Walter Benjamin életművének tárgyalása hagyományosan a kultúratudományi aspektusokra összpontosít, és eltekint marxista politikai elköteleződésétől. Ennek ellenére az utóbbi években számottevő marxista szakirodalom született Benjamin írásairól, melyek inkább az 1930-as években született „materialistább” munkáira koncentráltak.

Benjamin korai marxista írásai azonban, melyek igencsak heterodox, szokatlan és aktualizáló próbálkozások voltak anarchizmus és kommunizmus összefésülésére, jóval nagyobb figyelmet érdemelnek.

1924 előtt az anarchizmus látszódik a fő politikai inspirációnak a fiatal Benjamin számára. A hallgatók élete című előadásában tiszteletét fejezi ki a szegényeket segítő szolgálat „tolsztojánus szellemisége” iránt, melyet „a legmélyebb anarchista és keresztény szerzetesi eszmék tápláltak”. 1921-as esszéjében, Az erőszak kritikája címűben még inkább találkozhatunk közvetlenül Georges Sorel és az anarchoszindikalista mozgalom által ihletett reflexiókkal.

Benjamin nem rejti véka alá teljeskörű megvetését az olyan állami intézményekkel szemben, mint amilyen a rendőrség („az erőszak lehető legnagyobb elfajzását jelenti”, 40.) vagy a parlament („szánalmas komédia”, 41.) és fönntartás nélkül helybenhagyja a bolsevikok és anarchoszindikalisták parlamenttel szembeni kritikáját – két olyan áramlatét, amelyeket itt egy táborba sorol.

Ugyancsak ünnepli a [proletár] általános sztrájkra mint kollektív akcióra tett soreli javaslatot, amely „egyetlen feladatot tűz maga elé: megsemmisíteni az államhatalmat” (45.). Sorel stratégiája, amelyet Benjamin az „anarchista” jelzővel illet, számára a leginkább megfelelőnek tűnik, mert „mély, morális és valóban forradalmi” (46.).

Egy ugyanebből az időből származó írásos dokumentumban (amely kiadatlan maradt élete során), Az erőszak használatának joga. Lapok egy vallásos szocializmusért (1920-21) címmel ellátott írásban, Benjamin kifejezetten anarchistaként írja le saját gondolkodását:

„Ennek a nézőpontnak a kifejtése erkölcsfilozófiám egyik föladata, melyre bizonyosan használhatjuk az anarchizmus terminusát. Ez az elmélet nem utasítja el az erőszakhoz való erkölcsi jogot, ám megtagadja azt minden intézménytől, közösségtől vagy egyéntől, amelyik magának akarná nyilvánítani az erőszak monopóliumát.”

Így hát e a korai dokumentumok nyomán evidens, hogy Benjamin első etikai-politikai választása az anarchizmus volt – minden fönnálló intézmény radikális és kategorikus elutasítása, különösen az államé. Csak néhány évvel később – különös módon éppen az 1917 és 1923 közötti nagy európai forradalmi időszak lezárulta után – fedezte föl Benjamin a marxizmust.

A forradalmi hullám valószínűleg befogadóbbá tette őt a kommunista eszmékre, de csak később, 1924-ben, Lukács György Történelem és osztálytudat című művét olvasva, valamint a bolsevik színházi tanárral és aktivistával, Aszja Lácisszal való találkozása után – akibe beleszeretett – kezdett el igazán vonzódni a marxizmushoz, a gondolkodásmódhoz, mely hamarosan politikai és elméleti megfontolásainak kulcsfontosságú komponensévé vált.

Egy Gershom Scholemhez írt, 1924 szeptemberi keltezésű levelében Benjamin elismeri a feszültséget „nihilizmusának alapjai” és Lukács dialektikája között; leginkább az elmélet és gyakorlat közötti kapcsolat artikulációját csodálta a Történelem és osztálytudatban, amely a könyv „filozófiai keménymagját” jelenti, és Lukácsnak olyan fölényt biztosít, amely „bármely más megközelítést burzsoá és demagóg frazeológiának” tüntet föl. Két évvel később, egy újabb Scholemhez írt levelében Benjamin azt írja, elgondolkodott a Németország Kommunista Pártjába való belépésén, de továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy nem szándékozik „megtagadni” (abzuschwören) „ősi anarchizmusát”.

Végül sok tipródás után Benjamin úgy döntött, mégsem lép be a kommunista pártba. Közeli rokonszenvvel viseltetett iránta továbbra is, amely azonban nem volt híján kritikai távolságtartásnak sem. Ennek a támogatásnak egy példája a Moszkvai Naplóban található (1926-27), ahol kifejti negatív ítéletét a szovjet kormány törekvéséről, hogy „föltartóztassák a forradalmi folyamat dinamikáját” – érvelése nyilvánvaló affinitást mutat az akkoriban megfogalmazott kritikus nézetekkel, melyek a kommunista párt baloldali ellenzékétől (Trockij, Zinovjev, Kamenyev) származtak.

Benjamin nem adta föl „ősi anarchizmusát”, ahogyan azt Scholemnek is megírta. Hogyan tudta ezt összefűzni a kommunista projekttel? A legfontosabb anarcho-marxista dokumentuma ennek kétségkívül az 1929-ben írott esszéje: Szürrealizmus. Az európai intelligencia utolsó pillanatképe [Der Sürrealismus. Die letzte Momentaufnahme der europäischen Intelligenz].

A cikk első bekezdéseiben Benjamin önmagát „német megfigyelőként” ábrázolja, aki egy „rendkívül kitett pozícióban” találja magát „egy anarchista Fronde és egy forradalmi diszciplína között”. Vajon kompatibilis a kettő? 1927-ben Párizs utcáin kommunisták és anarchisták közösen demonstráltak és lázadtak az egyesült államokbeli anarchisták, Sacco és Vanzetti elítélése ellen; a szürrealisták is jelen voltak, és Benjamin elismeréssel szól André Breton „kiváló passzusáról” a Nadja című regényében (1928), mely utal a „derűs fosztogatással töltött napokra Sacco és Vanzetti jele alatt.”

Benjamin nézete szerint a szürrealizmus semmiképp sem „írástudók újabb klikkjének” műve – ezt a véleményt középszerű és filiszter „szakértőknek” tulajdonítja. A szürrealizmus jóval több „művészeti irányzatnál”: kísérlet arra, hogy a költészet szféráját belülről feszítsék szét a forradalmi következményekkel járó mágikus experimentumok révén. Ezen túl pedig „vizionárius” mozgalom, amely egyszerre mélyen libertariánus (tekintélyellenes) és a kommunizmussal való lehetséges összekapcsolódást is kutatja.

Hogyan definiálja Benjamin a szürrealizmus anarchista dimenzióját? Arra törekedve, hogy rátapintson a szürrealista leglényegére, így ír:

„Bakunyin óta hiányzott Európából a szabadság radikális elgondolása. A szürrealistáknak van ilyenjük.”

Nehéz képzelni jobb – néhány egyszerű és metsző szóban történő – megfogalmazását az André Breton által alapított mozgalom törhetetlenül éjsötét magvának. Benjamin szerint „a burzsoázia ellenségessége a radikális intellektuális szabadság minden megnyilvánulásával szemben, ez lökte a baloldal felé, a forradalom felé a szürrealistákat, majd a riff háború után a kommunizmus felé.” Valóban, nem sokkal az észak-afrikai francia gyarmati háborút követően, 1927-ben André Breton és más szürrealisták csatlakoztak a Francia Kommunista Párthoz.

Benjamin számára az alak, aki megalapozta és előidézte a szürrealisták „balra tolódását”, Pierre Naville volt, a La Revolution surrealiste folyóirat korábbi szerkesztője, és A Forradalom és az értelmiség (1926) című írás szerzője – mely szövegben Naville azt javasolta, hogy szürrealista barátjai vegyenek részt a kommunista mozgalomban. Benjamin Naville-től kölcsönözte a valódi forradalmi attitűd meghatározását, „a pesszimizmus megszervezését”.

A politizálás felé tartó tendencia és a növekvő elkötelezettség Benjamin nézete szerint nem jelentette azt, hogy a szürrealizmusnak el kellett hagynia mágikus és libertariánus minőségét. Ellenkezőleg, Benjamin szerint éppen ezen kvalitások révén tudott egyedi és pótolhatatlan szerepet játszani a forradalmi mozgalomban:

„hogy megnyerje a mámor energiáit a forradalom számára – eme projektum körül köröz a szürrealizmus minden könyve és vállalkozása. Ezt nevezheti legsajátabb föladatának. Ha teljesíteni is akarja e föladatot, akkor a szürrealizmusnak föl kell adnia egyoldalú álláspontját és el kell fogadnia szövetségesként a kommunizmust.”

Milyen kommunizmussal is rokonszenvezett Benjamin? Nyilván nem a hivatalossal: a szürrealizmus-esszé „metafizikus materialistaként” utasítja el Buharint (a tizenkilencedik századi vulgár-materialista Carl Vogttal egyetemben), aki a cikk megírása idején a szovjet marxizmus fő – Sztálin utáni – ideológusa volt, Trockijt pedig, akit addigra már kizártak a pártból és száműztek az országból, egyetértőleg idézi.

Gershom Scholem írja 1973-as levelében Soma Morgenstern-nek Walter Benjamin politikai meggyőződéséről a következőket: ama 1926-ban született döntése ellenére, hogy nem csatlakozik a párthoz, „nem kétséges, hogy továbbra is rokonszenvvel viseltetett a kommunizmus iránt… Manapság trockistának nevezhetnénk őt.”

Ez némileg túlzásnak tűnik a szememben. Igaz ugyan, hogy a szürrealizmus és kommunizmus összeboronálásának Benjamin esszéjében szerepeltetett fő képviselőjét, Pierre Naville-t 1928 februárjában zárták ki a Francia Kommunista Pártból azon oknál fogva, hogy a trockista ellenzéket támogatja. Ám Naville-lal ellentétben Benjamin nem gondolta azt, hogy a szürrealistáknak föl kellene adniuk anarchista hajlamaikat. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy az anarchista „mámort” elegyíteni kell a szervezettséggel és fegyelemmel:

„Számukra nem elegendő a minden forradalmi aktusban köztudottan jelenlévő eksztatikus összetevő. Ez az összetevő az anarchikussal azonos. Ám ha csak erre helyezzük a hangsúlyt, az azt jelenti, hogy a forradalomra való módszeres és fegyelmezett fölkészülést teljes mértékben alárendeljük egy olyan praxisnak, mely a tornagyakorlatok és a korai öröm között oszcillál.”

Mi is ez a „mámor”, ez a Rausch, melynek energiáit Benjamin oly nagyon igyekszik megnyerni a forradalom számára? Az Egyirányú utcában Benjamin úgy hivatkozik erre a mámorra, mint annak a mágikus kapcsolatnak a kifejeződésére, mely őseink és a kozmosz között létezett, ám arra is utal, hogy a tapasztalat (Erfahrung) és a Rausch, melyek ezt a világgal való rituális kapcsolatot jellemezték egykor, eltűntek a modern társadalomban. A Literarische Welt-cikkben mintha újra fölfedezné ennek a kapcsolatnak egy új formáját a szürrealizmusban.

Benjamin cikke számos bírálatot fogalmaz meg a szürrealistákkal kapcsolatban, végkövetkeztetése viszont Breton és barátai föltétel nélküli dicsőítése: „Jelen pillanatban csak a szürrealisták értették meg [a Kommunista Kiáltvány] jelennek szóló parancsát. Az emberi arcvonások játékát fölcserélik egy olyan ébresztőóra arcára, mely percenként hatvan másodpercig csöng.”

Mi a jelentése ennek az enigmatikus allegóriának? Talán azt sejtetné Benjamin, a szürrealizmus kivételes értéke abban rejlik, hogy minden egyes másodpercet ama kiskapuként szemlél, melyen beléphet a forradalom – hogy egy olyan képet parafrazáljak, melyet majd csak jóval később használ (A történelem fogalmáról szóló utolsó tézisben).

Szinte nincsenek is nyílt utalások az anarchizmusra Benjamin utolsó írásaiban. Ám az akkurátus megfigyelő számára, mint amilyen Rolf Tiedemann, aki a teljes életmű első német kiadásának szerkesztője volt, Benjamin A történelem fogalmáról szóló tézisei „palimpszesztusként olvashatók: az explicit marxizmus mögött láthatóvá válik a régi nihilizmus, mely azzal a kockázattal jár, hogy az anarchista gyakorlat absztrakciójába torkollik.”

A kommentár ugyan érdekfeszítő, a „palimpszesztus” szó mégsem a legmegfelelőbb: Benjamin számára az összetevők közötti viszony nem mechanikus egymás fölé rendelés, hanem inkább az előzetesen desztillált szubsztanciák alkímiai kombinációja.

Érvelését folytatva Tiedemann kifejti, megint csak az 1940-es tézisek kapcsán, hogy „Benjamin politikai praxisa inkább az anarchizmus lelkesültségét, semmint a marxizmus józanságát képviseli”. Ezzel a megjegyzéssel az a baj, hogy egymást kizárókként állítja szembe azokat az attitűdöket, melyeket Benjamin társítani igyekezett, mivelhogy számára komplementerként és egyaránt szükségesként tűntek föl a forradalmi akciót illetően: a libertárius „entuziazmust” és a marxista „józanságot”.

Tiedemann-nál jóval rendszerszerűbben elemezte Jürgen Habermas Benjamin utolsó reflexióinak anarchista vetületét annak érdekében, hogy alávesse őket evolucionista és „modernista” történeti perspektívájából fakadó radikális kritikájának. Benjaminról szóló, jól ismert hetvenes évekbeli cikkében Habermas elutasítja Benjamin abbéli törekvését, hogy a történelmi materializmust messianisztikus és libertárius elemekkel radikalizálja:

„Ez a kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen a társadalmi fejlődés materialista elméletét nem lehet egyszerűen csak beleilleszteni a Jetztzeiten [most-idők] anarchista koncepciójába, mely meg-megszakítva tör ránk, mintegy fölülről, a sorson keresztül. A történelem antievolucionista koncepcióját nem szabhatjuk rá a történelmi materializmusra úgy, mint valami szerzetesi csuhát – egy olyan történelmi materializmusra, mely a haladást nem pusztán a termelőerők dimenziójában, hanem az uralom szempontjából is tárgyalja.”

Amit Habermas hibának talál, az meglátásom szerint épp a legnagyszerűbb kvalitása Benjamin marxizmusának, és ezzel kerekedik fölébe a „progresszista evolucionizmus” mindenféle formáján: ez pedig ama képessége, hogy megértsen egy olyan évszázadot, amelyet a barbárság és a modernitás közötti közvetlen összekapcsolódás jellemzett – ez a kapcsolat Auschwitz és Hirosima katasztrofális képében öltött alakot néhány évvel Benjamin halála után.

A történelem evolucionista elgondolása, amely az uralom formáinak szükségszerű haladásában hisz, nemigen tud magyarázatot adni a fasizmusra – csak mint egy megmagyarázhatatlan zárójelre, egy érthetetlen regresszióra „a huszadik század közepén”. Ám, ahogyan azt Benjamin írja a tézisekben, nem lehet megérteni a fasizmus jelentését, ha csak egy kivételnek gondoljuk el a haladásnak képzelt történelmi norma keretében.

Néhány évvel később Habermas fölújította a Benjamin művével folytatott polémiáját, az 1985-ben írott könyvében, mely a Filozófiai diskurzus a modernségről címet viselte. Ezúttal szembeállította azokat, akik a történelemről nem-folyamatos nézetet képviseltek, mint Karl Korsch-t, Benjamint, és „az ultrabaloldaliakat”, azokkal a gondolkodókkal, mint például Karl Kautsky és a Második Internacionálé fő alakjai, „akik a termelőerők kibontakozásában garanciáját látták a burzsoá társadalom és a szocializmus közötti evolúciós átmenetnek.”

Benjamin és az „ultrabaloldaliak” Habermas szerint „csak úgy képesek elképzelni a forradalmat, hogy az a történelem előtti idők barbarizmusából szökell elő, és szétfeszíti a történelem folytonosságát.”

Ezt az attitűdöt Habermas érvelése szerint „a korszak szürrealista tudata ihlette, és van benne valami közös Nietzsche követőinek anarchizmusával, akik a hatalom és a megtévesztés univerzális nexusával szemben egy eksztatikus szuverenitáshoz fellebbeznek… lokális ellenálláshoz, egy megfosztott szubjektív természet akaratlan zendüléseihez.”

Habermas értelmezése problémáktól hemzseg. Mindenekelőtt a „történelem előtti idők barbarizmusáról” alkotott fogalma teljességgel inadekvát: Benjamin éppen arra törekedett, hogy megmutassa: a modern barbárság nem egy „történelem előtti” vadság „visszatérése”, hanem éppenséggel modern jelenség – ezt a gondolatot, persze, aligha fogadhatja el a modernség olyan makacs védelmezője, mint Habermas.

Ennek ellenére nagyon körültekintően sikerült megragadnia, hogy mivel tartoznak Benjamin utolsó történelemmel kapcsolatos reflexiói a szürrealizmusnak és az anarchizmusnak:

a forradalom nem a történelmi evolúció – a „haladás” – megkoronázása, hanem az uralom történeti folytonosságának radikális megszakítása.