Aligha van gyakrabban használt történelmi analógia, mint a jakobinusok és a bolsevikok, a nagy francia és a nagy szovjet-orosz forradalom, Lenin és Robespierre vagy éppen Thermidor és sztálini ellenforradalom közti történelmi párhuzam. Többek között Hannah Arendt vette – nem kis szomorúsággal – szemügyre a tényt: a (szerinte) teljes katasztrófába torkolló francia forradalomból lett világtörténelem, míg a sikeres amerikaiból csupán helyi érdekesség.

Szerzőnk még hozzáteszi, hogy a francia forradalom teremtette meg a „történelmi szükségszerűség” kategóriáját, amely annyi bajnak volt okozója, többek között éppen a bolsevikok esetében, akik hadat üzentek minden hatalomnak és tekintélynek – de imitálták a francia forradalmat, mintha annak lefolyása valamiféle történelmi szükségszerűség lenne minden forradalom számára.

Mi inkább úgy tartjuk, hogy a bolsevikokra (és más orosz forradalmárokra) gyakorolt kétségtelen, de mindazonáltal igen felszínes hatás (az intranzigens, végletekig önfeláldozó forradalmárok képe, elsősorban jakobinusoké, természetesen) analógiákat jelentett talán (azok is igen változékonyak voltak a történelmi szituáció függvényében), de valamiféle azonosulást semmiképpen sem. A marxista olvasatokban ugyanis a „jakobinizmus” jelensége a forradalmi burzsoázia élcsapatát jelentette a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet forradalmi folyamatában (ez tulajdonképpen máig így van, olyan nagy történészek tollán is, mint Claude Mazauric), míg Lenin ismeretes nagy gondolata az volt, hogy a szovjet-orosz forradalomban a polgárság szerepét a proletariátus élcsapata játssza el – persze csak politikai értelemben, hiszen az októberi forradalom a proletariátus szocialista forradalma.

A polgári forradalom ortodox koncepciója (mely ez egyszer valóban Marxtól eredő, bár a XIX. századi liberális történészektől átvett gondolat, a Kommunista Kiáltvány koncepciója tulajdonképpen) a kapitalizmust kivívó burzsoá forradalomról mára többé-kevésbé tarthatatlan.

Ha belegondolunk igen ritka azon esetek száma a történelemben, amikor a „burzsoázia kiküzdötte volna a tőkés rendszert” – a klasszikus polgári forradalmak politikai forradalmak voltak és mindenhol valamiféle kompromisszummal számolták fel (úgy-ahogy) az ancien régime–et.

Ahol nem, és Franciaország ilyen ország valóban (a másik természetesen éppen Oroszország), ott sem a polgári forradalom „hozta el a tőkés rendszert”, vagy más változatban: a tőkés átalakulás a polgári forradalmat. Mindennek az alapja a kapitalizmus és a burzsoázia osztályuralma egymásnak megfeleltetése volt (ebben, mint említettük Marx sem volt teljesen ártatlan, sőt), amelyről jól tudjuk, hogy súlyos félreértés. Franciaországról szólva is le kell szögeznünk, hogy az ország a legjobb példa arra, hogy

a feudalizmus dekompozíciója nem feltétlenül vezet el a kapitalizmushoz:

itt az abszolutizmushoz vezetett, mely sok tekintetben a tőkés rendszer ellentéte volt, hiszen a parasztokon uralkodó gazdaságon kívüli kényszer nem hogy megszűnt volna (ez a tőkés fejlődés alapfeltétele), hanem állami attribútummá vált, ezzel maga az állam vált a meggazdagodás legfontosabb terepévé – a burzsoák és a nemesek számára egyaránt. A Forradalom éppen azért volt ilyen radikális „osztalyháború”,^[1] mert az állami hatalom birtoklásáról szólt, és ezért bizonyult végül lehetetlennek az 1791-es alkotmányos monarchista kompromisszum a nemesek és a burzsoák között (a „privilégiumok vége”, az állami tisztségviselés és az adózás egyenlőségét jelentette, ez elfogadhatatlan volt a nemesség számára, másik oldalról a parasztok számára a feudális járulékok de facto fennmaradását).

A nagy tét nem a kapitalizmus volt, hanem az állam: a francia burzsoázia azért volt ilyen radikálisan forradalmi, mert nem volt kapitalista. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatnánk, a két klasszikus polgári forradalom cáfolja leginkább az ortodox olvasatot: az angol tőkés forradalom volt, de nem a burzsoák vezették, a franciát a burzsoák vezették, de nem volt tőkés forradalom.

A jakobinusok és a népi mozgalom

A nagy, a klasszikus jakobinizmus 1792 tavaszán jött létre, amikor a mozgalomból távoztak a Gironde képviselői (a Forradalom ismert eseményeit itt nem meséljük el még egyszer, kérjük olvasóinkat nézzék meg ezt azt írásunkat). Az ő forradalmuk a „második forradalom”, amely 1792 augusztusában kezdődik, a II. év, a nagy Konvent, a forradalmi kormányzat ideje – mindez Thermidorban ért véget.

Ma már igen kevesen gondolják azt, hogy osztályharc lett volna a Gironde/Hegypárt-konfliktus, azaz hogy eltérő társadalmi osztályokat képviselt volna a két politikai erő. Sokáig előbbit a nagykereskedő nagyburzsoázia politikai képviseletének, míg utóbbit a kispolgárság reprezentánsának írták le (leginkább persze az ortodox marxista) történészek: hát ebből bizony nem sok igaz.

A két politikai erőt nem a „pártok” társadalmi összetétele választotta el egymástól (mind a Gironde mind a Hegypárt képviselői „burzsoák” voltak, talán ez előbbiek főszabály szerint némileg gazdagabbak, de ez sem minden esetben volt így), nem is a társadalmi bázisuk (nagy bátorság kellene ahhoz, hogy valamiféle választói szociológiát vázolhassunk fel, még a képviselők „pártállása” is igen bizonytalan), de még csak nem is politikai elveik (a vidék/főváros, föderalizmus/centralizáció, liberalizmus/irányított gazdasaság dichotómiák, melyeket nyilvánvalóan az utókor szembeállásai képzeltek bele a Gironde/Hegypárt politikai küzdelembe: többnyire megalapozatlan legendák),

hanem a forradalmi stratégia kérdése.

Persze ez a nagy kérdés valóban érintette a Forradalom minden lényeges területét.

A legnagyobb bajban, amikor a Forradalom végveszélybe került a Gironde a jobboldalon kereste a kiutat, a Hegypárt a baloldali szövetségben (tulajdonképpen a jakobinizmus, mint történelmi jelenség talán legelemibb definíciója ez: a forradalmi burzsoázia „balra nyitása”): a kérdést végül is a második forradalom, azaz 1792. augusztus tizedike döntötte el az utóbbi stratégia javára. Ebben az időben jött létre az igazi, a nagy jakobinizmus, amely végül is nem jelentett mást, mint valamiféle forradalmi blokk kialakítását, a városi sans-culotte mozgalommal és az antifeudális parasztsággal szövetségben.

Míg a Gironde az egyre élesebb szembenállás (melynek, mint említettük, kevésbé ideológiai, mint politikai okai voltak: ezért is volt, mint általában történni szokott, olyan virulens) logikájában sodródott az ellenforradalom felé, ahová végül is az ún. föderalista lázadással sok helyütt meg is érkezett (Lyonban vagy Toulonban egyenesen a royalistákkal szövetségben); addig a jakobinusok a népi mozgalommal való szövetség dinamikájában jutottak el előbb a Konvent, majd a helyi önkormányzatok „epurációjához” (azaz az ellenforradalmárok eltávolításához), a maximumtörvényekhez, a háború miatt legalábbis erősen irányított gazdasághoz, a forradalmi törvényszékhez, a hadsereghez és a helyi adminisztrációhoz kiküldött biztosok intézményéhez, és persze a „terrorhoz”.

A csúcsponton a jakobinus mozgalom félelmetes erőt jelentett: elkötelezett aktivisták sok tízezrét szerte az országban, több ezernyi klubot, valóban a Forradalom avantgárdját – a kvintesszenciája volt a mozgalom a város/vidék, forradalmi burzsoázia/sans-culotte szövetségnek. Más kérdés, hogy a XX. századra a forradalmat előkészítő forradalmi párt képe lesz belőlük: ezek bizonyosan nem voltak, a Forradalom termékei annál inkább.

A legendákkal szemben a feudalizmust nem 1789-ben számolták fel a gyakorlatban, hanem 1793-ban (ekkor adták megváltás nélkül a földet a parasztok kezébe), a nagyvárosokban a maximumtörvényekkel szűnt meg az élelmezés problémája, a végveszélybe került Forradalmat kívül és belül a Konvent biztosai mentették meg, az egész országot behálózó népi társaságok olyan demokratikus kultúrát hoztak létre, amelynek ma is igen örülnénk, és még hosszan lehetne folytatni a sort.

A Forradalom legnagyobb kérdése természetesen ez a félmondat: mit jelent az, hogy a „jakobinusok a népi mozgalommal való szövetségben”? Vagy még klasszikusabban: talán első jelentkezése az élcsapat és tömeg viszonya problémájának a forradalmi folyamatban.

A jakobinusok legtöbbször inkább használták a népfelkeléseket a politikai harcok eldöntésére: a köztársaságot elhozó augusztus 10-i (1792) valódi népi mozgalom volt, amely azonban szinte teljesen átengedte a politikai kezdeményezést a Hegypártnak; a legklasszikusabb példa pedig a Gironde bukását előidéző júniusi (1793) felkelés, amely igazi „sebészeti beavatkozás” volt, a jakobinusok mesterműve: a politikai ellenségeikkel való leszámolás egy népmozgalom révén, amelyet azonban végig a kezükben tartottak, hogy nehogy az „túl messzire menjen” (végül is forradalmárok kizárásról volt szó a forradalmi Konventből, igen delikát dologról: nem véletlen, hogy még így is komoly felkelés lett az ügyből vidéken).

A jakobinusok egyszerre használták és domesztikálták a népi mozgalmat:

annak szociális követeléseiből legtöbbször számukra kedvező, vagy legalábbis még elfogadható politikai követeléseket ácsoltak (a „veszettek” sorsa a legsokatmondóbb ebből a szempontból); a népi terrorból forradalmi törvényszék lett; a hatalmas népi mozgalomból, amely lerombolta a feudális-monarchikus rendszer egész kulturális felépítményét (a dekrisztianizációs mozgalommal pedig alig tagadhatóan veszélyt jelentett magára a forradalmi kormányzatra is) valamiféle citoyen erényeken alapuló rendszerideológia; magából a népi mozgalomból pedig a forradalmi kormányzat tisztségviselői.

A forradalmi kormányzat már egyszerre volt a forradalom és a rend kormányzata.

Mindenesetre ténykérdés: a Forradalomban sosem volt igazi „kettős hatalom” a népi mozgalom és a forradalmi kormányzat között (talán csak éppen a felkelések idején): a sans-culotte mozgalom népi demokráciája végig a forradalmi burzsoázia erős befolyása alatt működött, ez nem zárta ki ugyan az autonómiáját (sőt, a népi felkeléseket legtöbbször maga a sans-culotte mozgalom szervezte és koordinálta), de nem volt igazi autonóm politika-felfogásuk, sem igazi struktúrájuk: ha egyedül cselekedtek, annak tulajdonképpen mindig bukás lett a vége – a burzsoázia politikailag betöltötte a horizontot.

A jakobinusok „baloldali ellenzéke”, az ultraforradalmárok, a Cordeliers-klub rendelkezett ilyen programmal, ez volt a történészek által is csak a kilencvenes években felfedezett „jakobinus föderalizmus” jelensége, amely a népi társaságok rendszere révén közvetlen demokratikus elemeket kapcsolt volna az alapvetően a Konvent hatalmára épülő szisztémába, mindezt kiegészítve a demokratikus egalitarizmus más (szociális és kulturális) elemeivel: ennek volt szimbóluma a híres 1793-as alkotmány – melyet sosem vezettek be. A népi mozgalom a forradalmi kormányzathoz csatlakozott, az ultraforradalmárok pedig nem voltak elég erősek ezt a jakobinus hegemóniát befolyásolni – a jakobinusok adtak perspektívát a népi mozgalomnak.

A forradalmak örök nagy kérdése: mi volt az oka a baloldallal való leszámolásnak?

A klasszikus olvasat (most csak a baloldalról szólunk, a jobboldali-liberális történészek már a kortárs Mme de Staëltól kezdve a Forradalom „népi-despotikus” oldaláról szóltak mind a jakobinusokat, mind a sans-culotte-okat illetően, nem is téve különbséget köztük), azaz Jaurès majd a nyomdokain Mathiez bizonyos volt benne: a Forradalom védelme – hiszen mind a Hébert- vagy Chaumette-féle demagógok, nem is beszélve a „veszettekről”, mind az önmagában életképtelen sans-culotte mozgalom elveszejtette volna előbb-utóbb a Forradalmat. Soboul számolt le ezzel az elképzeléssel mára már klasszikus, magyarul is olvasható könyvében: alapvető antagonzimust tételezett fel a forradalmi kormányzat és a népi mozgalom között és nem hagyott kételyt az iránt, hogy „Thermidor” (azaz a reakció diadala) már az ún. jakobinus diktatúra korszakával elkezdődött, azaz a népi mozgalom visszaszorításával, majd felszámolásával.

Itt a polgári forradalom élcsapata tulajdonképpen a jakobinus mozgalom: a sans-culotte-ok közvetlen demokráciája politikai avantgárdot jelentett, de gazdasági-társadalmi elképzeléseik (melyek nagyjából a kistulajdon általánossá válásával írhatóak le) retrográdak voltak: a kapitalizmus elhozó polgári forradalom fő ereje a jakobinus párt volt, mind a paraszti, mind a városi mozgalmak csak kisegítő („objektíven forradalmi”) szerepben voltak. A jakobinusok baloldali politikai ellenzéke, a Cordeliers-klub, az ultarforradalmárok inkább a sans-culotte mozgalom hivatásos személyzete voltak, akik inkább használták a népi mozgalmat, a jakobinusok politikai kihívói voltak, de alapvető politikai nézeteik nem különböztek tőlük – a népi mozgalom felszámolásával, a forradalmi kormányzat kétfrontos harca (az ultraforradalmárokkal és más részről az indulgensekkel, a „dantonistákkal”) dinamikájában bukásuk elkerülhetetlen volt, de nem ez a Forradalom legfontosabb történése.

Daniel Guérin ezzel szemben a permanens forradalom koncepciójával véli leírni a jelenséget, már egészen nyíltan a szovjet-orosz forradalom analógiáját is használva: a nemzeti javak kiárusítása egy új tulajdonosi osztályt hozott létre, egy új burzsoáziát és egy új középparaszti tulajdonosi réteget (akár a NEP az orosz forradalomban) – ez volt a jakobinizmus társadalmi bázisa. A forradalmi kormányzat 1793 decemberétől való megerősödése, a népi mozgalom lassú felszámolása a húszas évek elejének Oroszországával kerül párhuzamba, azaz a szovjetek, az autentikus proletárszervezetek likvidálásával (a hébertistákat ő sem becsüli sokra: a sztálini pártbürokrácia előképét látja bennünk, Kropotkinhoz hasonlóan, aki szerint még a népi társaságok is opportunisták voltak társadalmi összetételük miatt …). A Forradalomban nagyon is létezett már kettős hatalom a szekciók (a „korabeli szovjetek”) és a Konvent között, közvetlenül Thermidor előtt pedig színre lép a modern proletariátus is, majd Babeuffel válik teljesen egyértelművé, hogy új történelmi korszak kezdődik: a proletariátus osztályharcának kora.

Osztályharc volt-e a sans-culotte/jakobinus ellentét? Sokáig a kérdés alig merült fel, hiszen egészen az ötvenes-hatvanas évekig kellett várni, mikor Soboul már említett nagy könyve révén pontos képet kaphattunk a sans-culotte mozgalomról, társadalmi bázisáról, politikai programjáról, viszonyáról a forradalmi kormányzathoz, a jakobinusokhoz és így tovább.

Két nagy anarchista előfutár volt azonban, akik inkább megsejtették (vagy még inkább: a saját politikai eszméik előfutárává tették) a sans-culotte mozgalom és a jakobinusok harcát: Kropotkin és Daniel Guérin. Mindketten valamiféle preproletariátusnak írták le a sans culotte mozgalmat, melynek a forradalmi burzsoáziától eltérő osztályérdekei és társadalmi-gazdasági programja volt (a Forradalomról szóló könyve idején még inkább trockista Guérin mindezt kiegészíti a permanens forradalom koncepciójával, azaz a sans-culotte mozgalom már kifelé vezetett volna a „burzsoá forradalomból”).

Soboul klasszikus munkája elég paradox módon, hiszen koncepciójában implicite Guérin ellen íródott (mint általában a Forradalom historiográfiájában a jelenkori harcok írták a történelmet is: Guérin trockista volt, míg Soboul ha nem is volt ortodox kommunista, de közel állt a Kommunista Párthoz) tulajdonképpen a történelmi matériát szolgáltatta Guérin inkább spekulatív-ideológikus koncepciójának: társadalmi-szociális jellemzőket rendelt a sans-culotte mozgalom mögé, azaz noha nem engedhetett a polgári forradalom koncepciójából, de mégiscsak a sans-culotte majdnem osztály majdnem osztályharcáról szólt szemben immár a jakobinus burzsoázia forradalmi kormányzatával szemben is.

Mindenesetre volt egy társadalmi réteg, amely szociális státuszában, mentalitásában, társadalmi ideáljaiban, demokrácia-felfogásában alapvetően különbözött a forradalmi burzsoáziától: ez a híres kép a preindusztriális kézműves termelésről, ahol mester és inas (tulajdonos és munkásai) szinte családias közösségben élnek, ahol a tőke és munka ellentéte nem uralkodó jelentőségű – ez a sans-culotte-mozgalom miliője.

Ma már a történészek jóval szkeptikusabbak ezzel a koncepcióval, amely egymásból következőként értelmezett társadalmi életfelételeket és politikai startégiát, azaz a kézművest és a sans-culotte-ot minden további nélkül megfeleltetve egymásnak. Ez feltételezte a sans-culotte-ok által a műhelyről felvázolt idealisztikus kép és a valóság egymásnak megfelelését, azaz Soboul a sans-culotte-ok politikai beszédmódját azokkal a társadalmi feltételekkel magyarázta, amelyeket éppen ez a beszédmód festett le – érvelése alig tagadhatóan önmagát magyarázza.

A kérdés elsősorban az, hogy a műhely ilyen idealizált képe megfelelt-e a társadalmi valóságnak? Nem egyszerűen valamiféle szociális olvasat elvetéséről van szó, hanem annak megfejtéséről, hogy idealizált kép hogyan teremtette meg a sans-culotte alakját. Vagy még inkább, hogy a műhelyek népének idealizált citoyen képe (egyenlőség, szabadság, nyíltság, őszinteség, önfeláldozás…), hogy került be a közszférába és alakította ki a Forradalom II. évének összehasonlíthatatlan beszédmódját.

Nem anyagi létfeltételek reprezentációja a sans-culotte-metafora, hanem morális jegyeké – majd ez vetődik ki a közszférára is, egyfajta informális közszféra jön ily módon létre a műhelyek és a szekciók hálózatában, amely lassan befolyással bírt a nagypolitikára is: politikai nyelvezete, kategóriái már a széles közönséghez szólnak, a közszféra az ő szimbólumaikkal telítődik fel: a műhelybeli termelés és a mindennapi társadalmi kapcsolatok összefonódnak és befolyásolják egymást. A Forradalom lerombolta az ancien régime közszféráját – ebbe a térbe folyik bele ez a beszédmód és termeti meg a sans-culotte kategóriáját.

Valószínűleg a Forradalom sans-culotte alakja inkább valamiféle normatív ideáltípus volt, absztrakció, amely nagyon kevéssé azonosítható egyszerű szociológiai kategóriák között, és egészen bizonyos nem vezethető le a sans-culotte alakja egyszerűen a kézműves társadalmi-gazdasági jellemzőkből.

Mások (leginkább Haim Burstin) úgy tartják, hogy maguk a jakobinusok, azaz a forradalmi burzsoázia hozta létre ezt az ideáltipikus absztrakciót, melyet sans-culotte-nak hívtak és hívunk (saját maguk számára ugyanígy jött létre az „erényes nép” absztrakciója), de mindez nem egyszerűen politikai manipuláció volt, hanem politikai-stratégiai választás is, a sans-culotte absztrakció sikere éppen abban állott, hogy egy olyan identifikáció sémát nyújtott a városi nép nagy része számára, amelyben nem csak magára ismert, hanem mindez lehetővé tette az élcsapat számára, hogy határok közé is szorítsa a sans-culotte népi mozgalom gyakorlatát.

Érdekes és jellemző egyébként, hogy a későbbi jakobinus/bolsevik analógiákból két elem hiányzik szinte mindig: a jakobinusok baloldali ellenzéke és a sans-culotte népi mozgalom – azaz a lényeg, mondhatnánk.

Mindenesetre a Forradalom „jakobinus pillanata” (1792 auguszutusa – 1794 júliusa) nem egyszerűen a forradalmi burzsoázia diktatúrája volt (még a Gironde-dal, majd a népi mozgalommal, végül a baloldali „frakciókkal” szembeni leszámolás után sem – azt megelőzően pedig még kevésbé), hanem egy komplex, dinamikus folyamat a totális forradalom és a forradalom befejezésének akarata között.

Igen összetett viszony jött létre a törvényhozás intézménye, a Konvent (maga a Közjóléti Bizottság is a Konvent egy szerve volt, melyet havonta újraválasztottak) és a népszuverenitás helyi intézményei (szekciók, klubok, népi társaságok) között, melyet kiegészített az organikus viszony egy és társadalom között a II. év kulturális forradalmában és egészen példátlan politikai akulturalizációs folyamat, amely a nép jó részét elérte.

Thermidor

Thermidor igazi reakciós fordulat volt szinte minden tekintetben, de nem volt ellenforradalom – hiszen a dolgok logikájából következően az ellenforradalom a restauráció lett volna (jellemzően még az 1815 utáni Restauráció sem kísérelte meg a Forradalom előtti társadalmi rendszer valódi visszaállítását). A thermidori rendszer represszióval felszámolta a népi mozgalmat, a Forradalom számtalan elemét (elsősorban mégiscsak a demokráciát, a népuralom gyakorlati és szimbolikus valóságát), de a tulajdonosok köztársaságát hozta el, nem az ancien régime-et.

Köztudomású, hogy a baloldal és a jobboldal a Forradalomban született meg, mi hozzátehetjük: az „örök” centrum pedig Thermidorban.

Marx számára végül is Thermidor volt a Forradalom igazsága: a polgári forradalom igazi arca, azaz a burzsoá forradalom végül is nem tett mást mint, hogy a burzsoáziát segítette hatalomra (Marx ingadozott abban a kérdésben, hogy valójában „1793” túlmutatott-e a polgári forradalmon, ahogy a jakobinusok, a tőlük balra állók vagy éppen a sans-culotte mozgalom szerepének megítélésében, vagy akár csak ezek egymástól való megkülönböztetésének kérdésében is – mindez az 1840-es években zajlott, összehasonlíthatatlanul kevesebbet tudott akkor mindenki a Forradalomról mint akár csak egy fél évszázaddal később).

A francia történetírás „marxista szárnya” (nagyon erősen idézőjelben), azaz Soboul vagy frissebben Mazauric, a forradalmi kormányzat mögött álló osztályszövetség hosszú távú fenntarthatatlansága mellett érvelnek Thermidor magyarázatában: a város/falu, burzsoázia/vidéki és városi szegények közti érdekellentétek egy idő után kezelhetetlenné váltak, ezek idézték elő az egyre egyértelműbb konformizmust a diktatúra kialakulásával párhuzamban („a Forradalom megfagyott”), majd végső soron a terrort és Thermidort, azaz a bukást is.

Thermidor konkrét történelemi jellemzőit röviden mégiscsak szemügyre kell vennünk, hogy megítélhessük a későbbi szovjet-orosz Thermidor-analógiákat.

Minek vetett véget a thermidori fordulat? A radikális egalitarizmuson, a természeti jogok igen kiterjed felfogásán, a demokratikus szociabilitáson, politikai kultúrán és népszuverenitáson alapuló köztársaságnak.

A „II. évet” semmisítették meg, azaz egyszerre a jakobinusokat és a sans-culotte mozgalmat, utóbbiak utolsó felkelése, a prairail-germinali lázadások talán a Forradalom (és a modern kori történelem) első igazi szociális háborúja volt, klasszikus osztályharc, valódi burzsoáellenes felkelés, amelyben már a volt jakobinusoknak igen kevés szerepük volt, a program sem egyszerűen a forradalmi kormányzat visszaállítása, hanem „kenyér és az 1793-as alkotmány”, azaz egalitarizmus és népi demokrácia.

Először fordult elő, hogy a népi mozgalom nem a forradalmi burzsoáziával (a jakobinusokkal) „szövetségben”, azaz általuk dominálva lépett fel: az eddigi recept, miszerint a népi felkelés dönti el a burzsoázia frakcióharcait, véget ért.

Innen indul két nagy baloldali tradíció is: a népi felekelés spontaneitásában hívőké (ennek a sans-culotte csúcs- és végpontja mindenképpen a párizsi kommün, amikor maga a népi mozgalom kerül hatalomra, ez a Forradalom alatt sosem történt meg), másik oldalról az élcsapat-tradíciójáé, melyet természetesen Babeuf reprezentál, ez a tradíció hagyományozódik át Buonarroti nagy könyve révén (keveredve jakobinus elemekkel egyébiránt, maga a szerző is Robespierre lelkes híve volt) elsősorban a blanquizmusba, majd innen a kommunista mozgalomba (mint köztudott, leginkább éppen a bolsevizmusba).

A jakobinizmus ennél szélesebb modellt jelentett, tulajdonképpen a nép vezetését elkötelezett, önfeláldozó forradalmárok révén, akik nem egy társadalmi csoportot képviselnek, nem is valamiféle ügyes politikát, hanem áldozatvállalást az ész és a szabadság szolgálatával, a nép oldalán mindennel szemben, ami nem a nép. A bolsevikok esetében a jakobinus-modell szerep állandó tagadása (az ok, mint említettük, hogy eltérő osztályok – a burzsoázia és a proletariátus – élcsapatáról van szó) valamiféle elfojtást is jelentett, hiszen az mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy mély rokonság van 1793, 1848, 1871 és 1917 forradalmárjai között: az eszmék változnak, de egyfajta mentalitás mintha öröklődne, a forradalmár típus, melyet azonos morális és politikai választások jellemeznek.

A jakobinusoktól a bolsevikokig

Jól tudjuk, a Nagy Francia Forradalom valósággal dominálta a XIX. századi politika alapvető tartalmát (harc az ancien régime ellen), de politikai nyelvét („a szabadság-egyenlőség-testvériségtől” a legkülönbözőbb országok jakobinusaiig) és szimbolikáját (gondoljunk a trikolór diadalútjára a legtöbb európai nemzet zászlójában) is. Az ancien régime elleni küzdelemnek és a társadalmi változásokat kitűző forradalmak a Forradalom nyelvén beszéltek, a XIX. század második felében kialakult munkásmozgalom is szinte természetesen használta ezt a nyelvezetet: 1848-tól kezdve a fő kérdés abban állott, hogy hogyan lehetne végig vinni a polgári forradalmat, de már túl is lepni rajta.

Majd a párizsi kommün kötötte véglegesen a politikai forradalom egy formájához, a felkeléshez, a francia mintájú forradalomhoz a proletár tartalmat – egy évszázadra szólóan.

Ez azt is jelentette persze, hogy a Nagy Forradalom inkább maradt élő „1793” mint „1789” révén, hiszen sikeres „polgári forradalmak” nemigen voltak, a helyi, nemzeti burzsoáziák mindenfelé kompromisszumot kötöttek a régi rend uralkodó osztályaival, azaz 1789, a radikális burzsoá forradalom, tulajdonkáppen már csak egy országban mondott valamit, ott ahol volt még abszolutizmus és a reakció még teljesen betöltötte a horizontot: Oroszországban.

Lassan 1793 is halványulni kezdett, hiszen a fő kérdéssé immár a proletariátus és burzsoázia osztályharca vált, ehhez a polgári forradalomként kezelt Forradalom nem látszott adekvát történelmi precedensnek (igen kevéssé volt a korban ismert még a sans-culotte mozgalom egyedisége és autonómiája – Kropotkin nagy munkája ebben is jellemző kivétel), noha bizonyos szimbolikus jelentősége persze megmaradt, mondjuk a Marseillaise-t csak lassan szorította ki az Internacionálé, mint a szocialista mozgalom hivatalos himnusza.

Még a XIX. század első kétharmadában a francia politikai harcait sok tekintetben a Forradalom díszletei között játszották (a párizsi kommün neojakobinusai és kései sans-culotte-jai az utolsók abban a történetben, ahol a Forradalom küzdelmei nem szimbolikusan voltak jelen csupán, hanem nagyon is a gyakorlatban), de a megszilárduló III. köztársaság éppen ezeket a harcokat kívánta lezárni egy republikánus üdvtörténetben, ahol 1789 (sőt a Felvilágosodás, innen indul Voltaire vagy Rousseau állami kultusza is) végpontja a létrejövő konzervatív-liberális, republikánus demokrácia – ezért, hogy a Forradalom „egy blokk”, noha a főszereplői megítéléséről nagyon is komoly viták folytak (és éppen ezért nincs Franciaországban kultusza az  „alapító atyáknak”, mint Amerikában, de van magának a Forradalomnak).

Maga a francia munkásmozgalom, az ortodox marxisták, az ún. guesdisták kísérletei ellenére, akik „proletarizálni” akarták kulturálisan is a francia szocializmust, a lehető legmélyebben ereszti gyökereit ebbe a republikánus hagyományba (természetesen a libertárius ágat leszámítva, míg az etatista szárnynak az elsődleges történelmi előképei voltak a jakobinusok Buchez-től, Louis Blanc-tól Jaurès-en és Mathiez-en át végeredményében egész Mélenchonig), amely a Forradalmat mintegy nemzeti rezonanciában veszi szemügyre: ennek a nagy hagyománynak pedig éppúgy része Lafayette, mint Saint-Just, a labdaházi képviselői eskü vagy a Bastille népi ostroma.

A Forradalom egyre halványuló modellszerepét szinte váratlanul hozta vissza a térképre az 1917-es orosz forradalom – hiszen a párhuzamok igen nyilvánvalóak voltak: burzsoá-népi forradalom az abszolutizmus ellen, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, a „két forradalom” (1789 es 1792 vs. 1917 februárja es októbere), királygyilkosság, terror, a háború kérdése és így tovább. Trockij klasszikus forradalom-történetének olvasói jól tudják, hogy a könyv tele van ilyen párhuzamokkal, utalásokkal: a bolsevikok 1917 júliusi kudarca a Mars-mezei vérengzés, Október természetesen 1792 augusztusa, a mensevikek girondisták…

A dolog igen paradox: tulajdonképpen, leszámítva Franciaországot és gondolva elsősorban a harmadik világra, 1789 (de 1793 is) azért maradt ilyen élő, mert 1917, elsősorban persze a bolsevikok használták a Nagy Forradalom analógiáját: jakobinusok és bolsevikok, „Maximilien Lenin”, a szovjet Thermidor…

Az élcsapat

Tulajdonképpen az alapképlet már a dekabristákkal, a narodnyikokkal, Belinszkijjel, Herzennel, Csernyisevszkijjel kialakult, mely szerint az orosz elmaradottságból nem a francia forradalom egyszerű másolása következik, hanem a túllépés rajta: a jakobinizmust mindenki elviekben elvtette – miközben a jakobinusok lelkes rajongója volt.

Kezdetben a nagy kérdés az, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy az orosz forradalom forradalmi diktatúrában torkolljon, majd a despotizmus visszatérésébe,

a bolsevizmus újdonsága volt, hogy a jakobinus mentalitást kötötték a proletariátus osztályszervezetéhez, azaz lényegében az új forradalmi avantgárd egy másik osztály emancipatorikus küzdelmeinek vált az élcsapatává.

Magában a munkásmozgalomban talán először Plehanov használta a jakobinus/girondista analógiát a bernsteinizmus és a Millerand-affér idején, meglehetősen banális módon, mint a forradalomiak és a reformisták közti megkülönböztetést. Később Lenin tollán a francia forradalommal való párhuzam már magának az eljövendő orosz forradalomnak a karakterére utal: 1789-et akarunk vagy 1848-at? Azaz radikális szakítást a régi rendszerrel vagy kompromisszumot? Lenin természetesen az előbbi mellett érvelt, az 1905-ös forradalom tanulsága révén is, hiszen 1789-cel a párhuzam nyilvánvaló: a parasztság kiemelkedő szerepe a forradalmi folyamatban, illetve a fő ellenfél, a despotizmus – a nagy különbség pedig a proletariátus léte. Innen Lenin híres formulája a „parasztság és a proletariátus forradalmi diktatúrájáról”, amelynek az egyértelmű mintája a jakobinus diktatúra, a forradalmi kormányzat és a Konvent. A kihívás ekkor már Plehanovnak és a mensevikeknek szól: ne akarjátok a felkelés kultúráját (mellyel fentiek vádolták a bolsevikokat), de akarjátok a „Konvent” diktatúráját, amely a népi nyomás segítségével radikálisan leszámol a feudalizmussal (Oroszországban ráadásul már osztály is áll a Konvent mögött: proletariátus – azaz a korabeli osztályerőviszonyok miatt a francia Thermidor elkerülhetetlen volt, Oroszországban azonban győzhet a szocializmus).

Lenin analógiájában a forradalmi kormányzat egészen sajátos képet mutat: a hegemónia, a forradalmi iniciatíva nem a burzsoázia kezében van, hanem a népében, maguk a jakobinusok burzsoá-ellenes politikát folytattak és így tovább – ez lényegében kifordítása a libertárius olvasatoknak (melyek éppen azt mondták, hogy a Hegypárt akadályozta meg a burzsoázia dominanciájának megingását), de a történelmi tényeknek is:

hiszen maga a forradalmi kormányzat számolta fel a népi mozgalmat.

Az analógia erős kritikája a mensevikektől érkezett (főleg Martov és Axelrod tollából), akik a marxizmus és a jakobinizmus ilyetén keveredését egyszerűen károsnak és anakronisztikusnak tartották a mozgalom szocialista céljai szempontjából; „szomorú iróniának”, hogy egy ilyen jakobinus, azaz a népi elemeket bevonó burzsoá demokratikus mozgalom élén egy magát ortodox marxistának tartó vezér áll. A lenini koncepcióban a proletárdiktatúra és a burzsoázia diktatúrájának összemosása tévútra vezet, hiszen ha a proletariátus hegemón helyzetbe kerül, akkor semmi szükség az osztályegyüttműködés lenini formulájára, ha nem, akkor a szocialista forradalom pedig lehetetlen (és Oroszországban ez a helyzet). Azaz, ha a bolsevikok ezzel a koncepcióval átveszik a hatalmat, annak terror lesz a vége, bonapartizmus és végső soron a burzsoázia visszatérte – a cél pedig éppen az volna, hogy ne ismétlődjön meg a Forradalom forgatókönyve.

Lenin azonban inkább optimista volt: a XX. századi célok, a jakobinus eszköztár és a népi támogatás a forradalom sikeres receptje lehet, a bolsevikok pedig a proletariátus élcsapataként hasonló szerepet játszhatnak, mint a jakobinusok a burzsoázia forradalmában. Ezen koncepció híres kritikáját mégiscsak Trockij nyújtotta, aki igen éles stílusban tette Lenin számára nyilvánvalóvá, hogy a bolsevikok nem lehetnek szociáldemokraták (marxisták) és jakobinusok egyszerre, hiszen ezzel elveszik a mozgalom sajátlagos osztálykaraktere, így a marxizmus csak leplezi tulajdonképpen a lenini célok polgári forradalmi (jakobinus) karakterét.

A jakobinus/bolsevik analógiának 1917 októbere után hirtelen elsőrangú politikai tétje lett, ki is került használata a szocialista mozgalom gondolkodóinak szűk köréből és újságírók, értelmiségiek, politikusok tollán polgárjogot nyert. Ráadásul mindez megtörtént a másik, azaz a francia oldalról is, inkább polgári történészek mint Aulard vagy Labrousse is bizonyos párhuzamokat fedeztek fel (Kautsky egyenesen az utolsó nagy polgári forradalomról beszélt az orosz forradalom kapcsán), de az analógiára az áldást végül is a francia forradalom nagy történésze, Mathiez mondja ki híres cikkében: a bolsevikok, akik módszereikben, pszichológiai beállítódásukban egyértelműen rokonai a Forradalom jakobinusainak, mintegy tetőzik a nagy forradalmat. Franciaországban ez tette egy fél évszázadra példátlan erővé az analógiát:

a jakobinusokat áthúzta a republikánus nagy elbeszélésből a „kommunista” táborba, Robespierre, Marat, Saint-Just, Danton legkésőbb a Népfronttól a valóban inkább jakobinus, mint kommunista francia Párt Panthéonjának vitathatatlan ikonjaivá vált.

Mathiez számára a jakobinusok valódi osztályharcot vívtak a nép érdekében (maga a hegypárti/Gironde konfliktus is két jól körülhatárolható társadalmi csoport között zajlott), diktatúrájuk célja egy néphatalom alapuló szociális köztársaság létrehozatala volt. Noha maguk a bolsevikok egyre kevésbé használták a párhuzamot, hangsúlyozva a három lényeges különbséget, amely a két politikai csoport között fennállt: a bolsevikok forradalmának igazi népi támogatása van, a proletariátus révén egy osztály áll mögötte és a célja a szocializmus; a nagy francia forradalom inkább jakobinus-párti történetírásának a milliónyi példányban levő kiadásával a Forradalom a népnevelés részévé vált, aligha függedtelenül politikai szándékoktól.

A párhuzam uralomra jutása szinte magával hozta a kérdést: a jakobinus forradalom végül is Thermidorba torkollott, mi lesz a bolsevikok forradalmának sorsa?

A szovjet Thermidor

Az első Thermidor-analógia már 1918 márciusában megérkezik ismét Martov révén: az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása és a breszt-litovszki béke aláírása a demokrácia végét és a szocializmus egy országba való bezárkózását jelzi, azaz a bolsevikok thermidori politikát folytatnak, de végső győztes az ellenforradalom lesz, amelyet éppen a terror és a diktatúra hívott életre.

A bolsevikok ezzel szemben felhívták a figyelmet a két történelmi helyzet alapvető különbözőségére: a jakobinusok egy gazdaságilag retrográd osztályra támaszkodtak (a kispolgárságra), így törvényszerű volt, hogy a történelemileg haladó osztály, a kapitalista nagyburzsoázia legyőzte őket – ezzel szemben a bolsevik diktatúra a hatalmas számbeli fölényben levő parasztságra és a proletariátusra támaszkodik a történelmi folyamat menetébe illeszkedő, azaz a szocializmus felé vezető forradalomban.

A második Thedmidor-párhuzam már a baloldali emigrációból érkezik (elsősorban Ustrjalov tollából):

ekkor már a NEP idején járunk és maga a NEP az „objektíven szükségszerű Thermidor”, ahogy azzal maga Lenin is tisztában volt: feláldozta a kommunizmust a forradalom megmentése érdekében, azaz mintegy a bolsevikok önmaguk „thermidorizálták” forradalmukat.

Martov már szintén a emigrációból a jakobinus/bolsevik analógia fenntartásával (kisebbségi diktatúra, klub/pártok, szekciók/szovjetek stb.) azzal egészíti ki, hogy a szovjet Thermidor megsemmisíti a proletariátus demokráciáját is, ennek elme maga a NEP is. Itt is „önthermidorról” van szó, a NEP rendszeréhez azonban inkább a burzsoá demokrácia lenne megfelelő, azaz a bolsevik diktatúrának a vége hasonló kudarc lesz, mint a francia forradalomé volt. A Thermidor-párhuzam Lenin halála után kezd teret nyerni a Párt baloldali ellenzékében is: lehet, hogy a NEP nem egyszerűen taktika? Hogy a „bürokratikus degeneráció” (ez lett Thermidor szemérmesebb neve) elérte magát a Pártot is?

A baloldali ellenzékben a húszas évek második felétől inkább már az lesz a kérdés: Thermidor, az ellenforradalom diadala, vajon befejezett tény-e? A nyugati marxisták (eltérő alapokról, mint mondjuk Korsch és Kautsky, a tanácskommunistákról már nem is szólva) ezt igen kevéssé kétségesnek gondolták, Trockij és hívei újra a francia forradalom párhuzamával vélték legalábbis menteni a menthetőt: a baloldali ellenzék hívei feleltetődnek meg Robespierre-nek és társainak, a thermidoriak a jobboldali jakobinusok, azaz a Párt jobbszárnya – tehát a harc még dúl, Thermidor nem befejezett tény, a párton belül a csapatok harcban állnak és a legfontosabb: maga a szovjet állam még mindig proletárállam.

Elsősorban Buharin válasza hosszú időre meghatározó lesz: a kispolgári jakobinusokat a gazdasági törvényszerűségek buktatták meg, a kapitalizmus kialakulása tekintetében retrográd programot képviseltek; ezzel szemben a szovjet-orosz proletariátussal éppen ellentétes a helyzet: a hatalom a kezében van, a történelem pedig az odalán. Themidor egyszerűen lehetetlen, vagy ami ugyanaz: a marxizmus gazdasági-társadalmi doktrínájának a tagadása.

Ezzel kialakult Thermidor tudományos értékelése: nem igazi ellenforradalom volt, hanem magának a Forradalomnak az egyetlen lehetséges befejezése, a történelem objektív tendenciái révén a hatalom átkerült a kispolgárság kezéből a nagyburzsoáziához – de ez természetesen csak a polgári forradalmak sémája, a proletárforradalomra nem vonatkozik. A képet egy ideig Mathiez, akinek a Francia Kommunista Párthoz való közelsége nimbuszt adott a Szovjetunióban is, nagy munkáinak a hozzájárulásai színesítették: először jelennek meg az analógiában a jakobinusoktól balra álló erők (a veszettek, a Cordeliers-klub, az ultraforradalmárok), azaz maga a forradalmi avantgárd nem egységes többé; feltűnik Mathiez másik fontos koncepciója is, azaz hogy „Thermidor már megtörtént Thermidor előtt” is, azaz amikor a forradalmi kormányzat leszámolt ezzel a baloldali avantgárddal és magával a népi mozgalommal, melyeknek a programja a szociális demokrácia elmélyítését hozta volna magával. Ennek a párhuzamban a logikus megfeleltetése Kronstadt, a frakciók felszámolása, a munkásellenzék vége és így tovább lett volna: ez a Szovjetunióban már nyilván lehetetlen volt.

A baloldallal való leszámolás a tipikus kispolgári bal- és jobboldal közötti ingadozás eredménye volt ezekben az olvasatokban, a retrográd diktatúrájuk bukása pedig történelmi szükségszerűség. Végül az 1929 eleji pánorosz történészkongresszus kodifikálta az ortodoxiát: a jakobinus/sans-culotte konfliktus igazi osztályharc volt, ahol az utóbbiak nem győzhettek, de előbbiek sem lehettek függetlenek az osztálybázisuktól, azaz a kispolgárságtól.

Mindenesetre Issac Deutscher nagy könyve adja vissza talán a legjobban az a szenvedélyes vitát, amely 1921 és 1928 („Thermidor és Brumaire”) között zajlott a Pártban, ahol minden frakció a francia forradalommal való analógiát használta az ellenfeleik leleplezésére.

A NEP („a gazdasági-társadalmi Thermidor”) végével, a sztálini kollektivizálással, iparosítással a főleg a Párt jobbszárnya (a „thermidori reakció”) elleni analógia elveszíti a jelentőségét, és a politikai oldalra, a „bürokratizmus” elleni küzdelemre helyeződik a hangsúly az ellenzékben is.

Ennek leírására a bonapartizmus párhuzama lesz inkább alkalmas elsősorban Trockij közismert munkája révén: a szovjet Thermidor, akárcsak a francia nem ellenforradalom volt, hiszen nem tért vissza az előző rendszer (a nagy forradalom előtti ancien régime vagy a Szovjetunió esetében a kapitalizmus), a Szovjetunió „elfajzott munkásállam”, de munkásállam és szocialista társadalom. A francia forradalommal való analógiák átadták a helyüket más párhuzamoknak az államkapitalizmussal, a totalitarizmussal, sőt a fasizmussal.

A „transzhistorikus” jakobinizmus legalapvetőbben természetesen valamiféle forradalmi heroizmusra utal, intranzigenciára, amely kollektív gyakorlattá válik (mint láthattuk, a bolsevikok ezt a képet töltötték meg proletár- és kommunista tartalommal). Végül is banális, hogy innen a marxisták (kezdve egészen a fiatal Marxtól, aki könyvet akart írni a Konventről, Kropotkin pedig írt is máig bátran forgatható nagy könyvet a Forradalomról, Kautsky meg kevésbé nagyot, melyet pedig Engels részesített alapos bírálatban) és kommunisták rajongása ezekért a polgári forradalmárokért.

Hobsbawn jegyzi meg némi malíciával a francia „kommunisták” jakobinus-rajongásáról, hogy ez kissé olyan „mintha mi Cromwellt kedvelnénk a levellerek vagy a diggersek helyett” – ebben, mint említettük van (nem is olyan kevés) igazság, de persze Robespierre nem Cromwell volt (nagyon nem), meg nem is csak a franciák (és nem is csak az oroszok), és persze van egy másik tradíció is a szocialista mozgalmon belül, amely a legkeményebben jakobinus-ellenes.

Proudhon szerint a jakobinusok „a forradalom jezsuitái”, a blanquista Tridon ellenükben a hébertisták rehabilitálásán fáradozott, az anarchista Kropotkin a népi mozgalom gyilkosainak tartotta a jakobinusokat, a trockista Guérin pedig a permanens forradalom második szakaszának meghiúsítóinak. Persze, ahogy ez a francia forradalom historiográfiájánál általános volt a bicentenáriumig, mindez a szerzők jelenkorának szólt elsősorban (mára ez megváltozott: a téma kihülésével, a Forradalom kollektív-közösségi képe jelentőségének alapos csökkenésével, a felhalmozott elképesztő mennyiségű információval a legkülönbözőbb tudományterületeről maga a történelmi esemény is „darabokra esett”, alig mernek a történészek koncepciózusabb képet felvázolni a Forradalom teljességéről). Proudhon és Tridon korának neojakobinizmusa ellen küzdött, Kropotkin a „marxisták” (azaz a mozgalom etatista szárnya), Guérin a sztálinisták, majd a bolsevikok ellen.

És mégis.

Hiszen a jakobinusok ezen vonzereje tulajdonképpen a mai napig kitartott, vagy inkább visszatérni látszik, végül is talán a legismertebb mai „szélsőbaloldali” honlap neve: Jacobin. Alighanem valamiféle baloldali populizmus újjászületésnek egyik megnyilvánulási formája a jakobinusok iránti éledő figyelem, Gramsci (a populista Gramscinak is reneszánsza van egyébiránt) írta le a jakobinusokat mint forradalmi elitet, amely a polgári forradalomban létrehozta a burzsoázia hegemóniáját a népi táborban.

Ma persze inkább valamiféle népi hegemónia kialakításáról lenne szó, de a jakobinus recept vonzó lehet: ők voltak a Forradalom cselekvő pártja, az akcióban levő Forradalom vezető ereje, nem csak osztályukat és érdekeit reprezentálták, hanem magát a forradalmi folyamatot teljességében, valamiféle nemzeti populizmus keretében. Szemben a bevett történeti közhelyekkel nem valamiféle elvont elvek (Rousseau nagy hatása nagyjából mindenkire igaz volt a korban, azaz semmit sem magyaráz meg a jakobinusokból; az antik modellnek, a „régiek szabadságának” emlegetése inkább a kor műveltségének volt a része, mint valamiféle jakobinus politikai programé, sajnos az utókor elhitte Benjamin Constant túlzásait) álmodozói voltak, hanem

igazi pragmatisták, csak éppen halálosan komolyan vették a természeti jogok és a szabadság-egyenlőség-testvériség elveit és gyakorlatát – még fontosabb, hogy a mögöttük-mellettük álló tömegek is így voltak ezzel.

A korban ezek az elvek és gyakorlati következményeik, a nyelvezetük, a mozgalmi valóságuk a lehető leggyakorlatiasabb és a legkifejezőbb dolgok voltak – legfeljebb ma tűnnek „idealistának”, utópikusnak vagy absztraktnak. A jakobinusok az ezeknek az elveknek megfelelő forradalmi folyamat hegemóniáját hozták létre és képviselték – ez nem volt éppen semmiség.

Másrészt a nagy francia forradalom is visszatérni látszik: egyszerűen azért, mert a szabadság-egyenlőség-testvériség (alighanem ez minden idők legsikeresebb politikai jelszava) forradalma újra aktuális lesz, amikor három dolog hiányzik világunkból: a szabadság, az egyenlőség és a testvériség.

Ahogy a gyökeres változtatás igénye egyre inkább teret nyer, úgy lesz egyre aktuálisabb a legnagyobb forradalom örök szimbóluma: a Nagy Francia Forradalom. Amely megmutatta a nép erejét, a nép uralma jelszavának mozgósító erejét, azt, hogy amikor a nép beszállt az elitek harcába, hirtelen minden megkérdőjeleződött.

Innen a Forradalom emlékezetének konfliktusossága, ahogy történetének példátlan epikussága, látványossága, szörnyűsége, felemelő volta, utópikussága, apokaliptikussága – egészen egyedi karaktere, amely egyszerre rémisztő, de mégis csak leginkább: inspiráló.