„Amikor a világ két nagy propagandarendszere egyformán viszonyul egy doktrínához, akkor annak béklyóitól csak bizonyos szellemi erőfeszítéssel lehet megszabadulni” – írja Noam Chomsky Szovjetunió kontra szocializmus című 1986-os esszéjében, majd így folytatja:
Ilyen doktrína az, hogy a Lenin és Trockij által létrehozott, majd Sztálin és utódai által tovább alakított társadalomnak köze van a szocializmushoz – a fogalom alapvető, történelmileg pontos értelmében. Valójában azonban ha bármiféle kapcsolat van, akkor az az ellentmondás kapcsolata.
Világos, hogy miért ragaszkodik mindkét nagy propagandarendszer ehhez a káprázathoz. A szovjet állam kezdettől fogva igyekezett saját lakosságának és a máshol élő elnyomottaknak az energiáját azoknak a szolgálatába állítani, akik az 1917-es oroszországi népi forrongást kihasználva magukhoz ragadták az államhatalmat. Az e célból bevetett egyik fő ideológiai fegyver az az állítás volt, hogy az állami vezetők saját társadalmukat és a világot a szocialista eszmény felé vezetik. Ez képtelenség volt, amelyen bármely szocialista – bizonyosan bármely komoly marxista – azonnal át kellett, hogy lásson (és sokan át is láttak), emellett óriási hazugság, amint azt a történelem fel is tárta a bolsevik rendszer legelejétől fogva. A feladatra kijelöltek úgy próbáltak legitimitást és támogatást szerezni, hogy a szocialista eszmények dicsfényét – és az ezeket jogosan megillető tiszteletet – kihasználva leplezték saját rituális gyakorlatukat, miközben a szocializmus minden nyomát felszámolták.
Ami a világ másik nagy propagandarendszerét illeti: a szocializmus összekapcsolása a Szovjetunióval és klienseivel erőteljes ideológiai fegyverként szolgál az államkapitalista intézményeknek való megfelelés és engedelmesség kikényszerítésére, vagyis annak biztosítására, hogy az emberek úgy tekintsék: önmaguk bérbe adása ezen intézmények tulajdonosainak és vezetőinek szükségszerűség, gyakorlatilag természettörvény, a „szocialista” tömlöc egyetlen alternatívája.
Ennek az ideológiai fegyvernek az egyik konkrét használata Marxnak, a közgazdaságtan mindmáig meghatározó alakjának a lehuhogása: gondolatainak összemosása a sztálini terrorral; a „marxista” szitokszóként kezelése; a baloldali elképzelések „kultúrmarxista”-ként marginalizálása és így tovább. Ilyen a „visszasírod Rákosit/Kádárt?” reakció a neoliberális piacgazdaság bármiféle kritikájára a mai Magyarországon – mintha nem létezne más alternatíva.
Létezik. Túl kell lépnünk a vagy-vagy fogalmi kereten.
Az alternatívákról és azok szükségességéről szól Howard Zinn Marx visszatér című darabja, amelyben Karl Marx a mai New Yorkba csöppen, és az ott látottakra, a vagyon és a hatalom abszurd koncentrációjára is reflektál.
Vajon mit mondana ma Magyarországon, ahol az állam mindinkább visszautasítja társadalmi felelősségét, felszámolja a tanárok sztrájkjogát, közoktatás és közegészségügy helyett fűtött gyepű futballakadémiákra veri el számolatlanul a milliárdokat, gazdasági szerepét jellemzően a piaci szektorok deregularizációjában (vagy ha lehet: előbb reregularizáció révén a régi tulajdonosok ellehetetlenítésében és a haveri kör helyzetbe hozásában), a munkáltatók kiszolgáltatott munkaerővel való kiszolgálásában, a közmunkaprogram révén pedig a népes ipari tartaléksereg megteremtésében és fenntartásában látja? Csak nem azt, hogy
„a modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság”?
Piróth Attila
Előszó
Úgy tizenhét éves lehettem, amikor először olvastam a Kommunista kiáltványt – amit bizonyosan a munkásosztálybeli környékemen élő fiatal kommunisták adtak a kezembe. Mély hatással volt rám, mert mindent, amit magam körül láttam – a saját életemet, a szüleimét, az USA-ban 1939-ben uralkodó viszonyokat – megmagyarázott, történelmi kontextusba helyezett, és az elemzés éles reflektorfényébe állított.
Láttam, hogy apám – egy négy osztályt végzett, Ausztriából érkezett zsidó bevándorló – nagyon keményen dolgozik, mégis alig képes eltartani a feleségét és a négy fiát. Láttam, hogy anyám éjjel-nappal dolgozik, hogy biztosan legyen ennivalónk, ruhánk, és gyógyszerünk, ha megbetegszünk. Mindkettőjük élete szakadatlan küzdelem volt a túlélésért. Azt is tudtam, hogy a nemzet egyes tagjainak elképesztő vagyona van, holott bizonyosan nem dolgoztak olyan keményen, mint a szüleim. A rendszer nem volt igazságos.
A nagy világválság idején a körülöttünk élő családok önhibájukon kívül borzasztóan szűkölködtek. Amikor képtelenek voltak kifizetni a lakbért, a tulajdonos – a törvény segedelmével – kirakatta ingóságaikat az utcára. Az újságokból tudtam, hogy ez országszerte így ment.
Tizenhárom éves koromtól kezdve sokat olvastam. Dickens regényei felháborodást ébresztettek bennem az igazságtalansággal szemben, és együttérzést azok iránt, akikkel kegyetlenül bánt a munkaadójuk – és a jogi rendszer. Amikor 1939-ben elolvastam John Steinbeck Érik a gyümölcs című művét, újra erőt vett rajtam a felháborodás – ezúttal az ország gazdagjaival és hatalmasaival szemben.
Idén lenne 100 éves Howard Zinn történész-aktivista-drámaíró, akinek 1980-ban megjelent A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben) című műve Noam Chomsky szerint „szó szerint egy egész nemzedék lelkiismeretét megváltoztatta”.
Az évforduló alkalmából a Bordeaux melletti Théâtre le Levain (Kovász Színház) – terjesztőpartnere, a Teleki Téka valamint médiapartnerei, a Mérce és a Tett közreműködésével – decemberben két Zinn-kötetet jelentet meg magyarul, Piróth Attila fordításában.
A Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza a Könyvmecénás program keretében november 20-ig elővásárlással és mecénálással támogatható. Az amerikai birodalom története alulnézetben című rajzolt történelemkönyv a Teleki Téka oldalán előrendelhető és támogatható.
Az elmúlt hetekben a Mércén és a Tetten részleteket és ismertetőket tettünk közzé e művekből, művekről.
Howard Zinn magyarul korábban megjelent Engedetlenség és demokrácia című művéről (Théâtre le Levain és Napvilág Kiadó, 2019) itt tájékozódhat.
Howard Zinn történelemszemléletéről a Tett Howard Zinn, a néptörténész című cikke nyújt rövid áttekintést.
A Vénusz lánya című darabhoz kapcsolódóan a természettudósok felelősségét vizsgálja Piróth Attila Parancsra tettem című írása.
Az Emma Goldmanról szóló Emma című darabból itt találhatók részletek.
A Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza című kötethez Schilling Árpád írt előszót Egy anarchista végakarata, avagy kortársunk: Howard Zinn címmel.
Zinn háborúellenes álláspontját, történelemszemléletét és Az amerikai birodalom története alulnézetben című művét mutatja be a Ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz című írás.
Marx harmincéves volt, Engels pedig huszonnyolc, amikor megírták a Kiáltványt (utóbb Engels azt nyilatkozta, hogy Marx volt a fő szerző). Ebben mindazt leírták, amit magam is tapasztaltam és amiről olvastam – így láttam, hogy nem a tizenkilencedik századi Angliára vagy a nagy világválság idejét élő Egyesült Államokra egyedi módon jellemző aberrációról van szó, hanem a tőkés rendszer lényegéről. És hogy ez a rendszer, amely oly mélyen beágyazódott a modern világba, nem öröktől fogva létezett, és nem is örökkévaló: a történelem egy bizonyos szakaszában jött létre, és egy nap el fog tűnni a színről – helyébe pedig egy szocialista rendszer lép majd. Ez felemelő gondolat volt.
„Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – jelentették ki a Kiáltvány elején. Vagyis a gazdagok és a szegények nem egyénekként, hanem osztályokként álltak szemben egymással. Ettől a köztük feszülő ellentét monumentálissá nőtt. Emellett a Kiáltvány azt is sugallta, hogy a munkásembereket, a szegény embereket valami összeköti az igazságkeresésben – az, hogy mindannyian a munkásosztályhoz tartoznak.
És hogy mi a kormányzat szerepe ebben az osztályharcban? „Törvény előtti egyenlőség mindenkinek” – áll a középületek homlokzatán. Ám a Kiáltványban Marx és Engels ezt írta: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság.” Azt állították, hogy a kormányzat gépezete nem semleges, hanem a hangzatos szavak ellenére a tőkésosztály érdekeit szolgálja. Tizenhét éves voltam, amikor erre ráeszméltem.
Kommunista barátaim magukkal vittek egy tüntetésre a Times Square-re. Több százan, nagy transzparenseket kifeszítve, a háború és a fasizmus ellen tiltakozva vonultak az utcákon. Szirénázást hallottam. Lovasrendőrök rontottak a tömegre. Egy civil ruhás rendőr leütött, és elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, és a fejem tisztulni kezdett, egyetlen, zavaró gondolat kavargott az agyamban: az, hogy
a rendőrség és az állam a nagy vagyonok birtokosait szolgálja ki. Az, hogy valakinek mekkora szólásszabadság és gyülekezési szabadság jut, attól függ, hogy melyik osztályhoz tartozik.
Akkoriban írtam a darabot, amikor a Szovjetunió összeomlása szinte egyetemes ujjongást váltott ki a fősodorbeli sajtóból és a politikai vezetőkből: túl azon, hogy az „ellenség” megszűnt létezni, a marxizmus eszméi is hitelüket vesztették. Diadalmaskodott a kapitalizmus és a „szabadpiac”. A marxizmus megbukott. Marx valóban halott volt.
Ezért fontosnak tartottam, hogy világossá tegyem: sem a Szovjetunió, sem a magát „marxistának” valló, de rendőrállamot létrehozó többi ország nem felelt meg Marx szocializmusról alkotott elképzeléseinek. Be akartam mutatni, hogyan dühíti fel Marxot elméleteinek kiforgatása és összemosása a sztálinista kegyetlenségekkel. Szükségesnek tartottam, hogy ne csak azoktól az álszocialistáktól mentsem meg Marxot, akik elnyomó uralmakat alakítanak ki a világ különböző helyein, hanem azoktól a nyugati szerzőktől és politikusoktól is, akik kárörvendően ünneplik a kapitalizmus diadalát.
Meg akartam mutatni, hogy Marx kapitalizmuskritikája mindmáig alapvetően helytálló. Elemzéseit nap mint nap igazolják az újságok főcímei. Marx idejében példátlan sebességű és példátlan káoszt teremtő technológiai és társadalmi változás zajlott – ma pedig még inkább… Amit ma „globalizációnak” nevezünk, azt már Marx is nagyon tisztán látta.
A Marx visszatér olvasóiban felmerülhet a kérdés: történelmileg mennyire pontos a darab? Alapvetően valósághűek Marx életének és a korabeli történelemnek a főbb eseményei: Jennyvel kötött házassága, londoni száműzetése, három gyermekének halála, valamint a korabeli politikai konfliktusok – az írek küzdelme Anglia ellen, az 1848-as forradalmak Európa-szerte, a kommunista mozgalom, a párizsi kommün. A főbb karakterek, akiket említ, szintén valósak: családtagjai, barátja, Engels, és riválisa, Bakunyin. A párbeszédek kitaláltak, de igyekeztem hű maradni a karakterek személyiségéhez és gondolkodásához – bár a Jennyvel és Eleanorral folytatott ideológiai összecsapásokban talán kicsit jobban szabadjára engedtem a képzeletemet.
Részlet a színdarab angol nyelvű előadásából, Bob Weick előadásában, John Doyle rendezésében, az Iron Age Theater produkciójában.
A magyar kiadás borítóját Janković Milán tervezte
A kötet a Könyvmecénás program keretében elővásárlással támogatható.
Részletek a Marx visszatér című színdarabból
Na, de Pieperről akartam beszélni. Tudják, a londoni otthonunkban jöttek-mentek a kontinens politikai menekültjei. Pieper volt az egyik. Úgy zümmögött ott körülöttem, mint egy lódarázs. Hízelgő talpnyaló volt. Megállt pár centire előttem, hogy biztosan ne tudjak elmenekülni, és az írásaimból kezdett idézni. „Pieper, ne idézzen már önmagamnak!” – mondtam ilyenkor.
Volt mersze azt mondani – talán azt hitte, odaleszek tőle! –, hogy majd ő lefordítja angolra a Das Kapitalt! Még mit nem! Egyetlen mondatot nem tudott kimondani angolul úgy, hogy ne törte volna kerékbe! Az angol gyönyörű nyelv. Shakespeare nyelve. Ha Shakespeare hallotta volna Piepert angolul megszólalni, nyomban mérget nyelt volna!
De Jenny megsajnálta. Úgyhogy gyakran hívta meg a családi vacsorákra. Egy este Pieper azzal állított be, hogy megalakult a „Londoni Marxista Társaság”!
– Marxista Társaság? – kérdeztem. – Hát az meg mi?
– Hetente találkozunk, hogy megvitassuk valamelyik írását. Hangosan felolvassuk, mondatonként megvizsgáljuk. Ezért nevezzük magunkat marxistáknak – maradéktalanul és teljes szívvel hiszünk mindenben, amit Ön írt!
– Maradéktalanul és teljes szívvel? – kérdeztem.
– Igen, és nagyon megtisztelne, Herr Doktor Marx – mindig Herr Doktor Marxnak szólított –, ha felszólalna a Marxista Társaság következő ülésén!
– Sajnos nem tehetem.
– Miért? – kérdezte.
– Mert én nem vagyok marxista! (Szívből nevet.)
A gyatra angolját nem bántam volna. Az enyém sem volt tökéletes. De a gondolkodásmódja, az nagyon zavart! Olyan volt, mint egy hold, ami a szavaim körül kering, és torzítva veri őket vissza a világba. Ráadásul fanatikusan védte a torzításokat, és kikelt mindenki ellen, aki másként értelmezte a dolgokat.
Egyszer azt mondtam Jennynek:
– Tudod, mitől félek a legjobban?
– Hogy a munkások forradalma sosem jön el? – kérdezte.
– Nem, hanem hogy a forradalom eljön, de olyanok állnak az élére, mint Pieper – akik talpnyalók, amikor nincs a kezükben hatalom, de zsarnokok és kérkedők, amikor van. Akik dogmatikusak. Ők fognak a proletariátus nevében beszélni, és ők értelmezik majd a szavaimat a világnak. Új papi rendet állítanak fel, új hierarchiát, kiközösítésekkel és tiltólistákkal, inkvizícióval és kivégzőosztagokkal. Mindezt a kommunizmus nevében teszik majd, és ezzel évszázados késést okoznak a szabadság kommunizmusának – mert kapitalista birodalmakra és kommunista birodalmakra osztják majd a világot. Elfuserálják gyönyörű álmunkat, és újabb forradalomra lesz szükség, talán kettőre, háromra is, hogy helyrehozzuk, amit eltoltak. Ettől félek.
Ismerik a történelemnek azt a csodálatos fejezetét, a párizsi kommünt? A történet egy ostobasággal kezdődik. Harmadik Napóleonról beszélek. Igen, Bonaparte unokaöccséről. Egy pojáca volt, egy ripacs, aki vigyorgott a tömegre, miközben tizenhatmillió francia paraszt tengődött világtalan, sötét viskókban, gyermekeiket pedig éhhalál tizedelte. De mivel a törvényhozást nem oszlatták fel, a nép pedig szavazhatott, azt hitték, demokráciában élnek…
Gyakori tévedés…
Harmadik Napóleon dicsőségre vágyott, úgyhogy elkövette azt a hibát, hogy megtámadta Bismarck seregeit. Gyorsan vereséget szenvedett, aztán a győztes német csapatok bevonultak Párizsba, ahol még a puskáknál is pusztítóbb valami fogadta őket: csend. Párizs szobrai feketébe voltak burkolva; mindenütt csak hatalmas, láthatatlan, néma ellenállást találtak. Bölcsen cselekedtek. Átvonultak a Diadalív alatt, majd gyorsan távoztak.
A régi francia rend, a köztársaság liberálisai, ahogy magukat nevezték, nem mertek bemenni Párizsba. Reszkettek a félelemtől, mert amikor a németek elmentek, Párizsban a munkások, a háziasszonyok, a hivatalnokok, az értelmiségiek, a felfegyverzett állampolgárok vették át a hatalmat. Párizs népe nem kormányt alakított, hanem valami dicsőségesebbet, olyasvalamit, amitől a kormányok mindenütt félnek: egy kommünt, a nép kollektív energiáját. A párizsi kommünt!
Az emberek éjjel-nappal gyűléseket tartottak városszerte, kis csoportokban, hogy együtt hozzanak döntéseket. Eközben a várost körbevette a francia hadsereg – azzal fenyegetve, hogy bármikor megszállhatja. Párizs lett a világ első szabad városa, a szabadság első szigete a zsarnokság világában.
– Tudod, mit értek proletárdiktatúrán? – kérdeztem Bakunyint. – Nézd meg a párizsi kommünt. Az az igazi demokrácia!
Nem Anglia vagy Amerika demokráciája, ahol a választás csak cirkusz, az emberek pedig a régi rend egyik vagy másik őrére szavaznak, és bármelyik jelölt nyer, a gazdagok tovább uralják az országot.
A párizsi kommün! Csak néhány hónapot élt. Mégis ez volt az első törvényhozó testület a történelemben, amely a szegényeket képviselte. Törvényei őket szolgálták. Az adósságokat eltörölték, a lakbérekre haladékot adtak, a zálogházakat kényszerítették, hogy szolgáltassák vissza a legszükségesebb tulajdonokat. A törvényhozók elutasították, hogy magasabb fizetést kapjanak a dolgozóknál. Csökkentették a pékek munkaidejét. És tervbe vették, hogy mindenkinek ingyenes lesz a belépés a színházakba.
A művészek szövetségében az elnök maga a nagy Courbet volt, akinek festményei egész Európát elképesztették. Újranyitották a múzeumokat; bizottságot állítottak fel a nők oktatására. A nők oktatására! Ez példa nélkül álló volt! Kihasználták a tudomány legújabb vívmányát, a hőlégballont: útnak indítottak egyet Párizsból, hogy a vidék fölött átrepülve nyomtatványokat szórjanak le a parasztoknak, azzal az egyszerű, erőteljes üzenettel, amelyet világszerte le kéne szórni a dolgozó embereknek: „Egyek az érdekeink.”
A kommün kinyilvánította az iskolák célját: megtanítani a gyerekeket arra, hogy szeressék és tiszteljék a többi lényt. Olvastam a maguk végtelen vitáit az oktatásról. Micsoda badarság! Megtanítanak mindent, ami a sikerhez kell a kapitalista világban. De megtanítják a fiatalokat az igazságért harcolni?
A politikai színháznak az utcán is a helye
Köszönet a Karl Marxot játszó Bob Weicknek, John Doyle rendezőnek, Tina Hoffmannak és az Iron Age Theaternek, hogy rendelkezésünkre bocsátották a cikkben szereplő fotókat és videót.
