oldalán előrendelhető és támogatható november elejétől.
Az elkövetkező hetekben a Mércén és a Tetten részleteket és ismertetőket teszünk közzé e művekből, művekről.
Howard Zinn magyarul korábban megjelent Engedetlenség és demokrácia című művéről (Théâtre le Levain és Napvilág Kiadó, 2019) itt tájékozódhat. Howard Zinn történelemszemléletéről a Tett Howard Zinn, a néptörténész című cikke nyújt rövid áttekintést.
A Vénusz lánya című darabbal és a természettudósok felelőségével foglalkozik Piróth Attila Parancsra tettem című írása a Mércén.
A történelem és a színház ritkán barátok. A történelem epikus műfaj, értelemmel bíró narratívát sző az összefüggéstelennek tűnő emlékfoszlányok köré. Objektívnek mondják, de hát szubjektív ez is; a történész – minden erőfeszítése ellenére – valahogy átszivárog, átszűrődik a múlt penészes falainak apró repedésein keresztül. A színházban épp azt szeretjük, hogy fittyet hány a tényekre, az ember pszichológiájával foglalkozik, azzal, ami sohasem változik, a fájdalommal és a reménnyel, és ezért alapvetően érzelmes műfaj. A történelem a közösség életét befolyásoló jelenségeket kutatja és elemzi, míg a színház az egyén törékenységét ábrázolja cselekvésein keresztül. A közös metszet lehet talán az átélésre és megértésre való törekvés. Amit nem élünk át, azt valójában megérteni is képtelenek vagyunk. Ez a célkitűzés vezethette Zinnt is, amikor a történelmi dimenziót a mindennapi ember szintjén igyekezett megjeleníteni.
Ha történelmi tények és valós szereplők, akkor bizony nehéz elkerülni a didaxist. Zinn-nek sem mindig sikerül, erősen kitetszik az írói szándék. Mint egy jó pedagógus, a szerző megírja, hogy a gazdasági és politikai hatalom milyen károkat okoz a társadalomban, hogy zsákmányolja ki a dolgozó tömegeket, hogy használja ki a polgárok hazafias érzelmeit, milyen emberiességellenes tetteket hajt végre a tudomány támogatásával. Zinn fő célja, értelmezésem szerint, hogy főhőseit szimpatikussá tegye, és ezáltal vegye rá a szemlélőt az önálló cselekvésre. Állítása az, hogy a hatalom legyőzhető, vagy legalábbis kontrollálható, amennyiben elég elszántak, felkészültek és szolidárisak vagyunk.
Zinn színháza ízig-vérig politikai színház, mert nem elmélkedésre szólít fel, hanem mozgósít.
Hogyan tudunk a legjobban mozgósítani? Hát az érzelemmel.
Zinn karakterei és a szituációk körülményei is tényekből táplálkoznak, a szerző azonban hangsúlyozza a karakterek egyediségét, és igyekszik őket kellőképpen feltölteni szélsőséges érzelmekkel. Az Emma című darabban Emma Goldman életének legmeghatározóbb pillanatait tárja elénk a szerző. Egy radikális anarchista-feminista mozgalmár, aki közben heves szerelmet érez több férfi iránt, élvezi a szexet, és nem kér bocsánatot. Micsoda felforgató alak, igaz? Egy nő, aki szexel? Három darabjából kettőben is nő a főszereplő. Zinn feminista volt, és ez a fogalmazásmódját is áthatja. A női karakterek nem sematikusak, nem simulékonyak, nem jelenítenek meg semmiféle ezeréves női sémát, éppen ellenkezőleg: vadak, harcosak, reflektáltak, és időnként nagyon is önzők.
A magyar kiadás borítóját Janković Milán tervezte
A kötet a Könyvmecénás program keretében elővásárlással támogatható.
Számomra ezek a nőalakok a legérdekesebbek. Magyarországon sajnos a mai napig él a fejekben a kép egy bizonyos nőideálról, amelynek úgy kell elérnie a szabadságát, hogy közben mindvégig a férfiak elvárásaihoz igazodik, mindig tudja, meddig nyújtózkodhat, hol a határ. Amikor a női egyenjogúságról beszélünk, akkor gyakran arra gondolunk, hogy a nőknek is jár ugyanaz a fizetés, mint a férfiaknak, ők is kerülhetnek vezető beosztásba, és ezáltal megvalósulhat a gazdasági egyenlőség és függetlenség. De mi lesz az érzelmi függetlenséggel? Flörtölhet egy nő? Lehet indulatos, vagy akár egoista? Viselkedhet úgy egy nő, ami ellentmond a férfiak által évezredek alatt kialakított nőmítosznak?
Zinn válasza egyértelmű: naná! Férfi szereplőit időnként meglepi a nők bátorsága, akiket ugyan éppen ezért a bátorságért tisztelnek, de nem szívesen válnak ennek a bátorságnak a céltábláivá. Zinn nőalakjai nem mulasztják el számon kérni férfi elvtársaikat, amikor azok nagyon is reakciós módon viszonyulnak hozzájuk.
A Marx visszatér mindenki számára kötelező olvasmány. Ma, amikor az egyre szélsőjobboldalibb közbeszéd sikeresen mossa össze Marx nevét Sztálinnal és a többi tömeggyilkossal, egy értelmiséginek, de bármely egyszerű embernek is tudnia kell róla, hogy Marx minden volt, csak tömeggyilkosságokat szorgalmazó ámokfutó nem. Marx végtelen leegyszerűsítéssel azt ismerte föl, hogy a szabadverseny csak a tőkések számára szabadság, mindenki másnak börtön. Számára egyértelmű volt, hogy a munka csak a tulajdonosnak hajt értéket, a munkást azonban rabszolgává teszi. Milyen fontos is volna erről hallanunk egy olyan országban, amelynek tekintélyelvű főfőispánja munkaalapú társadalmat épít! Nem, nem azért dolgozunk, hogy szabadok legyünk. Ezt csak a nácik állították. Azért dolgozunk, mert csak így tudjuk biztosítani a családunk fennmaradását. Az emberiség legnagyobb része egyszerűen csak a pénzért dolgozik. Minden, ami értékes számára, az a munkán túl nyílik meg előtte. Ezért is kell ezt a munkát a lehető legelviselhetőbbé tenni, hogy emberek maradhassunk, és ne puszta gépek. Marx az emberek szabadságáért harcolt, nem pusztán az elveiért. Meg kell ismernünk ezt az alakot, hogy közelebb jussunk a világunk, mindennapjaink megértéséhez.
A Vénusz lánya a nők egyenjogúságán és aktivizmusán túl más fontos dologról is szól: a tudomány, és a tudósok (szélesebb értelemben az értelmiség) felelősségéről. Amikor nukleáris nagyhatalmak feszülnek egymásnak, és nap mint nap a III. világháborúról hallani hol fellengzős, propagandisztikus, hol nagyon is valóságos és sokkoló híreket, akkor talán nem kell külön magyarázat ahhoz, miért is fontos az írástudók szerepe. Vajon ki lesz az első, aki nyilvánosságra meri hozni a tényeket? Ki mer ellenállni a – bizonyos értelemben – érthető, szakmai hübrisznek, ki mondja azt, hogy „bár megtehetnénk, éppen ezért nem tesszük meg”? Ki meri azt mondani a demokratikusan megválasztott, de valójában a nép valós igényeitől már régen elszakadt demagógoknak, hogy ne álljatok a sötét oldalra, még akkor sem, ha ezzel valami ködösen távoli jó ügyet is szolgálnátok? Senki sem merte megakadályozni Hirosima és Nagaszaki katasztrófáját. A szégyen mindenkit érint, aki valaha is azt gondolta, hogy elfogadhatóak a „járulékos veszteségek”.
Zinn egészen egyedi munkamódszerrel újra- és újraírta darabjait. Ha a politikai és történelmi szituáció változott, ő nem volt rest, mániákusan újrafogalmazta a mondandóját. Azt akarta, hogy a darabok sose veszítsenek a frissességükből, legyenek mindig aktuálisak. A szerző halála után ez a feladat a színházi emberekre vár, hogy saját politikai és társadalmi közegükhöz igazítsák a történeteket, a szituációkat és karaktereket.
Zinn soha nem lesz klasszikus, de mindig aktuális szerző marad: egy kortársunk, aki cselekvésre buzdít.
A közelmúlt és a ma történeteit is olyan bátran és elszántan kellene földolgoznunk, mint azt Howard Zinn tette. Bátran meríteni a közös történeteinkből, az igazságtalanság feneketlen kútjából, olvasni a történelmet, emlékezni a gazságokra és hőstettekre, majd újra- és újraírni a szenvedők és lázadók végeláthatatlan történetét. Addig is, amíg erre nem állunk készen, olvassuk Zinn színdarabjait, és ha történetesen színházi emberek vagyunk, álmodjuk színpadra azokat. Találjuk meg a megfelelő színházi nyelvet, tegyünk bele több érzelmet, vagy akár több didaxist, kísérletezzünk velük, húzzunk ki részeket, rakjunk bele másokat, használjuk, használjuk, amint és amire lehet. Zinn szándéka az volt, hogy a sziklaszilárd tények inspirálják a határtalan képzelőerőt, és nem fordítva.
Piróth Attila könnyed, mégis akkurátus fordítása lehetővé teszi, hogy belehelyezkedjünk a darabok világába, megfigyelőként kövessük az eseményeket, vagy akár átéljük egyes szereplők helyzetét. Élvezet olvasni ezeket a szövegeket!
Címlapkép: Pódiumbeszélgetés a Karl Marxot játszó Bob Weick és Howard Zinn részvételével. Köszönet Bob Weicknek, John Doyle rendezőnek, Tina Hoffmannak és az Iron Age Theaternek, hogy rendelkezésünkre bocsátották a fényképet és a cikkben szereplő videót.
