Az alábbi interjút Anna Jikhareva és Dominik Müller készítette Párizsban 2022-ben, a szöveg eredetileg a WOZ Die Wochenzeitung svájci hetilapban jelent meg 2022 novemberében.

Beszélgetés a munkások önszerveződéséről és a jelen reményteli küzdelmeiről

Henri Simon szálfatermetű ember, mint egy óriás, úgy áll a 11. kerületi lakásában. Párizs keleti részén lévő lakása valójában túl kicsi ahhoz, hogy egy olyan életet fogadhasson be, mint az övé. Egy hálószoba és egy dolgozószoba: mennyezetig tele több évtizednyi könyvekkel, magazinokkal és szórólapokkal, kulcsszavak és témák szerint rendezve. Az egyik polcon a hatvanas évek értelmiségi csoportja, a Situationist International ( Szituacionista Internacionálé) által kiadott folyóiratsorozat fémes borítói csillognak. A szoba közepén álló, szintén iratokkal és feljegyzésekkel teli nagy asztalnál ül Simon, aki a napokban ünnepli 100. születésnapját – szeptemberben két egymást követő délutánon fogadott minket, hosszú beszélgetésekre.

Ön rövidesen száz éves lesz. Először is, beszéljünk hosszú élete kezdetéről: Rozay-en-Brie-ben nőtt fel, Párizs közelében. Mi tette önt politikussá?

Fiatal koromban több mint hat hónapot kellett töltenem egy szanatóriumban, az Alpokban, tuberkulózis miatt. Ez az 1940-es évek elején volt, a háború közepén – és tulajdonképpen nagy szerencsém volt. Akkoriban a Vichy-rezsim fiatalokat küldött németországi „kötelező munkaszolgálatra”. Háromszor kellett megjelennem német katonaorvosi vizsgálatokon. Nem bíztak az egészségügyi papírjaimban. De végül el tudtam menekülni a kényszermunka elől. Mivel akkor már többé-kevésbé meggyógyultam, a szanatóriumban töltött idő inkább nyaralás volt, mint bármi más. Kihasználtam a helyzetet, barangoltam az erdőben, és virágot szedtem a hegyoldalon. A szanatóriumban találkoztam egy emberrel, aki egy nagy pékségben dolgozott, ahol sztrájkokat szervezett. Tehát már volt politikai múltja, sokat beszélgettünk, sok mindenről mesélt nekem.

A politikáról otthon, a családjában is beszéltek?

Anyám volt rám nagy hatással. A harmincas évek közepén, depressziója miatt korán nyugdíjba kellett mennie. Egyszerűen túl fáradt volt – a tanári munka és öt gyermek felnevelése túl sok volt számára. Utóda az iskolában magasan képzett ember volt, egy kommunista nő – anyámnak a vele való barátság egyet jelentett az emancipációval.

Számomra ez volt mindennek a kezdete – ismét szerencsém volt! Barátsága lehetővé tette számomra, hogy fejlesszem irodalmi ízlésemet, és egyúttal a politikába is bevezetett.

Marx mondta egyszer, hogy a kritika nem a fej szenvedélye, hanem a szenvedély feje. Mi az, ami Önt vezette?

Azért kezdtem el harcolni, mert tenni akartam valamit a világban tapasztalható igazságtalanság ellen, amit nem tudtam elviselni. Ez volt az, ami vezetett. Bizonyos értelemben ez mindennek az erkölcsi alapja. Egyszerűen itt is anyám példáját követtem – az igazságérzetet tőle örököltem, magam nem tettem hozzá semmit. Folyamatosan harcolt, akár ingyenes tanórákat adott a lengyel gyári munkások gyerekeinek, akár ruhagyűjtéseket szervezett a spanyol forradalom résztvevőinek. Amikor csak tehette, cselekedett. Nem követett semmilyen parancsot, nem volt tagja semminek, csakis az érzéseire hallgatott. Én is hasonló vagyok.

Hogyan élte meg 1968 májusát Párizsban?

Jól. Történt valami. 1968 új lehetőségeket kínált, nyíltak voltak a megbeszélések, városszerte összejöttek az emberek: munkahelyen, utcán, elfoglalták a gyárakat, mindenkivel mindent meg lehetett beszélni, spontán találkozni. Ám amikor valami spontán történt, a szakszervezetek gyorsan átvették az irányítást – képviselőik rögtön ott voltak. Bizonyos értelemben 1968 egyben az ICO végének kezdete is volt. Ez idő alatt sok új tag csatlakozott – mind olyan hallgatók, akiket már nem érdekelt a dolgozók valósága.

Az ICO számára valamilyen módon végzetes lett a saját sikere?

A találkozókra a Sorbonne Egyetem tudományos tanszékének előadótermében került sor, néha száznál is többen jöttek. A siker egyben halálos ítéletünk is volt. Jól emlékszem, hogy utaztam egyszer az olasz határhoz, hogy egy csoport milánói munkással beszélgessek az olaszországi helyzetről. Amikor aztán a következő találkozóra mentem, hogy beszámoljak róla, lehetetlenné vált, mert ott órákon át a posztmodern filozófia ideológiai problémáit vitatták – végül ez volt az oka annak, hogy elhagytam a csoportot. 1975-ben aztán Bolognában találkoztunk ICO disszidensekkel, Nagy-Britanniából, Hollandiából és Németországból, és ott megalapítottuk az Échanges et Mouvement hálózatot.

„Most olyan mozgalmakat látunk, amelyek spontán terjednek. Ez teljesen új!»

Mit akartak Önök az Échanges et Mouvement mozgalommal elérni?

Támogatni akartuk az osztályharcot – és a világszerte zajló küzdelmekről akartunk tudósítani. Létrehoztunk tehát egy közlönyt, amely kezdettől tanácskommunista irányvonalat követett, és amely ma is megjelenik. De nem foglalkozunk egy konkrét vonallal. Olyan szövegeket teszünk közzé, amelyekkel az emberek akár egyetérthetnek, akár nem. A lényeg, hogy érvekkel támasszuk alá saját álláspontunkat. Mindent meg kell vitatni. A lehető legpontosabb tájékoztatás, ami fontos.

A küzdelmek dokumentálása mindig is kulcsfontosságú volt azoknak a csoportoknak, amelyeknek Henri Simon tagja volt. A SouB például a vállalatok dolgozóival együtt elemezte a munkafolyamatokat. Foglalkoztak a modern kapitalizmus munkanapjainak vizsgálatával, a mindennapi ellenállásban pedig emancipációs kísérleteket láttak.

Ugyanebben az időben egy egyesült államokbeli csoport a detroiti autógyárakat vizsgálta. A SouB-hoz hasonlóan ez is a dolgozók szakszervezetekkel szembeni autonómiáját hangsúlyozta. Az ICO tagjai a lapjukban számoltak be e gyárak helyzetéről, riportokat írtak és tudósítói hálózatot építettek ki.

Más nemzetközi szövetségesek is hasonlóan gondolkodtak. Cajo Brendel holland teoretikus például – aki Henri Simon régi barátja volt, és később az Échanges et Mouvement tagja lett -, az 1953-as kelet-németországi munkásfelkelést elemezte – ennek a SouB egy egész kiadványt szentelt -, amelyet a szovjet megszálló hatalom brutálisan elfojtott. Brendel spontán pillanatnak tekintette a lázadást: a tiltakozás politikai vezetés nélkül, futótűzként terjedt. Hasonló zavargások voltak Franciaországban is.
Az ICO megszűnése után, a hetvenes évek elején a már nyugdíjas Henri Simon Angliába költözött. A társadalmi mozgalmak figyelmes szemlélőjeként könyvet írt a nyolcvanas évek közén zajlott nagy brit bányászsztrájkról, amelynek kudarca végleg meggyengítette a munkásmozgalmat.

A harcok dokumentálása mindig is fontos volt Önnek. Miért?

Autonóm üzemi bizottságunkkal több műszakban terjesztettünk brosúráinkat a gyárkapuknál. Ezek szövege nem elméleti megfontolásokról szólt, hanem tényekről, és ami éppen akkor történt, érthető nyelven. Néha a munkások ebéd után meghívtak egy kávéra – ilyenkor tudtam, hogy valamit el akarnak mondani. Egyszer megtörtént, hogy a munkavezetőt felkérte a vezetőség, hogy tárgyaljon az alkalmazottakkal. Amikor a főnök ebédszünetre ment, belenéztem a papírjaiba, hogy megtudjam, mit tervez a vezetés az alkalmazottakkal. Aztán idéztem belőle néhány részt a brosúránkban.

Kommunikáció, mint felforgató cselekedet?

Igen, bizonyos értelemben. A hivatalos szakszervezeti küldöttek csak akkor védik a munkavállalók jogait, ha törvénysértés történik. Én viszont meg akartam védeni azokat, akik jogilag nem védhetőek. Mindig is ezek az emberek érdekeltek.

Több évtizedes munkaügyi vitákat követett végig. Egyáltalán létezik még ma munkásosztály?

A munkás az, aki eladja munkaerejét és cserébe bért kap. Ez egy marxista kategória, és ezzel semmi bajom. Továbbra is ez a rendszer alapja. Marx azonban, több mint száz éve, az akkori gazdasági és kizsákmányolási rendszerről fogalmazta meg elméletét – ám ennek a rendszernek a működése időközben megváltozott. A kontroll sokkal szigorúbb, mint korábban. Egy évszázaddal ezelőtt még csak a munkavezető gyakorolta az ellenőrzést, ma életed minden pillanatában kontrollálnak téged, az utcán, a munkahelyen és otthon is. A nyomásgyakorlásnak számos eszköze van, és lehetetlen lett a kijátszása. Marx ezt nem láthatta előre. Ennek megfelelően ma már mások az ellenállás eszközei is.

Egyáltalán, ki lehet szabadulni ebből az átfogó ellenőrzési rendszerből?

Franciaországban például a szavazásra jogosultaknak mindössze 25 százaléka vesz részt a választásokon – a nem szavazók pedig elégedetlenségüket fejezik ki a rendszerrel szemben. Mert egyetlen rendszer sem működhet sokáig a többség beleegyezése nélkül. Általánosságban elmondható, hogy manapság az egyéni attitűdök fontosabbak, mint a múltban, amikor is egyszerűen elég volt egy szakszervezethez csatlakozni.

Az egyén viselkedése felfogható ellenállási aktusként is.

Tudja, mire gondolok? Ez nem összehangolt cselekvés, de az eredmény mégis kollektív. Az egyik példa a „Big Quit” mozgalom: az emberek egyik munkahelyről a másikra váltanak, és oda mennek, ahol jobban érzik magukat. Sok ágazatban van munkaerőhiány, és nem csak Franciaországban.

Ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy ebből valami közösségi alakuljon ki?

Még akkor is, ha a dolgok egyre kevésbé történnek kollektíven, és alig valaki tagja valamely politikai szervezetnek, az egyének egy csoportjának bizonyos cselekedetei bizonyos körülmények között kollektív mozgalommá válhatnak. Amit ma megfigyelhetünk, az egyfajta egyéni tagadás, a rendszerben való bármilyen részvételtől való elzárkózás. Ez a szemlélet mindenesetre nem igazán új keletű, a munkások kollektív küzdelmei mellett mindig voltak egyéni akciók is.

Például a biztosítótársaságnál, ahol dolgoztam, az emberek gyakran megálltak elszívni egy cigarettát, pedig ez hivatalosan nem volt megengedett. Abban a cigarettaszünetben nem dolgoztak. A legtöbb szociológus és szakszervezetis nem veszi elég komolyan az ilyen akciókat, mert ezeket nehéz mérni. Még ha sokszor nem is látszanak, mert nincs mögöttük szervezettség: az én felfogásom szerint ez osztályharc.

Amikor beszélgetésünk második napján belépünk Simon lakásába, nagy a felfordulás. Nemrég készült el az Échanges et Mouvement új kiadványa, a lapok a nappali nagy asztalán várják, hogy összefűzzék őket, majd Simon borítékokba rakja, lebélyegezze, és elküldje az előfizetőknek. A legfrissebb szám témái: a francia nyugdíjreform és a nyersanyag-kereskedelem, a különböző országokban zajló felkelések, a francia Thales fegyvergyártó cég ukrajnai jelenléte. A beszélgetés újra és újra megszakad, percekig csak a tűzőgép hangja hallatszik.

A koronajárvány idején Henri Simon viszonylag visszahúzódva élt párizsi lakásában. Ez idő alatt sem tétlenkedett. Családjával demonstrációkra járt, és különleges gyerekkönyveket készített unokáinak. Jelenleg egy szövegen dolgozik a covid világpiacra gyakorolt hatásairól.

Mivel az ellenőrzési módszerek sok helyen hasonlóak, ez lehetővé teszi az egymással való kommunikációt is – például chilei dolgozók mémeket posztolnak, amelyek aztán a hongkongi tiltakozásokban jelennek meg. Ön szerint lehetséges a küzdelmek globális konvergenciája?

A Black Lives Matter mozgalom az egész nyugati világban elterjedt. Hasonló a helyzet a MeToo mozgalommal és a klímasztrájkkal is. Ezek azonban társadalmi mozgalmak, egy konkrét társadalmi eseményre vonatkozóan – és ez az esemény nem az osztályharc. Hogy lehetséges lenne-e a munkavállalók mozgalma? Legalábbis megtörténhetne. Ötven évvel ezelőtt a kommunista vagy a trockista párt nemzetközi szinten működött, de ez már régen elmúlt. Most olyan mozgalmakat látunk, amelyek spontán módon terjednek – anélkül, hogy valamely szervezet állna mögöttük. Ez teljesen új! Nem tudhatjuk, hogyan fog fejlődni, de ott van. És a rendszer pedig nem tud semmit tenni ellene, nem tudja a terjedését feltartóztatni. Ez jó okot ad az optimizmusra.

Az az érzésünk, hogy sokan félnek cselekedni.

Semmiképpen! Ha nehéz helyzetben vagy, és meg kell védened magad, akkor nem félsz, hanem cselekszel – különben mindig félned kellene. A Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban az elmúlt két évben szervezett sztrájkok a legjobb bizonyítékai, hogy az emberek nem félnek. Egy rendszert állítanak egy olyan rendszerrel szembe, ami úgy lett kialakítva, hogy minden sztrájkot letörjön. Tudják, hogy mindig és mindenhol irányítják őket, de nem törődnek vele, mert azt is tudják, hogy a küzdelem eredménye számukra lesz kedvező.

Fordította: Bereczk Miklós