Mouvement Communiste: Magyarország – 1956 (IV. rész)

A Nagy-budapesti Központi Munkástanács programja és gyakorlata

Mielőtt hozzálátnánk kielemezni és kritizálni a Központi Munkástanácsok (KMT) programját és gyakorlatát, érdemes szót ejteni a társadalmi körülményekről. A győzedelmeskedő sztálinizmus idején a keleti blokk országaiban a társadalmi mozgalmak nem egy abszolút ideálból, utópiából építkeznek, hanem a valós társadalmi kondíciókból.

A tőke csak egy tényező a sok közül, a kapitalista társadalmak berendezkedése és dominanciája minden országban más és más. A feudalizmus például Németországban a 19. század végéig dominált, Japánban pedig a feudális viszonyrendszerek 1868 után nagyvállalatokban éltek tovább.

A II. Világháború után, az orosz befolyás korában a sztálinizmus hirdette azt, hogy a társadalomban a hatalmat a munkások gyakorolják, és hogy a létező szocializmus megteremtése egyre valóságosabbá válik.

A magyarországi munkások 1956-ban megpróbálták eltörölni a bürokráciát és a társadalmi hatalmat kívánták gyakorolni. Ennek ellenére nem sikerült nekik kitörni a bürokráciából és nem jutottak tovább a termelés irányításán túl.

A gyakorlat jó oldala az volt, hogy elutasították, hogy a bürokrácia szervezze az életüket, ehelyett önmaguk kezdték el kollektívan szerveződni. A gyakorlat rossz oldala pedig pontosan ebből következik: csupán a bürokráciától akartak megválni és a vezetők–vezetettek rendszerét megdönteni, ebből adódóan a kapitalizmus bírálata elmaradt, az osztályviszonyok rendszere pedig fennmaradt.

1956 paradoxona az volt, hogy pont két proletár forradalmi ciklus között történt meg: a munkásönigazgatás forradalmának számító 1917 és 1921 között és a sztálinista blokkot megrengető 1968 és 1976 között.

A keleti blokk országaiban a kapitalista berendezkedés nem volt képes úgy fejlődni, mint nyugaton. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy míg a nyugati országokban a kapitalista fejlődés konfliktusok során hódított teret, addig a keleti blokkban látszólagos egység uralkodott. A rendszer erővel dolgozott,elég csak Sztálin tisztogatásaira gondolnunk. Ezzel biztosították az uralkodó osztály dominanciáját, meghatározták a fejlődés irányát (a kapitalista berendezkedés határain belül) és meghatározták a társadalmi haladás irányát.

Ezek a berendezkedések megtagadtak mindeféle fejlődést és nem kínáltak alternatívát a maguk helyébe, mert olyan országokban domináltak, ahol nem ismerték a burzsoá demokráciát (kivéve Kelet-Németországot és Csehszlovákiát a két háború között). A bürokrácia azokat kebelezi be, akik több jogot és változást követelnek és a társadalom megszervezésének átalakítását akarják. Ilyenformán a proletariátust sikerült az előző forradalmi hullám elért eredményeinek határai között tartani.

1956-ban azonban a magyar munkások megelőzték a korukat. Tanulmányozták a keleti blokk országainak osztályviszonyait és azt a konklúziót vonták le, hogy ezekben az országokban a bürokrácia rendszerét létrehozók a kizsákmányoló osztály, ők, azaz a munkások pedig a kizsákmányoltak.

A munkások egy olyan hullám közepén találták magukat, amelyik majd 35 évvel később ledönti a berlini falat és megroppantja a Szovjetunió rendszerét. A magyar dolgozók különösen nehéz körülmények  között kényszerültek további kérdések megválaszolására, mint például, hogy hogyan fogják megszervezni az emberi tevékenységeket, de erre már nem volt idő. A katonai intervenció és a túlélésért folytatott harc „elterelte” a gondolataikat.

Ha a tanácsok tovább fenn tudtak volna maradni, akkor egészen bizonyosan decentralizáltabbak lettek volna. A többség valószínűleg hajlott volna egy olyan szerveződés felé, mint a lengyelországi Szolidaritás Független Szakszervezet (Solidarność) volt 25 évvel később, egy kisebbség pedig radikalizálódott volna.

Térjünk vissza a KMT programjára. A társadalom megszervezésére irányuló elképzelésben három szint van:

  •  a vállalkozások szintjén a szakszervezetek megvédik a munkások érdekét és jogait, akik élnek a sztrájkjogukkal,
  • a munkások amiatt, hogy a gyáron kívüli kihívásokkal is tudjanak foglalkozni, munkástanácsokba szerveződnek lokálisan és országos szinten, így tudják a termelés irányát meghatározni,
  • végül pedig a parlamentben ülő pártok (nem csak munkás pártok) képviselői általános választójoggal vannak megválasztva.

Tőke a vallomásában ezt nyilatkozza:

Úgy gondoltuk, hogy a központi munkástanács feladata a termelés irányítása, a gyárak és üzemek munkástulajdonba vétele és olyan munkafeltételek megteremtése, amelyek mellett a munkástanácsok önállóan, a kormánytól, a párttól, a szakszervezetektől függetlenül dolgozhatnak. Reméltük, hogy a politikai helyzet konszolidálása után olyan rendszert sikerül talpra állítani, amelynek első szintjén a politikai irányítást demokratikusan választott parlament, második szintjén a gazdasági élet szervezését és a munkások érdekvédelmét ellátó munkástanács végezné. Ez utóbbi tagjait, mint valami „felsőházba”, maguk a termelők, vagyis a munkások választanák, a helyi munkástanácsok tagjai közül, pártatlan jelöléssel és szavazással. Nem óhajtottunk politikai hatalmat a munkástanácsok számára. Úgy gondoltuk, hogy miként a gazdasági vezetést közgazdászokra, a politikait is specializált szakemberek: politikusokra kell bízni. Ellenőrizni akartunk viszont minden olyan határozatot, amely ránk, munkásokra vonatkozik.

Az új szakszervezetek feladata lenne a munkástanácsok érdekeinek védelme a kormánnyal szemben, de akár a munkástanáccsal szemben is, ha ez utóbbi a dolgozók érdekeivel ellentétes határozatot hozna. Ugyanakkor kívántuk az új szakszervezetekkel való együttműködést az összes erre lehetőséget nyújtó területen, bár számítottunk arra is, hogy a termelést közvetlenül érintő kérdésekben érdekeink gyakran különválnak majd.

Senki sem javasolta, hogy a munkástanács legyen a munkások politikai képviseletének szerve. Pontosan tudta mindenki, hogy a vállalat, mint munkaadó, nem képes a dolgozók politikai érdekeit képviselni. Hiszen a most megdöntött Rákosi-rendszernek pont ez volt az egyik legabszurdabb gyakorlata: az üzem, a munkaadó volt egyúttal a dolgozók „érdekeinek képviselője” is. Ahogy már mondtam, kétségtelen: a munkástanács ellátott politikai érdekképviseleti feladatokat is, de mindenki úgy gondolta, hogy ez csak átmenetileg lesz így.[1]

Bali Sándor is ezt erősíti meg:

A magyar munkásosztály volt az, amely a munkástanácsokat megalapította, melyek abban a pillanatban a munkásosztály támogatását élvező gazdasági és politikai szereplők voltak. Tudtuk nagyon jól, hogy a munkástanácsok nem lehetnek hosszú távon politikai szervezetek is. Tisztán láttuk, hogy szakszervezetre és pártra is szükségünk van. De abban a pillanatban nem volt meg minden feltétel és lehetőségünk arra, hogy felállítsunk ilyen szervezeteket, ezért minden erőnkkel egyetlen helyre fókuszáltunk és vártuk, hogy merre visznek minket az események. Nem beszélhetünk addig szakszervezetekről, amíg azokat a magyar munkások nem szervezik újra a legalsóbb szintektől és nem élhetnek a sztrájkjoggal. Tudtuk, hogy a munkástanácsoknak az ország gazdaságának megszervezőinek kell maradniuk.[2]

Végül Sebestyén Miklóstól idézünk:

De azt is felismertük mindjárt az elején, hogy követeléseink merevségéből engednünk kell, hiszen november 4-e után nyolc nappal nem lehet érvényesíteni a győzelmes forradalom jelszavait. Kompromisszumos megoldást kellett keresnünk, hogy a munkásság bizalmának eljátszása nélkül engedményeket csikarhassunk ki a kormánytól. […] Ügyes-bajos dolgaival mindenki hozzánk fordult – hiszen a kormányt senki se tartotta törvényes kormánynak -, úgyhogy a lakosság panaszaival és mindennapi gondjaival való foglalkozás a legfontosabb napi teendőnkké vált.” […]

Közben persze nem feledkeztünk meg arról, hogy a legfontosabb feladatunk mégiscsak politikai természetű, s bár a lakosságot nem szabad magára hagynunk, súlyos mulasztás volna lemondanunk a politikai követelések hangoztatásáról. E követelések megfogalmazása azonban egyre nehezebb lett. Mivel a munkásság és az ország egész lakossága határozottan követelte a szabad választásokat, Nagy Imre miniszterelnökségét és a szovjet csapatok azonnali – vagy legalábbis rövid időn belüli – kivonását, nagyon nehéz volt olyan programot összeállítani, amely ezeket a követeléseket szerencsésen egyezteti az adott politikai lehetőségekkel.[3]

A Rákóczi út a Szövetség utcától a Keleti pályaudvar felé nézve. Előtérben a Magyar Divatcsarnok romjai. (Fotó: Bauer Sándor / Fortepan)

Miért Magyarország és nem Lengyelország?

Miért döntött úgy a sztálinista bürokrácia, hogy Magyarországot zúzza szét és nem Lengyelországot? Sok magyarázat van erre, és látni fogjuk, hogy miért volt erősebb a magyar munkások felkelése, mint lengyel társaiké.

Lengyelországban a Gomułka vezette reformista frakció Bolesław Bierut sztálinistáit elsöpörte (ezt már 1956 júliusában eldöntötték, és utódja Ochab, pedig határozatlan volt). Ez a frakció a kommunista párt teljes apparátusának minden szintjén jelen volt, élvezte a nép támogatását a munkásszektorokban is, ezért elnézőbbek voltak velük, mert a küzdelmet már 1956 nyarán elkezdték.

Magyarországon a kommunista pártot 1956 októberében viszont még mindig a  keményvonalasok irányították, a Gerő körüli frakció. Ez a csoport azonban rohamosan veszített a népszerűségéből, mert nem volt társadalmi bázisa.  A laissez-faire [4] működés igénye pedig kezdett elterjedni. Gyakorlatban ez egy viszonylag gyenge sztálinista diktatúra volt, ami például tűrte a PetőfiKör gyűléseit, több ezer résztvevővel Budapest közepén. Ugyanez a rezsim szervezett állami temetéseket olyan embereknek, akiket ők végeztettek ki ( Rajk, 1949), ezek a megemlékezések pedig tüntetésekké alakultak.

Ez a diktatúra egészen a végzetes október 23-ai napig tartott, betiltottak majd újra engedélyeztek minden gyülekezést és tiltakozást. Az egyetlen személy, aki hasonlított Gomułkára, Nagy Imre volt, akit parkolópályára raktak 1955 februárjában és visszavonult az aktív politikától. Időtöltés gyanánt ellenzékieket hívott fel budai villájába vitázni.

Az orosz vezetés viszont egyértelműen érezte a veszélyt. Rajk újratemetése után az erősödő ellenállás miatt attól féltek, hogy a népharag átterjed Lengyelországra is. Ezért október 20-án meghozták a döntést, hogy a hadsereg vonuljon fel az ukrán határnál. Az orosz bürokrácia készen állt a probléma megoldására, de közben továbbra is Lengyelországot tartották szem előtt.

Amikor az október 23-ai események elkezdődtek, az orosz tankok már készen álltak. Ha a felkelőknek sikerült is volna teljesen megdönteniük a sztálinista magyar vezetést, az oroszokkal még mindig számolniuk kellett volna. A rádiónál történt események és a nép felfegyverzése után a Kreml parancsba adta, hogy a szovjet csapatok vonuljanak be Budapestre.

Az események felgyorsultak, az oroszok országos sztrájkhullámmal és nem várt ellenállással találták szembe magukat az első összecsapásoknál. Október 23-a és 24-e éjjelén a munkások és diákok már felfegyverezték magukat (a fegyvereket a rendőrségről kobozták el, vagy a csepeli munkások adták nekik stb.) és bár a fegyveres harc nem volt koordinált, mégis fel tudták tartóztatni az orosz tankokat és legyőzni az ÁVH-t, az ördögi politikai rendőrséget.

Lényegében, a kommunista párt október 24-én, amelynek előző nap még 600,000 tajga volt, szétszakadt és megszűnt létezni. Sztálinista vezetői Oroszországba menekültek Szuszlov és Mikoján parancsára, többen pedig elbújtak. A vezetésnek nem volt olyan alternatívája, ami társadalmi támogatottsággal bírt volna. A „neo-reformista” Kádár és Marosán senkit nem képviselt, kizárólag önmagukat. Ezen felül a hadsereg jelentős része (Maléter, Király) és a budapesti rendőrség (Kopácsi) átállt a felkelők oldalára.

Aggasztó körülmény volt, hogy október 25-e után nem csak hogy egyes orosz katonák semlegesek  maradtak a harcok során, de néhányan dezertáltak is vagy átálltak a felkelőkhöz. Azok a seregek, akik már három éve ott állomásoztak Magyarországon, nagyon is tisztában voltak a társadalom életkörülményeivel és tudták, hogy a felkelés nem egy „fasiszta összeesküvés”, ahogy azt a sztálinisták  nevezték.

Bár nem vált tömeges jelenséggé, ettől függetlenül a dezertálás és a lázadókhoz való átállás aggasztotta a vezetőséget. Fontos megjegyezni, hogy elsősorban „nem orosz származású” orosz katonák tettek így.

Orosz források szerint ma már tudni vélhető, hogy nagyjából 220 katonát azonosítottak árulással és 2 200 katonát lőttek le a szovjet nagykövetség udvarán, amiért azok megtagadták a harcot.[5]

Végső soron az erőviszonyok (Lengyelország háromszor nagyobb ország) a magyar felkelők ellen szóltak, a világban a felkeléssel párhuzamosan zajló más eseményekről nem is beszélve. Zajlott a szuezi válság, az amerikaiak pedig hallgatólagosan beleegyeztek a forradalom leverésébe. Akkor is nagyon nehéz helyzetben lettek volna, ha a nyugatiak valóban segíteni akartak volna rajtuk. Hajlandók lettek volna támogatni egy Nagy Imre-féle mérsékelt vezetést, amely óvatosan kilép a Varsói Szerződésből, de egy munkásfelkelést semmiképpen sem.

Az orosz bürokrácia jelentős veszélynek nyilvánította a mozgalmat, sokkal nagyobb erőt tulajdonított neki, mint amit a felkelők magukról elhittek. Épp ezért Mikojánt és Szuszlovot Budapestre küldték október 24-e éjjelén, hogy Andropov nagykövet (1954 júliusától 1957 márciusáig) segítségével korrigálják a kialakult helyzetet. Kidobták Gerőt és olyan sztálinistát kerestek, mint Kádár, aki a párt új vezetője tudna lenni. Nagyról tudták, hogy nem volt forradalmár, de nem is lehetett volna az ügynökük, ezért amellett döntöttek, hogy hagyják csillapodni a helyzetet és felkészülnek a második, nagyobb válaszcsapásra november 4-e és 7-e között.

A felkelés leverése után a KMT képviselői nem tudtak dűlőre jutni Kádárral és Marosánnal, ezért az oroszok katonai vezetőjéhez, Grebenyikhez[6] és Andropovhoz fordultak, hogy fegyvernyugvást és időt nyerjenek.

Az idő ellenük dolgozott, a KMT nem tudta fenntartani független létezését december 14-e után (ezen a napon oszlatták fel a KMT-t és tartóztatták le fontosabb tagjait).

Végső soron pedig az sem segített a felkelőknek, hogy teljesen magukra hagyták őket a megsemmisítő november 4-e és 7-e között. Itt nem a nyugati hatalmak hallgatásáról van szó, mert ők tartottak  a lehetséges munkás győzelemtől is az orosz bürokráciával szemben, hanem a keleti blokk országainak hallgatásáról.

Erzsébet (Lenin) körút, háttérben a 4. számú ház. (Forrás: Fortepan / Lovrecz Éva)

A hadi kérdés

Milyen tanulságokat vonhatunk le a magyarországi lázadásból? Az első dolog, amit fontos megjegyezni, hogy a fegyveres küzdelem nem volt különválasztható teljesen a munkások küzdelmétől. Az összecsapásokban résztvevők jelentős része munkás volt, a harcok erőszakossága pedig változó.

Az első három naptól eltekintve a munkások többsége fegyverrel a kezében visszatért a gyárakba. Az utcákon maradt fegyveresek  esetében a szerveződés és érintettség teljesen spontán aktivizálta a környék lakosait is. Az első napok harcai során ez előnyt jelenett, de a második szovjet támadással szembeni ellenállásban, a város körbezárásakor már gyengítette őket. Ettől függetlenül az utcákon harcolók folyamatosan tanultak a hibáikból.

Gyorsabban tudtak fejlődni, mert nem a munkástanácsok formális párbeszédét folytatták. A tanácsokban több „radikális” politikai irány is felütette a fejét, mint például a trockizmus.

Bár az oroszok ellen harcoló erők java része munkás volt, a lázadás nem volt homogén. Nehéz volt koordináltan, egységben harcolni a katonasággal. A részükről volt nyitás a felkelők felé Maléter és Király személyében, de ők is inkább irányítani akarták a felkelőket, mint együttműködni velük. A felkelők reakciója ezekere a próbálkozásokra egységesen elutasító volt, mint azt jól tudjuk a Pongrátz és Maléter közti heves vitából október 31-én a Kilián laktanyában. A második orosz intervenció után azonban ez a kérdés is azonnal lekerült az asztalról.

Sorra alakultak  a tanácsok a gyárakban, a kerületekben, a városokban, az országban (a KMT Budapesten összekötötte az ország tanácsait, így ez a szervezet töltötte be az országos szintű tanács szerepét); miközben ezek megerősítették a munkások szervezeteit, a hadi kérdés egyre kevesebb figyelmet kapott. Magyarázat lehet erre, hogy a harcoló munkások a legtöbbször fiatalok és képzetlenek voltak, a tanácsok szervezői pedig idősebbek és képzettebbek, akik próbálták enyhíteni a vérontást.

Figyelembe kell venni, hogy emberszámban és ellátmányban az oroszok túlerőben voltak és értelmetlen lett volna felvenni a küzdelmet ellenük. Ezt bizonyítja a mértéktelen pusztítás, amit Budapesten okoztak mindössze három nap alatt.

A túlerő és az erőfitogtatás legalább annyira fontos volt itt is, mint 1944-45-ben a  németekkel szemben.

1956. október 23-án született meg a forradalom későbbi jelképe. (Forrás: Wikipédia)

Egy szükségszerű megadás lehetősége

Ami kiemeli Magyarországot a hasonló események sorából, az az, hogy képes volt létrehozni és életben tartani egy reformer munkásszervezetet alig néhány nap alatt, forradalmi szándékkal vette fel a küzdelmet az elnyomó osztállyal és nem árulta el a munkásokat még a vereség, azaz november 7-e után sem. A KMT egy reformista szervezet volt abban az értelemben, hogy meg akarta reformálni a társadalmat, a dolgozók körülményeinek javítása érdekében.

A forradalmi proletariátus a reformokat eszközként használta a múltban, hogy közelebb kerüljön a felszabadulásához. Ez azonban össze sem hasonlítható azokkal a rendszerekkel, amelyek manapság magukénak vallják ezt a hagyományt: a szociáldemokráciákkal, a sztálinista diktatúrákkal vagy egyes harmadik világbeli államokkal . A magyar példa ennek a múltbeli fázisnak a végén állt. Ettől függetlenül a munkásreformizmus később is felütötte a fejét,  például Lengyelországban a Szolidaritás, vagy Brazíliában a CUB , máshol Dél-Amerikában a NUM-Cosatu, Dél-Koreában a KCTU. Ezekben az esetekben a munkások reformizmusa annyit ért el, hogy integrálják magukat az államba  szakszervezetek formájában.

Miközben sok történelmi példát látunk arra, hogy a hadi vereség után az erős munkásmozgalomban, amely eléri az erőszak ilyen mértékű szintjét, szinte azonnal összeomlik az autonóm proletár szerveződés (mint a párizsi kommün esetében, Németországban az 1920-as években, Olaszországban 1977-ben vagy Csehszlovákiában 1969 után) – Magyarországon a KMT a vereség után is, december közepéig aktívan tudta támogatni a munkásokat.

Igazából a hadi vereség után sikerült a szervezetnek igazán konszolidálnia magát.

A munkások erőteljesen és jól tárgyaltak a megadásról. A hadi vereség nem volt pusztító erejű vereség és megmutatta, hogy a munkások a nem megfelelő helyzetben nem csak fegyveres eszközökkel tudnak harcolni.

A küzdelem helyszíne megváltozott és kevésbé intenzíven, de szervezettségüket megtartva tudtak további sikereket elérni. Próbáltak időt nyerni, hogy folytassák a kollektív elmélet kidolgozását és felkészüljenek a megadásra. A fegyveres harcot tekintve értelmetlen lett volna bármilyen küzdelem: a többi ország munkásaitól elzártan, szervezetlen hadsereggel, 200 ezer katonával és 6 000 tankkal körül zárva mi mást tehettek volna?

A tárgyalások november 14-e után kezdődtek meg és nagyon feszült viták zajlottak a felek között. Minden tárgyalás Kádár és a KMT között olyan kijelentésekkel és követelésekkel kezdődött, mint „nem ismerjük el a kormányotokat”, engedjék szabadon a bebörtönzötteket és vonuljanak ki az oroszok. Kádár pedig nem ismerte el a tanácsok létét és kijelentette, hogy „engem az orosz tankok támogatnak”. Ebből egyértelműen következik, hogy a legtöbb tárgyalásnak nem volt értelme.

Más alkalommal a tanácsok az oroszokkal próbáltak tárgyalni. Itt is elmondták a követeléseiket (például Rácz és Bali szabadon engedését, akiket december 2-án tartóztattak le a Beloiannisz gyárban), de itt sem tudtak megállapodni a felek. A tanácsok munkája természetesen nem csak abból állt november 14-e után, hogy rendszeresen tárgyalni próbáltak Kádárral.

Kádáréknak, miközben parttalan vitákat folytattak a tanácstagokkal, sikerült beférkőzniük a KMT tagjai közé és hamis pletykákat kezdtek el terjeszteni, hogy megosszák a tagságot, nyomás alatt tartsák az embereket és végül belülről bomlasszák fel a szervezetet.

A csepeli komplexum elleni támadásra – amely 40 000 munkást érintett – végül 1957. január 11-én került sor, bár Csepel Központi Tanácsa már január 8-án feloszlatta magát.

A tanácsok megpróbálták egyben tartani a mozgalmat a kisebb ellentétek ellenére, a bányászok például nem tudtak kiegyezni a budapesti dolgozókkal. Politikájukat mégis az egymás melletti kiállás, a másik el nem árulása jellemezte. Ennek ellenére a tanácsok végül feloszlatták magukat – nem engedték, hogy Kádár bábjai megfertőzzék a szervezetet.

A KMT egy ritka példája a munkás szervezeteknek, amelyik megértette a vereségét, és bár mindent megpróbált a túlélés érdekében, végül feloszlatta önmagát.

„Tiszta a lelkiismeretem, mert úgy alakult, hogy én vagyok az a szerencsétlen kiválasztott, aki a munkások és azon emberek akaratát tolmácsolja, akik egy szabad, független, semleges és szocialista Magyarországban hisznek. És mindezt megtagadták tőlünk. A kormány nagyon jól tudta, hogy az ország nem áll mögötte és az egyetlen szervezett forradalmi erő, ami meg tudná dönteni a hatalmát, az a munkásosztály, ezért kellett szétzúzniuk a munkások frontját.”

–Rácz Sándor így nyilatkozott 1956. december 8-án.

Forrás: Fortepan / Zajti Ferenc

Végszó és a munkásreformizmus sikertelensége

Több kritikával lehet illetni a magyarországi forradalmat.

A munkások közti közös pont (legyen szó akár az utcákon harcoló csoportokról, akár a tanácsokról vagy egyéb szervezeteikről) a forradalom során egy reformista program volt, mely eleinte a munkástanács létrehozásában öltött formát. A programot ezek a szólamok jellemezték : „annak az időnek, amikor a főnökség uralkodik a munkahelyünkön, vége!”, „jugoszláv típusú szocializmust akarunk munkástanácsokkal!”, „nem akarunk magántulajdonban levő gyárakat!”.

Valójában az 1948 óta hivatalos ideológiát akarták ténylegesen megvalósítani, a gyakorlatba átültetni és megszbadaulni a sztálinizmus túlkapásaitól (amely magát szintén szocialistának tartotta a termelőeszközök államosítása miatt).

Az általános akarat az volt, hogy a gyárakat és társadalmat valóban a munkások irányítsák.

Sajnos a munkásvezetéssel történő gyárigazgatás minden aspektusa kísértetiesen hasonlított Trockij megbukott átmeneti programjára. A trockistáknak (mint P. Broué) nem volt kifogásuk ez ellen, csupán azt kritizálták, hogy az 1956-os sikeres felkelés pont a saját fajtájuk miatt nem mehetett végbe, bár határaik azonosak a KMT politikai határaival.

Nem gondoljuk azt, hogy lett volna jó megoldás ebben a helyzetben.

A tanácsoknak nem pusztán az a szerepe egy kommunista forradalomban, hogy menedzselje önmagát egy létező társadalomban, de az is, hogy tovább menjen és megpróbálja átszervezni az egész társadalmat. A munkafolyamatok, a technológia és tudomány kapitalista megszervezéséről nem találtunk radikális kritikát a tanácsok programjaiban. A program minden bizonnyal 1956 gyors lefolyása miatt nem teljesülhetett ki, azonban a munkásmozgalom mai napig nem jutott tovább ezen a ponton.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy a felkelés után gyakorlatilag megszűntek a politikai munkásmozgalmak Magyarországon. Sok tényező miatt alakult így, de a legfőbb ok a megtorlás volt. Sokaknak sikerült elmenekülnie az országból, ez szintén elvágta az ’56-os generációt a későbbiektől. Mások pedig évekig vagy évtizedekig raboskodtak.

1963-ban Kádár amnesztiát adott majdnem minden 1956 miatt elítélt embernek. A bürokrácia hatalmával és lassú reformokkal kormányzott gulyáskommunizmusnak egyes ipari szektorok fejlesztésének köszönhetően sikerült a világpiacra is árut exportálni a KGST-országokon túl. Ez viszonylagos társadalmi békét hozott magával. A munkások a gyár falain kívül fogyasztók lehettek, de a gyár falain belül a normák, darabbérek és A Párt rendszerének rabjai voltak, akik akaratukat a szakszervezeteken keresztül vitték végbe.

A mozgalom, ami 1956 Magyarországa előtt, már 1910-es évek óta létezett különböző formákban, teljesen eltűnt a felkelés leverése után. Mindent elölről kell kezdeni…

Az írást Dadányi Dávid fordította. Az első rész itt olvasható, a 2. itt, a harmadik rész pedig itt. Az írás, amely eredetileg 2007-ben született, angol és francia nyelven itt érhető el teljes bibliográfiával.


További ajánlott olvasmányok

 

 

 

 

 

[1] – Tőke Ferenc: Ce que furent les conseils ouvriers hongrois, 249. old.

[2] – Bali Sándor: Pologne-Hongrie, 286-287.old.

[3] – Sebestyén Miklós: Mes expériences dans le conseil central ouvrier du grand Budapest Pologne Hongrie 1956, 298-299 old.

[4] – Jelentése: hagyni csinálni, azaz a legkevesebb kormányzás elve, itt a munkás önrendelkezésre vonatkozik.

[5] – Iván Szerov, a KGB titkára és a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok főparancsnoka parancsára, Mihail Malinyin utasítására.

[6] – Grebenyik Moszkva szerint túl békülékenynek volt a munkástanácsokkal, ezért decemberben hazarendelték, helyette Iván Szerov, a titkosrendőrség feje érkezett.