Az osztályok terei a történelmi városok maradékai, amelyeket kénytelenek vagyunk újra összerakni és újraértelmezni. Az újraalkotás és -értés kihívás, hisz maga a tárgya felbomlott. Társadalmi textusként történelmi város már nincs, viszont szövegként még mindig kérdéses az, ami most, mint tér, létezik. Walter Benjamin a városokat képtelen volt mélyen belátni és megérteni, de ez egyáltalán nem valamilyen csonka tulajdonsága. Az idegenekkel a terek így bánnak.

A szöveg, amennyiben az tér, úgy a szöveg város. A benjamini város – későkapitalista – főnév, amely az embert birtokolja.

A benjamini városképek a tömegtársadalmi térhasználatra koncentráltak, mint „kísérletek”. Az Egyirányú utca fragmentált stílusa formai terében 1924 után Benjamin elkezdte felépíteni „kísérleteit”. Önmaga nevében a tárgyat engedte beszélni.

„És mert a tárgyak mindenkor rendkívül összetettek, írásaiban nem respektálja a hagyományos tudományrendszertan skatulyázó szempontjait. Ezért lépi át újra és újra »szellemtudomány« és gazdaságtan, művészet és politika úgynevezett határait.”[1]

Lefebvre 1967-es, A városhoz való jog[2] című tanulmányát ezzel kezdi:

„Az elméleti reflexió nem mellőzheti a város formáinak, (gazdasági, politikai, kulturális stb.) funkcióinak és struktúráinak, valamint a nagyvárosi társadalom sajátos társadalmi szükségleteinek újradefiniálását.”[3]

Az energiákkal túlfeszített, a humanizmust elveszettnek deklaráló lefebvre-i kvázi kiáltvány szövege a város szőtt tereire mutatva ítél:

„sem az építész, sem a várostervező, sem a szociológus, a közgazdász, a filozófus vagy a politikus nem képes rendeletekkel új viszonyokat előrántani a semmiből”,[4]

hiszen önmagukban képtelenek társadalmi viszonyok alkotására. „Kizárólag a társadalmi lét (a praxis) képes erre globálisan. Vagy az sem.”[5] Walter Benjamin 1940 óta műemlék, a maga sírköve nélkül a spanyol–francia határon, megérteni egy várost mégis élő probléma maradt 1967-ben, ahogy Manuel Castellsnek is az marad 1996-ban.

A városokat Benjamin nem kizárólag esztétikai vagy politikai modorban írja meg. A benjamini technikához már a helyes igét is nehéz megtalálni, nehéz használni. Ennek az oka ott lehet, ahol a szövegek határainak is. Benjamin városokat magyarázó vagy kihasználó szövegeiben a térbeli elérhetőség és a terek megértésének mélységei egyaránt határhelyzetek. A praxis, mint a városok szövegeibe firkált megoldás, ahol az iparos szövetének sűrűsége – text és textum benjamini nyelvjátéka – élvezhető. A „kísérletek” a praxis portréi, ahogy Benjamin meg tudta közelíteni. Egy pillanatig sem tekinthető mintegy műalkotásnak, a saját sokszorosíthatóságának korában.

A „Szakadék” Nagyszálló ideológusai – Lukács hamis tudatukra való vádjai ellenére is – Benjamin generációjának az értelmisége, vélhetően hosszú időre az utolsó volt, amely teljesen apolitikus nevelésben részesült.

„Az értelmiség azonban – éppen mivel főfoglalkozásként űzi az ideológia termelését – az osztálytársadalomban mindenkor hamis tudattal reagál, éspedig annál inkább hamis tudattal, minél magasabban fejlett a társadalmi munkamegosztás, minél előrehaladottabb az uralkodó osztály anyagi bomlása”.[6]

Ezt maga Benjamin is pontosan tudta, és első pillanattól a város társadalmi tereiben vette észre. A saját osztálytudata egy, a tulajdon osztálya által gettósított térben született meg, „melyet ők hűbérbirtokuknak tekintettek”.[7] Be volt zárva a „birtokosok e körletébe”,[8] anélkül, hogy tudomása lett volna másmilyen világokról. A terekben megjelenő osztályok és az ebből következő funkciók megértése csak a saját pozíció megértése után következett.

 

A műkereskedői családi hagyomány és a gyerekkori kapcsolódások a térhez és annak dinamikájához – ahogy az Berlinben megtörténhetett – lett az alapvető formanyelve és stílusa Benjamin felébredő érdeklődésének, ahogy elsőre megközelítette a világ részeit. Amikor a szövegeken át a Benjamin és a városok kapcsolatában lévő távolságokra kérdezünk rá, mindig fontos, hogy miért a gyerekkori pozícióiból ír le valamit. Ez a Benjamin és a szövegeiben megírt tér valósága közötti nagy távolságot sejtet. A gyerekkor tereiben a saját pozícióin kívül osztályt is ábrázolt. Az ujjhegyeken megérzett harisnya a fiókok mélyén, amit látnia sem kellett, hogy képes legyen tulajdon társadalmi valóságát megírni az emléken keresztül, nem csak formailag áll teljesen szemben Nápoly, Marseille vagy Moszkva tereivel. A gyerek tapasztalata az első tapasztalat. A sajátja. Azért lehet totális élmény és totális valóság, mert az Benjamin maga. Az ismeretlen struktúrákat, amelyekben idegen volt, máshogy közelítette meg:

„a különbséget a materialista és az univerzalista ábrázolásmód között. Az univerzalista mindig idealista, mert nélkülözi a dialektikát. A dialektika ugyanis szükségszerűen úgy halad előre, hogy minden útjába kerülő tézist vagy antitézist újra triadikus szerkezetű szintézisként ábrázoljon, ezen az úton egyre mélyebbre hatol a tárgyába, és csak azon belül ábrázol egy teljességet. A teljesség minden más fogalma tárgy nélküli, idealisztikus.”[9]

 

A szegények csak koldusokként fordultak elő Benjamin saját terei mellett. A rosszul fizetett munka szégyenének a szegénysége volt ez, amiben először Benjamin nem a saját osztályát fogta meg.

„Mindenesetre abban a majdnem példa nélküli elragadtatásban, amit akkor érzett, mikor a nyílt utcán megszólított egy kurvát, kétségkívül szerepet játszott az az érzés, hogy ekkor léphette át először saját osztálya küszöbét. A szociális küszöb átlépése előtt mindig megtörtént egy topográfiai küszöb átlépése is, olyannyira, hogy teljes utcasarkokat fedezett fel ily módon a prostitúció jegyében.”[10]

 

Benjamin szövegeiben a történeti városok felbomlott részeit az azokba veszett osztályokkal azonosítja. Ezért is okoz feszültséget, ahogy a későkapitalista városokat kiteríti. Nem tud eljutni mindenhova, ahol jelen van, ott viszont az adott teret létrehozó praxist a lehető legteljesebben írja le. Nem magyarázza, csak kijelent.

Nápoly, Nizza, Weimar, Marseille, Monte-Carlo és Moszkva Benjamin városai. A szerelem, a gyerekkor, a hasis és a kicsinységek iránti vonzalom helyei.

A szerelem Asja Lacis lett kommunistával sziesztázott Capri szigetén 1924 óta. Innentől kezdi el Benjamin megírni a modern tömeg tereit.

„Néhány évvel ezelőtt egy papot szeméremsértő kihágások miatt kézikocsin toltak végig Nápoly utcáin. Az emberek szitkokat szórva vonultak utána. Az egyik sarkon felbukkant egy nászmenet. A pap feláll, áldásra emeli a kezét, majd a kocsit követők térdre hullnak. Ebben a városban a katolicizmus bármely helyzetből feltétlenül talpra akar állni. Ha eltűnne a föld színéről, talán nem is Rómát hagyná el utoljára, hanem Nápolyt.”[11]

A szöveg stílusában a jelzők eltűnnek, és nagyon erős – birtokos és tárgya – kapcsolatok jönnek létre. A test a különböző tulajdonságok birtoka lesz. A szegénység esztétikáját jelzők nélkül, vegytiszta képekben adja át Benjamin és Lacis. A nyomor totálisan ráfekszik a társadalomra.

„A szegénység és a nyomor olyan fertőzőnek tűnik, ahogy a gyerekeknek szokás lefesteni.”[12]

 

A nápolyi négykezes szövetei Asja Lacis, a marxizmus és Lukács, Capri és a legfőbb, a porozitás fogalma. A nápolyi négykezest a későbbi Párizs-szövegekkel lehet még hangsúlyosabbá tenni, ami a látásmódot illeti. Ez az első felfedezhető, ám igen termékeny ellentmondás. Hiszen Nápoly bűnös szegénysége Párizs információs gazdagságával találja magát szembe. Párizs, a XIX. század fővárosa[13] és A második császárság Párizsa Baudelaire-nél[14] munkáiban a tér tagolása maga a tér – horizontális – tágassága, amelyben a tömeg dinamikája létezhet. Nápoly vertikális, lusta, katolikus, ritka és nincstelen. A porózusság maga a töredékek stílusa. Nagyon szépen átadja a szöveg az otthon normatív képzetének nápolyi lehetetlenségét.

„A forradalmi országok (köztük a Szovjetunió tíz-tizenöt évvel az októberi forradalom után) már megérezték az ipari alapú társadalom kialakulásának előszelét. De csak megérezték.”[15]

 

Benjamin a társadalmi terek szövetét, amilyen a város, a maga progressziójában érte tetten.

„Az alkalmazottak az üzemekben, a hivatalok az épületekben, a bútorok a lakásokban: mindet átcsoportosítják, áthelyezik, összevissza tologatják. A névadásra, házasságkötésre is új ceremóniákat mutatnak be. A klubokban, úgy, mint a kísérleti intézetekben. Napról napra változtatják a rendelkezéseket, de a villamosmegállókat is áthelyezik, a boltokból étterem lesz, majd néhány héttel később iroda. Ez a bámulatos kísérletei terv – amit itt remontnak hívnak – nem csak Moszkvát érinti: orosz sajátosság.”[16]

A későkapitalista térélmény mégsem kizárólag egy komponált tömeg. A tereket belakó praxis is a haladásban változik. Az átformálás közösségi élmény. A bolsevizmus eltörölte a magánéletet.

„(…) a német értelmiség részvétele Oroszország sorsában nem pusztán absztrakt szimpátia, hanem tárgyszerű érdek vezérli. Meg akarja tudni: milyen az értelmiség egy olyan országban, ahol megbízója a proletariátus. Hogyan alakítja a proletariátus értelmiség életfeltételeit, és milyen környezetet talál maga körül az értelmiség?”[17]

 

Benjamin hálózatos térlátása nem az utolsó korszakára lett finomhangolt. Az élet tereit – biosz – grafikusan akarta felvázolni egy térképre. Egy hadműveleti térképet használt volna, ha létezett volna ilyen a belvárosokról.

„Valószínűleg nem létezik, mert ahhoz fel kellett volna ismerni a jövő hadszíntereit.”[18]

Armand Mattelart ezt a geometrikus szemléletet egészen XIV. Lajosig visszavezeti. Sébasttien Le Prestre de Vauban a geometrikus szellem első megtestesülése.[19] Megszervezte a teret. Az utolsó évek szövegeiben megjelent az információ fogalma és a porózusságot felváltotta a sebesség, a passzázs és a tömeg. Bár Mark Lilla – szubjektív igényei mentén[20] – a teologikus nyelvű Benjamin után vágyakozik, a marxizmus felé fordulása egyáltalán nem olyan faék egyszerűségű, mint azt Lilla látni véli. A teologikus, univerzális elméletiségre törő Benjamin a társadalom anyagának dialektikus leírása felé fordul. Amikor terekről beszél, Benjamin így beszél. Hogy mennyire korszerű a későkapitalista térrel való „kísérletezése”, azt igazolja Lefebvre megidézett szövege, és igazolják Manuel Castells hálózati kutatásai is. Az áramlások terei, mint korunk városképű társadalmi szövetei:

„A menedzserekből, technokratákból és politikusokból álló új elit exkluzív tereket hoz létre, amelyek épp annyira elkülönülnek és eltávolodnak a város legnagyobb részétől, mint a burzsoá negyedek az ipari társadalomban – csak mivel a vezető értelmiségi réteg nagyobb létszámú, sokkal nagyobb léptékben.”[21]

A legtöbb európai városban igyekeznek kisajátítani a városi kultúrát és a történelmet a dzsentrifikáció által oly módon, hogy a városközpont jól megőrzött vagy rehabilitált területeit foglalják el, amivel a jelen elit azt éri el, hogy térben ne kelljen elválnia a tömegtől hatalmi legitimációja érdekében.

 

Hogy mit kellene érteni a város, mint társadalmi szövet megőrzése alatt?

„(…) a »műveltek« történetét materialista módon funkcióként és a »műveletlenség történetével« szoros összefüggésben kellene bemutatni. Ennek a kezdete az újkorra esik, mivel az uralom középkori formái megszűnnek az alávetettek hol így, hol úgy felépülő [egyházi] műveltségének formái lenni. A cuius regio, eius religio romba dönti a világi uralom formáinak szellemi autoritását. A műveletlenség ilyen története arra tanítana, hogyan bontja ki egy évszázados folyamata a műveletlen rétegek forradalmi energiáját annak vallásos bábjából, és az értelmiség nemcsak mindig a burzsoáziáról leváló dezertőrök hadaként mutatkozna meg, hanem a »műveletlenség« előretolt hadállásaként is.”[22]

 

Az ideológiailag átitatott terek politikája a társadalmi szövet megértése nélkül nem kultúrát fog létrehozni, hanem egy városra húzott második társadalmat, ami

„luxus, amely az elszegényedett, szenvedő városban olyasféleképp rakódott le, akár a fogkő a beteg szájban”.[23]

Pedig Walter Benajmin tiszta és egyszerű:

„Asjának igaza van, amikor azt mondja, jellemző, hogy a nép mindenütt, még a hirdetésekben is valamilyen valós eseménysor ábrázolását akarja látni.”[24]

---

[1] Walter Benjamin, Kommentár és Prófécia, ford. Barlay László, Berczik Árpád, Bizam Lenke és Széll Jenő (Budapest: Gondolat, 1969), 13.

[2] Henry Lefebvre, „A városhoz való jog”: Café Bábel 84, Tömeg (2023) ford. Fáber Ágoston (Budapest: Café Bábel Egyesület), 116-127.

[3] Lefebvre, „A városhoz való jog”, 118.

[4] Lefebvre, „A városhoz való jog”, 120.

[5] Lefebvre, „A városhoz való jog”, 120.

[6] Lukács György, „Szakadék” Nagyszálló, Letöltve:2024. 02. 01. https://tett.merce.hu/2021/06/18/lukacs-gyorgy-szakadek-nagyszallo/

[7] Walter Benjamin, Koldusok és kurvák: Egyirányú utca – Berlini gyermekkor a századforduló táján, ford. Márton László (Budapest: Atlantisz, 2005), 161.

[8] Benjamin, Koldusok és kurvák, 161.

[9] Walter Benjamin, Moszkvai napló: Belső világ krónikája, ford. Zsellér Anna (Budapest: Kijárat, 2020), 23.

[10] Walter Benjamin, Berlini krónika: A belső világ krónikája, ford. Zsellér Anna (Budapest, Kijárat, 2020), 150.

[11] Walter Benjamin, Nápoly: Hasis Marseille-ben, ford. Zsellér Anna (Budapest, Kijárat, 2023), 7.

[12] Benjamin, Nápoly, 10.

[13] Walter Benjamin, Párizs, a XIX. század fővárosa, ford. Széll Jenő, in Kommentár és prófécia (Budapest: Gondolat, 1969), 75–93.

[14] Walter Benjamin, A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, fordította Bencze György, in Angelus Novus (Budapest: Helikon, 1980), 819–931.

[15] Lefebvre, „A városhoz való jog”, 120.

[16] Walter Benjamin, Moszkva: A belső világ krónikája, ford. Zsellér Anna (Budapest, Kijárat, 2020), 124.

[17] Walter Benjamin, Előzetes megjegyzés a Moszkva című városképhez: A belső világ krónikája, ford. Zsellér Anna (Budapest, Kijárat, 2020), 114.

[18] Benjamin, Berlini krónika, 145.

[19] Armand Mattelart, Az információs társadalom története, ford. Gelléri Gábor (Budapest, Gondolat, 2004), 17–21.

[20] Mark Lilla, Walter Benjamin: A zabolátlan értelem, ford. Zsélyi Ferenc (Budapest, Európa, 2005), 109–154.

[21] Manuel Castells, A hálózati társadalom kialakulása, ford. Rohonyi András (Budapest, Gondolat, 2005), 522.

[22] Benjamin, Moszkvai napló, 23.

[23] Benjamin, Moszkvai napló, 18.

[24] Benjamin, Moszkvai napló, 16.