Tegnap lezajlott az elmúlt hónapok legnagyobb megmozdulása a kormány politikája ellen. Nem volt összellenzéki, nem volt szimbolikus, hanem nagyon is anyagi volt, és a kohézióját nem Orbán Viktor gyűlölete, hanem a konkrét politikájának elutasítása adta.

Tüntettek a rabszolgatörvény ellen – szóltak a híradások. De csak tízezren, meg is érdemeljük, birka nép – emígy a kommentelők.

Saccra tízezer fő egy szombat délelőtt, egy szakpolitikainak keretezett, de azon bőven túlmutató megmozduláson.

De akkor igazoljuk a hiányzásokat, és válaszoljuk meg ezeket a kérdéseket.

Mert amit most látunk, az az elmozdulás a középosztálybeli mozgalmak impotenciájától, de ezzel új terepen találjuk magunkat, új problémákkal, ami a létező dolgozói rétegek megosztottságával és mobilizációs hiányosságaival kell kezdjen valamit.

A látványos, szimbolikus politika korszaka a felháborodás hajtotta tömegjelenetekkel egyelőre visszaszorul, hisz mint taktika végleg kimerült. A tanulsága az, hogy a tömegtüntetés valós szervezettség nélkül értelmetlen: de ez nem kell azt jelentse, hogy a politika önmagában értelmetlen.

Ez azt is jelenti, hogy történik egy szemléletváltás: kilépünk az aktivista- és képviseleti politika megszokott formáiból és kereteiből, azaz nem a mobilizálható rétegeket fogjuk be arra, hogy a náluk gyengébbeket képviseljék, hanem előlépünk úgy, hogy a saját érdekeinket képviseljük. A rabszolgatörvény elleni fellépés és a szolidarítás már ennek az előszele, amiért szükségképpen a legszervezettebb rétegek tudtak első körben belépni.

Kik hát azok, akik most még hiányoznak?

Ki az, aki nem ér rá szombaton szolidarítani?

A magyar szolgáltató szektor mérete négyszer akkora, mint az iparé. A boltosok, vendéglátósok, irodisták és speciális szolgáltatók hadserege szakszervezeti képviselettel jószerivel nem rendelkezik, magára pedig nem tekint osztályként, hisz anyagi és kulturális helyzetük eltérő, s egymással is jóformán csak mint fogyasztók- és szolgáltatók találkoznak. Ezen találkozások pedig döntően apolitikus tereken történnek, legyen az a bolt, szórakozóhely, a pihenés, szülői értekezlet vagy szakorvosi rendelő.

Amikor a tömegjelenetekre gondolunk, akkor őket láttuk felvonulni a szimbolikus felháborodás mentén: és amikor az ellenzéki pártok támogatottságának bezuhanásáról beszélünk, akkor az ő apátiájukat látjuk körvonalazódni. Számukra az élet legfontosabb kérdései nem kormányzati politikaként, hanem gazdasági folyamatokként jelennek meg: legyen szó az elvárt munkaórák számáról, a fizetés borítékba kapott részéről, az egyre növekvő árú de csökkenő színvonalú tömegközlekedésről, a magánegészségügy- és közegészségügy hozzáférhetőségéről, a lakhatás áráról, a turistaáradatról, a megszűnő közterületekről. S ami a gazdasági folyamatok része, az az élet rendje: ennek elviserésére pedig ott vannak a szabadidős tevékenységek az össznépi alkoholizmuson át a sporton keresztül a videójátékokig.

Pedig hát baloldali, rendszerkritikus szempontból teljesen nyilvánvalóan ezek valójában politikai kérdések, a kormány gazdaságpolitikájának eredményei, az annyit emlegetett korrupció- és kisajátítások érezhető nyomása, vagy adott esetben a szociálpolitika teljes hiánya: azaz nem az élet rendje, hanem az élet elviselhetetlensége.

Az ő követeléseik azonban nem lehetnek defenzívek, hisz jobbára nincs már mit megvédeni, képviselet nélkül pedig pláne nem is lehet: a törvénykezés technikai nyelvezete pedig éppoly idegen tőlük, mint amennyire a nagy elkötelezettséget kívánó mozgalmi tevékenység elérhetetlen számukra. Mindennek tetejében pedig a politika számukra a pártok és a civil szervezetek szimbolikus terében jelenik meg, mint választható opció, nem mint olyan tér, amibe maguk is cselekvőként beléphetnek: így jobb a békesség alapon nem is politizálnak a munkahelyen vagy a szabadidejükben.

Legfeljebb újságot olvasnak (ha még), és kommentelnek.

Az óriási kérdés és felelősség akkor pedig az, hogy ezeknek az embereknek hogy adjunk fegyvereket, hogy adjuk át az érdekérvényesítés gyakorlati tudását, és hogyan fogalmazzuk meg a követeléseinket és a harcainkat úgy, hogy azokat ők is magukénak érezzék, olyan formában, amire ők is rá tudnak csatlakozni: nem egyénileg, hanem szervezetten.

Nem lesz egyszerű, mert sokszor egymás számára is úgy jelennek meg ezek a csoportok, mint akik kölcsönös függésben és ellentétben állnak egymással, amellett hogy a napi politika végtelen számra gyártja számukra azokat az állításokat, amik mentén egymás torkának tudnak ugrani. Elég a vasárnapi boltbezárásra, a minimálbér-kérdéseire vagy a bulinegyedes konfliktusokra gondolni, s láthatóvá válik, hogy ezen csoportokat miként lehet könnyedén kijátszani egymás ellen. De már a rabszolgatörvény érvelésénél is ez a szempont jelent meg, hogy akik számára ez már a valóság, azok számára ez egy legalizált forma, egy kvázi engedmény, ami az adott dolgozói osztályon belül az egyéni érdekekre hivatkozva gátolja a csoportérdek menti rendeződést.

Annyi azonban bizonyos, hogy ez a réteg még talán soha a magyar történelem folyamán nem volt olyan erős alkupozícióban, mint most. Persze ezek még egyéni kiszolgáltatottságnak látszanak, ami az apátia velejárója: de a karácsonyi vásárlási hajrá alatt érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi kollektív hatalmunk van valójában. Ezt a világot a mi munkánk és a mi fogyasztásunk termeli, miközben mi egyre inkább idegenné leszünk benne: s ez az elidegenedés az, amit az egész rendszer ránktestál. Egyéni szociális probléma, amely fogyasztási hitelekkel és olcsó alkohollal oldható.

E helyett kell egy másik, kollektív választ adnunk, ami egyben politikai válasz is.

Nem lesz feltétlen látványos, és hosszú harc lesz, ameddig ezt a tudatosítási átalakítást véghez visszük. A témák mindenesetre jó szerével adottak, a szerveződés új formái pedig a szemünk előtt forrnak ki. Ha az elindult gócmozgások összetalálkoznak a most még apátia formájában jelentkező elégedetlenséggel, a politikai közösségek új formájában: az lélekben már felér egy rendszerváltással.

Akkor lehetnek majd megint tömegjelenetek, és nem lesz őket annyira egyszerű lesöpörni az asztalról.