Walter Benjamin német filozófus híres esszéje „Az erőszak kritikájáról” száz éve jelent meg^[1]. Világossá válik belőle Benjamin elköteleződése egy olyan munkásforradalom marxista víziójához, amely az uralkodó osztály hatalmát védelmező és misztifikáló jogrendszer ellen irányul.

1914. augusztus 8-án Walter Benjamint súlyos veszteség érte. Közeli barátai, Fritz Heinle és Rika Seligson öngyilkosságot követtek el az első világháború ellen tiltakozva. Halálukkal kapcsolatban Benjamin levelet írt gyermekkori barátjának, a később zeneszerzővé váló Ernst Schoennek. Arról írt a levélben, hogy egy átalakítandó radikalizmusra van szükség a terebélyesedő európai katasztrófa árnyékában.

„Senki sem tud igazodni ehhez a helyzethez”, panaszkodott.

Az első világháború kitörését közvetlenül megelőző időszakban Benjamin intellektuális életét a társadalmi és politikai kérdésektől való tartózkodás jellemezte. Befelé fordulva egy „láthatatlan radikalizmussal” volt elfoglalva. Eme korai írásokban a fiatal Benjamint nagyban befolyásolta mentora, Gustav Wyneken oktatási reformer és filozófus.

Tanárát követve Benjamin amellett érvelt, hogy a „legmélyebb magányt” kultiváló önátalakítás vezethet társadalmi átalakuláshoz. Azonban Wyneken 1914. novemberi fölszólítása a német fiatalokhoz, hogy csatlakozzanak az „anyaföld” [Vaterland] védelmében a háborús erőfeszítésekhez, megtörte a fiatal Benjamin hitét tanára eszméiben.

1920-ra Benjamin proto-marxista és forradalmi politikai radikalizmus irányába fordult. Híres 1921-es esszéje „Az erőszak kritikájáról” tanúskodik e fordulatról gondolkodásmódjában.

Benjamin sok értelmezőjének nem tűnt föl marxista elköteleződése a korai írások teológiai nyelvezete okán. Azonban ez a vallásos nyelvezet nem alternatívája a radikális politikai elméletnek, sokkal inkább artikulációja. Száz évvel megjelenése után ez az esszé továbbra is fontos belátásokat fogalmaz meg a jogfenntartó erőszak marxista kritikájához.

„Az erőszak kritikájáról” című esszé kontextusa

1920. januárjában rendőrök tüzet nyitottak a kommunista tüntetőkre Berlinben a Reichstag előtt, és megöltek negyvenkét embert. Egyike volt ez azoknak az eseményeknek, amelyek aláásták a munkásosztály támogatását a szociáldemokraták (SPD) vezette kormány irányában. A párt a háború végén jutott hatalomra.

1920 márciusában aztán Walther von Lüttwitz tábornok egy jobboldali félkatonai szabadcsapatot rendelt Berlinbe. Megdöntötték az SPD által vezetett kormányt, és Wolfgang Kapp köztisztviselőt és szélsőjobboldali nacionalistát nevezték ki új kancellárnak. Az esemény Kapp-puccs néven vált ismertté.

Mivel tisztában voltak azzal, hogy nem számíthatnak a hadseregre, az SPD-tisztviselők elmenekültek Berlinből. A német szakszervezetek általános sztrájkra buzdítottak, amely négy nap alatt térdre kényszerítette Kapp kormányát. Március 17-én Kapp és Lüttwitz elhagyta a várost.

Hatalmának megalázó elvesztését követően az SPD nem tudta hatékonyan visszaszerezni népszerűségét. Ugyanakkor a Német Kommunisták (KPD) képtelenek voltak megkaparintani a hatalmat a megbénult szociáldemokratáktól, és döntően véget vetni a szélsőjobboldali fenyegetésnek. Ahogyan a marxista történész, Arthur Rosenberg fogalmaz: „A Kapp-puccs valójában nem a hadsereg, hanem a munkásosztály vereségével végződött.”

A szélsőjobboldali puccs és a baloldali pártok kudarca komoly hatást gyakorolt Benjamin klasszikus esszéjére. A Benjamin életéről szóló legtöbb beszámoló azt föltételezi, hogy marxista elköteleződése a lett színésznővel és politikai radikálissal, Asja Lācis-szal folytatott viszonyát követően, valamint Lukács György 1923-ban megjelent művének, a Történelem és osztálytudatnak olvasása után alakult ki. Ez a narratíva nem veszi figyelembe „Az erőszak kritikájáról” elemzést író Benjamin világos marxista irányultságát.

Míg az általános sztrájk ereje, amely megdöntötte Kapp rövidéletű kormányát, elismerést váltott ki Benjaminból, ugyanakkor a német baloldal képtelensége arra, hogy éljen ezzel a győzelemmel, mélyen aggasztotta őt.

Benjamin esszéjének központi célkitűzése, hogy megmutassa, miként alapozhatja meg a politikai autoritás alternatív formáját az általános sztrájk.

Természetjog és pozitív jog

Annak ellenére, hogy racionálisnak és demokratikusnak vallják magukat, a kapitalista jogrendszerek gyakran önkényesen gyakorolják hatalmukat. Vegyük példaként azt a másodperc töredékét fölölelő időintervallumot, melynek során egy rendőr ítéletet hoz egy letartóztatásról. Ezen az ítéleten múlik, hogy úgy dönt, bűncselekmény történt, és ennek megfelelően cselekszik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a bűnüldöző szervek törvényen kívüli vagy jogon túli hatalommal bírnak.

A jog fölhatalmazza a rendőrséget, hogy erőszakos eszközöket használjon a letartóztatáshoz, függetlenül a letartóztatott esetleges ártatlanságától. A rendőrség mindazonáltal egyszerre végrehajtója és értelmezője is a jognak. Ez azt jelenti, hogy az általa elkövetett erőszak egyszerre jogos és jogon kívüli. Benjamin úgy véli, hogy a jog végrehajtásával összefonódó önkényesség biztosítja a kapitalista jogrendszerek magvát alkotó erőszakot.

Ennek kifejtése érdekében Benjamin úgy kezdi esszéjét, hogy a jogelmélet két látszólag elkülönülő hagyományát tárgyalja: a természetjog és a pozitív jog elméletét. A természetjogi elméletek amellett érvelnek, hogy van egy olyan mindenkire érvényes igazságszolgáltatási koncepció, amelyet végső soron a természetből lehet levezetni. Ezzel ellentétben a pozitív jog filozófiája jellemző módon úgy véli, hogy az igazságszolgáltatás és a jog emberi találmányok.

Az angol liberális filozófus, aki egyúttal a rabszolgaság intézményének is védelmezője: John Locke talán a legbefolyásosabb képviselője a természetjogi hagyománynak. Második értekezés a polgári kormányzatról című művében amellett érvel, hogy még a monarcha hatalma sem írhatja fölül a természetjogot. Locke számára a jogi intézmények hajtják végre a természeti jogokat, és ezek a jogok nagyobb hatalommal bírnak bárminél, mint amit a társadalom magának tulajdoníthat.

Ezzel szemben a pozitív jog filozófiája, melyet gyakran a skót konzervatív filozófushoz, David Hume-hoz társítanak, amellett érvel, hogy a jognak nincsen természeti vagy isteni alapja. A jogi erőhatalom legföljebb társadalmi konvención vagy megegyezésen alapulhat.

Mindkét megközelítés más módját nyújtja az erőszak igazolásának, mondja Benjamin. A természetjog azáltal igazolja a tulajdonjog szükségességét, hogy a föld, dolgok és még akár emberek fölötti tulajdonlás is isteni jog. Erre a föltevésre alapozva a természetjog teoretikusa szankcionálhat halálbüntetést a tolvajokra, mivel a tolvajlás bűntette egy társadalomfölötti autoritást sért meg.

A pozitív jog elméletalkotói a jog legitimitását azzal az érveléssel védik meg, hogy az közös társadalmi konvencióinkból ered. A pozitív jog védelmezői ennek révén azzal vádolhatják a jogszegőket, hogy utóbbiak az egész közösség értékrendjét támadják meg. Eme fölfogás fölhatalmazza az államot, hogy erőszakot gyakoroljon a bűnelkövetőkön, mivelhogy utóbbiak tetteikkel magát a társadalom szövetét szaggatják föl.

Ezek a látszólag szembenálló tradíciók közösek abban, hogy jogi úton igyekeznek igazolni a kegyetlen és embertelen erőszak alkalmazását. Hasonlóságuk hangsúlyozásával Benjamin arra törekszik, hogy segítsen megértetni az erőszak és a jog kapcsolatát.

A pozitív jog elméletei megkülönböztetik a szankcionált és a nem szankcionált erőszakot. Mivel elismerik, hogy a jogot a társadalom termeli ki, a pozitív jogi gondolkodók fönntartják aggodalmukat, miszerint bármilyen jogsértés alááshatja a jogot. Amennyiben például az egyének jogon kívüli eszközökhöz folyamodnak annak érdekében, hogy jóvá tegyék az őket ért sérelmeket, akkor ez magát a jogot ássa alá, mert fölfedi, hogy az emberek elérhetik az igazságosságot a jogon kívül.

A pozitív jogi hagyomány képviselői valójában nem azzal igazolják a jog hatalmának alapvető értékét, hogy az képes előmozdítani az igazságosságot vagy a békét. A jog inkább önmaga kedvéért létezik eme gondolkodók számára. Ennek a hagyománynak azért okoz gondot a joggal szembeni ellenállás, mert aláássa az erőszak ama monopóliumát, amelyet a jog védelmezői gyakorolhatnak. Ahogy Benjamin írja:

…a jognak nem azért érdeke monopolizálni az erőszakot az egyénnel szemben, mert a jogi célokat akarja biztosítani, hanem azért, mert magát a jogot akarja biztosítani. [Hogy] az erőszak, amennyiben nem a mindenkori jog kezében van, nem az általa elérhető célok révén fenyegeti a jogot, hanem már pusztán azzal, hogy valahol a jogon kívül létezik.^[2]

Jogteremtő és jogfenntartó erőszak

Benjamin érvelésének központi eleme a jogteremtő és jogfenntartó erőszak közötti különbségtétel. A háborús erőszak elsődleges példája az erőszak jogteremtő formájának. A hódítás megdönthet egy régi társadalmi- és jogrendet, és másikat állíthat helyébe. Az erő jogot szül.

Az erő azonban meg is őrzi a jogot. A jogfenntartó erőszak funkciója abban áll, „hogy az erőszakot jogi célok eszközeként alkalmazzák” (36). A rendőrség által használt államilag szankcionált erőszak a jog fönntartására, valamint ennek az erőszaknak a hatékonysága biztosítják a jogrend számára a tartósság látszatát.

A jogfenntartó erőszak elkerülhetetlen válasz a jogsértésekre vagy új jogrend teremtésére irányuló kísérletekre. A jogfenntartó erőszaknak nem kell föltétlenül konkrét büntetés alakjában megnyilvánulnia. A fontos az, hogy az erőszak fenyegetése folyton jelen legyen bárki számára, aki a jog aláásására törekszik. Ezért utal Benjamin az állam megtorló hatalmára sorsként.

A törvényszegő számára elvileg bármikor lehetséges megmenekülni az igazságszolgáltatás elől. Ám az igazságszolgáltatás fenyegetése elől nem lehetséges. Az igazságszolgáltatás ennek okán a bűnöző sorsa. A görög tragédiák hőseihez hasonlóan elkerülhetetlenül szembesül végzetével – csak az bizonytalan, hogy mikor és hogyan történik meg mindez.

A Kapp-puccs tökéletes példája a jogteremtő és jogfenntartó erőszak összecsapásának. Habár a jogon kívüli erőszak fenyegeti a fönnálló jogot, új jogrend nem alapozható meg nélküle. A puccs fenyegette a weimari köztársaság jogrendjét, ám nem tudott egy újabb, még elnyomóbb rendet megalapozni, mert nem tudott elég erőszakot fölvonultatni az általános sztrájk ellen. Ennek a bukásnak az lett az értelme, hogy a cselszövőket utolérte sorsuk: megbüntette őket az állam.

A jogos erőszak és a sors összevetése rávilágít a jog mitikus jellegére Benjamin értelmezésében. A metaforát kiterjesztve amellett érvel, hogy a halálbüntetés a jogi erőhatalom alapvető kifejeződése a jogalanyok sorsa fölött. A halálbüntetésnek, írja Benjamin,

„valójában nem az az értelme, hogy megtoroljon valami jogsértést, hanem az, hogy új jogot statuáljon. Mert az élet és halál fölötti hatalom gyakorlásával sokkal inkább megerősítést ad magának a jog, mint más büntetések végrehajtásával.” (38)

A mitikus erőszak meghaladása

A modern jogrendszer szekuláris jellege ellenére továbbra is despotikus erőszakon alapul: a sors ősi mitológiai képzetére. Benjamin célja ebben az esszében nem pusztán az, hogy leírja ezt a mitologikus struktúrát, hanem az is, hogy megmutassa, hogyan haladhatjuk azt meg. Ennek érdekében a szerző a forradalmi politikához fordul.

Az általános sztrájk példájában találja meg Benjamin a lehetőségét annak, hogy a nép tetemre hívja az állam erőszak-monopóliumát. Ez furcsának tűnhet, hiszen a sztrájkot általában a cselekvés passzív elutasításaként értik.

Benjamin ellenben megjegyzi, hogy munkaerejük megtagadásával a munkások egyfajta zsarolást hajtanak végre. Ebben az értelemben a sztrájk alapvető fenyegetést jelent az árutermelésen alapuló jogrend koncepciójára. ^[3] Következésképpen a jog csak specifikus sztrájkokat enged meg bizonyos föltételek mellett.

Az esszé utolsó szakaszában Benjamin azt sugallja, hogy az általános sztrájk kínál modellt olyan erőszakformára, amely szakít a sors ősi modelljével. A jog sosem szankcionálhat egy általános sztrájkot, hiszen amaz az egész rendszer elleni kihívás, és ennek révén burkoltan (és időnként nyíltan) forradalmi. Az általános sztrájk magára a jogra jelent fenyegetést, pontosan abban az értelemben, ahogyan a konvencionálisan fölfogott erőszak is. ^[4]

Benjamin ezt az alternatívát isteni erőszaknak nevezi. Ezzel a bevallottan teológiai fogalommal egy olyan politikai cselekvés formáját körvonalazza, amely nem kívánja a jogi kényszer által teremtett egyik igazságtalan rendszert egy másik hasonlóval fölváltani:

„A mitikus erőszak jogteremtő, az isteni jogmegsemmisítő; az határokat emel, ez határtalanul romboló; a mitikus erőszak bűnbe taszít és vezeklésre kényszerít, az isteni erőszak föloldoz; az fenyeget, ez sújt; az véres, ez vértelenül halálos.” (52)

Valljuk be: a drámai metaforikus nyelvezet, amelyet Benjamin használ, hogy gondolatmenetét kifejtse, némiképp kétértelművé teszi azt. A kétértelműség ellenére világos, mit akar mondani. A kényszer a kapitalista jogrendszer fönntartására szolgál, míg az isteni erőszak föl akarja forgatni azt.

Nehéz megérteni Benjamin koncepcióját az isteni erőszakról, ha pusztán teológiai nézőpontból fogjuk azt föl. Ellenben ha fölidézzük, hogy a Kapp-puccs elleni általános sztrájk inspirálta Benjamin esszéjét, akkor értekezésének belátásait könnyebb kibogoznunk. Bár az általános sztrájk képesnek bizonyult megdönteni a puccsot, a német baloldali pártok nem bíztak eléggé a munkásosztály autonóm hatalmában ahhoz, hogy létrehozzanak egy új, szocialista jogrendet.

Mivel csak átmeneti vereséget szenvedett, a rendőrség és a hadsereg továbbra is tudott ragaszkodni a jogi erőszak-monopóliumához, és a jogi erőhatalom olyan formáját állította helyre, amely az erőszak önkényes bevetésén alapult. Az általános sztrájk isteni erőhatalma, ahogy Benjamin tekint rá, a legjobb reménynek mutatkozott a munkásosztály számára a javakkal bíró kisebbség joguralma ellen.

Habár Benjamin nem kínál számunkra olyan alternatív joguralmi formát, amely nem elnyomáson alapulna, esszéje mégis világossá teszi, hogy az igazságosság nevében kifejtett önkényes erőszak, valamint a jog és erőszak teljes körű átformálása szükséges ahhoz, hogy meghaladjuk a kapitalista jogrendet. Marx és Engels leszögezték a Kommunista Kiáltványban: a proletariátusnak megvan a hatalma ahhoz, hogy megdöntsön „minden létező társadalmi állapotot”. Benjamin szerint ahhoz is, hogy olyan új jogrendet teremtsen, amely nem a mitikus igazságszolgáltatáson alapul ^[5]. Kortárs szocialisták jól tennék, ha bíznának a munkásosztály forradalmi kapacitásában.