Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A mozgalom, ami összerakja önmagát: az autonómia

A minap Kiss Lili tollából megjelent beszámoló, a „Művésznek mentem, idegen lettem” utóélete eddig az egyik legszebb dolog, amihez volt szerencsém.

Nem tudom, hogy annak lett-e szánva, de felért egy jól időzített taktikai beavatkozással a jelenbe: „az igazság kimondása, mint felszabadító, forradalmi tett”, olyan beszélgetéseket generált és generál azzal, hogy megnevezett egy közös érzést, egy közös tapasztalatot, ami kimondatlanul sokak fejében-kebelében már ott lappangott, várva a pillanatra, hogy kiszabaduljon.

Szép példája annak, amit a mozgalmi hagyomány tudasító gyakorlatnak nevez, amelyben a mindennapi megélt tapasztalatainkon keresztül tudjuk kifejezni a rendszer kritikáját, s azzal, hogy „bedobjuk a közösbe” az érzéseinket, erőt tudunk kovácsolni a gyengeségeinkből.

Az eddigi utaink is kacskaringósak voltak: a sötétben tapogatózva, ki ki a maga területén, néha meggyújtva egy apró lángot, hogy megtaláljuk egymást, hasonlókat a hasonlókkal.

Miért írom ezt?

A cikk által katalizált beszélgetések túl mentek azon, hogy az abban fejtegetett, ellenünk dolgozó láthatatlan rendszerekkel kapcsolatos tapasztalataikat megosszák, és az egyéni túlélési stratégiákról kezdtek el beszélgetni. A cikket olvasva nekem is ez jutott elsőnek eszembe, de valaki más megírta előttem, hogy sok területen, nem csak a képzőművészetben a kézenfekvő stratégia: az underground.

Ha a fősodor (vagy az adott terület elitje) nem fogad be engem, mert láthatatlan akadályokat gördít elém, akkor idegennek érzem magamat: s hogy ne érezzem magamat idegennek, megteremtem a saját teremet, a saját otthonomat azokkal, akik az adott területen hozzám a leginkább hasonlítanak.

Ez igaz a politológusra ugyanúgy mint a filozófusra, a politikai szervezőre, a zenészekre, a helyüzemeltetőkre: és ennek a logikának az eredménye az a sokrétű kultúra, amit magunkénak tudhatunk. Ez a logika generálja: az elidegenedés érzésével szembeni harc.

Viszont az elidegenedés érzülete alatt ott van a materiális valóság, az anyagi erőforrások (pénz, idő, tér, hozzáférés, elérés, stb.) nagyon is valós problémája, ami döntően még mindig az adott terület elitjének kezében van. Ennek a rendelkezésre állása területtől függ, és a Fideszes kultúrharc meg az új „Tűrt, tiltott, támogatott” dzsentrifikációs rendszere végső soron ezen erőforrások agresszív kisajátításáról szólnak.

Ez a materiális erőforrás-kérdés azért fontos, mert az elidegenedés elleni egyéni, kisközösségi harcok pályáját behatárolta: legyen szó bármilyen területről, az erőforrásokért az adott területen kívántunk küzdeni. Ez logikus választásnak tűnik az adott pillanatban, hogy a szakterületet próbáljuk meg valamilyen irányba mozdítani, vagy egyszerűen csak tegyünk az elit fejére, és csináljuk meg a saját dolgunkat, magunknak: de az erőforrások döntő többsége mindig az elit birtokában lesznek, így ennek a stratégiának a növekedési potenciája keményen korlátozott.

Korlátozott, mert két út áll előtte: az első a professzionalizálódás, amely olyan kispolgári kompromisszumokat kíván meg, ami bármilyen radikális alapállást felvizez, vagy belefullad a tágabb közeg nihilizmusába. Ez utóbbi a sokszor érzékelt közöny, amit régóta hordunk magunkkal, TGM esszéje szerint már a rendszerváltó ellenzék korától: a „politikától megszabadított politikai közösség”.

Kiegyezés vagy kiégés a sorsa hát mindegyik ilyen kezdeményezésnek, azaz végső soron az elidegenedés győz: ezért érzékeljük ezeket a dolgokat hullámszerűen, kezdeményezések megélednek vagy elhalnak. Nincs viszont rendes „utánpótlás”, nincs igazi közös történelmünk, legfeljebb egyes kitartó emberek vagy „öregek” emlékezetén keresztül, így minden új hullám arra kényszerül, hogy magától találja fel a spanyol viaszt, amit már előtte kitaláltak-kipróbáltak.

Újra, és újra, őrjítő módon, miközben az erőforrásaink egyre apadnak, az elidegenedés pedig egyre többeket érint. A fogyó erőforrások pedig csak élezik köztünk is a küzdelmet, amíg egyre inkább ki nem üresedünk puszta szimbolikus harcokká a helyes elméletek, a trúság, pózerség, ruházat és látogatott intézmények mentén.

Ebben a helyzetben viszont azt látjuk, hogy a professzionalizálódás és a kiegyezés pályái is egyre inkább lezárulnak, ami meddővé teszi azt a vitát, hogy az adott területünk elitjein vagy közönyén keresztül próbáljunk meg közösségeket építeni.

Eltemették a szabad felsőoktatást a minap: temessük el akkor mi is ezeket a gyermekbetegségeket. „Győzzük le politikai gyengeségünket.”

Amitől számomra ez a vita kiemelten fontossá vált, az az, hogy megmutatta mit is látunk: sok kis apró patakot, amelyek egy irányba tartanak, különböző területeken, s tán most megérettek arra, hogy összeérjenek egy áradatba.

Mert csak így tudtuk megtalálni egymást. Külön-külön, a kiegyezés és a kiégés között, harcolva az adott terület láthatatlan gátjaival és a köztünk feszülő közönnyel, akiket különböző szögekből lehetetlennek tűnt meggyőzni: de az hívott minket életre, hogy ahogy az általános válság fokozódik, úgy látjuk egyre inkább ugyanazokat az arcokat a különböző részterületeinken. Úgy sűrösödnek az olyan találkák vadidegenekkel, akik elmondják neked, amit te mondani akartál neki.

Hasonló gondolkodású emberek hasonló helyzetben hasonló következtetésekre jutnak: az autonómia szervezőelve a szinkronicitás.

Ez léphet most egy új szakaszba, ha felismerjük, hogy nem csak a tapasztalataink és a nézőpontunk hasonló, hanem a konkrét anyagi érdekeink is, s velünk szemben a fenyegetés: egységes. Ha pedig erre a materiális igényre és közöss nézetrendszerre építjük az identitásunkat, amely víziójában mentes a nihilizmustól, gyakorlatában pedig nem tűr kispolgári kompromisszumokat, ha felismerjük egymásban a hasonlót, akkor halk lépteink dübörgéssé válnak.

Mert azok az erőforrások, amikre külön-külön szükségünk van, ott vannak a másiknál: és ha összedobjuk amink van, nem csak az érzéseinket, hanem a képességeinket, erőinket is, az indítja be azt a folyamatos áramlást, ami akkor is tovább él, ha mi már kilépünk belőle.

Az ugyanis már nem csak pár apró parázs a sötétben. Az egy erdőtűz, amit el kell taposni, hogy megszűnjön.

Az nem valami szocdem, demokratikus restaurációs kísérlet, nem egyszerű politikai gittegylet, hanem a forradalom izzó, radikális magja: egy élő, virágzó, önmagáért küzdő kultúra.

Sok munka lesz még előttünk barátaim, mire a napi mikéntjét ennek összerakjuk. De már az is felszabadító, hogy nem kell gúzsba kötnünk többé a nyelvünk, ha nem kell többé másokon keresztül egymáshoz suttognunk.

Olvass tovább!