Csak idő kérdése, és lesznek radikális válaszok, minél elkeseredettebb a közeg, annál hamarabb. Én ezt nem bánnám.
– Nun András, UH Fest

Még fel se mondta esküjét Sára Botond, a 8. kerület új polgármestere, már meg is írta a kerületi lap, hogy a Corvin Clubot és az Aurórát bezáratják. Mondjuk hivatalos értesítést ezeddig nem küldtek az ítélethez, a revolver-sajtó már örömködik, így egész érdekes és húsbavágó élt adva annak, ahogy a jobboldal ezt a kulturkampfot vívni kívánja.

A felháborodás egy dolog, az ellenállás még hiányzik – hiába kezdődött meg a Tranzit blogon is egy hosszú tapogatózás arról, hogy mivel is állunk szemben, és mit is szeretnénk helyette.

A választás kapcsán kitört jobboldali tülekedés is ebben a keretben nyer értelmet: mert egy kulturát is el lehet lopni, ameddig sikeresen van lezüllesztve pusztán fogyasztási aktussá.

Így amikor a jobboldaliak egymást gyepálják és államilag fenntartott intézményeket és vezetőiket kritizálják, hogy szájuk ízének nem megfelelő tartalmat állítanak elő, az sem szól másról, mint az állami kifizetőhelyekért folytatott pozícióharcokról – jön a válság, sok az éhes száj, na, fizessük már meg a lojalitást, ha már kijelöltük vezérelvnek.

Hogy mások kárára történik mindez – ízlésvita.

Amikor viszont a független, alternatív kultúráról beszélünk és azok színtereiről, az más.

Az családi ügy.

Dzsentrifikáció: se kultúra, se ellenállás

Magyarország régiós turizmus-nagyhatalom, különösen Budapest. Ide vezetett a „romkocsma-boom”: de kellett hozzá a magyar kreatív osztály, akik ezeket az omladozó épületeket megtöltötték tartalommal, programokkal, művészettel, akik életre keltették a holtakat, válság ide, válság oda, amitől pezsgővé vált a város.

De az eredeti Tűzraktár-sztoriban minden benne van: ahol a művészeket kipaterolták a vendéglátosok, miután teljesítették a dolgukat (azaz: belakták a teret, hellyé tették és odavonzották az embereket), most is ez történik, csak sokkal nagyobb léptékben.

Nem alábecsülendő dolog ez, nem is akárkik pályáznak a kisajátítására. A turizmus részéről személyesen Orbán Ráhel, az ingatlanok részéről pedig maga Tiborcz „FCKNG” István.

Mert az új TTT rendszerben az állam, a törvények és a karhatalom nem politikai alapon végzi az elnyomást, csupán menedzseli a pénzmozgások végcéljait.

Lehet egy hely vagy rendezvény akármilyen vad vagy rendszerkritikus, addig megtűri a hatalom, ameddig hozzájárul ahhoz, hogy egy környék felvirágozzon. Ahol sok a kihasználatlan terület, ott még támogatja is a kezdeményezéseket – nyiss csak kávézót, könyvesboltot, kézműves-akármicsodát, mindent lehet, ameddig hozzájárul ahhoz, hogy a környék értékesebbé, vonzóbbá válljon.

Adott esetben maga az állam katalizálja ezeket a folyamatokat: erről szól a Liget-project, erről szól a nyugati mellett épülő „smart city” beruházás is.

Amint a fejlettségi állapot megfelelő, ami könnyen mérhető nem csak a környék ingatlanainak árain, hanem a „jattok” mértékén, jön a tiltási szakasz. Ez vagy törvénymódosítással történik, vagy elég hozzá az, hogy a senki által be nem tartott törvényeket megfelelő helyeken betartassuk, és erre hivatkozva lehetetlenítsünk el helyeket (és embereket).

Jöhet a tulaj (és max. profilváltás). Hát lesz belőle szálloda, mindegy.

Ezután az egész ciklus kezdődik előről, egy külső kerületben, ahol ez még megfizethető.

Ahogy a Tűzraktér és a Szimpla után megjelentek a franchise-romkocsmák, úgy alakul át a város is: üres formák, melyeket megesz a turizmus, ahogy az egekbe szöknek az ingatlan- és az egyéb árak, mi pedig mehetünk, ahova akarunk.

Ez ellen pedig nem fog segíteni az, ha ugyanazt csináljuk, amit eddig.

Túlélési stratégiák most is vannak – a visszavonulás, meglapulás, kialkudás terepe ez, ahol egyensúlyozunk a tűrt-tiltott kategóriák között, néha megülve egy-egy támogatott hullámot.

De amíg ezt a politika által segített kisajátítást nem látjuk és kezeljük egészében, amíg elválasztva tartjuk a lakhatási harcot, a turizmus elleni tiltakozást, a helybezárásokat, addig a hatalom ki tud minket játszani egymás ellen. Nem itt élő emberekként lépünk fel, hanem egymás ellenében, mint Lakó, Vevő, Eladó, Bulizó, Hajléktalan, Bérlő, Főbérlő, Tulajdonos, Zenész, Művész, stb.

A végén pedig lenyúlják az egészet, minket meg kiraknak.

Ehhez kapcsolódóan: a grúzok is úgy tudták leváltani a belügyminisztert, hogy náluk az alternatív kultúra és a hatalom drogpolitikája összefonódott egy közös politikai üggyé. Ehhez kellettek nem csak az aktivisták, hanem a helyek is, no meg a közös közösségük, akik ebben a speciális helyzetben egységes frontot tudtak és tudnak képezni a hatalommal szemben, lefedve minden részkérdését.

Nálunk minden darabja a puzzlenak már megvan: egyedül az hiányzik, hogy egy új, radikális képet rakjunk ki belőle.

Erről beszélni mindenesetre sajnos ismét aktuális.

A kérdés csak az, hogy az akarat megvan-e hozzá, vagy maradunk az egyéni lavírozások és alkuk világában, miközben egyre kevesebb veszteni valónk marad.