A kommunizmus két fő megjelenési formára választható szét , ezeket „mitikus” és „mindennapi” kommunizmusnak nevezem. Ugyanígy helyesen lehetne őket „ideális” és „empirikus”, vagy akár »transzcendens« és „immanens” kommunizmusnak is nevezni. A mitikus kommunizmus (nagy K-val) egy történelemelmélet, egy osztályok nélküli társadalomról szól, amely egyszer létezett, és remélhetőleg egy napon újra visszatér. Ebben a formájában javíthatatlanul messianisztikus. Egy bizonyos totalitárius elképzelésre is támaszkodik: egyszer voltak törzsek, s majd egyszer lesznek nemzetek, amelyek teljes egészében kommunista elvek szerint szerveződnek: vagyis ahol a „társadalom” – a maga teljességében – szabályozza a társadalmi termelést, és ezért nem léteznek vagyoni egyenlőtlenségek.

A hétköznapi kommunizmus (kis k-val) csak ennek ellenében érthető meg, elutasítva a totalizáló kereteket és megvizsgálva a mindennapi gyakorlatot az emberi élet összes szintjén, hogy meglássuk, hol alkalmazzák igazából a klasszikus kommunista elvet: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”. A kölcsönös segítségnyújtás elvárásaként a kommunizmus ebben az értelemben minden emberi társadalom alapjának tekinthető; együttműködési elvként válságok idején spontán módon jelenik meg; szolidaritásként szinte minden társadalmi viszony bizalmi alapját képezi.

A mindennapi kommunizmus tehát nem egy magasabb szintű szabályozó testület, amely egy adott „társadalmon” belül koordinálja az összes gazdasági tevékenységet, hanem egy elv, amely minden társadalomban és mindenfajta emberi kapcsolatban létezik, és bizonyos mértékben azok szükséges alapját képezi. Még a kapitalizmus is tekinthető a kommunizmus irányításának rendszereként (bár nyilvánvalóan rengeteg szempontból mélyen hibás). Vegyük sorra ezeket egyenként.

A mitikus kommunizmus

Ez egy olyan társadalom elképzelése, amely vagy valaha létezett, vagy a jövőben létezhet, ahol nincs tulajdon elosztás, mert minden tulajdon közös. Másodsorban olyan, gyakran vallási ihletésű társadalmi kísérletekre utal, amelyek a jelenben kisebb léptékben próbálják meg újra létrehozni ezt a rendszert. Végül a kifejezést tágabb értelemben alkalmazzák olyan tömeges politikai mozgalmakra vagy rendszerekre, amelyek célja egy ilyen társadalom létrehozása a jövőben.

Az ókori világban is voltak olyan társadalmi mozgalmak, amelyek a vagyoneloszlás (itt, és a továbbiakban a javak- magán-, és személyes tulajdon- törvények által szabályozott birtoklásának jogát és védelmét értsük- a ford.) teljes eltörlését tűzték ki célul, például a kínai „Szántók iskolája” (kb. I.e. 500 ) és a perzsa mazdakita (kb. I.u. 500) mozgalmak (egy Mazdak nevű proféta követői- a ford.), valamint kisebb szektás csoportok (például bizonyos esszénus csoportok), amelyek kommunista elveken alapuló utópikus közösségeket hoztak létre. Forrásaink rendkívül korlátozott jellege miatt még azt is rendkívül nehéz megállapítani, hogy ezek a mozgalmak valójában mennyire voltak elterjedtek, nemhogy pontos képet kapni céljaikról és ideológiájukról.

Az emberiség történelmének nagy része – különösen Afrika, a Csendes-óceán és Amerika történelme – egyszerűen elveszett számunkra. Pedig éppen ezek azok a részei a világnak, ahol az ilyen mozgalmak valószínűleg a legelterjedtebbek és legsikeresebbek voltak. Az Amazonasz-vidék és Észak-Amerika számos híresen egalitárius társadalma például olyan területeken létezett, ahol évszázadokkal korábban komplex városi civilizációk alakultak ki. Inkább azoknak a civilizációknak a menekültjeinek tekinthetjük őket, vagy azoknak a lázadóknak a leszármazottainak, akik megdöntötték azokat?

Ha az utóbbi, akkor ez arra utalhat, hogy a földdel, a természettel és a tulajdonnal kapcsolatos elképzeléseik és gyakorlataik (amelyek eleve sok korai európai „primitív kommunizmus” koncepciót inspiráltak) maguk is sikeres forradalmi ideológiák voltak a múlt generációi számára? Valószínűnek tűnik, de egyértelműen nem tudhatjuk. Még az afrikai vadászó-gyűjtögető népek, mint a kungok, a hadzák vagy a pigmeusok, akiket gyakran a paleolitikum élő fosszíliáiként kezelnek, vagy az egalitárius pásztorkodó népek, mint a nuerek vagy a maszájok is olyan területeken élnek, ahol évezredek óta léteztek mezőgazdasági termelők, államok és királyságok.
Egyáltalán nem világos, hogy az individualista tulajdonrendszer elutasítása, vagy a társadalmi szerveződésük bármely más eleme hasonlít-e valamennyire a paleolitikumban létezettre, illetve mennyire jelentette a környező népek értékeinek tudatos elutasítását.

Visszatérve arra, amit még mindig különösebb indok nélkül „nyugati hagyománynak” szeretünk nevezni, az a gondolat, hogy a vagyoneloszlás nem mindig létezett, gyakran visszatér az ókori szerzők műveiben, és úgy tűnik, általánosan elfogadott volt. Ez a római jogban is megörökítésre került Justinianus Digesta című művének egyes passzusain keresztül, amelyek szerint a vagyoneloszlás nem a természet törvényein alapul, hanem – a háborúhoz, a kormányzáshoz, a rabszolgasághoz és mindenféle társadalmi egyenlőtlenséghez hasonlóan – csak később, a ius gentium (nemzetek joga) – lényegében a háborús szokások – révén jött létre. Ezeket a passzusokat széles körben vitatták, amikor a római jogot a 12. században újjáélesztették Nyugat-Európában, ahol megpróbálták összeegyeztetni őket az Édenről szóló bibliai leírásokkal, Jézus tanításaival, az apostolok gyakorlatával és a vagyon magántulajdon jellegét elutasító korai egyházatyák (például Szent Bazil) írásaival. A 13. században dúló „apostoli szegénység” vitája, amely leghíresebb formájában a ferencesek és a domonkosok között zajlott, elsősorban a magántulajdon törvényességéről és egy magántulajdon nélküli társadalom létrehozásának megvalósíthatóságáról szólt.

Az egyházon belüli viták visszhangozták azokat a – ma „eretnekségeknek” nevezett népszerű vallási mozgalmakat –, amelyek a késő középkorban Európában igen elterjedtek, és amelyek közül sok, mint például a táboriták, akiknek serege a 15. században Közép-Európa nagy részét uralta, kifejezetten kommunista volt. Hasonló vallásos kommunista mozgalmak jelentek meg a kora újkorban is, az angol diggerek és a német anabaptisták, amelyeket mindig keményen elnyomtak a hatóságok. Szintén keresztény kommunizmus tükröződik olyan mozgalmakban is, mint a Taiping-lázadók, akik egy adott időszakban a 19. századi Kína jelentős részét irányították.

A hagyományos társadalmakban a népi felkelésekre jellemző, hogy vagy a múltbeli társadalmi rend utópikus képére, vagy az isteni kinyilatkoztatás által megfogalmazott jövőbeli társadalom messiási képére hivatkoznak, néha pedig mindkettőre. Ebből a messiási vízióból természetesen következik az az elképzelés, hogy volt egyszer egy idő, amikor nem léteztek társadalmi osztályok („amikor Ádám földet művelt és Éva font, ki volt akkor az úr?”), és hogy ez az idő újra el fog jönni. Nem meglepő tehát, hogy a 19. századi munkásmozgalmakban gyakran hivatkoztak hasonló történelmi vízióra. Ebben a kontextusban jelent meg először a „kommunizmus” szó mai értelmében, valamikor 1835 és 1845 között.

Karl Marx számára a kommunizmus a forradalmi küzdelem végső célja volt, amely csak egy meghatározhatatlan politikai konfliktus után valósulhat meg teljes mértékben. Bár azt állította, hogy bizonyos értelemben a kommunizmus már eleve benne volt ( itt Graeber az immanens szót használta- a ford.) a munkások kapitalizmus elleni mai önszerveződésében, ezt a küzdelmet állandó folyamatnak tekintette, amelynek végét egyszerűen nem lehetett elképzelni a korában létező polgári kategóriák segítségével. Ezért nem volt hajlandó leírni, hogy milyen lehet a kommunizmus.

Az egyetlen emlékezetes eset, amikor mégis csak megpróbálkozott egy ilyen leírással, A német ideológia című művében, nem egy tudományos-fantasztikus vízió megalkotását kísérelte meg, hanem inkább a „primitív kommunizmus” által egyértelműen inspirált képekhez nyúlt: Amint elkezdődött a munkamegosztás, minden embernek kialakult a maga saját, kizárólagos tevékenységi területe, ami rá van kényszerítve, és ebből nem is tud kiszakadni. Vadász, halász, pásztor vagy kritikus, és annak is kell maradnia, ha nem akarja elveszíteni megélhetését; míg a kommunista társadalomban, ahol senkinek nincs kizárólagos tevékenységi területe, hanem mindenki bármelyik ágazatban kiválóságra tehet szert, a társadalom szabályozza az általános termelést, és így lehetővé teszi, hogy ma ezt, holnap azt csináljam, reggel vadásszak, délután halásszak, este állatokat legeltessek, vacsora után kritizáljak, ahogy nekem tetszik, anélkül, hogy valaha is vadász, halász, pásztor vagy kritikus lennék ( bérért dolgozó szakmunkás értelemben- a ford.).

Természetesen mindez csak képletesen értendő; Marx nem azt állította, hogy a forradalom után a legtöbb ember ténylegesen főként vadászattal és halászattal tölti majd az idejét – bár ezeket a példákat használta arra, hogy rámutasson: a kommunizmusban a (fájdalmas) munka és a (kellemes) szabadidő között tett mesterséges megkülönböztetésnek már nem lesz értelme.

Valódi mondanivalója az, hogy amit „magántulajdonnak”, »munkamegosztásnak« és „társadalmi egyenlőtlenségnek” nevezünk, végső soron mind ugyanaz, és ezért szabad társadalom csak az lehet, amely mindhármat eltörli. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a kommunizmusban, ahogy ő fogalmazott, emberként kiteljesedett lényekké válunk, akiket csak az emberi fajhoz való közös tartozásunk határoz meg, ahelyett, hogy az emberiséget különböző dolgokat végző, vagy különböző csoportokba sorolt [nemű, nemzetiségű, rasszú, stb.- a ford.] emberekre osztanánk. Ennek gyakorlati megnyilvánulása az lenne, ha mindannyian szabadon válthatnánk szerepeket – ide értve még a nemi szerepeket is, mivel Marx a munkamegosztásról szóló értekezését a férfiak és nők közötti megosztással kezdi –, de Marx egy nyilvánvalóan fantáziadús, primitív vízióra hivatkozva szándékosan elkerüli, hogy akár csak spekuláljon arról, hogyan működne ez a gyakorlatban. Marx számára a kommunizmus mindenekelőtt a tulajdonrendszerek által előidézett elidegenedés leküzdését jelentette, amelynek következtében saját cselekedeteink furcsa, felismerhetetlen formában térnek vissza hozzánk, lehetetlenné téve, hogy az emberek együtt teremtsenek egy olyan világot, amelyben valóban élni szeretnénk:

A kommunizmus úgy a magántulajdon, mint az ember önmagától való elidegenedésének pozitív túllépése, ezáltal az emberi lényegnek, ember általi és az emberért történő valódi kiteljesítése; a kommunizmus tehát az embernek társadalmi (azaz emberi) lényként való teljes visszatérése önmagához – egy tudatos visszatérés, amely magában foglalja a fejlődés teljes gazdagságát.

Ez a kommunizmus, mint teljesen kifejlett naturalizmus, egyenlő a humanizmussal, és mint teljesen kifejlett humanizmus, egyenlő a naturalizmussal; ez az ember és a természet, valamint az ember és az ember közötti konfliktus valódi feloldása – a létezés és a lényeg, a tárgyiasítás és az önmegerősítés, a szabadság és a szükségszerűség, az egyén és a faj közötti harc valódi megoldása.

A kommunizmus a történelem rejtélyének megoldása, és tudatában van ennek. Marx és Engels 1848-ban megjelent Kommunista Kiáltványa után ez a szó szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódott a konkrét politikai programjukkal, valamint az osztályok, a kapitalizmus, a munka és a kizsákmányolás ugyanolyan konkrét elméleti elemzésével, amelyre épült. Ennek ellenére eltartott egy ideig, mire a „kommunista” egyszerűen a marxista egyfajta szinonimájává vált. A „libertariánus kommunista” kifejezést például gyakran használták az „anarchista” szinonimájaként.

A 19. század nagy részében a mainstream irodalomban a »kommunistákra« való hivatkozások valószínűleg nem a marxistákra vagy az anarchistákra utaltak, hanem egyszerűen a kommunák vagy hasonló utópikus kísérletek – ma „szándékos közösségeknek” nevezett – támogatóira és létrehozóira, egy olyan politikai cselekvési formára, amelyet a marxisták szinte kivétel nélkül lenéztek. Jó példa erre Charles Nordhoff híres, 1875-ben megjelent tanulmánya, The Communistic Societies of the United States (Az Egyesült Államok kommunista közösségei). A „kommunizmus” szó ilyen használata soha nem tűnt el teljesen, és visszatért olyan esszékben, mint a „Láthatatlan Bizottság” Call és a The Coming Insurrection (Az eljövendő felkelés) című művei, ahol a „kommunizmus” egyszerűen a kommunák belső szervezetére utal. Az orosz forradalom után ez a hangsúly nagyrészt megváltozott, és a 20. század folyamán a „kommunizmus” egyre inkább a kommunista pártok ideológiájára utalt, majd kiterjesztve arra, amit ellenfeleik a hidegháborúban „kommunista rezsimeknek” neveztek.

Ennek eredményeként a világ lakosságának nagy része, ha nem a többsége számára a „kommunizmus” azt a gazdasági rendszert jelenti, amely a volt Szovjetunió és szövetségesei, a maoista Kína és más marxista(-leninista) rezsimek irányítása alatt uralkodott. Ez mély történelmi irónia, mivel egyik rezsim sem állította soha, hogy valóban megvalósította volna a kommunizmust saját definíciója szerint. Saját rendszerüket inkább „szocialistának” nevezték, amely a proletariátus diktatúrájának átmeneti időszakát testesítette meg, és csak a jövőben, egy meghatározatlan időpontban alakulhatott volna valódi kommunizmussá, amikor a technológiai fejlődés, a magasabb szintű oktatás és a jólét végül az állam elhalványulásához vezetett volna.

A mindennapi kommunizmus

A „ténylegesen létező szocializmus” kifejezést kritikai értelemben alkották: a szocialista forradalmárok folyamatosan azokról a rendszerekről beszéltek, amelyeket létre akartak hozni, de szinte soha nem akarták, hogy elképzeléseiket azoknak a rendszereknek a tényleges eredményei alapján ítéljék meg, amelyek »szocialistának« nevezték magukat. Ez felveti a kérdést: lehet-e „ténylegesen létező” kommunizmusról beszélni?

Ha állami keretek között nézzük a dolgokat, és olyan egységet keresünk, amelyet kommunista elvek szerint szerveződő „társadalomnak” lehetne nevezni, akkor a válasz egyértelműen nem. Ez azonban nem az egyetlen lehetséges megközelítés. Én inkább egy olyan elvként szeretném megvizsgálni, amely más elvekkel kombinálva minden emberi társadalomban különböző mértékben megtalálható. Mivel ez az elv hétköznapi jellege miatt szinte láthatatlan a normális szemnek, „mindennapi kommunizmusnak” nevezem.

Ehhez a legjobb kiindulási pontnak a kommunizmus klasszikus definíciója tűnik: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”. Ezután megvizsgáljuk azokat a szerveződési formákat és emberi kapcsolatokat, amelyek ezen elv szerint szerveződnek, bárhol is találjunk rájuk. A kifejezés eredete egyébként érdekes. Széles körben-de tévesen-, Karl Marxnak tulajdonítják. Úgy tűnik, hogy a 19. század első évtizedeiben a francia munkásmozgalomban volt divatos szlogen, és először 1839-ben jelent meg nyomtatásban, a szocialista agitátor Louis Blanc L’Organisation du travail című könyvében. Blanc a kommunizmus szó használatával írta le azoknak a „szociális műhelyeknek” a szervezési elveit, amelyeket a kormány az ipar új alapjaként kívánt létrehozni. Marx csak sokkal később, 1875-ben, a Gothai program kritikájában vette át a kifejezést, és sajátos módon használta: arra a helyzetre utalt vele, amely szerinte akkor fog bekövetkezni a társadalom egészében, amikor a technológia eléri azt a szintet, amely garantálja az abszolút anyagi bőséget, és ezáltal lehetővé teszi az igazi emberi szabadságot. Az az elképzelés, hogy a Louis Blanc értelmezése szerinti kommunizmus, mint a munka vagy az emberi tevékenység egy bizonyos formájának koordinálása, bármely emberi társadalomban létezhet, azonban nem teljesen új. Például Peter Kropotkin, akit gyakran az „anarchista kommunizmus” alapítójának neveznek, a Mutual Aid (1902) című művében valami nagyon hasonló elemzést nyújt, amikor azt írja, hogy a kommunizmus legjobban és legegyszerűbben az emberi együttműködésként értelmezhető, és az együttműködés minden emberi teljesítmény, sőt az emberi élet végső alapja. Amit én javaslok azonban, ennél még tágabb körű.

1. A kommunizmus mint együttműködés

Ez az a mód, ahogyan szinte mindenki viselkedik, ha valamilyen közös projekten dolgozik. Legalábbis akkor, ha nincs valami konkrét ok, ami ezt megakadályozza – például egy hierarchikus munkamegosztás, amely szerint egyesek kávét hoznak, mások nem. Ha valaki megjavít egy törött vízcsövet, és azt mondja: „Add ide a csavarkulcsot!”, akkor a munkatársa általában nem fogja azt kérdezni: „És én mit kapok érte?”, még akkor sem, ha az Exxon-Mobil, a Burger King vagy a Goldman Sachs alkalmazásában áll. Az ok – ironikus módon, tekintve a „kommunizmus nem működik” közkeletű vélekedést – egyszerűen a hatékonyság: ha valaki tényleg szeretne valamit elvégezni, akkor a feladatok képességek szerint való elosztása és az embereknek a munkához szükséges eszközök biztosítása nyilvánvalóan a leghatékonyabb módszer. Ez természetesen azt jelenti, hogy a parancsgazdaságok – amelyek a kormányzati bürokráciát bízzák meg az áruk és szolgáltatások termelésének és elosztásának minden aspektusának koordinálásával egy adott nemzeti területen – általában sokkal kevésbé hatékonyak, mint más rendelkezésre álló alternatívák.

Ennek fényében nehéz elképzelni, hogy olyan államok, mint a Szovjetunió,  létezhettek és világhatalmakként fennmaradhattak. A válasz az, hogy még a legteljesebb totalitárius bürokráciák is csak a szabályok informális értelmezése és a bennük dolgozók közötti együttműködés révén működhetnek (lásd Informális gazdaság). Akár azt is mondhatnánk, hogy a kapitalizmus egyik botránya, hogy a legtöbb vállalat belső működése kommunista elveken alapul. Igaz, ezek a vállalatok nem működnek különösebben demokratikusan. Leggyakrabban katonai stílusú, felülről lefelé irányuló parancsnoki láncok működtetik őket. De még így is gyakran figyelemre méltó feszültség alakul ki, mert valójában a felülről lefelé irányuló parancsnoki láncok nem igazán hatékonyak (hajlamosak felerősíteni a butaságot a felsőbb, és az elégedetlenséget az alsóbb szinteken). Minél nagyobb mértékben kell improvizálni, annál nagyobb szükség van a demokratikus együttműködésre.

A feltalálók mindig is tudták ezt, és a start-up tőkések és a számítógépes mérnökök nemrég fedezték fel újra ezt az elvet: nemcsak olyan dolgokban, mint a mindenki által emlegetett freeware, hanem még a vállalkozásaik szervezésében is. Az Apple Computers híres példa erre: a céget (többnyire republikánus) számítógépes mérnökök alapították, akik az 1980-as években szakítottak az IBM-mel a Szilícium-völgyben, és 20-40 fős kis demokratikus köröket alakítottak, ahol egymás garázsaiban dolgoztak a laptopjaikon. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy nagy katasztrófák – árvíz, áramszünet, forradalom vagy gazdasági összeomlás – után az emberek hajlamosak ugyanúgy viselkedni, visszatérve egyfajta elnagyolt kommunizmushoz. Hirtelen, ha csak rövid időre is, a hierarchiák, a piacok és hasonlók luxussá válnak, amelyet senki sem engedhet meg magának.

2. A kommunizmus mint alapvető társadalmi forma

Bárki, aki átélt már ilyen pillanatot, beszámolhat annak sajátos tulajdonságairól, arról, hogy az idegenek testvérekké válnak, és maga az emberi társadalom is újjászületni látszik. Ez azért fontos, mert nem egyszerűen az együttműködésről beszélünk. Valójában a kommunizmus az emberi társadalmiság alapja. Ez teszi lehetővé a társadalom létezését. Mindig feltételezzük, hogy bárki, aki nem ellenség, legalábbis bizonyos mértékig a „mindenki a képességei szerint…” elv szerint fog cselekedni: ha például el kell jutnod valahova, és valaki tud neked útbaigazítást adni, akkor meg fogja tenni. A beszélgetés különösen alkalmas terep a kommunizmusnak. Ez nem tagadja a hazugságok, a sértések, a lekicsinylések és másfajta verbális agresszió jelentőségét – de ezek többsége is a kommunizmus feltételezésén alapul, abban az értelemben, hogy a sértés csak akkor fáj, ha feltételezzük, hogy az emberek általában figyelembe veszik mások érzéseit; és nem lehet hazudni valakinek, aki amúgy nem várja el tőled, hogy általában az igazat mondd. Bizonyára jelentőséggel bír az is, hogy amikor valóban meg akarjuk szakítani a baráti kapcsolatot valakivel, akkor teljesen abbahagyjuk a kommunikációt vele.

Ugyanez vonatkozik az apró udvariasságokra is, mint például amikor tüzet vagy egy szál cigarettát kérünk. Ilyen esetekben a segítségnyújtás költségei nyilvánvalóan olyan minimálisnak tekinthetők, hogy gondolkodás nélkül teljesítjük a kérést. Ugyanez igaz akkor is, ha valaki – akár egy idegen – szükséglete látványos és szélsőséges: például, ha fuldoklik. Ha egy gyermek a metró sínekre esik, feltételezzük, hogy bárki, aki képes a segítségére sietni, meg fogja tenni. Ezt „alapvető kommunizmusnak” [baseline communism] nevezem, azaz annak megértésének, hogy ha az emberek nem tartják magukat teljes mértékben ellenségesnek másokkal szemben, és ha a szükség elég nagy vagy a költség elég ésszerű, akkor a „mindenki a képességei szerint, mindenki a szükségletei szerint” elv érvényesül.

Természetesen a különböző közösségek nagyon eltérő mércével mérik, mi számít ésszerű szükségletnek: egy személytelen városi környezetben ez korlátozódhat a cigarettánk meggyújtására és az útbaigazításra; számos emberi társadalomban viszont nem lehet visszautasítani a kérést, ha ételről vagy más általános fogyasztási cikkről van szó. Ez különösen igaz a leghétköznapibb, mindennapi élelmiszerekre, amelyek éppen ezért sok társadalomban a társadalmi határok fenntartásának eszközévé válnak: számos európai és közel-keleti társadalomban, ahol elterjedt volt a vérbosszú, a férfiak haboztak kenyeret és sót enni olyanokkal, aki a későbbiekben riválisaik lehetnek, mert ha megteszik, attól kezdve nem megengedett bántani őket. Az étel megosztása valóban még mindig az erkölcs alapjának számít, de természetesen az egyik legfőbb örömforrás is (ki akarna egyedül megenni egy finom ételt?). A lakomák a legtöbb helyen a társasági élet csúcspontjának számítanak. A népszerű fesztiválokat kísérő bonyolult játékok, versenyek, felvonulások és előadások, akárcsak a társadalmat jellemző csereviszonyok, egyfajta kommunista alapra épülnek. Ebben az esetben a közös együttlét élménye nemcsak a társadalom erkölcsi alapja, hanem a legfontosabb örömforrása is. A magányos örömök kétségkívül mindig is létezni fognak, de a legtöbb ember számára még ma is a legélvezetesebb tevékenységek szinte mindig valamilyen megosztással járnak: zene, étel, ital, drogok, pletyka, dráma, ágy. Így a legtöbb dolog, amit szórakoztatónak tartunk, gyökereiben egyfajta érzéki kommunizmus rejlik.

Következtetések

A mindennapi kommunizmus szociológiája potenciálisan hatalmas terület, de sajátos ideológiai szemellenzők miatt eddig nem tudtunk róla írni, mert nagyrészt képtelenek voltunk észre venni a tárgyát. Marcel Mauss például „individualista kommunizmusról” beszélt, amely olyan közeli rokonok között létezik, mint az anyák és gyermekeik, általában testvérek, de közeli barátok vagy vér szerinti testvérek között is.

Ebben az értelemben bármely „társadalom” elképzelhető kommunista hálózatok végtelen szöveteként. Ezekben a kapcsolatokban minden megosztható, ha szükség van rá. Más egyének közötti kapcsolatokban a felek csak bizonyos típusú igényt támaszthatnak a másikkal szemben: segítséget a halászháló javításában, támogatást egy háborúban, vagy egy marhát egy esküvői lakomához. Ezeket mégis kommunistának tekinthetjük, ha az igényt szükség esetén bármikor érvényesíthetik. Hasonlóképpen vannak olyan csoportok, amelyeken belül minden tag szükség esetén korlátlanul támaszthat ilyen típusú igényeket: kölcsönös segítségnyújtási társaságok, kölcsönös biztosítási egyesületek és hasonlók. A modern biztosítótársaságok ironikus módon egy alapvetően kommunista elv profit célú átalakításai. Végül minden önszerveződő társadalmi csoport, a vállalatoktól a futballklubokon át a vallási testvériségekig, rendelkezik saját szabályokkal arról, hogy milyen dolgokat kell megosztani, és hogy hogyan lehet a közös erőforrásokhoz hozzáférni.

Ez természetesen átnyúlik a közjavak kollektív kezeléséről szóló irodalomba, de fontos megjegyezni, hogy gyakran a társadalmi csoportok (kezdve a klánokkal, falvakkal vagy hasonlókkal) teljesen mesterséges szabályokat hoznak létre a kölcsönös kommunista függőség megteremtése érdekében. Az antropológusok például jól ismerik a csoport-rendszerek létezését, ahol egy közösség két részre oszlik, amelyeknek mindegyike a másikra kell támaszkodnia házak építésében, rituális szolgáltatások nyújtásában vagy egymás halottai eltemetésében, kizárólag akkor, amikor a másiknak szüksége van rá.

A kommunista viszonyok végtelen sokféleségben léteznek, de két közös jellemző mindig előtérbe kerül. Az első, hogy nem (anyagi) számításon alapulnak. Például egy irokéz faluban soha nem jutna eszébe egyik oldalnak sem panaszkodni, hogy ebben az évben hat halottat temettek el a másik oldalról, míg a másik oldal csak kettőt. Ez őrültség lenne. Amikor a számvetés ilyen őrültségnek tűnik, kommunizmusról van szó. Azért tűnik így, mert egyszer mindenki meghal, és a falu két oldala feltehetően mindig ott lesz, hogy eltemesse a másik halottjait, így a számvetés nyilvánvalóan értelmetlen. Ez hozza elő a második pontot: ellentétben a cserekereskedelemmel, ahol az adósságok azonnal vagy viszonylag rövid távon kegyenlíthetők, a kommunizmus az örökkévalóság feltételezésén alapul. Azokkal, akiket úgy kezelünk, mintha mindig léteznének, ahogy a társadalom is mindig létezni fog, kommunista módon viselkedhetünk még akkor is, ha (például anyáink esetében) intellektuális szinten tudjuk, hogy ez valójában nem igaz. Így az emberi kapcsolatokat három formába sorolhatjuk: kommunista kapcsolatok, hierarchikus kapcsolatok vagy cserekapcsolatok.

A csere a viszonosság elvén alapul, de ez azt jelenti, hogy vagy a kapcsolatok azonnal megszűnnek (mint a piacon, ahol azonnali fizetés történik), vagy késleltetve, amikor az ajándékot viszonozzák vagy az adósságot visszafizetik. A cserén alapuló emberi kapcsolatok természetüknél fogva ideiglenesek, legalábbis abban az értelemben egalitáriusak, hogy a fizetés megtörténtekor a két fél visszatér az egyenlő státuszba.
A hierarchia nem a kölcsönös csere elvén alapul, hanem inkább a precedens elvén: ha valaki ajándékot ad egy felsőbb vagy alacsonyabb rangú személynek, akkor valószínű, hogy hasonló körülmények között elvárják tőle, hogy ezt megismételje. A hierarchia csupán abban hasonlít a kommunizmusra, hogy állandónak tekinthető, és ezért általában nem jár számvetéssel; különbség, hogy a kommunizmus természetesen alapvetően egalitárius.

Ebből több radikális következtetés is levonható. Egyikkel zárnám. Ha elfogadjuk ezt a meghatározást, új perspektívából tekinthetünk a kapitalizmusra, mint a kommunizmus egyik szervezési formája. Bármely széles körben elterjedt gazdasági elvnek a kommunizmus szervezésének valamely módjának kell lennie, mivel az együttműködés és a társadalom alapvető viszonyaiban rejlő bizalom mindig az emberi gazdaság és társadalom alapeleme lesz. Azok számára, akik úgy gondolják, hogy a kapitalizmus rossz, sőt végső soron fenntarthatatlan módja a kommunizmus szervezésének, felmerül a kérdés: milyen lenne egy igazságosabb módja a kommunizmus szervezésének? Olyan, amely kifejezetten gátolná a kommunista viszonyok hierarchikus formákba való rendezését.

Okunk van azt hinni, hogy minél kreatívabb a munka formája, annál egalitáriusabbak lesznek az együttműködés formái. Tehát talán a legfontosabb kérdés az lehet, hogy hogyan hozhatnánk létre egalitáriusabb és kreatívabb formákat az emberi együttműködésnek, amelyek kevésbé hierarchikusak és elnyomóak, mint a jelenleg ismert formák?

További olvasnivaló: Blanc, L. (1839) L’Organisation du travail. Au Bureau de Nouveau Monde, Párizs. [Az első, aki kimondta: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”] Cohn, N. (1972) The Pursuit of the Millennium: Revolutionary Millenarians and Mystical Anarchists of the Middle Ages. Oxford University Press, New York. [Klasszikus, de kritikus megközelítés a középkori kommunista mozgalmakhoz] Dawson, D. (1992) Cities of the Gods: Communist Utopias in Greek Thought. Oxford University Press, Oxford. [Jó összefoglaló az ókori világról] Graeber, D. (2010) Debt: The First Five Thousand Years. Melville House, New York. [A mindennapi kommunizmus különböző megnyilvánulásairól lásd a 2. fejezetet] Invisible Committee, The (2004) Call. US Committee to Support the Tarnac 9, New York. [A „kommunizmus” mint kommunitarizmus kortárs újraértelmezése] Kropotkin, P. (1902) Mutual Aid: A Factor of Evolution. William Heinemann, London. [Klasszikus anarcho-kommunizmus, Kropotkin „kölcsönös segítségnyújtása” közel áll a „mindennapi kommunizmushoz”] Marx, K. és Engels, F. (1846 [1970]) A német ideológia. International Publishers, New York. Marx, K. és Engels, F. (1848 [1998]) A Kommunista Párt kiáltványa. Penguin, New York. Mauss, M. (1990 [1925]) Az ajándék: az archaikus társadalmakban az ajándékozás formája és oka. Routledge, London. [Mauss klasszikus esszéje bemutatja a „teljes viszonosság” fogalmát, amely kisbetűs kommunizmus] Morgan, L. H. (1965 [1881]) Az amerikai őslakosok házai és házi élete. University of Chicago Press, Chicago. [Befolyásos etnográfia a közösségi életről, különösen Engels számára] Nordhoff, C. (1875) The Communistic Societies of the United States. Harper and Brothers, New York. [Különösen jó a vallási társadalmokról] Priestland, D. (2006) The Red Flag: Communism and the Making of the Modern World. Allen Lane, London. [A legújabb tudományos történetírás alapműve] Testart, A. (1985) Le Com- munisme primitif. Maison des Sciences de l’Homme, Párizs. [A legjobb új kiadás a régimódi „primitív kommunizmusról”

fordította: Bertalan András Miklós

kiemelt kép: Jessica Perlstein ‘The Fifth Sacred Thing’

A Tetten korábban megjelent Graeber-Wangrow esszé itt: