Az anarchista eszme olaszországi megjelenésében és elterjedésében az Itáliai-félsziget forradalmi tradíciói éppúgy fontos szerepet játszottak, mint bizonyos határon túlról érkező behatások. Már a carbonari, mazziniánus és garibaldista hagyományokkal rendelkező olasz republikánusoktól sem volt idegen a konspiratív szervezkedés gondolata, valamint a forradalmi felkelések vagy épp a politikai merényletek gyakorlata, ennélfogva az olyan nagyformátumú külföldi személyek, mint a hírhedt orosz forradalmár, Mihail Bakunyin eszméi kiváltképp termékeny talajra hullottak.
Mindez kiegészült még azzal a lényeges körülménnyel, hogy az egységes nemzet megteremtésére irányuló törekvések nem vezettek el egy, a korábbinál szükségszerűen szabadabb, egyenlőbb és igazságosabb társadalomhoz. Ennek következtében pedig széles tömegek érezték úgy, a Risorgimento nem váltotta be várakozásaikat. Ők aztán fogékonnyá váltak a radikális gondolatokra és erős vágyakozást éreztek a küzdelem folytatása iránt, immáron nem idegen dinasztiák hatalmi érdekei, hanem az Olasz Királyság politikai és gazdasági elitjének uralmával szemben.
Az első fontos mérföldkőnek az 1864-es esztendő tekinthető. Egyfelől azért, mert az Olaszországba látogató, s végül Firenzében letelepedő Bakunyin szláv népek egyesítését célzó törekvéseit ekkortájt kezdte felcserélni egy általánosabb nemzetközi forradalmi szervezet létrehozására irányuló célkitűzéssel, melyhez az inspirációt és a megfelelő emberanyagot az itteni veterán republikánusoktól szerezte.
Ennek jegyében alakította meg előbb a Firenzei Testvériséget, majd valamivel később örökösét, a több névvel is illetett, nápolyi székhelyű Nemzetközi Testvériséget. Jelentőségük mindenekelőtt abban állt, hogy ezek voltak az első szocialista társaságok Olaszországban, továbbá egyes prominens képviselőik (például Giuseppe Fanelli, Carlo Gambuzzi, Saverio Friscia, Alberto Tucci) utóbb fontos szerepet játszottak az anarchista eszmék elterjesztésében az Itáliai-félszigeten, sőt Fanelli jóvoltából Spanyolországban is.
Másfelől 1864 az I. Internacionálé megalapításának éve is volt, melynek szervezésébe Bakunyin és köre is bekapcsolódott, habár annak olasz szekciója hivatalosan csak 1869-ben jött létre. Ezzel a fiatal olasz munkásosztály mind szorosabban hozzákapcsolódott az európai munkásmozgalomhoz, a nemzetközi forradalmi eszmék pedig még inkább utat törtek maguknak Itália földjén is.
Az anarchista világnézet számos sarokpontja Bakunyin Giuseppe Mazzinivel folytatott vitája során kristályosodott ki. A mind konzervatívabbá és vallásosabbá váló Mazzinivel szemben Bakunyin a forradalmi republikanizmus szocializmussal való összekapcsolását képviselte, miközben következetesen ateista álláspontra helyezkedett. Kritikájának egy ízben a következőképpen adott hangot:
„A Mazzini-féle nép ugyanolyan fikció, akár az ő istene, afféle önkéntes zsámoly az állam hatalma és dicsősége számára. Ez a szerzetesek, a vallási fanatikusok népe (…), akik mindig készek meghalni a nagy olasz köztársaságért és vérüket ontani az általános politikai szabadság azon fikciójáért, amelyet nem tudok másként elképzelni, mint óriási temetőt, ahol a személyes szabadságjogokat akarva-akaratlanul elhantolják.”
Az éveken át húzódó vitát nagy érdeklődés kísérte, melynek nyomán Bakunyinnak sok egykori mazziniánust is sikerült megnyernie.
- A titkos szervezetek aknamunkája, a nyilvános viták és az éveken át tartó szüntelen propaganda következtében az Internacionálé 1869-es bázeli kongresszusán a szervezet újonnan létrejött, bakunyinista befolyás alatt álló olasz szekciója 600 fős tagsággal képviseltette magát, mely azonban pár hónappal később már 4 ezerre duzzadt.
Az első olasz anarchista újság szintén 1869-ben tűnt fel Nápolyban L’Eguaglianza (Az Egyenlőség) címmel. Miközben 1871 Franciaországban a Kommün leverésének, az Internacionálé betiltásának és a kiterjedt megtorlásoknak az éve volt, Olaszországban éppen ellenkező folyamatok játszódtak le: az anarchizmus és az internacionalista szerveződés csak még inkább megerősödött, s az addig bázisául szolgáló Dél-Olaszországból kitörve elterjedt többek közt Firenzében és Pisában (Toszkána), Bolognában, Pármában és Ravennában (Romagna), Torinóban (Piemont), Milánóban (Lombardia), Rómában (Lazio), valamint Anconában (Marche).
1872 márciusában aztán sor került az irányzat első országos kongresszusára, melynek nyomán létrejött az – Internacionáléban a marxisták és a bakunyinisták között történt szakadást követően is –anarchista irányvonalat képviselő Bologna Régió Föderációja. Ezekben az években alapozták meg hírnevüket az olyan ifjú militánsok, mint Carlo Cafiero, Errico Malatesta vagy Andrea Costa. Az ő és a hozzájuk hasonló lelkes aktivisták szervező- és agitációs munkájának hála 1874-re a mozgalom elérte korabeli csúcspontját, több mint 30 ezer embert tömörítve soraiba.
„Mi, anarchisták nem akarjuk felszabadítani a embereket, azt akarjuk, hogy az emberek szabadítsák fel önmagukat.”
Errico Malatesta ( 1853-1932), forradalmár, olasz anarchista, forradalmi szocialista. Számos radikális újság alapítója. Élete nagy részét Olaszországtól távol száműzetésben töltötte.
Első letartóztatása 14 éves korában történt, mivel fenyegető levelet írt II. Viktor Emánuel királynak.
1871-ben kirúgták a nápolyi orvosi egyetemről , miután köztársaságpárti társaival részt vett egy tüntetésen a Párizsi Kommün mellett. Ezután gépészetet tanult. 1872-ben csatlakozott a nemzetközi munkásmozgalomhoz, miután találkozott Mihail Bakunyinnal és hívására részt vett a St. Imierben megtartott anarchista kongresszuson, vagy ahogy a korabeli sajtó emlegette, a Fekete Internacionálén. Olaszországba visszatérve azonnal belekezdett a forradalmi propagandába, kétszer is letartóztatták ezért. Bakunyint követve tagja lett a nápolyi szabadkőműves páholynak, remélve , hogy radikalizálhatja az ifjabb tagokat, ám mikor az olasz belügyminisztert is taggá választották, szembefordult a szabadkőművesekkel és elhagyta a páholyt.
1877-ben Malatesta, Carlo Cafiero, Szergej Sztyepnyak-Kravcsinszkij és harminc fegyveres forradalmi szocialista megkezdi a benevento-i fegyveres felkelést. A falvakban kitörő örömmel fogadták őket a parasztok, Malatestáék elégették az adó-, és földnyilvántartásokat és kihirdették a király uralmának a végét. A felkelésnek a hadsereg vetett véget, a lázadókat bebörtönözték. Míg ők börtönben voltak, Giovanni Passanante sikertelen merényletet követett el I.Umberto király ellen. Bár közvetlen kapcsolatot nem találtak Passanante és az anarchisták között, a társadalmi forradalom támogatóit, köztük Malatestát, száműzték Olaszországból.
Egy svájci anarchista központban megismerkedett és barátságot kötött Eliseé Reclus-vel és Pjotr Kropotkinnal, itt együtt szerkeszették a La Révlote-t. Az anarchisták Svájcot is el kellett hagyniuk. Pár köztes város után végül londonban telepedett le, az ezt követő 40 évben itt élt, amikor nem volt úton.
Részt vesz az 1881-es londoni anarchista kongresszuson, ahol elfogadják a Tett Propagandáját, mint a társadalmi forradalom egy útját, de a helyi anarchista csoportokra bízva a döntést, hogy alkalmazzák e.
A nápolyi nagy kolerajárvány idején Malatesta és az anarchisták részt vesznek a betegség elleni küzdelemben, a gyógyszereket és orvosi ellátást megfizetni nem tudó legszegényebbek ellátását végzik.
Közben Egyiptomba utazik, hogy támogassa a britek elleni felkelést, fogságba esik, de sikerül Olaszországba szöknie, ahol egyből újságot alapít, A Társadalmi Kérdés néven. Nápolyban újból elítélik, míg három éves börtönbüntetésére várt, a kitört kolera járványban ápolóként segítette a betegség elleni küzdelmet. A börtön elől Argentínába szökött, ahol segített megszervezni az első szakszervezetet, forradalmi tevékenysége még sokáig meghatározta az argentin munkásmozgalmat, majd francia kitérővel ismét Angliába tér vissza.
1898-ban a forrongó Olaszországba visszatérve, Ancona anarchista dokkmunkásainak oldalán rendszeresen összecsap a rendőrökkel, ismét letartóztatták. Lampedusa szigetének börtönébe kerül , ahonnan ismét megszökött. Málta, Gibraltár és az Egyesült Államok után, ahol anarchista elvtársai bújtatták, Londonba utazik, hogy innen kiindulva tegyen felolvasó körutakat Európa több országában.
Ebben az időben számos pamfletet fogalmaz meg. Legnépszerűbb írása a Kávéházi beszélgetések, tulajdonképpen drámai mű volt, amiben egy kávéházi asztalnál folytat társadalmi és filozófiai vitát pár rendszeresen összegyűlő, de teljesen másként gondolkodó vendég, A szereplők között találjuk Giorgio-t, az anarchistát, aki Malatesta anarchizmusát képviseli a műben. A Kávéházi beszélgetések megjelent magyarul is!
Az I. Világháború után még egyszer visszatér Olaszországba és újra újságot ad ki, ismét börtönbe kerül, a fasiszták hatalomátvétele előtt szabadul, folytatja a publikálást, bár ez egyre nehezebbé vált, mivel Mussolini a teljes sajtót ellenőrzése alá vonta. Rómában halt meg tüdőgyulladásban.
Bár élete nagyobb részét száműzetésben töltötte, mindvégig az olasz anarchizmus meghatározó alakja maradt. Forradalmi szocialistának tartotta magát és anarchistának, mozgalmi tevékenysége során folyamatosan kereste az együttműködés lehetőségét a parlamentáris politizálást elvető munkásmozgalmi irányzatokkal. 1921-től az anarcho-kommunista kifejezést elutasította az orosz forradalmat eláruló Lenin és a bolsevikok miatt.
Davide Trucato szerint Malatesta volt az , aki mindig az anarchizmus szocialista karakterét hangsúlyozta.
Umanita Nova néven 1920-ban alapított újságja a mai napig megjelenik.
„1871-től , mikor belekezdtünk az olaszországi propagandába, anarchista-szocialistáknak neveztük magunkat és mások is így neveztek minket….végig azon a véleményen voltunk hogy szocializmus és anarchia , két olyan szó, amely alapvetően ugyanazt jelenti, azóta,hogy felismertük, hogy a gazdasági felszabadulás ( a magántulajdon eltörlése) nem lehetséges ha nincs politikai felszabadulás ( a kormány hatalmának eltörlése) , és fordítva.”
A földrajzi és létszámbeli bővülés sikerein felbuzdulva az olasz anarchisták a következő években az ország több pontján fegyveres felkelésekkel adtak nyomatékot forradalmi propagandájuknak, melynek keretében fegyverraktárakat megostromolva, önmagukat és a melléjük álló lakosságot felfegyverezve átvették az egyes települések irányítását. Ezt követően jellemzően kimondták a király trónfosztását, kikiáltották az anarchiát, elégették az adójegyzékeket, valamint szétosztották az adóbehajtó széfjében talált összegeket a helyi szegények között. Lelkes akcióiknak minduntalan a nagy erőkkel kiérkező hadsereg vetett véget, mellyel szemben kézifegyverekkel és barikádjaikkal képtelenek voltak sokáig dacolni.
A bakunyini elgondolásoktól vezérelt és Európa számos országában követett forradalmi felkelések stratégiája az 1870-es évek második felére kudarcot vallott. A helyenként elért kisebb győzelmeket jellemzően kemény állami megtorlás követte, mely mindenütt a legaktívabb militánsok bebörtönzéséhez, külföldi száműzetésbe kényszerítéséhez, esetenként halálához vezetett.
Cafierót és Malatestát például az 1877-es beneventói felkelés után bebörtönözték, később pedig kiutasították Olaszországból. Mindez egybeesett a több európai ország politikai rendszerében is végbemenő regresszív és autoriter fordulatokkal, melyek a munkásmozgalom, s főképp annak radikális irányzatai számára kedvezőtlen feltételeket teremtettek.
A fentiek következtében az 1880-as évekre az anarchista mozgalom Európa-szerte elvesztette korábbi lendületét és tömeges támogatottságát. A kudarcok és az elszenvedett veszteségek fokozták a mozgalmárok frusztrációit, erősítették a revánsvágyat és előtérbe tolták a fennálló helyzet megváltoztatásával kecsegtető legerőszakosabb eszközöket és módszereket. Ráadásul – minthogy átfogó országos vagy akár nemzetközi szervezetek létrehozására a mozgalom csökkenő támogatottsága és fokozódó üldöztetése folytán nem kínálkozott lehetőség – a kezdeményezést fokozatosan az önállóan tevékenykedő kisebb csoportok és egyének vették át.
Ez a „tett propagandája” eredetileg sokszínű felfogásának szélsőséges és egyoldalú átértelmezéséhez vezetett, mely ettől fogva leginkább az állam képviselőivel és a tőkésosztály tagjaival szembeni erőszakos akciókat, lényegében merényleteket jelentette. Az efféle tettekkel az elkövetők azt kívánták üzenni a hatalom birtokosainak, hogy ők sem sebezhetetlenek, hogy kegyetlen és elnyomó intézkedéseikért ők is elszámoltathatók, ha máshogy nem, hát a nép soraiból származó önkéntes igazságosztók jóvoltából.
Emellett – elgondolásuk szerint – a csúcshierarchia elleni támadások a politikai rendszer összeomlásával is kecsegtethettek, s a forradalmi változások katalizátoraiként szolgálhattak volna.
Az állam- és kormányfőkkel, katona- és rendőrfőnökökkel, bírókkal és ügyészekkel, valamint a gazdasági és pénzügyi élet befolyásos képviselőivel szembeni merényletek ettől kezdve egymást érték és minden országban megjelentek, ahol anarchista sejtek működtek. E tekintetben az olasz anarchisták szerepvállalása mindenképpen figyelemreméltó.
Csak a leghíresebb példákat említve: 1894-ben Sante Geronimo Caserio halálra késelte Sadi Carnot francia köztársasági elnököt, 1897-ben Michele Angiolillo lelőtte Antonio Cánovas del Castillót, Spanyolország Minisztertanácsának fejét, egy évvel később pedig Luigi Luccheni Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné életét oltotta ki genfi nyaralása idején. Habár a fenti esetek közt semmiféle személyi vagy szervezeti kapcsolat nem állt fenn, e gyilkosságokat mégis összekötötte az elkövetők származása és világlátása, melyből fakadóan tettüket elkövették. Figyelemreméltó továbbá, hogy a merényletekre külföldön került sor, olyan – mellesleg eltérő politikai berendezkedésű – államok képviselői ellen, akik az olaszországi viszonyokért aligha tekinthetők felelősnek.
E jelenségben jól tetten érhető az anarchizmus határokat nem ismerő internacionalista karaktere, s azon elvi alapvetése, hogy az elnyomás különböző formái elleni küzdelmet mindenütt folytatni kell. Az említett magányos anarchisták külföldön elkövetett merényletei nem sokkal később kiegészültek egy hasonló kaliberű olaszországi eseménnyel, Umberto király 1900-ban bekövetkezett meggyilkolásával. A tettes Gaetano Bresci volt, aki az előző példáktól eltérően az amerikai emigráns közösség egy anarchista csoportjának tagjaként utazott haza, hogy az 1898-as május 1-jei lázadásokat követő megtorlásokat megbosszulandó végezzen az uralkodóval.
Noha a merénylettaktika – sem Olaszországban, sem másutt – sohasem vált a mozgalom általánosan és tartósan követett irányvonalává, fontos szerepet játszott az anarchizmussal kapcsolatos negatív sztereotípiák elterjedésében, valamint abban, hogy prominens európai szereplők részvételével 1898-ban sor került egy nemzetközi „antianarchista konferenciára (nem mellesleg éppen Rómában), mely lényegében hasonló határokon átívelő rendőri együttműködés kialakítására tett javaslatot, mint ami a későbbi Interpol működését jellemezte.
Azonban bármennyire is az anarchista terrorizmus rémével ijesztgetett a korabeli sajtó, az időnkénti látványos merényletek mögött jellemzően puszta egyének vagy legfeljebb kisebb csoportok álltak. E jelenség jól tükrözte a forradalmárok elszakadását a tömegektől, akik körében ezzel párhuzamosan egyre nagyobb népszerűségre tett szert a kapitalizmus meghaladásának szociáldemokrata víziója, mely az anarchizmus fő korabeli riválisává vált a munkásmozgalmon belül. Mindezek következtében a 19. század végére az anarchista mozgalom – Olaszországban éppúgy, mint nemzetközileg – egyre erőtlenebbé és elszigeteltebbé vált.
A századforduló azonban változásokat hozott magával: az anarchisták mind nagyobb hányada találta meg helyét a szakszervezeti mozgalomban, forradalmi tartalommal igyekeztek megtölteni azt. Francia mintákat követve e forradalmi szindikalista irányzat Olaszországban is gyökeret vert és már az 1904–1906 közötti időszakban általános sztrájkokkal adott életjelet magáról. 1906-ban – a francia CGT példáját követve – létrejött a mérsékelt szocialistákat és forradalmi szindikalistákat egyaránt magába foglaló Általános Munkakonföderáció (CGL).
A követendő taktikával kapcsolatos különbségek azonban a következő években mind inkább kiéleződtek, ami ahhoz vezetett, hogy 1912 novemberében a forradalmi szindikalista szárny kivált a CGL-ből és a modenai kongresszuson megalapította önálló, föderatív és autonóm belső struktúrával rendelkező szervezetét, az Olasz Szindikalista Szakszervezetet (USI). Az USI támogatta a munkások közvetlen cselekvésére alapozott fellépést, s nem ragadt meg pusztán a bérekkel és munkakörülményekkel kapcsolatos kérdéseknél, hanem egyenesen a tőkés rendszer megdöntését vette célba, melyhez az általános sztrájkot tekintette a leghatásosabb fegyvernek.
A szervezet – mely kezdetben nagyjából 100 ezres támogatottsággal rendelkezett és főképp a vasúti, az építőipari és a fémmunkások, valamint a mezőgazdasági bérmunkások körében volt népszerű – a következő években eredményes növekedést tudhatott magáénak: 1919-re már félmillió tagja volt és elsősorban Torino és Milánó környékén vált meghatározó tényezővé.
Népszerűsége – aktivistáinak jó szervezőkészségén és a választott taktika vonzóságán túl – mindenekelőtt abból fakadt, hogy jó érzékkel tapintott rá az olasz társadalom akkortájt legsürgetőbb problémáira. 1914 júniusában például felkarolta az anconai munkanélküliek lázadásba átcsapó megmozdulását, mely ennek következtében magával ragadta a városi és vidéki munkások jelentős részét, s átterjedt más tartományokra is. A „Vörös Hétnek” („Settimana Rossa”) nevezett eseménysorozat alatt kibontakozó általános sztrájk során a vasúti közlekedés szinte teljesen leállt, sok helyütt pedig komoly harcokra is sor került.
Hasonlóképpen fontos utalni az USI és általában véve az anarchisták antimilitarista fellépésére is, mely szintúgy találkozott az olasz társadalom széles tömegeinek érzéseivel. Miközben az USI háborúellenes tüntetéseket szervezett, az emigrációból hazatért Malatesta kemény szavakkal marasztalta el a munkásmozgalom mindazon képviselőit (köztük anarchistákat is), akik valamely hadviselő fél pártjára álltak. Mint megfogalmazta:
„Személy szerint, a berlini »őrült kutya« és a bécsi »vén hóhér« emberi értékeit tekintve, nem bízom jobban a nyavalyás cárban, sem az angol diplomatákban, akik elnyomják Indiát, elárulták Perzsiát, akik szétverték a búr köztársaságokat; sem a francia burzsoáziában, akik lemészárolták Marokkó bennszülöttjeit; sem a belgában, akik engedték a kongói atrocitásokat és nagy hasznot húztak belőlük – és most csak néhányat idéztem fel a bűnös cselekedeteik közül, nem is beszélve arról, amit minden kormány és a tőkésosztály tesz a munkások és a lázadók ellen saját országában. Véleményem szerint Németország győzelme minden bizonnyal a militarizmus és a reakció diadalát jelentené; de a szövetségesek győzelme orosz-angol uralmat jelentene Európában és Ázsiában, sorkatonaságot és a militarista szellem fejlődését Angliában, és klerikális és talán monarchista reakciót Franciaországban.”
Bölcs előrelátással mutatott rá továbbá arra is, hogy a háború rengeteg halottal és az anyagi javak nagymértékű pusztulásával fog együtt járni, a megkötendő béke pedig nem jelent majd végleges megoldást, hanem utat nyit egy későbbi, még inkább pusztító háború számára.
Konklúziója az volt, hogy az anarchistáknak semmilyen módon nem szabad együttműködniük a kormányokkal, sem a háborút támogató gazdasági és katonai körökkel. Éppen ellenkezőleg: tevékenységüket arra kell fordítaniuk, hogy gyengítsék ezeket, s hogy propagandát kifejtve – nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – erősítsék a munkások közti szolidaritást és az osztályharc szellemét, előkészítve a forradalmat, amely szerinte az egyedüli reményforrás lehet.
Mindezek tükrében aligha véletlen, hogy az anarchistákat és az USI-t ott találjuk majd a világháborút követő forradalmi megmozdulások főszereplői között, melyek az 1919–1920-as „Két Vörös Esztendő” („Biennio Rosso”) idején megrázkódtatták az olasz politikai és gazdasági rendszer egészét. Fellépésük továbbá jelentékenynek bizonyult a fasizmussal szembeni ellenállásban is. Ezek bemutatása azonban már egy másik cikk témája lenne.
Bibliográfia
Források
Cafiero, Carlo: Revolutionary Practice. 2021. [1880.]
Malatesa, Errico: Az anarchisták elfelejtették elveiket. 2022. [1914.]
Szakirodalom
Damier, Vadim: Anarcho-syndicalism in the 20th Century. Black Cat Press, Edmonton, 2009.
Graham, Robert: We Do Not Fear Anarchy. We Invoke It. The First International and the Origins of the Anarchist Movement. AK Press, Oakland – Edinburgh – Baltimore, 2015.
Guérin, Daniel: Anarchizmus – Az elmélettől a gyakorlatig. In: Losoncz Márk – Poór Péter (szerk.): Daniel Guérin antológia. 2022. pp. 17–177.
Guinchard, François: The Birth of an International Anarcho-syndicalist Current. 2014.
Halasz, Nicholas – Halasz, Robert: Tiszta szívű gyilkosok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Harsányi Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19–20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. pp. 66–87.
Jensen, Richard Bach: The International Anti-Anarchist Conference of 1898 and the Origins of Interpol. In: Journal of Contemporary History. Vol. 16, No. 2 (Apr. 1981), pp. 323-347.
Marshall, Peter: Demanding the Impossible. A History of Anarchism. Harper Perennial, London – New York – Toronto – Sydney, 2008.
Pirumova, Natalja: Bakunyin. Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest – Uzsgorod, 1979.
Woodcock, George: Anarchism: A History of Libertarian Ideas and Movements. The World Publishing Company, Cleveland – New York, 1962.