Az előző cikkekben arra próbáltam rámutatni, hogy az eddigi ellenzéki politika és parlamenten kívüli aktivizmus miért nem volt képes meghajlítani a NER-t. A mostaniban javasolnék egy alternatív működési modellt, ami talán kivezethet bennünket ebből a csapdából, és megvalósítja azt az eljövendő mozgalmat, ami lebonthatja ezt a rendszert.

Ennek érdekében érdemes elgondolkodnunk egy pillanatra azon, hogy mi is a társadalom, és hogy végső soron hogyan is jön létre körülöttünk a valóság, mert ez adhat nekünk egy térképet arról, hogy merre is van az előre.

Minden reggel felkelünk, munkába utazunk, robotolunk nyolc-tíz órát, hazautazunk vagy elmegyünk szórakozni (ha van hova és megtehetjük), TV-t nézünk, rádiót hallgatunk, folyamatosan pörgetjük a készülékeinken a különböző feedeket, kommentelünk, gondolkodunk és alszunk.

Alapjáraton ez a tevékenység az, ami egymással összefonódva megteremti azt a hatalmas gépezetet, amit társadalomnak nevezünk. A politika nem más, mint annak a megszabása, hogy ebben a gépezetben milyen játékszabályok érvényesülnek: milyen tevékenységet lehet folytatni, miért jár büntetés, miért jár jutalom, mire ad az állam és mire nem. Ez a szabályrendszer az, ami aztán visszahat az alaptevékenységre, a munkahelyeinkre, a munkába járásra, a költözésre, hogy hol-mennyit lehetünk, mit tehetünk és mit nem.

Az egyének aztán a saját vágyaikat és érdekeiket próbálják ezen kereteken belül érvényesíteni.

Hagyományosan a liberális demokráciában ezeknek a játékszabályoknak a meghatározása a politika terepe, amelyért pártok versengenek és küzdenek: a politika a legtöbb embertől ily módon távol van, azt egy spéci, reprezentációs réteg végzi, az egyén pedig ezzel a világgal a virtualitásban találkozik.

A 2010-ig tartó időszak jellemzően arról szólt, hogy a politika megpróbált kivonulni a gazdasági kérdésekből, azt alárendelve a versenyképességi követelések és a piaci logika hideg törvényeinek. A NER erre szült választ azzal, hogy a kisajátítás érdekében a politikát alárándelte a saját- és a német gazdasági érdekeinek.

Az elmúlt évek ellenzéki tüntetéseinek és működésének disszonanciája abból fakad, hogy mintha nem reagált volna érdemben arra a tényre, hogy itt egy vaskos játékszabály-átírás történt. Sorozatosan olyan akciók, események és narratívák törtek elő, amely a politikai virtualitásban értelmezhető csak – abban a világban, ahol különböző nézőpontok beszélő fejek formájában versenyeznek a jobb pozíciókért, és ezen keresztül kívánták befolyásolni a politikát.

Április nyolcadikán azonban végleg kiderült, hogy ez egyenértékű azzal, mint amikor az ember egy csalóval szemben próbál nyerni Monopolyban.

Mindeközben a gépezet ezernyi helyen kezd összeomlani, ami az egészségügy szükségtelen halálozásain, az oktatás teljesítményén, a szegények büntetésén keresztül érzékelteti magát. Az ezekre adott válaszok, a politikamentes politikai mozgalmak, civil szerveződések pedig csak arra voltak képesek, hogy ebben a virtualitásban a felháborodást fokozzák, de a politikára magára kevés hatással bírtak – hisz megszűnt annak a lehetősége, hogy a gépezetet a korábbi játékszabályok alapján irányváltásra bírjuk.

A nyerő mozdulat ebben a helyzetben nem az, ha újra és újra dobunk a kockánkkal, amíg bele nem menetelünk a végbe. Az egyik szelep kétség kívül a lelépés, az emigráció.

A másik pedig az, ha felborítjuk az asztalt.

De hogy?

Ha ezzel a szemmel vizsgáljuk a különböző rezsimváltásokat világszerte, akkor világossá válnak olyan elemek, amelyek láthatatlanok maradtak a virtuális politikai értelmező-keret számára. Amikor egy rezsimet megbuktatnak, az nem pusztán az utcai számok alapján dől el, hanem azért, mert a társadalmi gépezet jelentős része beakaszt egyszerre: megszünteti önmaga újratermelését, amíg a követelései nem teljesülnek.

A tömegjelenet ebben egy fegyver, egy kitartott harc eszköze, egy nagy koalíciós munka eredménye, amiben sok ember egyszerre, egy irányba mozdul, a pillanat, amikor a valóság visszatér a politikába (és a politika visszatér a valóságba): a forradalom.

A józsefvárosi időközi választás alapján úgy tűnik, hogy az ellenzék még mindig nem érti (vagy nem akarja érteni) a helyzet súlyát, így kétséges, hogy tőlük számíthatunk-e bármire ebben a tekintetben. A civil szervezetek lényegüknél fogva nem erre a tevékenységre hivatottak, s hamarosan úgy is kivezetésre kerülnek.

A nagy beakasztás feltételeit tehát nekünk, az embereknek kell megteremtenünk. A jó hír pedig az, hogy a munka már elkezdődött.

Ahhoz, hogy elképzeljük ezt az új típusú működést, tovább kell vizsgálnunk azt a mechanizmust, ami a spontán létrejöttét gátolja. A társadalmi gépezet és a virtuális párja ugyanis együttesen tartja magát a pályán. A politika úgy tud a virtualitás foglya maradni, hogy számtalan depolitizált területbe van becsatornázva az életünk: nincs helye politikának a munkahelyen, a szórakozóhelyen, a közterületen, a könnyű zenében és a filmes kultúrában. Ezen az se segít, hogy megmaradhat még pár ficak, ahol elvileg fogyasztható rendszerkritika megjelenik, hisz a virtualitásba ragadt politikában ezek az elemek az ellenzékiséget fogyasztói identitássá redukálják csupán.

S mivel jelenleg úgy tűnik, hogy a politikát egy specializált, reprezentatív réteg működteti, ami aztán a virtualitáson keresztül értelmezi a helyzetünket (sokszor rossz narratívák alapján), a csapda teljes, kitörni belőle pedig úgy tetszik: lehetetlen.

De a NER kiteljesedése megteremtette a saját felszámolásának feltételeit – nekünk csak annyi a dolgunk, hogy észrevegyük a réseket, és azokon keresztül kezdjük a támadást.

Ugyanis legkésőbb a tavalyi CEU tüntetések óta a társadalomnak egy jelentős része átpolitizálódott: a választás után pedig puskaporos a hangulat. A befagyott felszín és az üres utcák alatt beindult a mocorgás, a virtualitásban ennek párjaként most már ezernyi kisebb-nagyobb csoportban országszerte összpontosítják az emberek figyelmüket a politikára. Az igény, hogy tegyünk valamit, felgyülemlett: a rekordszámú szavazat is ezt mutatja, hiába tűnik úgy, hogy elfecséreltük az energiát a pártokra.

Akkor csináljuk meg nélkülük.

Nem kell arra várnunk, hogy majd valaki megjelenik és nagybejelent egy mozgalmat. Elég az felismerés egy kritikus méretű tömegben, hogy hosszú távú érdekünk az, hogy leváltsuk ezt a rendszert. Ahhoz azonban, hogy ez a felismerés tetteké érjen, hosszú vitákat kell lefolytatnunk arról, hogy milyennek is szeretnénk a gépezet játékszabályait utána.

S bár korábban ezt a vitát elvileg pártok formájában le lehetett folytatni a közéletben, mára nyilvánvaló, hogy ez a lehetőség nem áll fenn. Hasonlóan: a virtualitásban egymás irányába hajigált mondandók és véleménycikkek is kevesek ahhoz, hogy galvanizálják a rendszerkritikus tömeget.

Csinálj magad politikát(DIY)!

Ki kell szabadítanunk első sorban a virtualitásból a politikánkat. Megtehetjük ezt egyénenként is, de sokkal egyszerűbb csapatban: a kritikus tömeg alappilléreit baráti társaságok alkotják. Amint az elhatározás a cselekvésre megérik, úgy az eszközök széles palettája áll rendelkezésre. Tekinthetjük a Kétfarkúakat vagy a Slejmet és az abból kinőtt KOM-ot ennek az új mozgalmiságnak a prototípusainak – utcai akciók és internetes jelenlét kombinációjával formálni a politikai diskurzust.

A virtuális térben de a saját közegünkben is jól látható, hogy kritikus csoportosulások léteznek. Ezek egyelőre virtuálisan és fizikailag sem jutnak tovább annál, hogy a kocsmában szidják a rezsimet – noha pl. a választás alatt össznépi sport lett a Soros-plakátok spontán rongálásából.

Ezt a táptalajt és ezt a fajta lendületet kell átformálni apró, politikai cselekvő aktorokká – tudatosodni, tanulni és dolgozni egy olyan világban, ahol a pártok nem részei többé az eszköztárnak.

Nevezzük ezt részmunkaidős aktivizmusnak, amelyben a közös életünk egy részét legalábbis delegáljuk a közös politikai cselekvés terébe – magunktól, magunknak.

Erősítésre is számíthatunk: itthon hagyományosan mindig van egy réteg, akik kezdeményezésre képesek és hajlandóak. Korábbi években ezek a kezdeményezések be tudtak csatornázódni különböző kulturális tevékenységekbe és kisebb-nagyobb üzletekbe, de a Nemzeti Bekerítések Rendszerében ezek a terek beszűkülnek, és ennek az energiának másfelé kell majd tartania.

Természetesen nem mindenkinek fog ez kézre állni (vagy lesz rá lehetősége), és nem kell mindenkinek mindent csinálni. De a Youtube influencerek korában minden eddiginél könnyebb a nyilvánosságot megragadni, és a NER paranoiás állapota miatt a legkisebb csínyek is csúcsra járathatóak.

Tovább kell lépni azonban az infantilizmusnál, mert így lesz esélyünk arra, hogy nálunk legyen a narratíva, a rendszer lényegi kritikája, amely képes a harcba többeket bevonzani. Most úgy tűnik, hogy apátia uralkodik, mert egyedül senki nem mer kilépni: de amint elindul a sor, az emberek felbátorodnak.

Hányszor, de hányszor érezzük most úgy egy-egy ügy hallatán, hogy valakinek csinálnia kéne valamit, és mégsem történik semmi? Ez az ál-apátia: a közeg nincs megszervezve a reakcióra, nincs benne a „reflexekben”.

Ezen baráti körök több módon tudnak beleállni a harcba. Változó, hogy hol, ki, mennyire érzi a bőrén a rendszer nyomását, hogy hol tudja vele szemben felvenni a küzdelmet – tudásunk és helyzetfelismerésünk eltérő. Nem minden ellenállás lesz látványos – hisz sok olyan eset lesz, ahol a nyilvánosság egyenlő a biztos halállal – de tudunk egymásnak segíteni. Szolidarításból csatlakozhatunk meglévő küzdelmekhez, plakátolhatunk, agitálhatunk, emellett számos más módon találkozhatunk.

Bízom az olvasóban, hogy e tekintetben még nálam is kreatívabb lesz. Közös harcunk ott ér össze, hogy bár mindannyian a saját részünkről (annak minden sajátosságával) kezdjük, hosszú távon találkozunk a Másik Rendszer kapujában: a köztes állomásokat pedig közösen tudjuk majd meghatározni.

A rend kedvéért: szinte minden létező aktivizmus és mozgalom hasonló alapokról indult, hogy hasonlóan gondolkodó emberek összegyűlnek tenni valamit valami olyan ellen, ami zavarja őket.

Ami most következne, az annyiban új, hogy ezzel a speciális tudással nem feltétlen rendelkező embereknek kell bevonódnia és elsajátítania (mi több, kitalálnia!) a szükséges tudást és gyakorlatot, ami minket ebből a rendszerből kivezet.

Természetesen a megfelelő pillanatban az eddigiek élő emlékezete testben-lélekben elő fog majd kerülni.

S ha már nem férünk be a klasszikus mozgalmi helyekbe, akkor elkezdhetjük újrapolitizálni a depolitizált tereket: a virtuális rendszerellenességet valóságosba fordítva.

Hogy mik lesznek a fő témák, amik koordinálni tudják majd ezeket a mozgolódásokat, egyelőre nem látszik biztosra – jelölt mindenesetre van bőven, ha a kisajátítás logikájából fakadó folyamatos katasztrófákat nézzük.

A lényeg az, hogy szét tudjuk feszíteni a NER legnagyobb hazugságait annak ellenére is, hogy a médiafölény az ő kezükben van. Nem elég rámutatni, hogy miben hazudnak, azt is meg kell mutatnunk, hogy miért, kiknek az érdekében hazudnak.

Ez az új, rendszerváltó populizmus lehetősége: hogy közösen kódoljuk át a mindennapokban tapasztaltat olyan ideákká és szimbólumokká, amik alatt közösségé formálódhatunk.

Hogy a „korrupció-Európa” üres kettősége helyett egy új kettőséget azonosítsunk, amelyben a választás magától értetődő.

Addig marad a hullámzás. Kisebb-nagyobb módokon zavart kelteni a mindennapok működésében, így jelezve egymás felé, hogy egyre többen vagyunk. Kiépíteni a kommunikációs csatornáinkat, folyamatosan vitázni és tanulni a helyzetünkről, hogy hol vannak a rendszernek a gyenge pontjai és hol tudunk rá nyomást kifejteni. Ahogy nő az erőnk, úgy tudunk nagyobb és nagyobb ütéseket bevinni majd a NER-nek.

Ebből a munkából fakadhat ki az a felszabadulás, amivel a porba dönthetjük ezt a rezsimet: ezzel szervezhetjük meg a kiskoalíciók nagykoalícióját, ami képes végre hajtani a rendszerváltó követelések érdekében a nagy beakasztást.

Nem minden lesz látványos tüntetés: ezer és egy módja van az ellenállásnak. Tanulni pedig szabad: nem csak külföldi példákból, de a gazdag magyar történelemből is.

Mindez nem lehetetlen, és már nem is egészen ábránd. Sokan olvassák most ezt olyanok, akik értik és megélik a fentieket valamilyen részben.

A többiekhez szólok, hogy a mozgalom már megkezdődött, s csak egy döntés kérdése, hogy belépsz-e.

Amazok meg kergessenek csak délibábot a virtualitásban.