2010 óta, vagy ki tudja már, mióta, évről évre, választásról választásra ugyanabban az ördögi körben találjuk magunkat, ha az ellenzéki politikára nézünk. Ugyanazok a szövegek, ugyanazok a konfliktusok (még ha néha változik is a szereposztás), ugyanazok a hibák, ugyanaz a bohózat, és hát ugyanaz a végeredmény is. (…) Mert ha teszünk egy lépést hátra, akkor végső soron rá kell jönnünk, hogy a felháborodásunk is ugyanaz minden alkalommal. Ez persze nem vonja kétségbe az egyes politikai szereplők iránti felháborodásunk jogosságát, csak hát, attól, hogy újra meg újra ugyanúgy felháborodunk, elküldjük a pártokat a francba, amiért olyan bénák, szóval ettől sem érdemes más eredményt várnunk. Az van ugyanis, hogy valójában egy foglyul ejtett hallgatóság részei vagyunk, és már a felháborodásunkkal is ezt a viszonyrendszert tartjuk fenn, amely bebörtönöz, fogva tart.
Pap Szilárd István – Foglyul ejtett közönség

Az előző évtizedet összefoglaló cikkem készítése közben akadt a kezembe egy másik könyv, Zeynep Tufekcitől a „Twitter and Tear Gas„, ami egy tanulmány ugyanezen korszak meghatározó, interneten szerveződő- horizontális mozgalmairól, mint az Arab Tavasz, a török Gezi-park tüntetései vagy az Occupy Wall Street.

Magyarországon eleve nehéz technológiai témákról írni, mert kicsit olyan, mintha valamiért permanens lemaradásban lennénk a világban zajló folyamatok kapcsán – politikailag viszont pont a fordítottját érezni sokszor, azaz mintha a világ zárkózna fel hozzánk. Mindenesetre a könyv olyan mozgalomkutatási mélységben foglalja össze a történések mögötti dinamikákat, hogy legalább ebben az aspektusban konkrétan összemérhető, hogy mi történt itthon és másutt, így most arra vállalkozom, hogy a könyv példáira és magyarázó-fogalmaira támaszkodva bemutassam, hogy a társadalmi mozgalmak szervezése szempontjából a meghatározó technikai innováció egyszerűen elment mellettünk.

(A teljes könyv itt olvasható angolul, Mátyus Imre kiváló recenzióját a Replikában lehet megtalálni.)

A cikk elején pedig azért idéztem Pap Szilárd Istvánt, mert nekem is az az érzésem, hogy vagy tíz éve keringünk helyben – és minél jobban nézem a médiánk, a politikánk, a közösségi médiánk és a tiltakozási hullámaink közötti dinamikát, annál inkább az a meggyőződésem, hogy ez nem véletlen.

De nézzük mi is söpört végig a világon a tizes évek elején: ekkor kezdődött az arab tavasz és az Occupy Wall Street, amelyek gyakorlatilag spontán kirobbanó, térfoglaláson alapuló mozgalmak voltak. A felületes elemzést is ismerjük, hogy a spontaneitás abból eredt, hogy ezeket nem hosszas építkezés hívta elő, hanem a közösségi médián szerveződtek meg: és ha el is értek sikereket, hamar szétestek, nem tudtak irányt váltani, vagy tartósan működő szervezeteket kialakítani. A közel-keleti tüntetések céljai is egyértelműnek tűntek akkor, a diktatúra (és az egyenlőtlenségek ellen), ahogy az occupy üzenete is, hogy „mi vagyunk a 99%” végigsöpört a világon.

Ugyanebben az időben Magyarországon a legnagyobb hírverést a Milla kapta, ami az akkor meghozott médiatörvény ellen jött létre – és a fő fóruma az „Egymillión a sajtószabadságért” nevű Facebook-csoport volt, amelyet Juhász Péter hozott létre. Valamivel később kelt életre a Hallgatói Hálózat, amit a klasszikusabb, militáns szervezettség jellemzett, de az ő fő csatornájuk is már a közösségi média volt, a térfoglalási vonalat egyértelműen ők vitték sikerre. E mellett némiképp bizarrul megjelent itthon is az Occupy, de a közölt manifesztójuk (szerepelt benne új világrend, nemzeti szuverenitás, világkormány, igazi alufólia-sisasokos módon), a V, mint Vendetta maszkos megjelenésük annyira idegen volt, hogy száz embert is alig tudtak megmozgatni, miközben Európa-szerte tüntettek több százezren a bankok ellen az Occupy zászlaja alatt.

Ekkor a másik jelentős itthoni esemény a munka törvénykönyvének átalakítása volt, ami odavágott a dolgozói érdekképviseletnek rendesen. Volt is egy közös tüntetésük a Millával, ahol Juhász Péterék a következőket hozták össze:

„[a szervezők] követelik Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter azonnali felmentését, egy hiteles pénzügyi és gazdasági szakemberekből álló állandó válságtanács felállítását, valamint azt, hogy folyamatos tájékoztassák a nyilvánosságot a Nemzetközi Valutalappal (IMF) folytatott tárgyalások részleteiről és eredményéről. A Matekból egyes címmel tartott demonstrációt a Széchenyi rakpart Képviselői irodaház előtti részére szervezték; a néhány ezres tömeg teljes egészében megtöltötte ezt az útszakaszt – tudósított az MTI.

A civil szerveződés követelései között szerepel az is, hogy a gazdasági válsághelyzet rendeződéséig az Országgyűlés ne fogadjon el semmilyen, a politikai-társadalmi berendezkedést lényegesen átalakító törvényt, mint például a választási eljárásról szóló törvényt, a köznevelési törvényt, a bíróságokról szóló törvényt, a Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központot létrehozó törvényt.” Napi.hu

Emellett ekkor mozgolódott itthon először az AVM, a hajléktalan-törvény ellen, és a devizahitel-károsultak is tüntettek, miután elárulva érezték magukat a kormány által – de ez utóbbi kettő sokkal kevesebb médiafigyelmet kapott.

Mert a legtöbb figyelmet a Milla kapta az összes közül, és nem is beszélhetünk egységes mozgalomról. Sőt, ekkor jött először elő a pártellenes, független civil felfogás is, ami domináns volt az első években, aztán csak előkerült Bajnai Gordon, és a végén visszamászott Gyurcsány Ferenc is a színpadra.

Ebből talán már látszik, hogy valami nagy különbség volt a hazai mozgalmak és a külföldiek között, noha voltak is formai egyezések – spontaneitás, online szerveződés, foglalások, csak épp „elcsúszva”: azaz nem az a szervezet csinálta egyiket sem, amelyiket a nevénél és mintájánál fogva kellett volna neki, elviekben.

De a fő különbség nem ebben van, hanem a médiához való viszonyban.

Mert a közösségi média az Arab Tavaszban nem véletlenül került elő: ezekben az országokban ugyanis a média erősen cenzúrázott, és a diktatúrákat részben az tartotta fönn, hogy az emberek nem tudták mi történik, vagy hogy vannak rendszerellenes mozgások – egyáltalán, hogy vannak rajtuk kívül elégedetlen emberek.

Tufekci erre a szociálpszichológia pluralisztikus ignorancia kifejezését használja, azaz azt a jelenséget, amikor a többség ugyan elutasít egy adott társadalmi normát, de mégis betartja, mert egyénenként nem tudja magáról, hogy valójában többség. Elemzésében ő rámutat a közösségi média szerepére abban, hogy ezt az állapotot képes volt megtörni az arab tavasz társadalmaiban, és a megtörés katartikus pillanata lett a mobilizáció alapja.

Az ezekben a mozgalmakban meghatározó közösségi média profilok egy-egy botrányos pillanatot rögzítettek rendőri brutalitásról, önfeláldozó tiltakozókról, vagy egyszerűen csak egy eseményről közvetítették az igazságot: mindazt, amit a többségi média elhallgatott vagy elhazudott. Majd amikor tüntetni mentek és azt nem közvetítette a helyi média – azt látták a közösségi média felhasználói, és az ő rokonaik, és mellette az egész világ.

Azaz: a népharag és az elégedetlenség témáját átverekedték a velük ellenséges médiával szemben is.

De ez történt az amerikai Occupy kapcsán is, ahol a Zucotti Park elfoglalását először az amerikai média elhallgatta – de a világ mégis hamarabb értesült róla és a tüntetők üzenetéről, mert közvetítették a közösségi médián keresztül.

Nálunk viszont ami a Millát életre hívta az a médiatörvény volt, amit először a független-liberális sajtó tematizált. Ez után lett az a kerete majd minden tüntetésnek, hogy „szimpátia” vagy „szolidarítási” tüntetés legyen, és rögzült az a viszony, hogy hiába képes bárki gombnyomásra tüntetést szervezni elvileg, csak azon lesznek sokan, aminek a témáját már a hagyományos média felkapta.

Máshogy szólva: a média megőrizte a kapuőri funkcióját, és ezért irgalmatlan mennyiségű energia megy el még mindig minden szervezésben arra, hogy valahogy a hírműsorba, a rádióba, a nagyobb portálok címlapjaira felkerüljön a témánk.

Azaz: ha olyan téma miatt akarsz mozgósítani, ami nem szimpatikus a szerkesztőnek, vagy ellentétes a hirdető érdekeivel, azt nem fogják közvetíteni.

Ez pedig a szöges ellentéte annak, amit a közösségi média felszabadító erejeként ünnepeltek sokan az évtized elején: hogy a nép kezébe adja azt az eszközt, hogy tematizálni tudja a közéletet. A spontán mobilizáció mellett az összes #mozgalom – a MeToo, a BlackLivesMatter, a Krony2012, a YesAllWomen, stb. – erről szólt, és nem is maradt hatás nélkül, miközben nálunk érdemben hasonlóról nem lehet beszámolni, még abban az esetben sem, amit a sajtó kvázi importált.

(Kapuőreink ugyanis olyan állapotban vannak, hogy a pesti hajléktalanok vegzálása vagy a lakásárak elszabadulása, a munka világa maximum mínuszos, de ha egy téma épp fut az angol nyelvű sajtóban, akkor ha kell ők maguk erőszakolják ki a hazai megnyilvánulásait – vagy rosszabb esetben a külföldről átvett keret fényében mutatják be a helyi eseteket is. Ez az igazi félperifériás #metoo.)

Ennek az oka pedig az, hogy nálunk úgy alakult, hogy a Facebook lett a legnagyobb közösségi média platform, nem pedig a Twitter – de ez szorosan összefügg ezzel a „szoros ellentéttel”.

A magyarok ugyanis úgy kezdték el használni a Facebookot, ahogy előtte az iWiW-et: a barátokkal, családdal, ismerősökkel való kapcsolattartásra. Ebből kifolyólag majdnem senkinek sincs nyilvános profilja vagy tartalma, azt csak az ismerősei látják (illetve hát abból is az, akinek a Facebook algoritmusa megmutatja). Másrészt viszont az, hogy itt mindenki névvel-arccal van fönn, eleve kizár érzékeny témákat – nem mindenki engedheti meg magának, hogy a kormányt kritizálja, a munkával kapcsolatos baloldali álláspontok pedig ki vannak zárva, ha az ember az állásában akar maradni.

A Twitter viszont két dologban különbözik: egyrészt nem kötelező megadni a nevünket, és az anonimitás biztonságot ad, így pedig több témának ad nyilvánosságot, másrészt viszont a hashtagekre van egy külön „fal”, ahol az adott hashtaggel bíró tartalmat egy helyen látjuk, időrendben. Egy alternatív, közösségileg szerkesztett hírfolyam az adott témában.

A funkció kitalálójának is az volt az indítéka, hogy bárki, bármilyen témában elindíthasson egy „fonalat”, amire rengeteg ember rá tud csatlakozni, elmondhatja a véleményét, megoszthatja az élményeit: és az elfojtott, elhallgatott mozgalmak ezt használták ki arra, hogy a sokaságnak hangot adjanak a világ nyilvánossága előtt.

(Így néznek ki ott pl. élőben az irakkal kapcsolatos hírek – amikor ezeket a sorokat írom, egy nappal vagyunk túl az iráni kémfőnök drónos kivégzése után)

Nálunk a hashtag egy gyakorlatilag ismeretlen fogalom – mármint mindenki tudja, hogy mi az, de a marketingeseken kívül senki sem használja, maximum ironikusan biggyesztik hozzá az emberek a posztjaikhoz, Facebookon, amit csak a barátaik látnak a legtöbb esetben. Így nem csoda, hogy azt a tényt, hogy hashtagek alapján is lehet tartalmat keresni és jót találni, kevesen tudják vagy használják.

Következésképp: nem lehettek hashtag alapú mozgalmaink.

(Érdekes adalék, hogy a Twitter szerepét itthon a Tumblr töltötte be, két, jól elkülöníthető felhasználói réteggel. Az egyik volt a belvárosi média- és hipster-elit, a másik a szomorú tinédzserek alkotta „tinitumbli”. A tumblr-ön is vannak hashtagek, de azon a felületen jó darabig a fő felhasználása annak nem a közélet volt, hanem a pornográfia. Amint letiltották, be is zuhant a felhasználók száma.)

Így hát amíg a külföldi mozgalmak támaszkodhattak egy olyan közösségi médiára, ahol az üzenet gyorsan terjed és horizontálisan, ezzel nagy számú embert lehet a semmiből új ügyek mellé mobilizálni, addig nálunk a viszony fordított: a média által felkeltett harag mentén lehetett a Facebookon valamennyi embert megmozgatni.

Kell-e többet mondani annál, minthogy a hashtag-mozgalmak elindulhattak egy-egy tweetből és megtöltötték az utcát (vagy adott esetben megdöntötték a rezsimet), addig nálunk rendszeresen előfordult, hogy egy utcát megtöltő tömeg felé a végső kérése az volt valakinek, hogy „kövess minket Facebookon!”?

Jellemző így az is, hogy míg a nemzetközi mozgalmak médiája azon alapult, hogy a közösségi média felhasználóktól kérték, számoljanak be a helyi hírekről, majd ezt ellenőrizték le és szedték össze egy helyen, ami egész komoly trendet indított „civil újságírás” címén, addig nálunk a Mérce próbálja a baloldali véleményt egy-egy adott ügyben tolmácsolni a közösségi média felhasználói számára?

A kétfajta nyilvánosság között a különbség akkor válik egyértelművé, ha belegondolunk, hogy egy adott témában érdeklődő felhasználótól mennyi energiát követel meg. A közös hashtag-rendszerekben triviális gyorsan megtalálnom az összes releváns szereplőt egy adott témában. A mi nyilvánosságunkban viszont először kell megtalálnom a témában megszólaló szereplőket, akiknek a nevét nem is feltétlen tudom!

A mi nyilvánosságunk borzasztó állapotban van: minden kommentfelület, ahol a ‘nép’ hangja hallható, valami nagyobb szereplő alá tartozik, akik adott esetben moderálják is azt. Folyamatosan reaktív pozícióban vagyunk, mert csak a már feldobott témában szólalhatunk meg – ami pedig ezeken kívül van, a Facebook-csoportok pokoli világa, az mind felülről erőltetett keretekben mozog. Egész pontosan így néz ki, találom keresésre:

Ez pedig minden, csak nem közösségi média. Ez egy gyarmatosított nyilvánosság. Az eredménye pedig, maradva a pluralisztikus ignorancia példájánál szintén pontosan fordított: a kisebbség folyamatosan azt hiszi, hogy ő már a többség, és így megy a falnak a választáskor.

(Két választás között pedig a kritikusait terrorizálja, pont úgy, ahogy amúgy elnyomó rezsimek végül úrrá lettek a közösségi médián.)

Végszónak csak annyit: a kétezres években a jobboldal nem csak a hagyományos médiában szerzett pozíciókat, hanem jobb híján a szélsőjobb különböző portálokat üzemeltetett (a kuruc.infót és a Bombagyárat), amikkel megkerülhették a „média-karantént”, és amiből a Fidesz és a Jobbik is tudott profitálni. A baloldali térfélen jobbára az ilyen fajta nyilvánosság frivol időpocsékolásként volt elkönyvelve, majd a tizes évek után láthatóan felültünk a Facebook-lóra – fordítva.

E cikk írása közben kíváncsi voltam, hogy ki foglalkozott még ezzel a jelenséggel: 2017-ben rendezett erre egy konferenciát az ELTE-n. A Mércére írt beszámolóból nekem úgy tűnt, hogy csak egy ember látta valamennyire helyesen a dolgokat, ő így fogalmazott:

„A félelemmel társuló reménytelenség és a passzivitás érzései akkor csaphatnak át cselekvésbe, amikor a közösségi élmény következtében a félelemből düh lesz, majd ennek talaján kialakul a változás reménye.

A közösségi élményt pedig nem csak a valóságbeli, offline találkozások táplálhatják, hanem az online térben megtapasztalt közös élmények, érzelmek is, amelyek adott esetben az offline mozgalmakat is felerősíthetik. Főként akkor igaz ez, amikor a központi elnyomással szemben alternatív fórumot tud a független, alulról szerveződő közösségi média nyújtani.”

Ő Dessewffy Tibor (az ELTE TÁTK Digitális Kutatóközpontjának és szociálpszichológia tanszékének vezetője), mellékesen pedig nettó a DK Cambridge Analytica hadműveletét vezényli.

Mi pedig foglyul ejtett közönség maradunk mindaddig, ameddig lemaradásban vagyunk a közösségi média megértését és megformálását illetően – mert képtelenek leszünk a közéletet bármennyire balról tematizálni egy gyakorlatilag velünk ellenséges terepen.