Mit, miért: munkásmozgalom 2.0

„Felesleges ezeket a konfliktusokat mint olyanokat megsiratni, melyek káros helyzetet idéznek elő, melynek nem kellene fennállnia, és amelyik erőtlenné teszi a munkásokat. Ahogy gyakran rámutattak, a munkásosztály nem azért gyenge, mert megosztott; ellenkezőleg, azért megosztott, mert gyenge. És a munkásosztálynak azért kell új utakat keresnie, mert az ellenségnek olyan ereje van, hogy a régi módszerek hatástalanok. A munkásosztály nem fogja ezeket az utakat varázslattal bebiztosítani magának, hanem csak nagy erőfeszítés, mély elmélkedés, eltérő vélemények ütközése és szenvedélyes eszmék konfliktusa révén. Ráhárul a feladat, hogy megtalálja saját útját, és éppen ebben van a belső különbségek és konfliktusok raison detre-je. Rákényszerül, hogy lemondjon az elavult eszmékről és a régi agyrémekről, és ez feladatának valódi nehézsége, mely oly nagy viszályokat szül.”
Anton Pannekoek – Párt és munkásosztály (1936) RészegHajó ford.

Sokat gondolok azokra az emberekre, akiket a téli megmozdulások után, vagy az elmúlt két-három évben nem sikerült bevonni az úgymond „mozgalmi munkába”. Jellemzően dolgozók, sokuk házas korba ér, felnőtt emberek meglévő hobbikkal és kikapcsolódással. Gyűlölik ezt az egészet, szeretnének változást, de ahogyan csalódtak a pártokban, úgy csalódtak a tüntetésekben – és végső soron az újbalos dolgokban is, amely nem volt képes őket integrálni.

Veszett kár, mert értelmes emberekről beszélünk, akikben van kezdeményező-készség és szervezői tapasztalat, kiterjedt kapcsolataik vannak: azaz mindenképpen egy erős társadalmi bázis, mert számszerűen is sokan vannak. Sokfélék persze, de az biztos, hogy életvitelükből nem következik az, hogy a kampányolós-szerveződős-merengős világba bármennyire is bevonhatóak lennének.

A párt vágyálma az volna, hogy létre lehet hozni egy olyan szervezetet, ami képes felmérni az ő igényeiket, megígérni nekik, hogy azokat hatalomra kerülve kielégíti, majd legyőzi a Fidesz kétharmadot az ő támogatásukkal. Ebben a felosztásban a párt előtt olyan kérdések állnak, minthogy hogyan fogalmazza meg az üzeneteit, hogyan jutassa el azokat ezekhez az emberekhez, hogyan alkosson olyan programot és stratégiát ami hiteles, elfogadható és végig vihető, stb.

Azaz az új baloldal pártja (és ajánlata) legyen „piacképes” a politika palettán.

Ezzel viszont az a baj, hogy a „piacról” alkotott torz kép adja ki: feltételezzük, hogy van egy kereslet, amire kell egy kínálat. Noha az újbaloldal (különösen ha populista kíván lenni) csupán kínálat, ami még nem teremtette meg a saját keresletét. Nincs párt mozgalom nélkül, szól a régi mondás: lefordítva ezt a piaci metaforánkra, nincs baloldali termék baloldali piac nélkül.

Az autó is luxustermék volt amíg meg nem épültek az autópályák, és nem lett áruhitel.

A cikkem így egy vitaindító kíván lenni: hogy hozzunk létre olyan szervezeteket, amelyek küzdenek a létező dolgozók létező érdekeiért, de úgy, hogy be is vonják őket. Ebben a fajta harcban a szakpolitika is kirajzolódik, valamint plusz erőforrások képződnek (emberiek és anyagiak), amelyeket már biztosabban lehet beállítani egy-egy politikai ütés mögé, ha a helyzet úgy kívánja.

Ezen szerveződések összefonása egy mozgalommá pedig szükségszerűen tükrözni fogja az előző század munkásmozgalmát – ezzel megteremtve a baloldali politika piacát.

A Helyzet

Nagyon lebutítva a magyarországi politikai viszonyokat a világrendszer-szemléleten keresztül, a sztorit valahogy így lehetne elmondani. Mivel a keleti-blokk összeomlása gazdaságilag egy globalizált piachoz való csatlakozást jelentett, amiben már minden pozíció el volt foglalva, Magyarország alárendelt félként lépett az alkuba. Ennek elsősorban a haszonélvezői a késő kádárkori technokraták voltak, de inkább a nyugati tőke, amely képes volt szemezgetni az értékes termelőeszközök- és piacok között. A ’89-2010 közötti demokrácia egyfajta viaskodás volt a különböző tőkés csoportok között, amelyek a piac telítettsége miatt az állam fokozatos leépítéséből felszabaduló piacok megszállására vállalkoztak, döntően a pártokon keresztül.

Máshogy mondva: a korrupció itt nem bug, hanem feature.

A válság után az EU-s fejlesztési pénzek (melyen döntően infrastruktúra-építésre és földművelési támogatásokra vannak kitalálva!) kisajátítása alakította ki a NER-t, melyben a Fidesz az építési vállalkozókkal, az agrárbárókkal és a hitelválságból nyertesen kiszálló bankokkal lépett szövetségre, gondosan nyugton hagyva vagy támogatva a bajor nagytőke érdekeit.

Kilenc évvel a NER után ez példátlan vagyoni koncentrációhoz vezetett, hisz még a liberális elméletekben is a középosztály megléte a demokrácia záloga, azonban a szélsőséges vagyonelosztási politika a középosztály megsemmisítéséhez, és így közvetetten a demokrácia felszámolásához vezet. Nem nyíltan kikiáltva, hanem drága színházként felszámolva, mely többé nem szolgálja az uralkodó osztály érdekeit.

Ebben a történelmi helyzetben található meg az újbaloldal története, ami hol pártpróbálkozásokkal, hol civil szervezetekkel-egyesületekkel, máskor kis műhelyekkel vagy szövetkezeti vállalkozásokkal próbál harcolni – de inkább túlélni.

Ha azonban összevetjük, hogy az utóbbi mennyire rá van utalva a külföldi pályázati pénzek, nagy NGO-k donorvilágára, mennyire ki van téve maga is a politikai tőkés csoportok kisajátításának, míg az előbbi mekkora tőkés blokkot tud maga mögött, menten kiviláglik a válság természete: utóvédharcokat folytatunk egy hegemóniaváltás alatt.

Ebből következőleg: a létező magyar baloldal nem azért gyenge, mert megosztott, hanem azért megosztott, mert gyenge.

De ha elfogadjuk igaznak azt, hogy a jóléti, demokratikus kapitalizmus nem a történelem végpontja, hanem egy múló, kegyelmi állapota volt csak a történelemnek, akkor fel kell készülnünk a további visszacsúszára: nem csak a demokratikus érdekérvényesítési képességeink csorbulnak, hanem a kizsákmányolásunk is fokozódni fog. Ezen a terepen pedig nincsenek meg azok a szervezetek, amelyek felvehetnék a harcot – mi több, a kérdéskör kikerült az „újbaloldal” horizontjából.

Egyéni szemszögből

Az egységsugarú magyar úgy készül, hogy valamilyen szülői háttérrel, valamilyen vagyoni támogatással bekerül az iskolarendszer valamelyik részébe. Ezen szépen végigverik, majd a lakcímkártyájától- és teljesítményétől függően tanul tovább – esetleg emigrál, és egyből a nyakába szakad az élet minden problémája, családi adósságok törlesztésén át albérletkeresésen keresztül a munkakeresésig, amiben a rendszer végül egy termelésre alkalmas egyént farag belőle. Hogy ezt a transzformációt valahogy túlélje, marad neki a szórakozás, szintén vagyoni- és kulturális tőke alapján kiosztva, ami mellett valahogy próbálja paraméterezni a jövőjét egy állandóan váltakozó rendszerben: mindenki emigrál, mindenki munkát vált, elárverezik a házat, eladják a gyárat, stb.

Ennek egy apró szeglete az, aki politizálódik, általában az egyetemen vagy még középiskolában teszi: a többieknek marad a hírek néhai követése, meg a négyéventi szavazás a változás (vagy a változás elmaradásának) ígéretével. Ebbe ékelődik bele az összes politikai szerveződés, a szakszervezettől kezdve a pártokon át a balos kocsmákig.

Egységsugarú magyarunk ebben a képletben akármivel is találkozik, soha nem fogja megkérdőjelezni a kapitalizmust, mert naponta többször kerül csere-ügyletbe. Fizet, árut vagy szolgáltatást kap, legyen az a bolt vagy az albérlet: de ilyen a munka is, ahol az idejével fizet, és pénzt kap cserébe. Hogy a világot átrendezik körülötte, és egyre nehezebb számára megfogni, hogy pontosan miért is szív, annak a megfogalmazására nem rendelkezik szótárral, de az állandó káoszban egyre inkább nő a vágya arra, hogy valami állandóság jöjjön létre – kerül, amibe kerül.

Amivel viszont ennél többször találkozik, az a szabad piac megoldásai az élet minden részére. Magányos vagy? Gyere a sörözőnkbe, tedd fel a Tindert. Lakást vennél? Vegyél fel bankhitelt. Félsz egy váratlan kiadástól? Itt a biztosítás vagy a folyószámla-hitel. Máshová mennél lakni? Van rá ügynök, meg portál. Eleged van a munkahelyedből? Menj a másikhoz, megoldjuk azt is ügynökséggel. Kicsinál a közegészségügy, netalán nem adnád a gyereked a közoktatásba? Van rá magán, bár rá fog menni a vagyonod. Mindegyikre.

Ezeket a dolgokat adottnak fogadjuk el – és a kapitalizmus megváltoztathatlanságának ez az alapja: minden műveletével azt mondja magáról, hogy így van, így volt, és így is lesz. Örökkön örökké, Ámen.

Egyetlen apró probléma van vele: mindegyik szolgáltatást a munkásmozgalom erőszakolta ki a rendszerből, ez volt a jóléti demokráciák és a közszolgáltatások alapja, ami azokra a helyzetekre adott választ, amire a piac nem volt képes. Ennek pedig most az az apropója, hogy a szolgáltatások kezdik nem kiszolgálni az embereket, miközben a térségünkben a közszolgáltatások megkopasztása vagy felfelé osztásra optimalizálása a legfőbb törekvés.

Itt tudunk éket verni a világba.

Munkásmozgalom? WTF?

A modern társadalom trükkje, hogy munkásként a másik munkással csak tranzakciós-esetben találkozol, eltekintve a munkahelyi szolidarítás esetleges megnyilvánulásaitól. Már a megnevezés maga probléma: a Kádár-éra üres és álszent munkás-magasztalása, szemben azzal, ahogy most „munkavállalók” vagyunk a menedzsment szempontjából, „dolgozók” a szakszervezet szempontjából. Nevünk sincs, csak arctalan fogyasztó tömeg vagyunk, akik ezt a világot napról napra megtermelik, estére pedig elfelejtik, szenvedésükénkért magunkat hibáztatjuk.

Kisközösségek pedig csak a két végen alakulnak: a fiatal művészek között, akik mellette vendéglátói- vagy kreatív munkákat végeznek, magukat pedig a fogyasztóikkal újra- és újrarendezik a hipszterkapitalizmus és az „underground ipar” más formátumaiban: vagy a szegény melósok kocsmái között, ahol a pultos és fogyasztó egyként oldódik föl az alkoholizmusban és a nyomorban.

Ennek ellenére ma is él az, hogy a dolgozó emberek informálisan egymást segítik, többnyire baráti- és családi kötelékek alapján – legyen az lakáskeresés, kölcsön, társaság, magány, munkahely-keresés, érzelmi támogatás: de mindezeket piaci szolgáltatók segítségével intézik, legyen az a bank, a kocsma vagy a facebook üzenet egyszerűsége.

Mindez persze láthatatlan a média számára, noha tagadhatatlan igazság mindenkinek: a társadalom nem a piacból él, hanem a piac él a társadalomból. Emberi viszonyaink nagy része még mindig nem tranzakciós jellegű, és a tranzakciós jelleget öltő emberi viszonyaink továbbra is az embertelenség példái.

(Mi több: van olyan olvasata a kapitalizmusnak, miszerint az a társadalom organikus kesze-kuszaságát merevíti be szabályozott, tranzakciós viszonyokra, erőszakkal.)

Az anno volt munkásmozgalom, ami egy sokkal embertelenebb kapitalizmussal nézett szembe, ezek mentén harcolt. A közszolgáltatás fogalma nem értelmezhető a munkásmozgalom nélkül: az iható ivóvíz, a csatorna, a közegészségügy, az oktatás, a megfizethető lakhatás, a tömegközlekedés mind verekedés tárgya volt. Ha most elnézzük a tendenciákat, hogy mindezeket kivéreztetik annak érdekében, hogy a tőkések a magánszolgáltatásaikat jövedelmezővé tegyék, akkor jobb, ha felhúzzuk magunkat ugyanerre a küzdelemre.

Mert azért vagyunk munkásosztály – mert létezik tőkésosztály. A modern társadalom trükkjének titka végtére is ez: ami számunkra, egyénenként, egyéni alkuk sikeres vagy kudarcos játékának látszik, az valójában a tőkések felosztása minket illetően, melyeket egyéni alkuk sorozataként érvényesítenek, az „erőforrások” (azaz mi) kollektív elosztása mentén.

A biztosító, a bank, az álláskereső-portál, az ingatlanügynökség: mind a tőkésosztálynak ad előnyt az alkudozásban, miközben mi még azt se tudjuk, hogy a mellettünk ülő mennyit keres: gyakran akkor sem, ha ugyanazt a munkát végezzük.

Egy osztály vagyunk, mi cirka négymillióan – csak a rendszer mindent megtesz, hogy ezt az osztályjelleget elfedje előlünk.

Mit lehet hát tenni?

Létre lehet és létre kell hozni szervezetek olyan sorát, amik nem a tőkés donorok jóvolta és a demokrácia megmentése céljával jönnek létre, hanem az egyének érdekérvényesítését erősítik a kollektív hatalom eszközével. Ezek sora széles, és magát kiadja, ha megnézzük, hogy a kiszolgáltatottságunk a piaccal szemben hol érhető tetten: a fogyasztás, a lakhatás, a munkavállalás területein. Ezek a kérdések tovább adnak egy sornyi problémát, amivel mindenki szembesül, és semmilyen iskola nem készíti föl rájuk – tehát ha szülünk rá kollektív megoldásokat és segítséget, akkor az ember nem csak szimbolikus módon tud hozzájuk csatlakozni, hanem gyakorlati úton is, hisz az érdekeit védi: lett légyen ez a zsarnok főbérlő, vagy a zsarnok főnökök problémája.

Ezen szervezetek abból az okból kifolyólag, hogy mekkora rétegek problémáinak megoldására vállalkoznak képesek lehetnek arra, amit az eddigi újbal nem tudott létrehozni – valódi vagyon és tömegbázis kialakítására. Mert itt a fő funkció nem valami „alamizsna”, hogy a gazdagoktól csatornázzunk némi pénzt a szegényeknek, hanem az önálló érdekvédelem. A vagyon, bármennyire ellenszenvesen is hangzik, mégis a hatalomnak egy olyan záloga, amit már nem tud egyszerűen odébb tolni egy Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor.

Hovatovább: a vagyon felé lépés lehet az, ami kiszabadítja a gondolatot a szelencéből. Látjuk már, hogy a művészeti, gondolati emancipációs projectek mennyire könnyen elvéreznek vagy mennyire veszélyeztetve vannak a szabad piac (politikailag is befolyásolt) szeszélyének. Ha szó szerint bebetonozzuk a tétjeinket, ettől valamennyire védve vagyunk – és a gazdasági konjunktúra kimerülésével amúgy sincs sok más opciónk.

Ennek a modellje a kölcsönös segítség és az önsegítő tagszervezetek kialakítása. Amennyiben ezek horizontálisak és demokratikusak, és valami elvi elvárással is rendelkeznek tagjaik felé, úgy ellenállóak lehetnek a kisajátításnak, és egy combosabb mozgalom felépítésére alkalmasak lehetnek azzal, hogy eldöntik, saját igényeik szerint mibe fektessenek bele. Nem kell egy szuperszervezetnek lenni, de a problémák halmaza területileg jól lehatárolható, legyen az lakhatás, költözés, adósságok, váratlan kiadások vagy akár a helyhiány. Bizonyára lesznek ennél apróbb dolgok is, amelyeket még nem látunk, bár már van egy-egy területről tudásunk (pl. a magyar prekariátusról szóló kutatás igazán pazar), de ennek a szervezetiségnek az az előnye, hogy az érintettek maguk fognak számot adni a nehézségeikről és válaszokat találni rájuk.

A politikai horizonton pedig feltűnnek kimenetelek. Vagy ilyen szervezetekkel a háta mögött tör az állam hatalomra a baloldal, hogy ezeket az igényeket kielégítse – bár kérdéses, hogy ez mennyire lehetséges, mint azt a Syriza megmutatta – vagy az ilyen szervezetek nőnek akkorára, hogy a hatalmat magukhoz ragadják (mint a termelőeszközök végső birtokosai). Ezt nem tisztünk most eldönteni és letisztázni, mert ennek a lehetőségei majd a harc közben dőlnek el.

Mert harc lesz, az biztos, valódi hegymenet, az első ezerfős szervezet felépítéséig, de pláne még utána, amint feltűnik az állam- és a piac számára is, mint potenciális fenyegetés.

Adja magát a kérdés, hogy ha ez az ötlet jó, akkor hogyan lehet, hogy még nem vállalkozott rá senki?

Ennek több oka van.

Egyrészt az akadémiai bal ezeket a kérdéseket csak kikutatja, de nem képes a művelet kivitelezésére. Másrészt korábban az ilyen vállalkozások elindítása- és működtetése sokkal költségesebb volt, mint az olcsó számítástechnika és mindenhol elérhető internet korában. Harmadrészt pedig a gazdasági konjunktúra (még ha hitelből ment is) elégséges szelepet biztosított arra, hogy a szabad piac így-úgy ellássa a társadalom szükségleteit. Negyedrészt: a tömegek hogyan szerveznék meg magukat ilyen módon, ha hiányzik hozzá a fantáziájuk is, emlékeiket pedig elvették?

Csak az újabb válság kapujában nyílik lehetőség arra, hogy a non-profit, tagdíjból működő szervezetek úgymond „versenyképesek” legyenek a méregdrága piaci szolgáltatások és a botrányos állapotban hagyott közszolgáltatások között.

Természetesen számtalan gyakorlati nehézség áll még előttünk ezekben, sok kérdést kell megvitatni. A példatár szerencsére széles, mind a történelmi, mind pedig a kortárs: én csak annyit kérnék most, hogy az olvasó gondolkodjon el az élete területein, hogy talál-e egy olyan problémakört, amire a fenti módon választ tudna nyújtani, és a felépítésében aktívan (vagy csak támogatóként) részt venne.

Építsünk közösen egy olyan mozgalmat, ami nem hagyja csalódottan távozni azokat, akik hozzá fordulnak.

Olvass tovább!