Marx és a modern társadalom születése – interjú Michael Heinrichhel

Kathrin Witter (KW): Egészen mostanáig Ön a Marxba való elméleti bevezetőiről volt ismert, többek között A tőke három részéről szóló könyvéről. Mi inspirálta a Karl Marx és a modern társadalom születése, azaz egy olyan életrajz megírására, amely 1818-tól 1841-ig fogja át Marx életét és munkásságát?

Michael Heinrich (MH): Ennek a bevezető jellegű munkának az elméleti megalapozásaként Az érték tudománya című művem szolgált, amelynek angol fordítása 2021-ben jelenik meg a Brill kiadónál, és amely Marx fejlődését az 1841-es disszertációjától kezdve követi nyomon, különös tekintettel a politikai gazdaságtan általa kidolgozott kritikájára. E könyvet írva már valamelyest bele kellett ásnom magam az életrajzába, hogy megérthessem az írásainak hátterét.
Az 1982-ben írott diplomadolgozatomban (amelynek rövidített változatát a Capital & Class közölte 1989-ben) rekonstruáltam, hogy miként alakult az, ahogyan Marx a tőkét értelmezte, a Grundrissétől [A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai] A tőkéig. És rájöttem, hogy nem lehet Marx egyes műveit elhatárolni a szélesebb életművétől. Ellenkezőleg, minden szöveg esetében figyelembe kell venni a teljes életművet. Bizonyos értelemben a Marx életrajzáról és gondolkodásának alakulásáról szóló könyv megírására készültem már ekkor is – csak nem tudtam róla.

Az elmúlt évtizedekben megannyi újdonságra derült fény Marx munkásságával kapcsolatban. Egyrészt az összkiadás (MEGA) újabb fejleményeinek köszönhetően, másrészt pedig értelmezők sokaságának sikerült megszabadulni a korábbi „marxizmusok” terheitől. Megszabadultak a „tudományos szocializmus” előfeltevéseitől, Marx némely olvasóinak (Engels, Kautsky stb.) egyik-másik megtévesztő értelmezésétől, A tőke historicista interpretációjától, vagy attól a gondolattól, hogy a mindenkori proletár kiváltságos helyzetben lenne a tőkés rendszer megértését illetően.

Az elmúlt évtizedek során Marx értelmezését illetően kiemelkedőnek bizonyult a Frankfurti Iskola impulzusaira nagyban építő Helmut Reichelt és Hans-Georg Backhaus munkássága. A Neue Marx-Lektüre nevet viselő áramlat köpönyegéből bújt elő Michael Heinrich is, aki matematikus és a politikatudomány művelője, továbbá a Marx-összkiadás munkatársa. Heinrich-et nem véletlenül tartják sokan korunk egyik legjobb Marx-olvasójának. A világhálóról ingyen letölthető bevezető könyve A tőkébe, de a Marx életéről szóló könyvének első része is hozzáférhető, amely ennek az interjúnak a témája.

Az interjút Kathrin Witter készítette, aki a Frankfurti Iskola recepciójáról írja doktori disszertációját, illetve fontos számára a hegeli dialektikus filozófia hagyománya.

Tudomásunk szerint magyarul ezidáig egyetlen interjú volt olvasható Heinrichhel: az Eszmélet közölte A tőke 150 éves útja, aminek még nem látszik a vége című írását. Az interjút Heinrich, illetve a JHI blog engedélyével közöljük.

Hogy erre rájöjjek, szükségesek voltak bizonyos véletlen egybeesések, események az életemben. Például 2006-ben egy jó barátom megkérdezett, hogy ismerek-e Marxról szóló jó életrajzokat. Volt mire panaszkodnom azokkal kapcsolatban, amelyeket ismertem, és amikor számba vettem a számomra korábban nem ismerteket is, egyetlen egyet sem tudtam ajánlani teljes szívemből. Így hát elkezdtem töprengeni azon, hogyan nézne ki egy jó Marx-életrajz, először anélkül, hogy magam is meg akartam volna írni egyet. Két belátás győzött meg arról, hogy belefogjak e vállalkozásba.

Először is, Marx életrajzának kutatása egy magára hagyott terület. Az évek során megannyi legendát és féligazságot tettek hozzá az életének többé-kevésbé leellenőrzött tényeihez. A biográfusok csupán a többi biográfust másolták, anélkül, hogy újra felkutatták volna az archívumbeli dokumentumokat. Gyakran figyelmen kívül hagyták a MEGA [Marx-Engels-Gesamtausgabe] által felkínált apparátust, a Marx életéről és munkásságáról szóló írásokat, amelyek olykor alig ismert helyeken jelentek meg.

Másodszor, rájöttem, hogy a munkáit el kell helyezni a történelmi kontextusukban, nagyobb hangsúllyal, mint korábban, de anélkül, hogy pusztán a kontextusra vezetnénk vissza őket, és anélkül, hogy ezzel elavultnak minősítenénk őket.

Michael Heinrich (Forrás: Historical Materialism)

KW: Mik a legnagyobb problémák a számos Marx-életrajzzal, különösen az angol nyelvűekkel, amelyeket David McLellan (1973), Francis Wheen (2008), Jonathan Sperber (2013), Gareth Stedman Jones (2016), és Sven-Eric Liedman (2018) jelentetett meg?

MH: Wheen életrajza alapvetően Marx magánéletére összpontosít és számos kitalált történetet tartalmaz. Nem tartom komoly biográfiának. Ha figyelembe vesszük, mikor írta, McLellan könyve nagyon jó, ám a kései Marxot a korai Marx prizmáján keresztül látja. Az a fő probléma az általa írt életrajzzal, hogy 1973-ban publikálta – a MEGA második kiadása előtt, amely tartalmaz néhány vázlatot, kivonatot, Marxhoz írt levelet, illetve életrajzi információt, amelyek korábban ismeretlenek voltak. McLellan ezeket egyszerűen nem vehette figyelembe.

Sperber ismert történész, és mint a történészek általában, megannyi forrást feltüntet, hogy igazolhassa az állításait. Ugyanakkor a meglévő anyag, amelyre utal, nem mindig igazolja vissza, amire utal. Sperber szakértő, ami a 19. század politikatörténetét illeti, de kevésbé az a filozófia és a gazdaságelmélet tekintetében. A Hegelről való tudásának forrása, úgy tűnik, főként J. E. Toews Hegelianizmus című műve – nem rossz könyv, de ingatag alap ahhoz, hogy messzemenő állításokat fogalmazhassunk meg a marxi elmélet és a hegeli filozófia kapcsolatára nézve. Felszínes marad, ahogyan A tőkét érti. Persze észszerű felvetni a kérdést, hogy mennyi tudásra és megértésre van szükség A tőkét illetően, hogy valaki megírhasson egy életrajzot. Ám az életrajzában Sperber világossá teszi, hogy Marxot 19. századi szereplőként értelmezi, vagyis nem gondolja, hogy Marx elméletei segíthetnének megérteni a 21. századot. Amennyiben így vélekedik, érdemes lenne közelebbről szemügyre venni ezen elméleteket.

Stedman Jones könyve voltaképpen hasonló. A könyvének némiképp programmatikus az alcíme: Nagyság és illúzió. Azonban több illúziót ír Marx számlájára, mint amennyi nagyságot tulajdonít neki. Steadman Jones az eszmetörténethez való hozzájárulásairól ismert, de – Sperberhez hasonlóan – a gazdaságelmélet nem az ő terepe. Miként Sperber, figyelmen kívül hagyja A tőkéről szóló kortárs vitákat, mégis azt állítja, hogy Marx programja végső soron kudarcot vallott.

A legjobb közelmúltbeli életrajz egyértelműen Liedmané. Úgy foglalkozik Marx munkásságával, hogy figyelembe veszi az elmúlt 30 év vitáit, de lehetne bírálni, amennyiben Marx életének egyes mozzanataira kurtán tér ki.

KW: Az intellektuális jellegű életrajzok számára az a kihívás, hogy miként határozzák meg a főhős életének és munkásságának a viszonyát. Ön miként veszi szemügyre e két aspektust Marx esetében? Az életét nagyban meghatározták a politikai konfliktusok, amelyekben gyakran közvetlenül érintett volt. Mennyire fontos Marx életének ismerete ahhoz, hogy megérthessük a munkásságát?

MH: Úgy fogalmaznék, hogy szoros viszony van az élete és az írásai között. Természetesen nem oldhatod meg az olyan problémákat, mint hogy miként bizonyítható a profitráta csökkenésének tendenciája, azzal, hogy figyelembe veszed Marx életrajzát. Ám hogy megértsd a munkásságának történetét, és különösen hogy miért fogott bele számos vállalkozásba, de mégsem fejezte be őket, szükségszerű, hogy szem előtt tartsd a biográfiát.

Mindmáig a kritikusok, illetve a marxisták gyakran figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy minden művét kora politikai konfliktusaiba való közbeavatkozásnak szánta. Ugyanakkor nem elegendő e konfliktusokkal és vitákkal egy általános történeti síkon foglalkozni. Marx specifikus módon avatkozott közbe, különbözött más kommentáríróktól.

Hogy megfelelő módon beszélhessünk a munkásságának alakulásáról, figyelembe kell vennünk, hogy az őt foglalkoztató problémák horizontja folyton változóban volt, változtak az ellenségei, változott az a sajátos forrásanyag, amelyre támaszkodott. S ha így teszünk, máris az életrajza kellős közepén találjuk magunkat.

Másrészt Marx életrajzára hatott a munkássága alakulása is: az újabb belátások újabb stratégiákat és szövetségeket eredményeztek, s ennek megfelelően a barátságok felbomlásához és erőteljes személyes konfliktusokhoz vezettek. Az élettörténete és a munkássága kölcsönös viszonyban állnak. Hogy e viszonyt illetően mélyebbre ássunk, fontos szem előtt tartani a levelezését és a nagyszámú kivonatait. Most lehetőségünk van e kutatásra, mert a Marx által megkapott levelek mellett rendelkezésünkre állnak a MEGA keretében nemrégiben megjelentetett kivonatok. De mindennek figyelembe vétele nem öncélú.

Sperberrel és Stedman Jones-szal ellentétben, akik a historizálás révén próbálják alátámasztani az állításukat, miszerint Marx idejétmúlt, én igyekszem megérteni, hogy mely művei kötődnek szorosan a korszak vitáihoz, és hogy – ezzel szemben – melyek mutatnak e vitákon túlra, és egyúttal olyan, őt foglakoztató problémák, amelyek korunk problémái is.

Röviden: azzal, hogy „historizálom” Marxot, az a célom, hogy korszerűsítsem napjaink szempontjából.

Karl Marx

KW: A könyvében hangsúlyozza Marx intellektuális életrajzának törékenységét, ám egyúttal amellett érvel, hogy Marx képes volt gyorsan idomulni korának drasztikus változásaihoz. Képes volt újrakalibrálni a gondolkodását, miközben feltette a legmélyrehatóbb kérdéseket. Vajon ez a vonatkozás, a kritikai szellemiséghez való ragaszkodás még a kedvezőtlen körülmények között is, nem Marx lényege voltaképpen?

MH: Marx bizonyosan azon volt, hogy folyamatosan új belátásokra tegyen szert. Igyekezett a politika jegyében és forradalmi módon gondolkodni. Ám ez érvényes egyik-másik szövetségesére, sőt, az ellenfeleire is, mint amilyen Bakunyin. Így hát ez egy némiképp homályos megállapítás Marxot illetően. Azonban fontos megértenünk és kutatnunk, hogy e vonatkozás miként alakult az idők során – és így megint az életrajzának törékeny, esetleges részeihez jutunk.

KW: Ön a könyv függelékében, amelynek címe Hogyan lehetséges manapság életrajzot írni?, a szubjektum dekonstruálásáról ír, némiképp hasonló módon, ahogyan a „szerző halálát” szokás az irodalomtudományban hirdetni, Barthes-nál és Foucault-nál, vagy a biografikus írás radikális bourdieu-i kritikájában. Hangsúlyozza a töréspontokat és az esetlegességeket, annak fontosságát, hogy végig szem előtt tartsuk őket a teleologikus [célirányosságelvű] életrajz fikciója ellenében, és dicséri Foucault diskurzuselemzésének módszerét. Ám ha formálisan nézzük a dolgokat, védelmébe veszi az egyén nyomatékos értelemben vett fogalmát, és ekképpen az Ön vállalkozását úgy is leírhatjuk, mint az imént említett posztstrukturalista módszerek ellenpontját. Miként írná le a posztstrukturalizmushoz való viszonyát?

MH: A posztstrukturalizmus rámutatott egy sor bevett hiedelem törékenységére, amelyek keresztül-kasul áthatnak bizonyos tudományos mezőket. Ugyanakkor a felkínált alternatívákat nem találom meggyőzőeknek. A szubjektivitás kérdése jó példa. Annak a szubjektumnak a képzete, aki a cselekedetei középpontjában áll, aki egy időben fennálló entitás, és hozzáférhető a biográfus számára minél több személyes dokumentum felhasználása révén… – nos, manapság ezek a feltevések naivaknak tűnnek. Mégis, a legtöbb életrajzíró, így Marxéi is, így dolgozik. De miféle következtetések vonhatóak le a biográfia posztstrukturalista bírálatából? Hogy minden életrajz fikció? Hogy nem tudunk beszélni a szubjektumról, csakis mint diskurzív alakzatról? Ezek a koncepciók éppen úgy félrevezetőek, mint az, amely szerint a történelmet (mind a politikait, mind az eszmetörténetet) csakis a nagy emberek csinálják.

Másrészt nem támogatom az egyén nyomatékos értelemben vett elméletét, ahogyan Ön a kérdésében fogalmazott. Belátom, hogy az egyéneket korlátozzák a struktúrák és a diskurzusok, ezzel kapcsolatban azonban óvatosan kell eljárni, mérlegelni kell. Ezt illetően Foucault archeológiája és genealógiája nagyban segíthet.

Ám az egyének meg is haladhatják a struktúrákat és a diskurzusokat, e lehetőség egyszerre ered a szubjektív és az objektív feltételekből. Az egyén képességei és teljesítménye nem természetes adottságok, hanem megannyi úton közvetítődnek. És ez nem minden.

Mint történész vagy életrajzíró, nem férhetsz hozzá közvetlenül egy történelmi egyéniséghez – először is mert vakfoltok vannak bármely egyénre vonatkozó tudásunkban, de azért is, mert egy biográfus megközelítésére kihat a sajátos történelmi kontextus, amelynek részese.

Másként szólva, hogy egy történelmi egyéniség mennyiben haladja meg a diskurzust, illetve a kort, nem csak attól függ, hogy az adott egyéniség mit tesz vagy hogy milyen hozzájárulásai vannak, hanem a biográfus nézőpontjától is.

Összességében véve, fenntartom, hogy létezik koherens szubjektum, de egyúttal hangsúlyozom, hogy egy élettörténet mindig közvetítésekkel, töréspontokkal, esetlegességekkel teli, és elvitatom, hogy létezhetne közvetítetlen hozzáférés a szubjektumhoz.

Az életrajz célja nem az, hogy felfedje Marx személyének „lényegét”; hanem a szüntelen, ellentmondásos, gyakran megszakításokkal teli folyamatról szól, amely valamely személy jellegzetességeiről árulkodik, bizonyos társadalmi feltételek és konfliktusok mellett.

KW: A könyvben azt írja, hogy meg kívánja vizsgálni, vajon Marx „eurocentrikus” volt-e, illetve hogy meg tudott-e szabadulni e nézőponttól. Ami a korai, Indiáról szóló írásait illeti, azt mondaná-e, hogy eurocentrikus nézetei voltak, amelyeken felül kellett emelkednie? Vagy ez a történelmi-filozófiai spekuláció egy materialista univerzalizmus kifejeződése volt? Mindenekelőtt arra gondolok, hogy úgy látta, a preindusztriális India soha nem tette lehetővé a proletariátus önszerveződését és felszabadulását. Provokatívan szólva, ha csakugyan eurocentrikus volt, vajon ez tisztán negatív dolog? Más szóval, mennyire fontos egy egyetemes történelmi ív eszméje a társadalomkritika számára?

MH: Marx 1850-től kezdve írott, Indiáról szóló esszéi két értelemben eurocentrikusak.

Először is, az európai fejlődést látja a szabadság és az emancipáció egyedüli ösvényének. Másodszor, Marx feltételezi, hogy az ázsiai népesség túl passzív, túlságosan korlátozzák a feltételek ahhoz, hogy a változás szikrája kipattanhasson.

Ugyanakkor mindkét premisszája változott az idők során. Különösen az 1857-es indiai felkelés győzte meg arról, hogy újra kell gondolnia az utóbbi előfeltevését.

Az 1870-es évektől folytatott etnológiai és történelmi tárgyú tanulmányai lehetővé tették számára azt a belátást, hogy az előbbi előfeltevése is tarthatatlan.

Egy bizonyos infrastruktúra, technológiai fejlődés bizonyos szintje könnyebbé teszi a kommunikációt és a szerveződést, de óvatosnak kell lennünk a technológiai determinizmust illetően. Egy felszabadult társadalom meghaladja a fennállt hatalmi viszonyokat. Ez nem technológiai fejlődés vagy az ipari termelés kérdése. Manapság szükségünk van az ipari termelésre, hogy etetni tudjunk mintegy 8 milliárd embert, és hogy biztosítsuk a túlélésen túl is az életszínvonalat.

De a felszabadulás megkezdődhet egy falusi közösségben is, s ez volt Marx belátása az 1870-es években.

Óvatos lennék az „egyetemes történelmi ív” dolgában, amelyről beszélt, s így ellentételezném: az „egyetemes történelmi ív” nem a nagyon különleges körülmények alapján történő, elhamarkodott általánosítás? A késő 1870-es évektől írott leveleiben Marx szkeptikusnak mutatkozik az effajta átfogó előfeltevéseket illetően.

KW: A négy részesre tervezett életrajz első kötetének elméleti fejtegetéseiben Ön nyilvánvalóan Marx korai filozófiai törekvéseire összpontosít, különösen a Hegellel és követőivel való foglalkozására, valamint a korszak vallási-filozófiai vitáira. Azt állítja, hogy e korai évek nagyon fontosak Marx későbbi szellemi fejlődése szempontjából. Melyek a Marxot leginkább formáló tényezők?

MH: Életének korai szakaszában Marx szembesült a felvilágosult-liberális gondolkodással, otthon és az iskolában, különösen apja barátja, Ludwig von Westphalen révén. Utolsó iskolaéveiben felfedezte a romantika irodalmát, amely fontos volt a lírai próbálkozásait illetően. Irodalmi ambícióinak akkor szakadt végük, amikor Berlinbe költözött, és a romantika hegeli bírálatát először tanulmányozhatta.

Ismert, hogy Marxot érdekelte Hegel filozófiája; azonban mostanáig senki nem tudta elmagyarázni, hogy miért volt így. Úgy vélem, azért kezdte el figyelmesebben olvasni Hegelt, mert szellemi válságba került, miután szembesült a romantikára vonatkozó bírálatával.

Annak időzítése, amikor Marx visszatér Hegelhez, szintén fontos: Hegelt bírálták a konzervatívok, akik mindinkább felforgató gondolkodónak tekintették. Ám bírálták némely radikális követői is, akik tovább kívántak lépni a vallás és az állam kritikáját illetően. Különösen a valláskritika mind fontosabb lett. Azonban nem azért – mint gyakran mondják –, mert az emberek kerülni igyekeztek a politika bírálatát. Poroszországot „keresztény államnak” tekintették, így hát a valláskritika eleve politikai kérdés volt.

1837 óta Marx Bruno Bauer, egy hegeliánus teológus barátja volt, és mind radikálisabbá vált az évek során. A marxista hagyomány gyakran lebecsülte Bauert, mert csak Marx kritikáját ismerték el, úgy, ahogyan A szent családban és A német ideológiában megfogalmazta. Azonban ezek a passzusok nem magyarázzák meg, hogy Marx és Bauer miért álltak oly közel egymáshoz 1837 és 1842 között. És a valláskritika fontos maradt Marx műveiben. Ha figyelmesen olvassuk A tőkét, megannyi explicit vagy implicit teológiai utalásra figyelhetünk fel. Nem a száraznak tűnő „cselekmény” lazábbá tételét szolgálták, hanem magyarázóértékük van A tőkében.

Karl Marx képe egy fal oldalán (Forrás: Flickr)

KW: Ön bírálja azt, ahogyan Engels a „jobb- és baloldali hegeliánusokat” értelmezi, mint aminek keretében a „rendszer” versus „dialektikus módszer” szembenállás érvényesült. Ön e kettősséggel szemben érvel, és – általánosabban – megkérdőjelezi az ifjúhegeliánusok, illetve az óhegeliánusok széleskörűen elfogadott kategóriáit. Mit jelent ez Marx műveire, illetve arra a – kissé naiv – elképzelésre nézve, miszerint Marx az idealizmusról a materializmusra váltott?

MH: Azok a történetek, amelyeket e korszakról el szokás mesélni, többnyire túlzásba vitt leegyszerűsítések. Többnyire a bal- és jobboldali hegeliánusokat azonosították az ifjú-, illetve az óhegeliánusokkal. A bal- és jobboldali hegeliánusok vallási-filozófiai kérdéseket vitattak meg Strauss művére, a Jézus életére válaszolva. Az ifjú- és óhegeliánusok Hegel általában értett filozófiáját vitatták meg.

Az utóbbi ellentét különösen leegyszerűsítő ahhoz, hogy megérthessük, milyen specifikus belső nézeteltérések jellemezték a hegeliánus iskolát a felbomlása pillanatában. Az e kérdést tárgyaló szakirodalomban nincsen egyetértés azt illetően, hogy kik az „ó- és ifjúhegeliánusok”.

A marxisták nagyban magukévá tették a hegeli „módszer” és a hegeli „rendszer” közti engelsi különbségtételt, anélkül, hogy megvizsgálták volna, voltaképpen mennyiben érvényes. Azt is figyelmen kívül hagyták, hogy milyen politikai szándékok álltak Engels Feuerbachról szóló írásai mögött. Engels nem egy mélyreásó filozófiai vizsgálódással lépett elő, hanem az újkantiánusok ellen érvelt, akik a 19. században tűntek fel Németországban. A klasszikus német filozófia végében (helyes, hogy nem használja a „német idealizmus” terminust) az előfeltevései inkább a személyes emlékein alapulnak, mintsem tényleges elemzésen. Az volt a szándéka, hogy rámutasson: e „vég” nyomán másra is következtethetünk, mint az újkantiánusok.

Nem kell a hegeli filozófiát elhamarkodottan „idealizmusnak” minősítenünk, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan az „idealizmus” a 19. század második felében feltűnt (s amit visszavetítettek a 19. század kezdeteire).

Hegel számára az „idealizmus” fogalmi munkát jelentett, s nem úgy értette, ahogyan manapság szokás: mint a materializmus ellenfilozófiáját.

Így hát elképesztő leegyszerűsítés lenne, ha a Hegelre vonatkozó marxi bírlatot mint az idealizmusról a materializmusra való váltást értelmeznénk.

Amiként Marx esetében, nagyon kritikusaknak kell lennünk Hegel recepciójának nagy részével, és el kell oszlatnunk a mítoszokat, félreértéseket. Különösen a marxistáknak nem kellene Hegelt a Marxhoz való viszonyára redukálniuk, hanem inkább úgy kellene értelmezniük Hegelt, mint korának filozófusát. Csak ekkor érthetjük meg Hegel filozófiáját úgy, hogy a szokásos képzeteket meghaladhassuk, például hogy Marx a „talpára állította” Hegelt avagy a dialektikáját.

Hogy mélyebbre ássunk, nem csupán szem előtt kell tartanunk a marxi kritika különböző fázisait, illetve azt, ahogyan igenli Hegel filozófiáját, hanem arra is rá kell kérdeznünk, hogy az affirmatív viszony mennyiben volt helyes.

A Marxról szóló életrajzom második kötetében foglalkozom a materializmus kérdésével, illetve a kommunizmuséval, amely inherensen kötődik hozzá. Meg kívánom mutatni, hogy amikor Marx materializmusról beszél, az a célja, hogy a kommunizmust tárgyalja, nem pedig az elmének az anyaghoz való ontológiai viszonyát.

KW: A könyve címe: Karl Marx és a modern társadalom születése. Ön feltételezi, hogy a 19. század óta folytonosság van a gazdasági szerveződést, azaz a kapitalizmust illetően. Milyen módon különbözik a mai későmodern, posztindusztriális kapitalizmus attól, amelynek Marx a szemtanúja volt, és miként hat ez ki a marxi kritikára?

MH: Ha összehasonlítjuk a 19. század közepének kapitalizmusát a maival, nagyszámú különbségre figyelhetünk fel, a felhasznált technológiától a szervezeti formákon át a nemzetköziség fokáig, ami nyilvánvaló a monetáris- és hitelrendszer terén, amiként az egyes államok gazdaságpolitikájára is érvényes.

Azonban e látszólag mély átalakulások zöme különösebb nehézségek nélkül elemezhető a marxi kategóriák révén.

Ami a tőkés termelési folyamat operatív megszervezésének fő aspektusait illeti, Marx átfogóan írt róluk A tőke első könyvében, a „relatív értéktöbblet termeléséről” szóló résznél (munkamegosztás, géphasználat), valamint a harmadik könyvben, az „állandó tőke gazdaságosabb felhasználásáról” szóló részben.

Az előbbi növeli az értéktöbblet rátáját (így hát a profitrátát is), miközben az utóbbi növeli a profitrátát, anélkül, hogy növelné az értéktöbblet rátáját. A 20. és a 21. század különböző jelenségei, a taylorizmus, a fordizmus és a toyotizmus könnyen megragadhatóak ezen kategóriák segítségével.

Ami a bérformát illeti, már Marx felismerte az időbér és a darrabbér közti különbség alapvető jelentőségét. Az előbbi esetében a tőkésnek felügyelőket kell alkalmaznia, szüksége van valamiféle kontrollmechanizmusra, hogy meggyorsítsa a termelési folyamatot és biztosítsa a termék magas minőségét. A darabbér esetében maguk a munkások érdekeltek a gyorsaságban és a minőségben; a tőkés viszont jelentős megtakarításra tesz szert az ellenőrzés költségeit illetően.

Amikor manapság a munkaerő egyes elemeinek lehetővé teszik a – velejéig hamis – önfoglalkoztatást, amikor is megkapják a termelőeszközök többségét, amiként a korábbi cégük megrendeléseit is, holott valójában továbbra is bérmunkások, akik értéktöbbletet termelnek – csupán arról van szó, hogy a cég igyekszik elkerülni, hogy állnia kelljen a szokásos szociális juttatásokat, legalábbis Nyugat-Európában (fizetett szabadság, betegszabadság, társadalombiztosítási járulék).

Azt a társadalmi jelenséget, amelyet Marx „darabbérként” elemzett, amelynek keretében a munkás önállóan optimalizálja önnön munkafolyamatát a tőke jegyében, a végsőkig feszítik.

Hogy elemezhesse a pénzügyi piacokat, Marx bevezette a „fiktív tőke” kategóriáját: a fizetési igényeket felárazzák (anélkül, hogy lenne értékük), és ezzel sui generis áru lesz belőlük. Ennek következményeként, Marx szerint, a valóságos tőke megkettőződik:

a P-T-P’ mozgást [ahol P a pénzt, T a tőkét jelöli, P’ pedig a megszaporodott pénzt] hajtja végre a tőkés árutermelésen belül, de egyúttal körforgásban van mint fizetési igény vagy mint osztalékfizetés, részvények és beárazott kötvények formájában.

A manapság fontos pénzügyi derivatívok (opciós ügyletek, index certifikátok) ennek folytatásai és kiterjesztései: például az opciós részvények esetében olyan igénylésekről hallunk, amelyek egyéb igényekre vonatkoznak – amelyekkel kereskednek és felárazzák őket.

A részvény igénytartás a cégprofit egy részére, míg az opciós részvény az arra való jog, hogy a részvényre pontosan megszabott feltételek mellett lehessen szert tenni.

Ha eladok egy opciós részvényt, ezzel voltaképpen egy meghatalmazást adok el egy másik meghatalmazásért.

Még ha e ponton meg is állok, világos kell legyen, hogy miközben messzire nyúló változásokra került sor a kapitalizmus konkrét formáját illetően a 19. századhoz viszonyítva, a politikai gazdaságtan marxi bírálatának kategóriái kiválóan alkalmasak arra, hogy e változások pontos elemzését nyújtsák.

Ugyanakkor Marxot nem csupán a tőkés társadalom felételeinek pontos elemzése foglalkoztatta. Az is a fejében járt, hogy az elemzésnek mindig kritikai funkciót kell betöltenie.

Meg kell mutatni, hogy a növekvő társadalmi egyenlőtlenség, az emberek és a természet rombolása – a tendenciák, amelyek manapság jobban érvényesülnek, mint valaha – nem holmi indusztriális balesetetek, hanem szükségszerű következményei ennek a termelési módnak.

Így hát ma, amiként Marx idejében, az a kérdés, meddig toleráljuk e termelési mód észszerűtlen elvárásait.

Karl Marx-szobor Londonban (Fotó: Flickr)

KW: Ezzel a manapság sokat emlegetett témánál vagyunk, a tőkének a járvány miatt bekövetkező válságánál. Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy míg jókora veszteségek vannak bizonyos társadalmi és gazdasági területeken, más szférák erősebbek a járvány révén, mint korábban voltak. Azt gondolja, hogy a tőke válságban van, vagy csupán egy újabb átalakulás szemtanúi vagyunk?

MH: A kapitalizmusban „reform” és válság nem egymás ellentétei. Az átalakulásokra a válságok révén kerül sor. Éppenséggel a javak tőkés termelését jellemzi, hogy az emberek atomisztikusan, azaz egymástól elkülönítetten termelnek (noha az atom olykor egy nagy cég is lehet), így hát nincs társadalmi autoritás, amely ellenőrizné a termelést. A társadalmi termelés folyamata független az egyéni termelőktől, és afféle „sorsként” jelenik meg, amiként Marx fogalmazott a Grundrissében:

„Az egyének be vannak sorolva a társadalmi termelés alá, amely mint végzet rajtuk kívül létezik; de a társadalmi termelés nincs besorolva az egyének alá, akik mint közös képességüket kezelnék”[1].

A 19. században és a 20. század első felében e „sors” gazdasági dimenzióját különösen sokszor tárgyalták: vajon a kapitalizmus a válság vagy az összeomlás felé halad?

A gazdasági összeomlással kapcsolatos várakozások ellenére a kapitalizmus újra és újra sikerrel járt önnön megreformálását illetően. Noha nem elégítette ki a népesség többségének szükségleteit, a kapitalizmus helyreállította a termelésének profitabilitását.

Most másfajta válsággal szembesülünk, amely jóval a járvány előtt megkezdődött: az ökológiai válsággal, amely az élet természeti alapjait fenyegeti, az egész emberiségre érvényesen. Egy tisztán a kapitalizmuson belül maradó válságmegoldás, valamiféle „zöld” kapitalizmus nehezen elképzelhető.

A tőkés tulajdonba való számottevő beavatkozás nélkül nem fogunk tudni ellenszegülni e fenyegetésnek.

Azonban ez nem egyszerűen a nagyvállalatok államosításának kérdése. A tulajdon puszta megváltozása egyáltalán nem változtatja meg a termelés módját.

A tulajdon kérdésén túl fel kell vetni a kérdést, hogy mit és milyen mennyiségben kell megtermelni és fogyasztani, és miként kell termelni egyáltalán. Ezek társadalmi kérdések, amelyeket a társadalomnak muszáj tudatosan átgondolnia, ahelyett, hogy mindent átengedne a „piacnak”.

KW: Az utolsó kérdés: mikorra várható az életrajzának következő része, és Marx életének, munkásságának mely részével foglalkozik majd?

MH: A második rész az 1845-tel kezdődő periódussal hivatott foglalkozni, mindaddig, míg Marxot el nem űzték Párizsból. Foglalkozik majd a kölni Rheinische Zeitunggal, a hegeli jogfilozófia marxi kritikájával, a párizsi száműzetéssel, amikor széles körű kapcsolatai voltak a munkásmozgalommal, és amikor sort kerített a politikai gazdaságtannal való kritikai számvetésére.

Itt kezdődött meg az Engelsszel való, életre szóló barátsága is. Remélem, hogy e rész kézirata 2021 végére elkészül, így hát 2022-ben megjelenhet, az angol fordítással együtt. A harmadik rész 1857-ig követi Marxot, a negyedik pedig a haláláig terjed ki, és még egy kicsit azon túl – egy jó életrajz nem érhet véget a főszereplő halálával.

Losoncz Márk fordítása.

[1] – MEM 46/1., 75-76.

Kiemelt kép: Flickr