Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Nemzeti Együtt-Nem Működés Rendszere Felé II.

Európa! Európa! – zengi a tömeg, ki tudja hányadszorra. Futball-rigmus humor kíséri a menetetet, egyre fáradtabban, bár még páran próbálkoznak azzal, hogy saját üzeneteiket a „tüntető-twitteren” keresztül megskandáltassák: megtapsoljuk magunkat, de az egész élmény disszonáns. Menetelünk az üres kormányzati épületek és boltok között. Néhány csoport próbálkozik azzal, hogy irányt adjon a tömegnek – így kötünk ki megint az Oktogonon, ahol a tétlenségbe olvad a közeli boltosok és az éjszakai utazóközönség frusztrációja.

Pedig amikor összegyűltünk, még volt egyfajta eufória, egy érzés, hogy most együtt vagyunk, hogy most tehetünk valamit, hogy most majd megmutatjuk: de az este végére fáradtak és céltalanok vagyunk, egymás közt szidjuk a beszélőket vagy a zenei kínálatot (vagy beszédek híján: hogy miért csak zene volt). A sajtóban még megnézzük, hogy mennyien voltunk, rajta vagyunk-e a képeken, sorra állítják át emberek a profilképeiket, majd a következő eseményen már ennyien se leszünk, míg az egész eseménysor vagy az ebből elstartoló kezdeményezés idővel érdektelenségbe fullad.

Ennek a jelenségnek az elméleti hátteréről szólt részben az előző cikk, (de ajánlom a témában még Éber Márkot, Krasznahorkai Emmát és Pap Szilárd Istvánt), viszont érdemes szót ejteni a tüntetésről, mint jelenségről és funkcióról, mert ebből felvázolható, hogy a következő években milyen lehetőségeink vannak az ellenállásra.

Az elmúlt években megszokott tömegjelenetek mind a szokott formulát követték:

  1. a kormány bejelent valamit, ami ellenérzést vált ki a sajtóban, ellenzékben és a közvélemény egy részében,
  2. valaki bejelent egy demonstrációt facebookon
  3. összegyűlünk, tüntetünk, meghallgatjuk a beszédeket, hazamegyünk
  4. nem igazán történik semmi (a Netadó pedig a hülye kivétel, ami erősíti a szabályt, nem pedig az etalon)

Ez az ismétlődő jelenet csak úgy lett mérhetővé, hogy hányan jelentek meg: de a hatalom láthatólag akárhány embert képes ignorálni. Ez részben ahhoz vezetett, hogy a tavalyi diskurzus egy részét az erőszakmentesség kérdése ölelte fel – tévesen, hisz ami ezeket összeköti, az a tüntetések szerepének egy téves megfogalmazása.

Nem feltétlen egyéni hibákról van szó persze – amennyire a magyar közvélemény értesül a világszerte lezajló tüntetésekről, azok általában mind a „jó nép” vs. „gonosz satrapa” felosztásban történtek, sokszor függetlenül a kontextustól, azt az illúziót keltve (és kergetve), hogy az elégséges mennyiségű, és fotókon jól prezentálható tömeg formája elég a Jó győzelmének lényegéhez.

Viszont a tüntetések lényegi funkciója a politikai mozgástérben az az, hogy a cselekvőképtelen egyén átlényegüljön az aktus által cselekvőképes politikai tömeggé.

S ez az a kritérium, ami csak mérsékelten tudott érvényesülni az elmúlt években, többnyire a szakpolitikai mozgalmak mentén – amelyek pont azzal, hogy szakpolitikai kérdéssé szűkítették saját ambícióikat, nem voltak képesek arra, hogy a rajtuk túlmutató, rendszerrel szembeni ellenérzéseket igazi politikai potenciállá alakítsák.

Mindennek csak tünete az, amit mi szolidarítás-hiánynak, osztályvakságnak, stb. érzékelünk.

Amikor azokról a tömegjelenetekről beszélünk, amelyek másutt rendszert váltanak, vagy a saját történelmünk példáit nézzük (közismereti szinten), akkor csak a felszínt látjuk, a mögöttes tartalmat nem. Ebből fakad az az értelmezés, hogy elég a felszín formáját letükrözni, amely majd magával hozza a lényeget, noha az ok-okozat a valóságban fordítva van (s ha valaki olvasta a tavaly óta sokat citált Popovics könyvet, akkor annak is ez a központi üzenete).

A forma mögötti lényeg viszont abban áll, hogy a társadalmat alkotó egyének (és aktorok) rövidtávú érdekeit hogyan egyeztetjük össze a hosszútávú érdekeikkel, mi az a megalapozó munka, ami ezt az érdekellentétet tömeges cselekedetekben képes feloldani. Ezen az ellentmondáson keresztül meg tudjuk fogni nem csak azt, hogy a NER hatalma miben lényegül, de azt is, hogy hogyan vezet belőle a kiút.

Fortélyos félelem igazgat

A lecsúszófélben lévő társadalom csapdája a következő: pillanatnyi érdekem azt kívánja, hogy jelenlegi pozíciómat megőrizzem és lejjebb ne csússzak, hosszú távú érdekem pedig azt, hogy ennél feljebb jussak. A csúszás pontosan azt jelenti, hogy az erőmet megkapaszkodással töltöm, nem pedig a feljebb jutással – s azt is, hogy vannak olyan mozdulatok, amik egyenesen a zuhanáshoz vezetnének, tehát nem tehetem meg őket.

Ez a logika határozza meg a politikai cselekvés lehetséges irányait. Ahol például gyengék a munkajogok és magas a munkanélküliség, ott a pillanatnyi érdekem és a hosszútávú érdekem közötti ellentét feloldását a jelen – akár rossz – helyzetembe való beletörődés fogja jelenteni, hisz a lázadás bármilyen formája számomra a biztos zuhanással lesz egyenértékű.

A Fidesz 2010-es győzelméhez az vezetett, hogy ígéretet tettek arra, hogy az akkori szabadesés állapotát megszüntetik. Mára a hatalmukat az szavatolja, hogy a szabadesés- és a felemelkedés szabályait ők szabják meg.

Ez tetten érhető első sorban az állami munkahelyek kiosztásának és megvonásának logikájában, az állami megbízások rendszerében, a kegyek gyakorlásában és megvonásában – röviden, a gazdasági térben.

Hatalmuk aszerint bővül, amennyire sikeresen folytatják a lojális burzsoázia megteremtését, amit leginkább kisajátításként lehetne jellemezni.

Hont tézisét az új kétharmad kapcsán beilleszthetjük ebbe a logikába: amennyiben gazdaságilag függök a Fidesz kormánytól, úgy érdekem, hogy rájuk szavazzak, hisz a megélhetésemet veszélyeztetem. Hasonlóan: a Fidesz ellen lépni politikailag veszélyezteti az érdekeimet, tehát ha nem is értek velük egyet, inkább passzív maradok.

Ha ezzel a szemüveggel nézzük az elmúlt nyolc év ellenzéki mozgásait, akkor el is érkeztünk a sikertelenség megfejtéséhez. Bár hiába álltak fel sokszor olyan emberek, akik a direkt elnyomás ellen léptek volna valamilyen szinten, a direkt függőségi viszonyban nem lévő középosztály próbálta ezeket a mozgalmakat úgy galvanizálni, hogy morális kérdéssé tette ezeket a küzdelmeket.

Azaz: az egészségügy rossz, tehát a reform jó. Az oktatás rossz, tehát a reform jó. A közpénzekkel való bánásmód rossz, tehát a reform jó.

Ezekhez a küzdelmekhez csatlakozni: jó. Hallgatni róluk: rossz.

De ezek a megfogalmazások semmit nem tettek azért, hogy a pillanatnyi-hosszútávú ellentétet feloldják. A rendszer ezzel szemben nem maradt rest: minden szinten elkezdte vegzálni azokat, akiket a keze elért – ami a tizenöt perc hírnév lejártával kevés vígaszt nyújtott, de pláne nem lett invitáló mások számára.

Máshogy szólva: akik feljebb álltak a cselekvési képesség létráján, azok elrúgták azt a létrát, amin a többiek felmászhattak volna, ahelyett, hogy újabb létrákat próbáltak volna letenni. És tették (tettük) mindezt legjobb szándékai(n)k szerint!

Mindeközben a Fidesz csak annyit tett, hogy ahogy tágult a velük szemben táplált ellenérzés, ami összejöhetett volna a pillanatnyi és a hosszútávú érdekek kapcsolódásában is, azt hazudta: ha nem mi, akkor a migránsok általi nemzethalál. Ez, meg a kisajátított birodalmuk befolyása elégséges volt ahhoz, hogy az újabb kétharmadban összpontosuljon. Ahogy Ámon Kata már rátapintott: mint az abúzív férj, akinek két üzenete van csupán:

„Megszoksz vagy megszöksz”
„Nekem hiszel, vagy a saját szemednek?!”

Az ellenzéknek nem az volt a feladata ebben a felosztásban, hogy ennél jobb ajánlattal terelje egy X felé a népesség nagyobb részét: hanem az, hogy olyan politikát alkosson, ami ellentéte a jelenlegi nyugalmi állapotnak, de nem az ezelőtti, Fideszt hatalomba segítő káoszon nyugszik, amikor a parlamenti demokrácia semmi kontrollt sem jelentett a mindennapi életünk felett.

Azért a víz az úr

Az előző cikkben nyitva hagytam azt a kérdést, hogy mi lesz a politikai ágens, ami ezt az áldatlan állapotot majd feloldja.

A válasz az, hogy mi mindannyian. Mert azok a szereplők, akiknek elviekben ez lenne a dolguk, jelenleg vagy megbízhatatlanok, vagy még létre se jöttek.

A kérdés viszont nem megoldhatatlan. Létezik egy olyan alku, amiben még ki tudunk jönni ebből a válságból. Tudunk úgy gondolkodni a politikáról, hogy mi az, ami a közös, hosszútávú érdekünk, és akármekkora a médiafölény, meg tudjuk alkotni azokat a fórumokat és cselekményeket, hogy ezekről a kérdésekről beszéljünk. Nyíltan, a nyilvánosság minél nagyobb részét bevonva, elszakadva a szimbolikus ügyektől és áttérve az életünket valójában meghatározó frontvonalakra – de elszakítva őket a szakpolitikai gettók világától, felismerve, hogy ezek a harcok a Közös Ügyeink, szemben velük pedig ott állnak a kisajátítások magánügyei.

A gazdasági kisajátítás elleni harc az, amire az oktatás, az egészségügy, a föld, a munkavállalói jogok, a támogatások rendszere, a nyugdíj, a lakhatás felhúzható a mindennapi élet talajára: az a keret, amin keresztül láthatóvá válik, hogy itt egy érdekcsoport gazdagodik a többiek kárára.

Ebben a felosztásban a tömegjelenet csak egy eszköz a sok közül: a harcok több fronton, más eszközökkel dúlnak, s ezen részküzdelmek összpontosulnak időről időre megerősítés és nyomásgyakorlás céljából a Nagy Tüntetésen, amíg a kis hullámok elsöprő árrá nem alakulnak.

Ez egy olyan építkező paradigma, ami merőleges ellentéte annak, amire a Fidesz a sikerét helyezi. „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” mondják. Hát feleljük mi, hogy „Aki nincs ellenünk, az velünk van!”. Hogy ez épp milyen formákat fog ölteni, az mindegy – amíg távol tartja magát a túl gyorsan, túl nagyot akarás és a virtuális politika csapdájától.

A végcél ebben ugyanis nem az, hogy parlamenti választáson valami párt megragadja a hatalmat. A végcél maga a folyamat, egy olyan kultúra megteremtése, ami egyensúlyban tartja az egyének rövid- és hosszútávú érdekeit létezése és ereje folytán. Valami olyan mozgalom, ami több mindennél, és képes sakkban tartani a hatalmat azzal, hogy közreműködését bármikor megvonhatja.

Ennek az eljövendőnek a közös gyakorlásával nyernek majd értelmet a tömegjelenetek: ahol megélt szabadságunk nem szimbolikus, hanem valóságos lesz. Nem a nép él a kormányzók kegyéből, hanem fordítva.

S majd ha legközelebb azt mondják, „Megszoksz, vagy megszöksz!”, mi majd így felelhetünk:

„Reform, vagy forradalom!”

Olvass tovább!