David Broder: Bordiga kevéssé ismert az anglofón országokban, de ez a helyzet Olaszországban is. Ez részben a Kommunista Párt történetírásának tudható be: a leginkább sztálinista korszakban megtagadták, illetve figyelmen kívül hagyták őt, és még a PCI-közeli művek is, mint Franco Livorsi 1970-es életrajza, elutasítóak vele szemben. Miért alakult így?

Pietro Basso: Az 1930-as években Bordiga szisztematikus becsmérlése része volt a „trockista ellenzékkel szembeni küzdelemnek”, Bordigát pedig azzal vádolták, hogy a trockisták támogatója. Amikor az 1940-es években megingott a fasiszta rezsim, a PCI vezetői aggódtak, hogy Bordiga ismét politikailag aktívvá válhat. A vezéralaknak számító Palmiro Togliatti jól tudta, hogy sok alacsonyabb vagy közepesebb rangú káder továbbra is a tekintélyt látja Bordigában; elismerte, hogy a „bordigizmus kizárása” a párt berkeiből „némiképp nehezebbnek bizonyult, mint Bordiga kizárása”.

„Bordigizmuson” a PCI által [különösen a II. világháborút megelőző években] képviselt álláspont éles bírálatát értette. A PCI politikája a „nemzeti egység” köré épült, egy „antifasiszta, demokratikus Olaszország” kiépítésének nevében, a burzsoá pártokkal és a tőkés osztállyal együtt. Togliatti tehát úgy intézkedett, hogy fizikai, pszichológiai és „erkölcsi” szakadék keletkezzék, amely elválasztja a kádereket Bordigától, az álláspontjától.

Bordiga becsmérlése együtt járt azzal, hogy durva hamisításokkal igyekeztek eltörölni a nyomait. Például Gramsci börtönleveleiből, amelyek – kellő szimpátiával – tizennyolc alkalommal említik meg Bordigát, ugyanis a fejlődésük és a politiai álláspontjaik különbözősége ellenére összekapcsolta őket a militáns világlátás, a barátság és a kölcsönös tisztelet. Ám a levelek Felice Platone által szerkesztett, 1947-es kiadásából Bordiga neve eltűnt – minden rá vonatkozó utalást durván eltorzítottak. Egy hamis fénykép keringett „Bordiga lányának esküvőjéről” (amelyre soha nem került sor), amelyen az állítólagos menyasszonynak és vőlegénynek egy hordányi fekeetinges fasiszta tisztelgett…

Ez a szisztematikus igyekezet csupán az 1960-as években kezdett háttérbe szorulni, minthogy Olaszországot a munkások és a társadalmi küzdelmek erőteljes újjáéledése rázta meg. Az utóbbi egyúttal – gyakran zavaros, következetlen módon – a reformista PCI kritikáját is jelentette, annak bírálatát, hogy szervesebben épült be a burzsoá intézményekbe és az olasz kapitalizmusba, mint bármikor korábban. Az új körülmények közepette megjelent a kommunista mozgalom valódi története rekonstruálásának vágya.

Ám még ’68-ban is csupán egy maroknyi militáns volt eléggé antikonformista ahhoz, hogy elköteleződjék Bordiga álláspontja mellett.

DB: Amellett, hogy ellenálltak Bordiga politikai hatásának, mondhatni, ennek a Gramsciról kialakított képet illetően is fontos szerepe volt – leegyszerűsítően szembeállították azzal az emberrel, aki a Kommunista Párt alapítója volt…

PB: Igen. Fontos megérteni, hogy Bordiga és az absztencionista (anti-elektorialista) [a választásokon való részvételt ellenző – a ford.] kommunista frakció döntő szerepet játszott a párt alapításában. A Bordiga nyomainak eltörlésére irányuló törekvés olyan messzire ment, hogy végül Gramscit tekintették az alapítónak. Ez teljes mértékben hazugság volt – a livornói, 1921-es alapító kongresszuson Gramsci fel sem szólalt. A későbbi történetírás legalább elismerte Bordiga és az „absztencionisták” kiemelkedő szerepét a kommunistáknak a Szocialista Párttól való elszakadását illetően, amelyre a reformizmus elleni évtizedes csatákat követően került sor.

Az alapítás azután volt, hogy a „defetisták” küzdöttek Olaszországnak az I. világháborúban való részvétele ellen, illetve a munkásosztály intenzív küzdelmei két éven át tartottak – amit Bordiga a vörös 1919-nek és a tüzes 1920-nak nevezett. Az eljövendő Kommunista Párt tagjai vezérfigurákként szerepeltek e küzdelmek során; a párt munkáspártként emelkedett fel, az ifjak pártjaként, és a Szocialista Ifjúság csaknem egyhangúan támogatta. Az Ordine Nuovo körüli „ifjú értelmiségiek” szintén csatlakoztak az új párt megalakulásához, igaz, némi késéssel.

Természetesen az orosz forradalom és a Harmadik Internacionálé kulcsfontosságúak votak. Olaszországban a Bordiga körüli csoport volt az első, amely felfogta a forradalom történelmi-globális jelentőségét – sokat elárul, hogy 1918 decemberében a lapjukat Il Soviet-nek keresztelték el. Ám ezeknek az elvtársaknak a reformizmus elleni küzdelme évekkel korábban megkezdődött; Bordiga joggal nevezte a bolsevizmust olyan „növénynek, amely minden éghajlaton megterem” – nemzetközi, éppen csak a behozatalára még nem került sor.

Bordiga nyomainak eltüntetése egyúttal segített a forradalmi Gramsci emlékének eltörlésében – egy „hazafias-demokratikus” Gramscival helyettesítették.

Gramsci komplex figura volt, valahol a forradalmi kommunizmust és a fokozatos evolucionizmust elválasztó tűfokon táncolt, az idealizmus és a materializmus között ingadozott. De egy korszakban hasznosnak bizonyult a Bordigával való frontális szembeállítása, úgy állították be Gramscit, mint aki a „nagylelkű apa” szerepét töltötte be a PCI-nek a burzsoá intézményeken keresztül történő hosszú menetelése közepette. Később, [a párt örökösei] döglött kutyának tekintették, és másokra hivatkoztak, például Willy Brandt-ra, [Tony] Blairre, és [Bill] Clintonra…

DB: Számos olvasó Bordiga nevét Leninnek a választási absztencionizmussal szemben folytatott polémiája nyomán ismeri, amelyet A „baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége című művében fejtett ki. A bevezetődben fenntartásokkal kezeled ezt a kérdést, noha maga Bordiga volt az, aki az „absztencionizmus” címkéjét az általa is képviselt áramlatra ragasztotta. Elmagyaráznád, hogy ez a kérdés miért (nem) volt fontos a Kommunista Párt alapításakor, illetve a korai években?

PB: A fiatal Bordiga bírálatban részesítette a szindikalista és az anarchista absztencionizmust, amelyről úgy tartotta, hogy a politikai küzdelmektől való általános távolmaradást jelenti. Úgy érvelt, hogy a társadalmi forradalom politikai ügy, amely szükségessé teszi a megfelelő előkészületeket a politika terén.

Ám a politikát nem lehet azonosítani az elektorális [választási] mezővel – vagyis a delegálás, a manipulálás, a demagógia mezejével, amely kizárja a proletárok önálló, közvetlen politikai cselekvését.

Bordiga kiindulópontja az volt, hogy a választások eszközként szolgálhatnak a szocialisták számára, amennyiben ilyen módon népszerűsíthetik a programjukat a munkástömegek körében, ám a választási siker nem lehet öncél. A tapasztalat, amelyre a Szocialista Pártban egy évtized alatt szert tett, segítette abban, hogy közvetlenül szembesüljön a választások romboló hatásával, hiszen a választási „vetélkedés” a párt meghatározó tevékenysége lett, ám egyúttal „megalázó” következményekkel is járt, amennyiben a párt egyes elemei mindenfélékkel összeálltak, burzsoá demokratákkal, liberálisokkal vagy szabadkőművesekkel – különösen délen.

Az elektoralizmus elutasításának kérdése 1919 tavaszán/nyarán éleződött ki, amikor a szocialisták választási győzelme az osztálymozgalom – felkelésekkel tarkított – radikalizálódásának megtörését szolgálta.

Ám az absztencionizmus sosem volt elvi kérdés Bordiga számára. Akármikor választania kellett e meggyőződése és a pártfegyelem között, mindig az utóbbi mellett döntött. Így tett az 1919-es választások során; a Komintern második, 1920-as kongresszusán [amelynek keretében a delegáltak megkapták Leninnek a „baloldaliságról” szóló könyvét – a ford.]; 1921-ben, amikor a Kommunista Párt vezetőjeként úgy vélte, hogy helyeselhető a választásokon való szereplés a politikai reakció adott fázisában; 1924-ben is, amikor ellenzékben volt a párton belül, sőt, akkor is, amikor az újsütetű Internacionalista Kommunista Párt indult az 1946-os, illetve az 1948-az választásokon.

Bordiga ugyanakkor hajhatatlan maradt, ami a burzsoá pártok különböző tömbjeit illeti. Az 1924-es Aventinusi Szecesszió általa nyújtott kritikájával [amikor az ellenzéki pártok elhagyták a parlamentet az ellen tiltakozva, hogy a feketeingesek meggyilkolták a szociáldemokrata képviselőt, Giacomo Matteottit] Bordiga sikeresen bírta rá a kommunista képviselőket, hogy szakítsanak az aventinusi csoportosulással, hogy visszatérjenek a parlementbe és frontális támadást indítsanak a fasizmus ellen – e feladattal, nem véletlenül, a bordigista Luigi Repossit bízták meg.

Bordiga meg volt győződve arról, hogy az orosz tapasztalat globális jelentőségű tanulságokkal szolgál, ugyanakkor úgy vélte, téves lenne e tapasztalat körülményeit a nyugat-európai helyzetre kivetíteni. Az utóbbi országokban szükségszerű volt a demokrácia azon jellegzetességével való leszámolás, hogy meglágyítja az osztálykonfliktust és beépíti a rendszerébe az ellenzéket, és nem csupán intézményi eszközökkel.

Az álláspontját ekképpen foglalta össze 1945 után: Lenin azt mondta, „menjetek be a parlementbe és belülről romboljátok”, ám csak kevesen léptek fel a parlamentben úgy, mint a proletárforradalom tribunusai. Paradox módon, noha soha nem volt képviselő, pártvezetőként Bordiga egyike volt azon militánsoknak, akik a leginkább alkalmazták Leninnek a forradalmi parlamentarizmusra vonatkozó taktikáját.

DB: Itt, a „nyugati marxizmust” illetően fontos kérdést érintesz. Általában a nyugati országokra úgy hivatkoznak, mint amelyekben a különlegesen összetett körülmények egy „rugalmasabb” taktika számára szolgálnak alapként – széles szövetségek, közvetítő fázisok a kapitalizmus és a szocializmus között stb. Ám akár Olaszország „déli problémájáról” vagy a nyugatnak az Oroszországtól való eltéréséről van szó, Bordiga számára e komplex dolgok csak megerősítették annak szükségletét, hogy az osztályokat elválasztó különbségeket kiélezze – és hogy a demokratikus intézményekkel szembeni frontális összecsapást serkentse.

PB: Bordiga számára az igazolta a választási részvétel és a reformista, demokratikus, burzsoá erőkkel kialakított – elvi – frontok elutasítását, hogy igyekezett fenntartani a Kommunista Párt önállóságát és forradalmi jellegét.

Bordiga kétségtelenül elkövetett bizonyos taktikai hibákat, amiként a némiképp belátóbb követői is. Tévedett például abban, hogy az olasz burzsoázia majd [a kommunistaellenes szociáldemokrata] Gustav Noske helyi változatát támogatja Benito Mussolini ellenében.

Vagy akár – Alessandro Mantovanihoz hasonlóan – Bordiga antidemokratikus nézeteit a libertariánus [anarchista] gondolkodásmódjának tulajdoníthatjuk, semmint a marxistának, és megállapíthatnánk, hogy veszélyes következményei lehetnek, a demokratikus jogok megvédéséért folytatott küzdelem iránti „közömbösség” miatt. Ám ahhoz, hogy értékelni tudjuk a Bordiga által egy évszázaddal ezelőtt képviselt álláspontot, figyelembe kell fennünk a „burzsoá parlamentarizmus” különleges „történelmi erejét”.

Bordigának igaza volt abban, hogy az oroszok által használt taktikát nem lehet mechanikusan alkalmazni Nyugat-Európában. Ezzel alábecsülnénk a tényt, hogy a modern liberális-parlamentarista kapitalista államok sokkal inkább képesek megvédeni magukat, illetve képesek hatékonyabban beavatkozni a munkásmozgalom alakulásába, mint az autokratikus államok.

Történetileg tekintve nem vitathatjuk el Bordiga előrelátó gondolatait, miszerint a demokratikus burzsoázia megágyaz a fasizmusnak, felhasználja, majd elveti; nehéz megkérdőjelezni azt is, ahogyan a demokratikus államok felemelkedőben lévő, bürokratikus-totalitárius tendenciáira irányította a figyelmet, illetve a demokrácia és a militarizmus közötti szoros összefüggésre (erre az Egyesült Államok a legkiválóbb példa).

DB: Bordiga lelkesen hangsúlyozta az internacionalizmust. Sandro Saggioro és Arturo Peregalli könyve, a La sconfitta e gli anni oscuri megjegyzi, hogy Bordigát korántsem nyűgözték le a „szocialista építkezés” szovjetunióbeli sikerei, amikor 1920-ban ott járt; inkább tagadta a „szocializmus kiépítésének” lehetőségét egy elmaradott országban.

A Komintern hatodik, bővített Végrehajtó Bizottságának 1926 februári ülésén Sztálint szemtől szembe bírálta, kitartva amellett, hogy a Kominternnek kollektív módon kellene döntenie az „orosz” kérdésekről, amiként az „olaszokról” is…

PB: A militáns álláspontját mindvégig internacionalizmus jellemezte – úgy vélem, ez különösen fontos a mára nézve. Egyike volt a Komintern azon vezetőinek, akiknek radikális meggyőződése az volt, hogy a kapitalizmus és a szocializmus összeütközése globális konfrontálódás, és hogy egyöntetű, globális léptékű eredményekkel jár majd.

Ez nem jelenti azt, hogy szem elől téveszhetnénk az egyes kontextusok, helyzetek és pillanatok sokrétű voltát. Például talán Bordiga volt a legmeggyőződésesebb híve a „nyugati kommunizmusnak”, és a legállhatatosabban védte az oroszországi új gazdaságpolitikát (NEP) – mindenkor internacionalista nézőpontból.

A Végrehajtó Bizottság már említett ülésén ragaszkodott hozzá, hogy az orosz kérdés nem pusztán orosz jellegű. Vagyis az oroszországi párt és állam belföldre és külföldre vonatkozó döntései – lassan kialakítva a gazdaság „szocialista elemeit”, vagy a parasztokat, a NEPmanokat [a korai Szovjetunió üzletemberei, akiknek előnyük származott a NEP keretében zajló magánkereskedelemből – a ford.], a kispolgárságot illetően – létfontosságúak a forradalom és az ellenforradalom folyamatban levő és világszintű összetűzése tekintetében.

Bordiga egyedül volt, amikor fenntartotta ezt az érvét: ekkor már néhány éve megvolt az az eljárásmód a Kommunista Pártokban, hogy marginalizálták, megfélemlítették és elhalgattatták azokat, akik nem fogadták el a dolgok oroszországi és Internacionálébeli menetét. Ettől függetlenül ragaszkodott az érvelésmódjához. Amikor az E. H. Carrhoz hasonló történészek felismerik, hogy ez számottevő politikai csata volt, amely látványosan előrevetítette az Internacionálé későbbi alakulását (és ruszifikálását), általában ezekre a nyilvánvaló szempontokra szorítkoznak.

Azonban tegyük hozzá, hogy a sztálinizmusra vonatkozó bíralatának megfogalmazása közben Bordiga igyekezett ekerülni mindenfajta moralizmust, nem az egyének szempontjából közelítette meg az egyes problémákat, illetve nem idelizálta a demokráciát a bürokratizmus ellenében.

1945 után – talán némelyek számára botránykeltően – fenntartotta az álláspontját, miszerint, miközben a sztálinizmus ellenforradalom volt politikai értelemben (és szerves része a globális burzsoá ellenforradalomnak), forradalmi szerepet töltött be, pontosan azért, mert a kapitalizmust építette Oroszországban.

DB: Bordigát 1930-ban zárták ki a pártból, és ekkor visszavonult a politikai élettől. Hogy megmagyarázhassák ezt a döntését, Saggioro and Peregalli Marx helyzetéhez hasonlították, amelyben az 1848-as forradalmak veresége után találta magát. Bordiga úgy írta le az 1920-as évek végi vereségeket, mint alapvető és hosszan elnyúló kudarcot – amellett érvelve, hogy a párt csak azután épülhet ki ismét, miután a történelmi korszak megváltozott. A halála előtt nem sokkal készült interjúban, amikor arról kérdezték, miért nem vett részt az Internacionálén belüli frakciós harcokban, így felelt: „semmit nem lehetett tenni”. Mit értett ezen?

PB: Mindig így válaszolt. A fasizmusnak a Kommunista Párt ellen 1923 és 1926 között intézett ostroma gyakorlatilag végzetesen szétzilálta a pártot. Olasz földön, az 1930-as években a Togliatti-féle PCI is keveset tehetett, vagy éppenséggel semmit. Gramsci, a párttitkár börtönbe került, és fokozatosan önnön eszközeire kellett szorítkoznia.

Bírálhatjuk Bordigát azért, mert megszakította a kapcsolatait még a hozzá legközelebb álló, baloldali kommunista elvtársakkal is, mind Olaszországban, mind azokat illetően, akik Belgiumba, Franciaországba vagy az Egyesült Államokba emigráltak. Ahogyan Paolo Turco írta, megkérdőjelezhető módon értelmezte önnön politikai, vezetői szerepét. Ugyanis az 1930-as években fontos osztályküzdelmek zajlottak – különösen Spanyolországban, Franciaországban és Kínában –, és a tevékenységének teljes felfüggesztése ugyancsak zavarba ejtő.

De történetileg tekintve elmondhatjuk, hogy az ellenforradalmi fordulat pusztító hatású volt mind a mélységét, mind a gyorsaságát illetően, először is a nácizmus németországi felemelkedése következtében, de a régi bolsevik gárda kiirtása, a Molotov-Ribbentrop paktum, Trockij megyilkolása és a II. világháború kitörése miatt is. Ez látszott azon is, ahogyan 1945-ben sor került a világ jaltai felosztására, és színre lépett a világ gazdaságának és politikájának új ura – amit Bordiga csillagos-sávos szuperimperializmusnak nevezett. E fordulattal szembesülve még egy Trockijhoz hasonló, rendíthetetlen harcos sem tudott eredményeket elérni.

DB: Amikor a PCI vezetője, Togliatti visszatért Nápolyba 1944 márciusában, azt kérdezte az elvtársaitól, hogy „mit csinál Bordiga?” Bordiga gyakran tagadta önnön – egyéni – jelentőségét. Ám az I. világháború során a háborúellenes tábor karizmatikus vezetője volt, majd 1943/1944 során ismét hivatkozási pont lett a PCI-tagság forradalmi ellenzéke számára. Ezek az ellenzéki erők gyakran politikailag igen zűrzavarosak voltak, de azt állították, hogy őrzik az 1921-ben alapított párt hagyományait…

PB: Ebben a drámai pillanatban a párt első éveinek emléke még mindig élt számos militáns és káder körében, a PCI-n belül vagy a szervezet margóin. Lehetőség volt, amelyre utalhattál. De úgy tűnik, Bordiga ellenezte annak bátorítását, hogy a proletár káderek elhagyják a PCI-t. Talán azt a pillanatot várta, amikor nem csupán kisebb csoportok vagy egyének gyűlnek a baloldali álláspont köré, hanem az osztály harcias részlege is. Azért mondom, hogy „talán”, mert nincs rá döntő bizonyíték.

De nyilván minden irányból arra biztatták, hogy térjen vissza az aktív politikához. Ellenállást tanúsított. Úgy vélte, hogy a helyzet ellenforradalmi, és hogy sokáig elkerülhetetlenül ilyen is marad. Szerinte nem voltak adottak a feltételek a korai 1920-as évekhez való visszatéréshez, és ahhoz, hogy fel lehessen venni a versenyt egyenlő esélyekkel a jó öreg PCI-vel. Az internacionalista forradalmárok újjászerveződése továbbra is kezdeti, göcsörtös fázisában volt.

Mindazonáltal Bordigára 1944 végétől 1965/66-ig erőteljes aktivitás volt jellemző. Ez sokban különbözött az 1911-től a 1926-ig tartó periódus tevékenységétől, bár volt némi folytonosság. E tevékenység fő célja a hamisítatlan marxi és marxista gondolkodás szemléltetése volt.

DB: Bordiga mindig ragaszkodott ahhoz, hogy vissza kell térnünk az eredeti, klasszikus marxizmushoz, amelyre provokatív módon úgy utalt, mint „kőtáblákra”. Gyakran úgy mutatják be, mintha mást sem tett volna, csak egyszerűen rugalmatlanul ismételgette a változatlan, invariáns [az invarianza storica del marxismo nel corso rivoluziario a változatlan marxi tanokhoz való hűségre szólít fel, illetve Invariance volt a még Bordiga nyomdokaiban haladó Jacques Camatte lapjának neve – a ford.] igazságokat. Miért sugallod tehát, hogy a háború utáni írásai innovatívak voltak?

PB: Érdemes szólni a szerepéről, noha ő maga bizonyára legyintett ezt illetően. Mindazonáltal az, ahogyan feltárta a marxista gondolkodást – eredeti és előrelátó volt. Az 1903-as Stagnálás és a marxizmus fejlődése című írásában Rosa Luxemburg azt írja az új gyakorlati kérdésekkel szembesülve, hogy a forradalmárok „ismét megmerítkezhetnek a marxi gondolkodás kincstárában, hogy az általa kínált tanból újabb töredékeket sajátíthassanak el, használhassanak fel”.

Fél évszázaddal később Bordiga és a körülötte levő munkacsoport a marxista gondolkodás sarokkövei újbóli megalapozásának rendkívüli feladatával szembesült. Ez nem csupán azt jelentette, hogy egyik-másik „töredékre” hagyatkoztak, hanem az elejétől a végéig átfésülték. Hiszen semmi nem élte túl a sztálinizmus által végrehajtott hamisítást és e hamisítás ügyes, kapitalista színezetű kihasználását.

Bordiga élt a marxizmus által kínált eszközökkel, hogy megvizsgálhassa az Oroszországban „épülő szocializmus” tapasztalatát. A marxista politikai gazdaságtan kategóriáinak segítségével tette, egészen a sztálini Oroszország társadalmi életének alapjaiig ásva, és azt firtatva, hogy a nyugati kapitalizmus kategóriái alkalmazhatóak-e ott. Ebbe a rendkívüli, Oroszország társadalmi fejlődésére vonatkozó kutatásba bevonta a Programma Comunista csoport egész tagságát.

Bordiga és az elvtársai számára a lényegi dolog nem a termelőeszközök állami vagy magántulajdona volt, hanem a profitabilitás és az értéktöbblet kisajátítása. Ezek voltak annak kritériumai, hogy a termelést miként szervezik meg Oroszországban, illetve központi jelentőségű volt a vállalat, az árutermelés, a piaci csere, a munkaerő eladása és felvásárlása, a fizetések, a számvitel, az árak…

Amennyiben e kategóriák megmaradtak, akkor nem beszélhetünk szocialista tervezésről.

Ahelyett, hogy a termelés az előre felmért társadalmi szükségletek alapján történne, a sokat magasztalt terv csupán ex post rögzítése volt az egyes vállalatokban vagy szektorokban elért eredményeknek, némi félénk próbálkozással arra vonatkozóan, hogy korrigálják a kirívó „egyensúlyhiányt”.

Bordiga számára a vállalat jelentette a problémát, nem az, hogy a vállalatnak volt-e főnöke. A tőkés termelést (illetve a profitot) az elkülönült egységben való termelés dúcolja alá, és mindegyik védelmezi a maga létét a nemzeti/globális piacon, kiterjeszti az üzletet azzal, hogy megnyújtja, illetve intenzívebbé teszi az élő munka kizsákmányolását. Az efféle mechanizmusok összeegyezthetlenek a tervezés és a fogyasztás racionális, társadalmi tervezésével.

Kevés marxista szemléltette ilyen világosan, hogy a szocialista gazdaság jelentősen különbözik az állam által vezérelt gazdaságtól. Miként Liliana Grilli kiemelte, Bordiga megválaszolta azt a kérdést, hogy lehetséges-e „kapitalizmus tőkések nélkül”.

Az oroszországi társadalmi fejlődés a formáját illetően újszerű volt. Ám míg Onorato Damen úgy látta, hogy ez a kapitalizmus „végső” formája, Bordiga úgy tekintett a sztálini Szovjetunióra, mint amely a kiteljesedett kapitalizmus felé halad. Nem volt a leghaladóbb formája; inkább az amerikai kapitalizmus járt az élen.

Bordiga megmutatta, hogy az etatista szemfényvesztés ellenére a Szovjetunió nagy állami indusztrializmusa minden volt, csak „totalitárius” nem – voltak magánvállalkozások, igény volt rájuk, több kisebb vállalatot kiszerveztek, és az általános tendencia a Szovjetunióban az volt, hogy csökkentették az állami egységek számát. Erről Bordiga már az 1950-es években írt!

Ebben a kontextusban a klasszikus tőkés figurák – az egyéni magánvállakozók – úgy tűntek fel, mint összekapcsolódó vállalatok, piacok és az értéktöbblet kisajátítása despotikus folyamatának hálózatai. Még nem ismerték el e szerepüket, de a „vallomásra” sor került, Mihail Gorbacsov peresztrojkája idején és később. Borisz Jelcin érájának cápái nem külföldről, ejtőernyővel ereszkedtek le Oroszországba.

DB: Bordigát foglalkoztatta az „éllovasnak” számító amerikai kapitalizmus is, nem?

PB: Igen, a másik fő terület, amelyet illetően – a háborút követő évtizedekben – Bordiga alkalmazta a kritikai megközelítését, a „klasszikus marxizmus” kiélezett eszközeit, az Egyesült Államok voltak. Az USA a II. világháború után lett a nyugati és globális kapitalizmus vezetője, és terjesztette – akár a vasfüggönyön túl is – a jómódú, népszerű kapitalizmus utópiáját, amely képes a gyakorlatban is felülemelkedni az osztályok szembenállásán.

Az antológia számára tíz szöveget választottam ki az 1947 és 1957 közti korszakból, amelyek az Egyesült Államokat tárgyalják, az „Európa elleni ostromától” a koreai háborúig és az amerikai társadalmi modellig.

Bordiga már az 1950-es években felfigyelt a proletár fogyasztóvá „avatásának” amerikai kísérletére, melynek keretében arra kényszerítették a proletárokat, hogy eladósodjanak egy mániákusan fegyelmező mechanizmus, a „gyakran káros, strandardizált, készárukat kínáló fogyasztás” jegyében – ez a kísérlet végül blöffnek bizonyult, roppant kártékonynak.

E szövegek jól illeszkednek a többihez, amelyek rámutatnak a kapitalizmus II. világháború utáni fejlődésének különböző hullámaira, kiemelve a tulajdon és a tőke szétválását, a tőke központjában zajló, a termelésről a spekulatív-piaci manőverekre való súlyponteltolódást, illetve az állam inflálódását (ami pontosan az ellenkezője az „árcsökkentő kormányzat” burzsoá ígéretének).

Bordiga tehát kapitalista „katasztrófagazdaságot” ír le, és nincs másik marxista, aki a tékozló gazdaságnak ehhez hasonló bírálatát nyújtotta volna, hacsak nem – akadémikus formában – Mészáros István és még néhányan őt követően (akik nem tudnak Bordigáról).

DB: Például A holtak meggyilkolásában…

PB: Pontosan. És ez jóval a marxi gondolkodás ökológiai dimenziájának mostani – nagyon izgalmas – felfedezése előtt történt, amelyet [John Bellamy] Fosternél, [Paul] Burkettnél, [Kohei] Saitótál és másoknál figyelhetünk meg.

Megmutatta, hogy az „eredeti marxizmusban” az élő munka elleni kapitalista támadás és a tőkének a természet ellen intézett rohama egyazon érem két oldala. E kritériumra támaszkodva mondta, hogy a kései kapitalizmus „fékezhetetlenül kiéhezett a katasztrófára és a rombolásra”.

Ez egy antológia – választanom kellett, sok minden kimaradt. Azonban beiktattam egy sor szakaszt Bordigától, amelyek a természet kapitalizmus általi kifosztására utalnak, arra, hogy a föld és a természeti források nem állhatnak senki tulajdonában, még kollektív tulajdonban sem, hanem a faj érdekeit szem előtt tartva kell adminisztrálni. Ez nem egy banális antikapitalizmus: sokkal inkább egy kritikai, romantikamentes figyelem azon formák irányában, amelyek megelőzték a tőkés termelést (jól összefoglalta ezt a munkatársa, Roger Dangeville).

Bordiga az elsők között volt, akik kommentárral álltak elő Marx Grundrisséjével kapcsolatban, tíz évvel Roman Rosdolskyt megelőzően – ezek közül a „Ki fél az automatizálástól?” című darabot válaszottam. Az 1950-es években Bordiga azt magyarázta, hogy a marxisták legyenek az utolsók, akiknek ilyen félelmeik vannak.

A kortárs kapitalizmusra vonatkozó elemzését illetően, amely kitért a financiális, a  fogyasztói és az eladósodott túltengésre, valamint a militarizmus szörnyűséges elrugaszkodottságára, a természet rombolására és a színes népek újgyarmati elnyomására… nos, mindezeket illetően Bordigának széles távlatai voltak.

Az amerikai „szuperkapitalizmus” elfajzott jellegzetességeire vonatkozó kritikájában nyoma sem volt az Amerika-ellenességnek: sokkal inkább a tőkés termelési mód általános tendenciáit bírálta és azt a mind nagyobb kárt, amelyet az emberben és a természetben, az élővilágban okoz. Ez a bírálat manapság különösen releváns. Végül egy amerikai tudós figyelt fel erre, hogy Bordiga a produktivizmus ellen érvelt…

DB: Loren Goldnerre gondolsz?

PB: Igen, nagyon érdekes, ahogyan ezt hangsúlyozza. A sztálinista korszakban némiképpen azonosították a marxista szocializmust és a termelőerők fejlődését. Bordiga ezt az azonosítást egészében elveti, még ha léteznek is olyan szegletei a világnak, amelyekben a termelőerőket fejleszteni kell.

1953-ban felvázolt egy közvetlen programot, amelyet a fejlett kapitalista országokban meg kellene valósítani az első forradalmi változások során. Ennek középpontjában az alultermelés állt: több millió órányi értelmetlen termelés megszüntetése, a befektetések visszafogása, a termelés költségeinek növelése, a túlzásba vitt fogyasztás felszámolása. Ez aligha volt csupán a Kommunista Kiáltvány újbóli előterjesztése…

Bordiga számára alapvető volt a munkanap lerövidítése és az idő robbanásszerű megváltozása az [emberi] faj életében. Marx és a marxizmus elmélyült tanulmányozása nyomán – beleértve a figyelmen kívül hagyott, illetve a nemrégiben felfedezett szövegeket – úgy határozta meg a kommunizmust, mint az emberi faj számára szóló élettervet. Ez egységes, a termelésre és a fogyasztásra vonatkozó nemzetközi terv volt, amely a valódi emberi szükségletek kielégítésén alapul. „Megelőlegezte” e témákat – amelyek manapság drámai módon újra előkerülnek.

DB: A témánkat illetően érdemes megemlíteni e kiadás azon részét, amely „A színes népek gigantikus felszabadulási mozgalmáról” szól. Magától adódó lehetne, hogy Bordiga mindebben csupán a burzsoázia és a proletariátus végső összecsapását látta. Ám felismerte a gyarmatosításellenes forradalmak bomlasztó erejét (noha nem gondolta, hogy a szocializmust építenék) és elutasította, hogy a világ „egysíkú” lenne, híján a különbségeknek. Honnan származik az ez iránti érdeklődése?

PB: Nincs semmi hagiografikus [hagiográfia: a szentek életét bemutató szöveg – a ford.] abban, ahogyan bemutatom Bordigát. Így nem kellett kibékítenem egymással az egyes tényeket, például azt, hogy a Komintern második, 1920-as kongresszusán Bordiga (olasz delegátusi társához, Giacinto Serratihoz hasonlóan) zavarba jött a gyarmati kérdéssel kapcsolatban elfogadott tézisek miatt. Mivel nem tanulmányozta a kérdést, attól tartott, hogy felhígítja a proletariátus és a kommunista pártok szerepét a gyarmati és félgyarmati országokban. Ám a II. világháborút követően, amikor erőteljes gyarmatosításellenes felkelésekre került sor három kontinensen is, Bordiga korrigálta magát, és úgy fogalmaznék, hogy magáévá tette azt a nézetet, amelyet illetően korábban habozott.

Az egyik tényező, amely elválasztotta Bordigát némely elvtársaitól (nem csupán Olaszországban) a korai 1950-es években, éppen a gyarmatosításellenes forradalmakkal szembeni lényegi közömbösségük volt. Bordiga, egyik-másik elvtársával együtt, belefogott e forradalmak szisztematikus tanulmányozásába, amelyeket hiteles társadalmi forradalmaknak tekintett – de agrárius, feudalizmusellenes, nemzeti forradalmaknak, amelyek a burzsoá társadalmi viszonyok megteremtésére szorítkoznak.

Ezért, mintegy párhuzamosan, bírálta e [forradalmi] vezetők szocialista frazeológiáját. Ám a kapitalista társadalmi viszonyok terét kiszélesítve, szorosan ellenszegülve a nagyhatalmak hegemóniájának, és a kizsákmányoltak tömegeit a globális politika arénájába vonva – olyan tényezőt jelentettek, amely kedvező lehetett a nemzetközi proletármozgalom újjászületését illetően.

Mivel olyan kérdésekről beszélünk, amelyek most is relevánsak, hozzáteszem, hogy az antológia tartalmaz egy meghökkentő szöveget az 1965-ös augusztusi Watts-i zavargásokról. Ez a szöveg, amely arról szól, hogy a „néger” düh hogyan rengette meg a burzsoá és a demokratikus civilizáció szétrohadt pilléreit, szintén egyike Bordiga utolsó szövegeinek, nem sokkal az 1970-es halála előtt keletkezett. A faji kérdést mint társadalmi kérdést, a fekete lázadást proletárlázadásként keretezi.

„Nagy lelkesedéssel” fogadta, azért is, mert széttépte a jogi fikciók szövetét, a demokratikus képmutatást. Hadd idézzek innen egy bekezdést – ami, mondhatni Bordiga üdvözlete a George Floyd meggyilkolását követő nagy mozgalomnak. Amiként 1965-ben fogalmazott,

„…van valami mélyrehatóan újszerű a dühkitörés e lángoló epizódjában. Akik nem rideg tárgyilagossággal, hanem szenvédelyesen, reménykedve követték, nos, számukra ez az epizód nem egyszerűen népi, hanem proletár jellegű volt. Ez mondatja velünk: a néger lázadást eltiporták. Éljen a néger lázadás! Ami új – az alulfizetett néger munkás felszabadulási küzdelmeinek története szempontjából, vagyis aligha az általában vett osztályharc története számára – az az, hogy csaknem teljes egybeesés volt a politikai és polgári jogok látványos és retorikailag ékes elnöki kihirdetése, illetve az anonim, kollektív jellegű, »civilizálatlanul« felforgató harag kitörése között – éppen azok részéről, akik a „nagylelkű” gesztus „kedvezményezettjei” voltak hivatottak lenni. Miután sokadszorra is megpróbálták a meggyötört rabszolga előtt elhúzni a semmibe sem kerülő mézesmadzagot, a rabszolga ösztönösen elutasította, hogy hagyja magát elvakítani, hogy ismét hátradőljön.

„Elméleti tudatosság nélkül”, folytatta, „annak igénye nélkül, hogy jól artikulált nyelven fejezzék ki, a testükkel és a tetteikkel foglaltak állást, azt üvöltötték, hogy nem lesz polgári és politikai egyenlőség, míg gazdasági egyenlőtlenség van, s az utóbbinak nem törvényekkel, rendeletekkel, előadásokkal és szentbeszédekkel lehet véget vetni, hanem azon társadalom alapjainak erőszakos elvetésével, amely osztályokra oszlik. A jogi fikciók és a demokratikus képmutatás szövetének ez a kíméletlen széttépése zavarba hozta a burzsoáziát (hogyan is történhett volna másképp!). Ez tett rendkívül lelkessé bennünket, marxistákat (hogyan is lehetett volna másképp!). Gondolati táplálékként szolgál az elkedvetlenedett proletárok számára, akik átengedik magukat a történetileg tekintve fehér bőrrel született kapitalizmus metropoliszaiban való hamis szendergésnek, babusgatásnak.”

Amiként Tithi Bhattacharya mondta nemrég, a kapitalizmus csakis rasszista lehet (úgy vélem, ezt én is megmutattam a Razzismo di Stato című könyvemben). E téma vonatkozásában Bordiga messze meghaladta az eredeti álláspontját, Leninnek a  „kelettel” kapcsolatos szemléletét elfogadva és alkalmazva.

DB: E szövegek újbóli megjelentetésének mi lehet az eredménye?

PB: Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt Peter Thomas találóan azonosította a Gramsciánus Pillanatot – a pillanatot amely, hozzátenném, egybeesett a progresszív kormányok előretörésével, különösen Latin-Amerikában, amely létrehozta a  „21. századi szocializmusba” vezető fokozatos és „szélesfrontú” út illúzióját.

Az elmúlt években, különösen az anglofón országokban, a Marxhoz való közvetlen visszatérésnek lehetünk mindinkább szemtanúi. Ennek magyarázata, hogy beköszöntött a kapitalizmus korszakos válsága, és kiéleződött az osztályharc.

Egy ilyen szakaszban változatlanul fennáll annak igénye, hogy újra felfedezzük a múlt forradalmi tapasztalatait, teljes gazdagságában, kaleidoszkópszerű tarkaságában. Ez a tanulságok levonására való törekvést jelenti, a fogódzók keresését a múltra való reflexió révén (legyen szó akár az erőkről, a forrásokról, vagy az ellenforradalom módszereiről; és Bordiga egyik – látszólag – paradox megfogalmazása szerint „a marxizmus az ellenforradalmak elmélete”).

Ezért elmondhatjuk, hogy a „Bordigai Pillanat” bekövetkezésétől kevés választ el bennünket. Azzal a képpel szemben, amelyet Bordiga saját magát illetően sugallni igyekezett (mintha csak kalapáccsal akarná eltávolítani az idejétmúlt szögeket), végre újra felfedezhetjük, mint a jövendő marxistáját.

Losoncz Márk fordítása.