„a forradalmakat nem lehet tanítani”^[1]

A tömegsztrájk:

… nem holmi furfangos eszköz, amelyet a proletariátus harcának hathatósabbá tételére kiagyaltak, hanem a proletártömegek mozgásának módja, a proletárharc megjelenési formája a forradalomban.^[2]

A régi ereje, az újabb ereje:

Rosa Luxemburg (1871. március 5. – 1919. január 15.) történetiséget emelt be a pamflet stílusába, amivel egy születőben lévő osztálytudatnak akart irányt mutatni. Egy nagyívű sztrájkhagyomány íveit rajzolta meg, amiből politika született. A szociáldemokrata sztrájkmozgalom alatt az aktivizmus, az önképzés, a kulturális attitűdök állapotai húzódtak meg. Az intellektuális pozíciót az ösztön és a szükség képes alkalmatlanná tenni a kizárólagos vezető szerepre. Luxemburg ezt úgy írta, mint haladásra való lehetőséget, 1906-ban.

Lukács György úgy kommentálta az első világháború után az első magyar fordítást, mint aktualitást és benne egyben a „szociáldemokrácia elleni vádiratot”. 1989-ig a szöveg olvasható volt a kurrens politikai valóságokban. Teljes terjedelmében és megvágva is elérhető volt.^[3] 30 éve a marxizmus megmerevedett és történeti lett azzal, hogy egy, a filozófiát, legalábbis névileg kisajátító rendszer megbukott.

A kommunizmus és az emancipáció helyett a történelem vége és az utolsó ember^[4] lett a végpont.

A széttöredezettségben a neoliberalizmus a saját ideológiai szókincsével az utópia helyett a jóléttel tör totalitásra. Most már itt egy generáció, akiknek Rosa Luxemburg új, akiknek a feszültségek újak, akinek a megoldások is újak, bármennyire is történetiek. És amikor a jólétet, mint a neoliberális vágyakozást az új generáció megtagadja a saját progresszív eszméiért, ott Rosa Luxemburg cselekvésre utasító régi felszólítása jelenik meg. A Tömegsztrájk^[5] ezért lett nekik újra kiadva.

Walter Benjamin szerint „egy jól sikerült fordítás mindig lényeges gazdagítása és nyeresége a saját nyelv differenciáló erejének. Így tárul fel [a nyelv] számára az elgondolás újszerű módja, az új a nyelvileg közvetített látásmód »ugyanarról«”.^[6] Úgy mutatna rá a tökéletes fordításra, hogy az megtalálta a legigazibb olvasóját. „E továbbélést nevezzük, ahol napvilágra kerül, dicsőségnek.”^[7] Az újrafordított luxemburgi szövegnek is ilyen mód kell találkoznia a jelen olvasójával.

Tömeg, teher van a sorok között. 1989 óta az a fogyasztó, aki most érte nyúl a polcra, egy olyan másik tömeget tud felidézni, ami beleroppant a párt és a szakszervezet totális politikai egységébe, legalábbis amit annak hívtak. A sorok közti teher maga a kompromittált utópia. És ez a tömeg még barbár is, amennyiben nem értjük a szavait, amikkel lázít: proletár, agitál, lumpenproletár, gyerekmunka, Bernstein, Bakunyin vagy itt a prekariátus – a Luxemburg óta kialakult új társadalmi osztály –, ami nem találhatja meg azonnal önmagát a szövegben. Így sem korszerűtlen a pamflet. Ma olvasni ezért is több kérdést vet fel.

„a mű túlél”^[8]

Rosa Luxemburg az orosz forradalmi megmozdulásokban látta az impotens Nyugat és az igénytelen Kelet közti lehetőséget. A keleti ösztön egy olyan energiát ígért a tömegsztrájkokon át, amit sem a polgári parlamentarizmus, sem a sokszor prekapitalista és szenvedélyes vágyakozásokon alapuló millenárius-anarchista hagyományok – „amiknek közös jellemvonása a bizonytalanság; végül is nem tudják, hogyan kellene létrehozni a szép új világot”^[9] – sem ismertek már Európában.

A szöveg kezdő szakasza az I. Internacionálé keretein belül lezajló hatalmi harcaiban kialakult képet mutat be a sztrájkról, mint forradalmat megindítani elégtelen bakunyini, anarchista hagyományról^[10], ami mint egy alvó óriás tömeg álma, csak vár valamilyen alkalomra. A tökéletes pillanatra. Nem magát a tömegsztrájkot érte kritika. A sztrájk körüli szervezeti felépítés és a mögötte lévő ideológia volt maga a célpont. Marx és Engels Bakunyint és az anarchizmust kritizálta.

Rosa Luxemburg ezt a történeti feszültséget arra használta fel, hogy bemutathassa az Eduard Berstein féle revizionizmus – amire úgy tekintettek, mint jobboldali reformizmusra – és opportunizmus^[11] súlyos hibáit, ami a német szociáldemokráciát korrumpálta. Az anarchista és opportunista tétlenség mögötti ideológiai okok persze mások voltak, de a tétlenség, mint párhuzam, fennállt:

az összproletariátus vagy nem rendelkezik még erős szervezetekkel és tartalékokkal, és akkor nem képes az általános sztrájk megvalósítására, vagy már elég erősen szervezett, és akkor nincs szüksége az általános sztrájkra.^[12]

Luxemburg a sztrájk e régi fogalmai keretéből és annak bírálatából kibontja az aktív sztrájk képességét, amit a szervezett tömeggel a szöveg egyik csúcsán a kapitalizmus elleni egyetlen lehetőségnek mutat fel, mint a cselekvő gazdasági és politikai aktivizmust.

Nem az ideológiai hagyományok vagy az erőszak éppen aktuális formái szerint mutogathatunk mások ellenében a haladás, progresszió vagy az elmaradottság leírásaival saját minőségeinkre. Hiszen ez is csak mérhető állítások esetén lehetséges. A gazdaság természetesen adatolható, mérhető. Rangsor, statisztika, halmazok, görbék mentén még absztrakt fogalmaknak, azok állapotának is minőséget tudunk adni. Rosa Luxemburg szerint a politikai haladás egy progresszív korban nem lehet ilyen. Nyilvánvalóan nem azért helyezi sokszor a német ipar munkásai fölé az orosz ipari tömeget szervezettségüket és politikai sikereiket tekintve, mert a német és az orosz két, gazdaságukat illetve társadalmi állapotukat tekintve összemérhető test volna. A konformizmust állította szembe az energiával.

A proletariátus a prekapitalista társadalom új alakja, ráadásul tömeg. Megszületésükkor ugyanolyan frissek voltak, akár német, akár orosz proletárokat veszünk. Nem gondolhatjuk a jelenből visszatekinte véletlennek, hogy azóta sem sikerült a társadalmakon belül ilyen progresszív és tömeges ideológiát előhívni. Hiszen azóta egyszer sem strukturálódott újra a társadalom. „Az abszolutizmus hanyatlása pusztán a (…) társadalom belső társadalmi és osztályviszonyai alakulásának külső kifejeződése.”^[13] Luxemburg is látta ezt a lehetőséget. Ezzel tanítani akart. Nem állított többet, csak hogy a forradalmi lendület minden általános lemaradást átlép.

Hogy kié a politika és kié a gazdaság? Luxemburg itt válik igazán korszerűvé és itt is sebezheti meg a cinikus történelem, amit a ma olvasója már ismer. A nagy sztrájktörténet utáni agitáció, amiben struktúrát épít fel és magyaráz, olyan szervezeti energiát követel, ami a jóléti modellek politikai apátiájában nehezen él túl.

Nem kérdőjelezi meg a szöveg a demokratikus értékeket, viszont provokálja a parlamentarizmust. Nem azt állítja, hogy rossz, hanem azt, hogy elégtelen.

A szöveg másik csúcsa a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom ilyen egymásmellettisége.

Hogy kié a sztrájk és kié a párt? Luxemburg meri hinni, hogy lehet a szervezett munkásságé. A szerkezete tudatos, impresszív és lehetőségekkel teli. Merjük leütni, hogy utópikus. A politika, mint a jog és rend tere, illetve a szakszervezetek, mint a gazdaság tere különböző minőségek, különböző terekben. Ezek a nyilvánosság különböző reprezentációi, amikben a vélemény is egészen más. Akár Rosa Luxemburg pamfletje.

Az utolsó részben markánsan megjelennek a polgári rend sajátosságai, hiszen a Nyugat a tét. A polgári forradalmak folytonossága, a társadalom polgári szerkezetével való, talán inkább kényszerű megértés mentén a szövegben egy finom repedés mutatkozik. A parlamenti demokrácia politikai tere és annak eszközei nélkül az orosz tömegmozgalmak energiája kvázi spontán volt. Ezzel szemben Németországban a gazdasági célok mellett egészen más térben és struktúrában folyt a politikai emancipáció. Luxemburg már-már kinyilatkoztatja, hogy a német szociáldemokrata párt vezetni hivatott a proletár tömegsztrájkokat. A szervezeti struktúrában mégis megmutatkozik, hogy a párt és szakszervezetek nagyon ritkán jelentik ugyanazt. Luxemburg a munkások ilyen dupla szerveződését a szellemi erő túlterhelésének tekinti – amennyiben tömeges lenne a duplikált tagság párt és szakszervezet között. Amikor számol a társadalmi rétegek terhelhetőségével, sokkal szebb a szöveg és igazibb. Jelen olvasónak is számolnia kell saját, illetve társadalmi terének szervezhetőségével.

Nem Rosa Luxemburg az egyedüli, aki belátja, hogy az értelmiség és a munkások tere milyen vékony peremen tud érintkezni. Wolfgang Schivelbuch a tér és az idő iparosításával kapcsolatos munkájában megmutatja a proletariátust. Az utazás alatti olvasás kizárólag polgári elfoglaltság. A vasutat használó alsóbb rétegek nem csak azért nem olvasnak, mert nincs erre igényük. Utazási körülményeik lényegében különböznek a jómódúakétól.

A harmad- és negyedosztály egyszerű, termes kocsijait, amelyekbe a proletár utazóközönség bezsúfolódik, az egymással folytatott akadálytalan kommunikációja jellemzi; olyan kommunikáció ez, amely az első és a másodosztályú kocsikban legkésőbb a 19. század végére kihalt.^[14]

Hogy a tömegsztrájkok és a munkásság miért kíván meg egy egészen más agitációs teret, az pontosan látszik itt, a kor kommunikációs tereinek a változásában is. Az intellektus nem elég, hogy elválik, de még szét is töredezik egyénekre – és a szövegekbe menekül. Luxemburg a tömegesedett társadalmi térben úgy vélte,

(…) a tömegsztrájkot nem mesterségesen »csinálják«, nem a nagy semmiben »elhatározzák«, nem »propagálják«, hanem olyan történelmi jelenség, amely egy adott pillanatban a társadalmi viszonyokból történelmi szükségszerűséggel adódik.^[15]

Primo Levi a holokauszttal kapcsolatban 1986-ban úgy látta, hogy

egyre nehezebb szót értenünk a fiatalokkal. Pedig kötelességünknek érezzük, ha kockázatosnak is: azzal a kockázattal jár, hogy idejétmúltnak fogunk látszani, és nem találunk meghallgatásra. Csakhogy meghallgatásra kell találnunk: nem csupán azért, amit ki-ki maga átélt, hanem azért is, mert együttesen alapvető jelentőségű és váratlan.^[16]

Rosa Luxemburg ugyanezt a pozíciót vette fel. Rosa Luxemburgot újra olvasni kötelesség. Csordás Gábor új fordítását én így tudom megköszönni.