Megnéztem a Wohlstand für Alle (Jólétet mindenkinek) YouTube-csatorna „A tőke és az árucikkek” című adását; ehhez sok hozzáfűzni valóm lett volna, azonban megszólalásom oka nem a podcast, hanem egy Twitter-bejegyzés, illetve egy arra adott válasz. Ehhez is sokat lehetne hozzáfűzni. Valóban, a bejegyzés alkalmat ad arra, hogy a témáról hosszabb szöveget írjak, mert igaz, hogy minden Tőke-kurzuson felmerül a kérdés, hogy vajon az érték munkaelmélete érvényes-e még. Ez gyakran taglalt kérdés, mely egészen a harmadik kötetig tart, ahogyan a Trafo-probléma mutatja (de erre itt nem térnék ki). Csak két megjegyzést szeretnék tenni, de ezek túl hosszúak ahhoz, hogy Twitteren kényelmesen olvashatóak legyenek.

Véleményem szerint Marx nem szubsztanciaelméletet („Substanztheorie”) fogalmaz meg, mert az, amit szubsztanciának nevezünk, az érték, tisztán társadalmi. Azt sem akarja bizonyítani, hogy az érték a munkán alapul (lásd a Kugelmannak írt levelet, Marx és Engels Művei, 32. kötet, 540. oldal), hanem éppen ellenkezőleg, azt a kérdést veti fel, hogy miért kap a munka értékformát a tőkés termelési mód uralma alatt. A politika gazdaságtan bírálatához (1859) című, korábbi művében egyértelműbben fogalmaz, amikor azt írja, hogy csak azokat az árukat vizsgálja, amelyek munka termékei (és azokat nem, amelyeket nem munka hozott létre – ami viszont azt jelenti, hogy meg kell tudnia magyaráznia, hogy hogyan lehet ára annak, ami nem munkatermék, mint például a megműveletlen föld.)

A podcast, illetve a bejegyzés is azt állítják, hogy Marx az Adam Smith-i és David Ricardó-i hagyomány követője. Úgy mondanám, hogy igen is, meg nem is. Bár Smith volt az, aki az értéket a hasznosságtól elvonatkoztatva kívánta megvizsgálni, elmélete sokkal közelebb áll egy szubjektív értékelmélethez, mint Marxé. Ezért is gondolja az újklasszikus fősodor Smith elméletét messze jobbnak, mint Ricardóét. Először Ricardo szakított ezzel: nem fogadta el az akkoriban uralkodó körkörös érvelést, hogy az áruk annyit érnek, amennyit egyebek között munkabérre költöttek, ekkor ugyanis a következő kérdés természetesen az kellene, hogy legyen, hogy a létfenntartásra szolgáló termékek ára hogyan képződik. Ricardo volt az első közgazdász, aki az értéket a munkaerő-ráfordításra vezette vissza – azonban több ellentmondásba keveredett (melyekkel nem csupán Marx hadakozott, hanem Samuel Bailey, a határhaszon-elmélet előhírnöke is, akinek a gondolatai arra kényszerítették Marxot, hogy pontosítsa az értékforma elméletét). Bár Ricardo halála után is sokáig meghatározó gondolkodónak számított, elmélete korán válságba került – és elkezdődött a „visszafelé tartó utazás”. A modern neoklasszikus közgazdaságtant nem érdekli az értékelmélet, csakis az árképzés. Elődje, a határhaszon-elmélet legalább kísérletet tett egy értékelmélet kidolgozására, de újra a használati értékhez tért vissza, így háttérbe szorult Smith elmélete mögött. Még John M. Keynes sem tudott megbirkózni azokkal a kérdésekkel, amelyek Marxot foglalkoztatták. Bár Keynest nem érdekelte az értékelmélet, egyetértett a klasszikusokkal (akiket preklasszikusoknak nevezett) legalább abban, hogy az érték „alapja” a munka (és ezzel elhatárolódott a neoklasszikusoktól). Keynes érintette a munka homogenitásának és mértékének kérdéseit, de a problémát – a klasszikusokhoz hasonlóan – nem tudja megoldani. Keynes teljes szakítása a klasszikusokkal (amit ő a pénz meghatározó jelentőségében lát) ezáltal legalábbis ambivalens marad.

A Twitter-bejegyzés bírálata szerint Marx értékelmélete „tudománytalan”: nem „tapasztalati”, nem „mérhető” (ami a neoklasszikus elmélet „hasznára” is érvényes). A „tudománytalan” kemény ítélet – és adja magát a kérdés, hogy ez miért Marxra érvényes, nem pedig a fizikára, holott a fizika elméleti fogalmai sem figyelhetőek meg. Igaz, megfigyelhetjük a testek mozgását, és arra következtethetünk, hogy bizonyos erők lépnek fel. Ha ez a nézet érvényesül, akkor azt mondhatjuk, hogy az erő megfigyelhető és mérhető, ami azonban szigorúan véve egyáltalán nem igaz. Csak a testek mozgásait mérik, az erőket nem. Ha az erők mibenlétéről más elképzeléseket fogadunk el, az is megváltozik, hogy mi mérhető – például Einstein túllépett a gravitációs erő Newton-féle fogalmán. Valami, ami korábban mérhető volt, hirtelen nincs többé. Egy kísérteties távolhatás (Newton) helyett az erőt most egy négydimenziós téridő-kontinuum görbületével magyarázzák (Einstein) – ami szintén nem képzelhető el egykönnyen.

De ha Marx értékelméletéről azt állítják, hogy nem tudományos, akkor a fizikáról is ugyanezt kellene mondani (a felvázolt példa mellett ugyanez érvényes az erőterekre is). Megfordítva is igaz: szükségünk van a fogalmakra, hogy megérthessük az összefüggéseket.

A fizikában az egyes jelenségek uralkodó magyarázatává előlépő paradigmák testesítik meg a tudományos haladást. Ugyanez a helyzet a politikai gazdaságtanban is: a neoklasszikus elmélet Marxon csak mosolyogni tud (Keynes pedig egy harmadik paradigmát jelent).

Mindeközben egy elmélet felváltása, vagy társadalmi jelentőségének változása nagyban függ a társadalmi viszonyoktól, illetve vitáktól, és kevéssé a tudományos fejlődéstől: Ricardo még halála után is sokáig meghatározó maradt, bár elmélete már korán válságba került, és elkezdődött a „visszafelé tartó utazás” – többek között olyanok vezetésével, akiknek nem volt érdekük, hogy Ricardo elméletét a szocialisták felhasználják a munkások kizsákmányolásának elítélésére, és a teljes munkatermékre igényt tartsanak. A kortárs közgazdászokat vagy újságírókat hallgatva ez akkoriban politikailag magától értetődőnek tűnt. Samuel Read, az anti-ricardiánus közgazdász (1829) szerint „szégyenteljes és alapvető tévedés”, hogy a munka lenne a gazdagság forrása, és ez csak ellenségességet szül a vállalkozókkal szemben, mivel végeredményben nem ismeri el, hogy a tőketulajdonosok mennyi időt áldoznak a tőke felhasználására (így véli a geológus és közgazdász Poulett Scrope is 1833-ban). Az észak-amerikai közgazdász, Thomas Cooper 1830-ban így írt: „ha ezek azok a javaslatok, amelyek megvalósítására a munkások szövetkeznek, akkor legfőbb ideje, hogy mindazok, akiknek van veszteni való tulajdonuk és akik meg szeretnék védeni a családjukat, önvédelemből összefogjanak”. Mark Blaug közgazdász így foglalja össze eszmetörténeti aspektusból: „fontos, hogy azok a szerzők, akik támadták a »munkaelmélet« tanításait – Scrope, Read és Longfield –, az elsők között vetették fel a profit absztinenciaelméletét [vagyis hogy a profit visszavezethető a megtakarításra]. Ebben az értelemben ezeknek az »elfeledett brit közgazdászoknak« az elméleti munkássága nem független az 1830 utáni osztályharc természetétől”. A neoklasszikus közgazdászok vádja a marxi értékelmélettel szemben – vagyis az, hogy az ideologikus jellegű és nem tudományos – tükrözi önnön (neoklasszikus) tradíciójukat.

Ezzel szemben úgy gondolom, hogy van egy bizonyos Marx-olvasat, amely nem ismeri el Marxnak a klasszikus gazdaságtannal való – mégoly elégtelen – szakítását, amikor őt egyszerűen a Smith/Ricardo-sorba helyezik, azt állítva, hogy érték és az absztrakt munka számszerűsíthetők (állítja Ole és Wolfgang is). Ezt én vitatom. A konkrét munka mérhető stopperrel, az absztrakt munka nem. Az érték sem. Ezzel visszatérünk a fizikához és azokhoz a fogalmakhoz, melyek lehetővé teszik a mérést. Az erőtereknél, hogy a mező potenciálját megmérhessük, egyfajta kalibrációs értéket kell meghatározni (a hegy magasságának megállapításához hasonlóan: önkényes megállapítás, hogy a tengerszint a nulla magasság.) Hogy értéket „mérhessünk”, a szükséges eszköz: a pénz. A pénz az egyetlen kézzel fogható formája az értéknek (a pénz objektív formája különbözik a fizikától, amelyben a fogalmak nem vesznek fel tárgyi alakot), a pénz „társadalmi hatalmát, miként a társadalommal való összefüggését, a zsebében hordozza magával” (Marx és Engels Művei, 46/I. kötet, 47. oldal).

A neoklasszikusokat Marxtól eltérően csak az árképzés érdekli, nem az, hogy egyáltalán mi az ár, és hogy a kapitalizmusban az áru mellett miért szükséges egyáltalán a pénz is (miért nem lehet a munkát közvetlenül mérni?).

A gazdaságtudományi mainstream és a köznapi értelem számára a kereslet és kínálat központi szerepet játszik; ha egy áru nagyon keresett, vagy szűkösen áll rendelkezésre, akkor az ár magas, mert a piac gyorsan megmutatja a keresletet.

Azonban az iparilag előállított áru a kapitalizmusban minden, csak nem szűkös, csakis a pénz felől tekintve számít valami szűkösnek, annak értelmében, hogy ki fizetőképes (és ki nem), vagyis nem természeténél fogva adott, ahogyan a mainstream sejteti. Az érték „szabályozza” a társadalmi termelést, és Marx megmutatta, hogy a piac alakítja azokat a körülményeket, melyek között az árut előállítják, az árak tehát a kapitalizmusban nagyon fontosak: aki túl magas béreket fizet, vagy túlságosan alacsony termelékenységgel dolgoztat, az nem fog sokáig a piacon maradni.

Az érték eszerint nagyon is megtapasztalható – mint kényszerítő társadalmi összefüggés. Az árforma – így Marx – a termelési módnak megfelelő forma, „amelyben a szabály csak a szabálytalanságok káoszában mint az átlagok vakon ható törvénye érvényesülhet.” (Marx és Engels Művei, 23. kötet, 102. oldal).

Az áruk piaci árának mozgása egészen sajátos társadalmi követelményeknek, összefüggéseknek és gazdasági mechanizmusoknak van alárendelve, melyek az árakat egyáltalán szükségessé teszik, és azok mozgását meghatározzák.

Marx számára világos volt, hogy az árutermelő munka központi jelentőségű tényező – azonban a neoklasszikusok nem akartak tudni róla, és Keynes sem tudta megérteni.