A workerizmus mint forradalmi módszer

A baloldali populizmus megfenekleni látszik, alighanem véglegesen. A most zajló válság pedig épp elevenen falja fel a munkán túli világról alkotott elképzeléseket, amint a legrosszabbul fizetett, legbizonytalanabb dolgozók kénytelenek védőfelszerelés nélkül robotolni, miközben a rekreációs fogyasztás világszerte berekesztésre kerül, ami a kapitalizmus történetének legmélyebb recesszióját idézi elő. Millió oldalnyi osztályharcos agitáció sem éri el a bokáját annak az érzésnek, amikor százezrek maradnak munka nélkül úgy, hogy a lakbért közben azért fizetniük kell.

Ezeknek fényében a magyar politikai tér épp tetszhalottnak látszik. A rendkívüli felhatalmazás körüli tiltakozás és hajcihő végső soron csak visszavisz minket egy „demokráciát” – „Európát” – „jogállamot” – „közpénz-korrupció” – „Orbán/Nem Orbán” – osztatú világba, ahol a politika a politikusok dolga, a tiltakozó civileké, a civil kurázsié, esetleg a szakértőké, ahol a függetlenség olyan önérték, amely eltakarja az érdeket: a nép csak nézzen, tűrjön, szenvedjen, vagy legyen kedves találni egy bűnbakot (hazaáruló ellenzékieket vagy önző nyugdíjasokat, tetszés szerint).

Szóval ahhoz képest, hogy ez az általunk ismert világ konkrét vége, a dolgok eddig nem sokat változtak.

Ez persze következik a politikáról alkotott általános elképzeléseinkből, ami a politikát és a gazdaságot jobbára két különálló szféraként kezeli. Az állam a politika kizárólagos harcmezeje – a hatalom megszerzése vagy a nekünk kedvező döntések kierőszakolásának eszköze – ám a gazdaságba való beavatkozás egy folytatólagosan feszegetett tabu tárgya. Akkor is, amikor a nemzeti tőkésosztálynak kedvező döntéseket hoz, és akkor is, amikor a legelesettebbeket kellene támogatnia. Az állam és a gazdaság keresztezése a legfőbb bűn: korrupció vagy felelőtlen osztogatás, kivéve, ha szakértők vagy „szakmai szervezetek” által jóváhagyott döntéseket hoz, mint az új, járvány idejére rugalmasított rabszolgatörvény.

Ebben a helyzetben szeretnék most pár gondolatot az olvasó figyelmébe ajánlani, különösen azért, mert az elmúlt években a (radikális) baloldali térfélen intenzív viták folytak arról, hogy milyen politikai projektbe lehetne kezdeni. Nem csak abban a tekintetben, hogy milyen témákat, hogyan lehetne képviselni, hanem abban is, hogy a palettán mik azok a létező- vagy alapítható szervezetek és végezhető tevékenységek, amelyek sikeresek lehetnek. A tézisem az, hogy ez a vita jobbára megmaradt egy olyan csapda medrében, ami a politika fogalmát (és lehetséges aktorait és cselekvéseit) olyan szűkre veszi, hogy abba szinte kódolva van a kudarc.

De talán lehetséges egy másik hozzáállás is a politikához, aminek kézzel fogható a gyakorlata.

Ez nem más, mint a „workerizmus„, az olasz (és német és holland és görög…) autonóm marxista mozgalmakat megelőző és meghatározó irányzat, ami olyan szinten maradt ki a hazai diskurzusokból, hogy még magyar kifejezés sincsen rá. Enélkül pedig bajos megérteni bármit, ami a baloldalon történt az elmúlt ötven évben, hiába Balázs Gábor remek írásai az olasz hosszú ’68-ról, vagy Kiss Viktor összefoglalói.

Az aktualitása mellett nem érvelnék különösebben, mert ha a kialakulásának körülményeit vetjük össze a jelenkori dilemmáinkkal, akkor szembetűnőek a hasonlóságok. A workerizmus előzménye ugyanis a második világháború körül kezdődik, amikor az amerikai trockisták elkezdik komolyan kritizálni a Szovjetuniót mint államkapitalista rendszert, és a marxi gyökerekhez való visszatérést sürgetik – amit persze megerősít az ’53-as keletnémet felkelés, majd pedig ’56. Ezzel nem csak a létezett szocializmus megítélése esett válságba, hanem a nyugati kommunista pártok és a szakszervezetek megítélése is, hiszen a második világháború utáni újjáépítés vezeti be a fordista termelést is: az ezzel járó átalakulással pedig megjelenik a képzetlen „tömegmunkás”, akiket a szakszervezeti arisztokrácia se nem tud, se nem akar képviselni – hát még a tervgazdaságban utazó kommunista pártok.

Némi eszmetörténeti kacskaringó után pedig elérkezünk a workerizmust tágabban leíró tézisekhez, amelyeket Hardt és Negri már Marxból vezettek le:

  1. A kapitalizmus főszereplője nem a tőke, hanem a munkásosztály: a tőke reaktív, ami a munkások által vívott osztályharcra reagál;
  2. A technológiai fejlődés a sztrájkot követi: a munkafolyamat automatizációja a tőke reakciója a megerősödött munkásság ellen;
  3. A politikai fejlődés és törvénykezés gyökere ugyancsak az osztályharc, amint pl. a munkások a munkaidő hosszáért vívott küzdelmeit nézzük;
  4. A workerizmus alapja tehát az a nézet, hogy a munkásság harca megelőzi és meghatározza a tőke későbbi, sikeres átstrukturálódását.

Talán archaikus ennyi idő távlatából már ez a nyelvezet, de nem a levegőbe beszélt. A „Marxhoz való visszatérés” ugyanis nem csak egy elméleti elképzelés volt, hanem nagyon is konkrét gyakorlat, amely visszanyúlt ahhoz a megközelítéshez, hogy a kommunizmust nem kívülről kell beinjekciózni a munkásosztályba, hanem azt kell vizsgálni, amit a munkásosztály csinál, gondol, és amire vágyik – és ez lesz majd az a kommunizmus, ami szemben áll a létező szocializmussal.

E végett pedig azt a gyakorlatot követték, amit 1880-ban Marx hirdetett meg, mint „Munkások kérdőíve” – mondván, hogy a professzionális kutatók vizsgálatai nem elégségesek, mert itt a munkásosztály nem csak a vizsgálat alanya, hanem a vizsgálatot végző alany is egyben, aki a saját helyzetét illetően mégis csak jobban képben van – és így a kapitalizmusról is aktuálisabb kritikával rendelkezik – mint holmi külső szemlélő.

Amerikában ebből nőtt ki a Johnson-Forest tendencia féle Correspondence, amely a munkások megélt valóságát, történeteiket publikálta, tagolva őket nőkre, fiatalokra és feketékre, rendszerkritikává formálva az egyéni élményeket (és ezzel tágítva a munkásosztály korábbi, merev kategorizálását), amelyet a francia Socialisme ou Barbarie fordított majd követett (legismertebb tagjuk: Castoriadis, Lefort, a fiatal Guy Debord – de eleinte megfordult ott Pannekoek is!).

A munkások nézőpontja felől pedig a párt mint forradalmi élcsapat könnyűnek találtatott: nem volt rá szükség a szervezettséghez, rosszabb esetben pedig a forradalom útjában állt. A szakszervezet pedig bürokratikusnak és túl mereven hierarchikusnak ítéltetett, amellyel szemben a munkástanácsok tűntek csak életképesnek – mire ez a gondolkodási mód megérkezett Olaszországba, ahol a radikális értelmiség mellett a politikai képviselet nélküli, életmódjában radikális szalagmunkások sokaságát találta, akiknek már ez sem volt elegendő.

Ennek a cikknek meghaladja a kereteit a következmények kitárgyalása, de beszédes, hogy a workerizmusból autonómiává alakuló történelmi szakaszt olyan című könyvek dokumentálják, mint a Mennyek ostroma, Tűz és lángok vagy a Mindennapi élet dekolonizációja. (Csak vicceltem: egyik sem jelent meg magyarul.)

Ami szerintem lényeges, az a workerizmus kutatási metodikái és következtetései, az „osztálykompozíció” vizsgálata (lásd Tronti, Lenin Angliában, 1964):

  1. A „közös kutatás” gyakorlata, amikor a dolgozó szemszögéből dolgozzuk fel a körülöttünk lévő világot, és az ő tapasztalataikat rendszerezzük azzal a céllal, hogy koherens tudásunk legyen a termelés és a munkakörülmények mai világáról.
  2. A technikai-, társadalmi- és politikai vizsgálata a most létező dolgozók világának, amiben nem csak a munka természetét és hatalmi viszonyait vizsgáljuk, vagy a dolgozók társadalmi összetételét és viselkedését, hanem figyelembe vesszük azokat az apróbb-nagyobb stratégiákat, amikkel küzdenek
  3. Talán pedig a legfontosabb az, hogy a dolgozót nem csak a munkahelyén, hanem a saját életének újratermelése közben is vizsgáljuk, abban a folyamatban, amint újratermeli magát mint bérmunkás, ezzel szélesre tárva nem csak az iroda- és az üzemek kapuit, hanem a politikai gyakorlat fogalmát is – hiszen a mindennapi élet gyakorlataiból szemezgethetjük a forradalom magvait.

Nem csoda, hogy a „hosszú hatvannyolc” alapvetően az elidegenetített munka (és az általa előírt életmódok) elleni forradalom volt.

Amit mi, félperifériás autonómok megismertünk, mint egy másik világot, azok a fenti megközelítésekből és gyakorlatokból származtak. Ha pedig mi se értjük ezt mélyen, hogyan várhatnánk el, hogy más megértse vakon?

A workerizmus gyakorlata pedig ma is él – az olyan oldalak, mint a Notes from Below szigorúan a workerista alapelveket követik, de az itt is fordított Angry Workers kollektíva is ezt az eszmeiséget követik, az éledező térségi autonómokról vagy a bástyák utóvédharcairól nem is beszélve, amely legutóbb a berlini lakhatási mozgalomban villantott nagyot.

A történelmi-gyakorlati példák adottak, és bizonyítottan képesek voltak adott helyzetekben a levegőbe repíteni a politikáról alkotott elképzeléseket úgy, hogy közben szélesre tárták a mozgalom kapuját.

Ez pedig a tetszhalott állapotból nézve igen csak kecsegtető ajánlatnak tűnik.