Intelmek az eljövendő pártokhoz

Ez a cikk több mint 4 éves.

Legutóbb Schultz Nóra írt a Mércére egy cikket abban a témában, hogy fájó hiánya az újbaloldalnak, hogy nem épített ki egy pártot. Az argumentum valahogy úgy szól, hogy a tavalyi rabszolgatörvény-ellenes tüntetések sem úgy értek volna véget ahogy, ha létezik egy cselekvőképes baloldali párt, ami az eseményeket keretezni, irányítani tudja, márcsak szervezettsége okán is. Hogy miért nincs ilyen párt, azt a szerző abban látja, hogy az újbaloldal (amit ő a radikális baloldalnak hív) dogmatikusan pártellenes.

Itt némi terminológiai zavar van, ugyanis elkezdtük kanonizálni a TGM által bevezetett „valódi magyar baloldal” fogalmát, ami ugyan jól megfogja a jelenséget, de a benne lévő résztvevőket összeadja, noha a mező koránt sem egységes – sőt, többször inkább az informális kapcsolatok és régi barátságok tartják össze, mint az elvi kohézió. Civil szervezetekben nincsenek szakszervezetek, és a szövetkezeti kocsma meg a büszkén ellenzéki kocsma törzsközönsége egyszerre egységes- és átfedéses, másfelől pedig egymás felé gyanúval, ha nem egyenest ellenségesen, rivalizálva néz, a helyzet pedig a szellemi műhelyek világában sem jobb (sőt).

De a politika arról szól, hogy nem kell egymást kedvelnünk személyesen ahhoz, hogy tudjunk együtt működni hasznosan.

Ebben a kritikában pedig tetemre lett hívva külön a „radikális baloldal”, a mindenütt ott lévő, sehol sem létező veszedelem, amelynek elvei mételyezik a közeget, s akik nélkül vidáman lépne be mindenki az új baloldali pártba, kéjesen élvezné a bürokráciát és a hierarchiát, hívó szavára egységbe kovácsolódna a munkásság, oda lenne a kétharmad, lenne újra köztársaság, stb.

Az írás kontextusa számomra pedig az, hogy a közeljövőben – ha a pesti pletyka helyes – három vagy négy újbaloldali-populista ökopárt fog fölállni, a meglévők mellé (mert hogy elviekben az a Párbeszéd is, meg ott van Vajnai Attila, meg ott van a Balpártba beolvadó, Vajnaiékat otthagyó Táncsics-mozgalom is, amiből meg kilépett az a párt, amibe beléptek…).

Hála a jó égnek nem nekem kell majd ezeket menedzselnem és kifelé magyaráznom, hogy miért nem vagyunk együtt, hanem külön, hiába hasonló az ajánlat, csak a személyi állomány különbözik. De azt sem tartom kizártnak, hogy ezekből a kísérletekből egy vagy kettő sikeres lehet, vagy az egész összeolvad – minden generációban vannak ugyanis emberek, akik tényleg szeretnének pártot csinálni, s ha e mellé még tehetségesek is, akkor valameddig tuti el fognak jutni. Nekem mondjuk ugyanezen embereket nem jutna eszembe baszogatni azzal, hogy miért nem csinálnak inkább forradalmi utcai mozgalmat, mert a két hivatás különbözik annyira alapvetően, hogy a vita értelmetlenné válik, de ha már ez így szóba került, akkor óva inteném az Eljövendő pártokat pár dologtól.

1. A dogmatikus pártellenesség: rétegfilozófia és tömegjelenség

Rétegfilozófia annyiban, hogy a pártokra (és más, bármennyire legálisan elismert szervezetre) nincs szükségünk, hisz ezek végső soron a kapitalizmus fenntartásban érdekeltek – ezt a radikális nézetet, így kimondva csak pár ember osztja Magyarországon. Tömegjelenség azonban azért, mert az elmúlt harminc év (és itthon talán lassan hetven) pontosan azt az élményt jelentette sokak számára, hogy a szervezetek elárulnak minket, a vezetőik zsebének megtömése érdekében. Ezt a társadalom egy cserbenhagyásos gázolásként élte meg, így érthető az iszony az új szervezetek iránt – de ez átugorható akkor, ha a szervezet ajánlata és a tagság beleszólása tiszta és fair az őket támogató esetleges tömeg számára.

Közelebbről nézve a viszonyainkat – mert a kérdés így szól – hogy miért pártellenes a magyar újbal (és nem csak a radikális bal) ez sokkal kézzelfoghatóbbá válik. Ami most van, az döntően olyan emberek munkája, akik a kétezres évek közepén-végén értek politikai öntudatra, tehát a Gyurcsány-Bajnai kabinet ellen (és párhuzamosan a feltörő újfasizmus ellen) szerveződtek először. Ebből estek ki a kor pártkezdeményezései (köztük az LMP, a 4K és a Kétfarkú Kutyapárt, amelyet mára senki sem azonosít baloldaliként, noha manifeszt anarchista többnyire), majd a Fidesz-kormány után jött a HaHa, a választási törvény, az első összefogás- és Bajnai visszatérése.

Ha ez a leírás így nem érthető, úgy ajánlom ezt a videót, ami arról szólt, hogy az MSZP (ami korábban a tandíjt akarta bevezetni az egyetemen és a vizitdíjat) hogyan próbálta lenyúlni a Hallgatói Hálózat által keltett figyelmet. Ezeken a felvételeken kb. a most létező újbalos mező (és részben a Momentum, számos önkormányzati képviselő, több, mai újságíró) fellelhető. A Fideszes bosszú nem is marad el, most, hogy célul tűzték ki az egyetemek megtisztítását a „szélsőbalos-liberális” elemektől – pontosan úgy, ahogy a CEU és a Norvég Alappal való szemétkedés is azután jött, hogy támogatták korábban Bajnainak törekvéseit.

(A sorosozás úgy kezdődött, hogy elkezdtek mások orbánozni.)

Milyen (burzsoá) demokrácia az, ahol még egy milliárdos mögött sem érzed magad biztonságban? Semmilyen.

Ebből két dolog következik:

1) A politikai kiállás nem tét nélküli, ez a rendszer keményen utánad nyúl, ha fenyegetve érzi magát. Ebből a közeg kb. egy „infravörös” doktrína elfogadásával reagált, azaz a saját biztonsága érdekében nem egy támadható identitás mentén szerveződik, hanem többnyire társadalmi munkát próbál végezni, közösségi alapokon. Ami tulajdonképpen még mindig a kommunista mozgalom lényege, de legalább nem lehet szétcseszni brahiból. A másik része meg úgy döntött, hogy akkor beleáll a rendszer arcába, harsányan, és közben divatos lett az ellenzéki identitás itthon is és külföldön is.

2) Mivel a pártok és a figyelemből élő intézmények annyira üresek, támogatottság nélküliek és felülről irányítottak, létrejött az a felismerés, hogy baloldali politika nem lehetséges baloldali infrastruktúra nélkül. Mi sem beszédesebb ennél, mint a Mérce ki nem mondott mottója, hogy ez a mozgalmi lap – mozgalom nélkül. Ahogy van mozgalmi kocsmánk, mozgalmi szellemi műhely, több mozgalmi lap, volt itt már mozgalmi hangszolgáltató is – csak éppen nincs mozgalom.

(Ajánlott olvasmány még az egykori HaHa-blog, összemérendő a most futó vitákkal. Sok tekintetben a Mérce a folytatása a HaHa blognak, a mögötte lévő szervezet nélkül – ezért is folytatjuk ezt a vitát. Másrészt viszont a két levont következtetésből nem szükségszerű egyáltalán az aktivista nyilvánosság sem.)

(Ez a rendszer pedig nem statikus: pl. több ellenzéki, kerületi siker mögött fölállt a csapat, láthatóan, és ez mondjuk okozhat egy váltást a felfogásban, hogy a konfrontatívabb vagy a kibekkelősebb stratégia előnyösebb. De ettől még messze nem lesz a párt az egyértelmű válasz, hiszen döntően pártokon kívüli, adott esetben pártok elleni sikerekről beszélünk.)

2. A választási rendszer vastörvénye

Ha az ember figyelmesen olvas a sorok között, amikor az ellenzék a sikereit ünnepli, akkor láthatja, hogy olyan környezetben tudnak relatíve nyerni (és objektíven veszíteni), amikor a szavazók alsó („megszólíthatatlan, mozgósíthatatlan”) harmada nem szavaz, vagy rosszabb esetben a Fideszre szavaz.

Egy újbaloldali párt – csomagolja magát akárhogy – akkor tudna csak a színre lépni, és csak akkor tudna súlyt képezni az összefogás nevű kollektív gyilkosos-játékban, ha valahogy ezeket a szavazókat hozza – különben pedig versenytárs, ami a meglévő szavazók elhódítására törekszik. Tehát: meg lesz rá a kilövési engedély, mi több, a liberális középosztály megvetése, az ezzel járó média-szájzár, és így tovább. Akkor is, ha épp vöröscsillagos, akkor is, ha Kádár-nosztalgiás, és akkor is, ha „infravörös”.

A választó pedig nem hülye: nem szavaz az esélytelenre, nem áll be eleve kudarcos vállalkozásba. Az amúgy dogmatikusan pártellenes radbal több szereplője 2018-ban pl. késhegyre menő vitákat folytatott arról, hogy el kell menni szavazni a kisebbik rosszra, ami a tavalyi választásban aktivista tevékenységként is jelentkezett. Mindenesetre: egy új, balos pártnak nem a meglévő közegnek kell megfelelnie (hisz annak a támogatása egyenesen kockázatos minden résztvevőnek), hanem egész új rétegeket bevonnia, új módszerekkel és eszközökkel, a meglévő csapat meg majd vagy beleáll, vagy nem, ha az ajánlat őket is integrálja.

Túl sok próbálkozás vérzett már el azon, hogy emberek a haveri körüket párttá alakították, majd a többi haverjukat kezdték el azzal nyomasztani, hogy lépjetek be vagy szavazzatok ránk. A probléma legalább 1968 óta fennáll, megoldatlanul, de tán még korábbról is, hisz az egykor volt kommunista pártok nem tudtak azzal mit kezdeni, hogy az eszményesített proletariátus esetleg radikálisabb őnáluk – 1956 is végső soron erről szólt (most meg mintha az lenne a dilemma, hogy mi van, ha a munkásság konzervatívabb). Mindenesetre ma a közeget ennél kisebb belépési küszöbös dolgok sem mozgatják meg, bántóan kevés ember volt jelen a legutóbbi pedagógus-tüntetésen, a Becsület napjára keveseken kívül a füle botját se mozgatja senki (noha ugyanezen emberek fizikai erőszakkal fenyegetik a közeget), a TB-törvény pedig átszállt a közeg feje fölött, mert éppen fontosabb volt a brit választás elemzése.

Ez pedig politikai analfebétizmus, ami megbocsájtható (egy ideig) informális közegekben, de formális, államhatalom felé törekvő szervezetek esetében semmiképpen sem.

Máshogy szólva: nincs, és nem is lesz baloldali párt, mert nincsenek baloldali politikusok. Baloldaliak ugyan vannak sokan, de nem jó politikusok: ha azt akarod, hogy rád szavazzak, akkor el kell hinnem, hogy nálam is egy dörzsöltebb figura vagy, aki ki tudja könyökölni az elveinknek a teret, kerül, amibe kerül. Jelenleg kb. három személyt látok az (intézményes, hatalmi) porondon, aki ezt valamennyire teljesíti – és lehet, hogy van több is, de ők sose gondoltak arra, hogy engem megszólítsanak.

Ismét: hála a jó égnek ez a probléma nem az enyém, hanem a tiétek. De nem engem kell győzködnötök.

3. Cselekedj globálisan, gondolkodj lokálisan

Ahol én állok, ott a dilemma nem úgy hangzik, hogy leáldozott a demokrácia kora – hanem hogy az általunk ismert világ abszolút, visszafordíthatatlan, tragikomikus végét éljük meg. Ez az egész, minden bántó bárgyúsága és középszerűsége ellenére: az apokalipszis. A fél világ pedig ehhez képest nyílt lázadásban van a regnáló rendszer ellen, miközben mi sokadjára futunk egy kört a parttalan párt-vita kapcsán.

Innét nézve persze, van elszámolni való a rabszolgatüntetések kapcsán, mint elhibázott pillanat, aminek a fő oka valóban a közeg szervezetlensége. A tanulságok – tudtommal – többnyire le is lettek vonva, pláne azután, ahogy a következő választások csak kiélezték az eddigi láthatatlan függőségeket, amelyek gyengévé teszik a közeget, sőt, kiszolgáltatottá az egyre inkább jobboldali-liberális polgárháborúra kiélezett közvéleménynek.

Ez a történelmi helyzet – a világ vége – arra kényszeríti az embereket, hogy együtt működjenek akkor is, ha történelmileg vagy személyesen egymással nem jönnek ki. Legalábbis a „dogmatikus pártellenes” táboron belül páran azt valljuk, hogy muszájok vagyunk együttműködni intézményes szereplőkkel, egyes ügyek mentén – de minden egyes megalázás és csalódás, ami a résztvevők önzőségéből vagy inkompetenciájából fakad, oldja ezt az alkalmi doktrínát.

A szakadás pedig elkerülhetetlennek látszik: ha nem értünk szót egymással, ha nem létezhet anarcho-kommunista együttműködés, mert ennek a kommunista ága olyan, amilyen, azaz a radikalizmus elfojtójaként tevékenykedik, akkor újra dörögni fognak a történelemből ismert legbántóbb kritikák.

A lényegi változás azonban halkabb: ha a létező intézményekkel és szervezetekkel képtelenség együttműködni, akkor az anarchizmusnak létre kell hoznia a sajátjait vagy elfoglalnia a meglévőkben a pozícióit. Azaz: az anarchistákból nem lesz bolsevik párt, de lehet belőlük anarchoszindikalista mozgalom, ami a tágabb közeg felépítését vizsgálva gyakorlatilag már félig készen van – anélkül, hogy bárki tudatosan így nevezné.

A kérdés akkor pedig úgy hangzik: mit adhat, kinek és minek a párt, s a világ végéről vizsgálva ha a válasz nem az, hogy biztonságot, fenntarthatóságot, túlélést, védelmet, erőt, hanem az, hogy pár embernek pozíciót és TV szereplést, sokaknak pedig irgalmatlan munkával járó szívást és kockázatot, akkor borítékolható lesz a végkimenetel.

Végezetül pedig: biztos nem csak az én emlékezetemben él az a nagyon goromba levél, ami a 4K falnak menése után született. Ez a levél a kudarc felelőseként a „Gólya népét” és az okoskodó szociológusokat nevezte meg, akik nem tették bele a szükséges aktivista-talpas munkát, a feladója pedig tragikusan az általam ismert legnagyobb szervezői zseni volt (akihez képest a mai mezőnyből senki a fasorban sincs). Amire a választási kudarc nem volt képes, azt képes volt elérni ez a levél – hogy szétbombázza azt a majd évtizedes munkával felépített közösséget, amiről az a projekt végső soron szólt.

(A feladó azóta emigrált, ahogy sokan mások is, akik meg kalandvágyból itthon maradtak, azok felépítették pont azt, amink van. A többség végleg kipörgött a politikából.)

A parttalan párt-vita tehát nem tét nélküli, különösen nem a hangvétele. A kérés: óriási, és messze nem precedens nélküli.

Így hát zárszónak én csak annyit mondanék, hogy a közmondás szerint az ember nem tud kétszer ugyanabba a folyóba lépni – és szeretném, ha a következő évtizedünk nem arról szólna, hogy ezt megpróbáljuk megcáfolni.

Vagy ahogy a nálam radikálisabb underground mondaná: de te fabula narratur.