Bizonyára nem én vagyok az egyetlen a magyar politikai baloldalon, aki az elmúlt időszakban zajló Szikra-kilépéséket, majd méginkább Jámbor visszalépését, az azt követő médiaturnét (Partizán! 444! ATV!) és a döntését övező liberális üdvrivalgást látván szociológiai értelemben csak úgy kamillázik.

Az én nézőpontomból ráadásul duplán szürreálisnak hat az ügy. Egyrészt én is nyolcadik kerületi lakos vagyok, mint sokan „balos” a közegből, akik itt egy generáció alatt Józsefvárost belakták a „Vörös nyolcnak”. Közben kiderült, hogy a dzsentrifikáció igazából a barátok, akiket az út közben megismertünk, így a Szikra mozgalom és Jámbi tevékenysége a politikai síkon túl valahol a szomszédsági pletyka szférájában burjánzott mindig is.

Másrészt pedig én is annak a frakciónak a tagja voltam, ami ezt az egész választáson indulás dolgot a kezdetektől fogva címeres marhaságnak tartottuk. Ez a vita jól dokumentált, hiszen nagyja itt zajlott a Mércén, (lásd pl. Kemény Bencétől „A baloldali populizmus halála és az eljövendő párt”, Pap Szilárd Istvántól a „Kell egy párt?”, szerény hozzájárulásaim itt és itt) kisebb része meg a kocsmákban vagy a komment-szekcióban. Mindenesetre a legtöbb álláspont nem lett bravúrosan átlopva egy substack felület fizetőfala mögé, így a párttörténet iránt érdeklődő perverz állatok nyugodtan elővehetik a régi cikkeket, hogy megnézzék, melyik-hogyan öregedett.

De rég is volt mindez már, amikor úgy tűnt, hogy minden szónak tétje van! 

A CEU-s tüntetések után sokakat fűtött a tettvágy, és valahol a ’18-as kétharmad és a rabszolgatüntetések között bizony-bizony érett egy érzés. Hogy a Fidesz igazából verhető, csak az ellenzék van tele megalkuvó kreténekkel, de ami itt a nyolcban és a tágabb baloldali közegben érik, azzal holnapra meg lehet forgatni az egész világot.

Aztán gyorsan kiderült, hogy sej, a mi lobogónkat nem a fényes szelek, hanem valami egész mások fújják. Mindjárt két frakcióra is szakadt a kezdeményezés: azokra, akik ezt az erőt egy tágabb mozgalom-építésbe fordították volna (ó hogy mennyi konferencia volt, te jó ég!), hogy ne csak szubkultúra legyünk, hanem valami szubsztanciális alternatíva a sivár hétköznapokban.

Valami, ami nem csak esztétikájában, hanem a dolgok anyagára reagál – és azokra, akiknek már csillogott a szemük a lehetőségtől, hogy akár már a közelgő önkormányzati választásokon is el lehet érni olyan pozíciókat, amikből jöhetnek majd az erőforrások, amiből aztán pénz-fegyver-paripa és hopp, ott is vagyon a baloldali populizmus.

Ettől kezdve aztán jól felültünk a szocialista szellem vasútjára, de sajnos nem abban az értelemben, hogy elfoglaltuk volna a nyolcadik kerületet in toto, hanem abban az értelemben, hogy lettünk bolsevikok meg mensevikek. A reálpolitika pedig meghozta a látványos gyümölcsét: ’19-ben az ellenzék tényleg elfoglalta Budapestet, Józsefváros megszabadult a baloldalon kifejezetten gyűlölt Kocsis Mátétól, ’20 elején pedig az autonóm tábor húzott egy nagyot, amikor kiharcolta februárban, hogy az azévi legyen az utolsó (már akkor is illegálisan, de) legálisan megtartott Becsület Napja.

Akkor ott tényleg úgy festett, hogy a rabszolgatörvény után felálltunk. Vita volt, persze, de két irányból nyitottunk frontot a politikai status quo ellen, és Gulyás Mártonék jóvoltából hirtelen olyan eszközünk lett a nyilvánosságban, amilyenje a (mi értelmünkben vett) baloldalnak nem volt emberemlékezet óta.

Egy hónapra rá jött a COVID, és mindez a lendület a semmibe veszett a végtelennek ható Zoom-meetingek, #maradjotthonok között, ami nem csak nálunk, de globálisan is jól szétvert minden baloldali mozgalmat, nem kis részt azért, amilyen éket vert a lezárások vagy az oltási kampányok megítélése akár frakciókon belül is. Utólag visszanézve persze még perverzebb, hogy egyesek kvázi a kapitalizmus végét remélték a világjárványtól, a vége pedig a történelem eddig ismert legnagyobb felfelé irányított vagyoni transzfere lett. 

Nekem a legmeghatározóbb emlékképem ebből az időszakból az, hogy a Blaha Lujza téri vérplazma-ponthoz kígyóztak a sorok már az utcán is, és nem egy ismerőst láttam ott, közben pedig a Párbeszéd a térre egy LED-falas autóra Elon Musk fejét rakta ki, hogy még ő is támogatja a feltétel nélküli alapjövedelmet, nyilván az utcán nyomorgók nagyobb örömére.

Ahogy közeledett a következő választás, már hallatszott a morajlás a mélyben: az önkormányzat után a következő lépcsőfok azért mégis a parlament lenne. S itt már jobban kiviláglott a tematizáció örök slágertémája, mely logika szerint úgy lesz Magyarországon baloldal, ha a baloldali gondolatok minél több emberhez jutnak el, s ettől ők majd baloldali szavazópolgárok lesznek, ha nem is egyből mozgalmárok. A mozgalom erre pedig mi más lenne, mint a Szikra, ami a Szabad Budapestből nőtt ki, ráérezvén a kampányolás ízére.

Elvégre ha az angoloknál megy Corbynnak, az amerikaiaknál meg a DSA-nak, akkor miért ne mehetne ez nálunk is?

Ezt a tézist egyébként pont a Szikra és a Partizán hallatlan sikere cáfolta. Mint kiderült, igazából nincs az a játékszabályok szerinti eredmény, amit Magyarországon baloldali ember elérhet, amitől aztán a polgári sajtó azt maga baloldaliságában értelmezné és továbbítaná. A különbség ebben a jobboldal és a liberális ellenzéke között csupán annyi, hogy míg az előbbi aktívan megvet érte, utóbbi az ignorálás és az aktív kiröhögés között billeg – és ez akkor is így van, ha egyes szerkesztőségekben nominálisan baloldali emberek dolgoznak.

Lehetett volna talán ezt látni is előre, hiszen ez egy mélyen idealista alapállás, miszerint a tudat határozza meg a létet, nekünk pedig nincs más dolgunk, csak hirdetni az igét. Marx viszont pont azzal állította a feje tetejére Hegelt, hogy a materializmus lényege, hogy a lét határozza meg a tudatot. És ebből bizony következnek olyan kényelmetlen felvetések is, hogy a baloldal nem feltétlen az, amit mi kitalálunk a romkocsmában merengve, hanem az, amit a proletár sokaság annak gondol. 

Igen ám, csak a proletár sokaság aktív elhülyítése egy több ezer milliárdos iparág, melynek a politika csak egyik szakága: készpénznek nem vehetjük hát azt, amit a sokaság mond és gondol, különben csak a beléje injektált hülyeséget fogjuk visszaböfögni balról.

E dilemma dialektikus meghaladására született sok ezer oldal, a legjobbakat talán Lukács György vetette papírra^[1], de a legpragmatikusabban mégis a Patás Sátán, azaz Lenin fogalmazta meg, még bőven a proletárforradalom előtt a Mi a teendő?-ben. Idézni nem fogok most belőle, mert feltételezem, hogy olvasták az elvtársak, kiváltképp, mert ennek az esszének lett a gyakorlati foganatja az Iszkra című politikai újság, ami magyarul Szikrát jelent.

A lényeg viszont az, hogy nem önnön-magáért akart Lenin egy politikai lapot: hanem azért, mert így lehetett olyan pártot építeni, amelynek tagjai mélyen érzik a munkásosztály napi nyűgjeit és harcait, melyeket aztán közvetíteni is tudnak. Ebben a formátumban a lapszerkesztési munka az osztálytudat-művelésének munkája: abban is, igen, hogy a proletároknak tart egy ablakot, amelyen át értelmezhetik a világot, de abban is, hogy a párt tudatát művelik meg a munkások helyzetét illetően, külső mediáció nélkül.

Mi már egy olyan generáció vagyunk, amelyik számára a párt szitokszó lett. Ebben az ultra-fluid, világ feletti lebegésben olyan avítt dolgok, mint a párttagság már nem hogy nem férnek el, hanem cikinek hatnak, pedig ha valamit marhára szeret a magyar újbaloldal, azok az értekezletek.

Pedig a párt, a tagság, a választmány meg az elnökség elviekben pont hogy a tagság akaratának közvetítője kéne legyen a képviselők felé, akik a megszavazott programot hajtják végre, mert erre kapják a felhatalmazást. Hogy egy egyszerű példával éljek: egy párt képviselője nem döntheti el csak úgy magától, hogy ő visszalép az ellenfél javára, hacsak a tagság nem szavazza meg visszalépését.

Visszalépni visszaléphet, de ebben az esetben a párt választás útján delegálhatott volna egy olyan képviselőt, aki a párt akaratát tüzetesen képviseli akkor is, ha az előző képviselő épp bociszemekkel haknizza végig a médiát, hogy volt egy víziója, ami szerint a Most Eljövő Mindent Eldöntő Csata Érdekében Tudnunk Kell A Helyünket, meg olyanokról delirál, hogy ’26-ban nem, de na majd utána aztán olyan baloldal lesz itt, hogy a csodájára jár még a Kínai Kommunista Párt is.

Hát, párt az nem lett, így pedig kontroll nélkül vágtatott a reálpolitikus ág az Éppen Aktuális Megváltó fertája és kasszája felé. Abból lett egy parlamenti pozíció, ez tény, további sikerek a nyolcban, ami szintén tény. 

De míg az eredeti reálpolitikai ajánlatra, hogy na majd ebből lesznek erőforrások, még lehetett azt mondani, hogy hiszem, ha látom, az azt követő fordulatokra, miszerint is Orbán Viktor Őfogonoszsága ellen még a Sátánnal is (Gyurcsány, Márki-Zay, ki-tudja-milyen amerikai pénzek) összeboronálni kell, most pedig a teljes fegyverletétel az ismeretlen jelölttel szemben, aki abban a pártban indul, amelynek a vezetője tavalyig még nyomdafestéket nem tűrő baloldali szidalmakkal lett volna fémjelezve bármely baloldali asztaltársaságnál… nos, az már a „látom, de nem hiszem el” kategóriája.

És ez akkor is így van, ha van olyan ember, akinek elméjét kipallérozták a fejlett nyugaton arra, hogy bármilyen elvet úgy forgasson, ahogy azt az aktuális érdekei megkívánják.

A legújabb abszurd fejlemény végső soron arra jó, hogy új fényben mutassa meg az összes eddigi vitát. Mert aki vigyorogva örvend a saját politikai karrierje kivégzésének (melyet tíz évnél tovább épített!), meg aki ez után még jófejkedik azért, hogy a liberális ellenzék végre buksisimivel jutalmazza az egyetlen nekik kedves politikai aktust (a harakirit), az bizony aligha ma kezdte a manipulációt és az aljasságot.

Így ami korábban talán „ulrabaloldali konteó” volt, az most abszurd módon, sminkelős videók formájában játszódik le a szemünk előtt, miután egy generációnyi újbalos tíz bő éve ráment a „reálpolitikai” játékra. 

Vagyis: mi van akkor, ha a „reálpolitika vs. ultrabaloldal” vita már eleve egyfajta színjáték volt, agitációs és propaganda-tevékenység egy frakció érdekében, nem pedig nyílt eszmecsere? 

Ha ez az egész Jámbor András-projekt sosem szólt igazából másról, mint arról, hogy a Jó Pásztorkutya a baloldali szavazókat betereli a megfelelő pillanatban a megfelelő akolba? A Szikra pedig ennek volt egy kiterjesztett ága, az utcai biorobot-hadtest, akiket az aktuális-érdekek szerint lehetett agitációs munkára fogni?

Márpedig a vezetés kilépését, majd a pályáról való levonulást nehéz másként értelmezni, mint úgy, hogy a Szikrás aktivisták százai is csak eldobható játékszerek voltak a politikai opportunizmus homokozójában, és a következő fázishoz már ők sem kellenek. 

Csak szavazzatok a Tiszára, becsszó, hogy jó arcok!

Elvi vitákat lehet: hülyézni egymást lehet, mert hogy kinek van igaza, azt eldönti a történelem, nálunk meg családi hagyomány megkövetni magunkat. 

Elvtelen karrieristákkal viszont vitatkozni se lehet, az a képedbe hazudik, miközben hátba szúr, vagy divatosabb formájában lejárat, kicikiz és kitúr. 

Pont úgy, ahogy a nyugati baloldali és akadémiai könyöklőversenyekben tanítják, amit népi nevén csak úgy hívtunk, hogy ”szocializmus HR karakterisztikákkal”.

Hogy mi lesz ezután, nem tudom. De alighanem nem én vagyok az egyetlen a vörös nyolcban, aki alig várja, hogy milyen ideejtőernyőztetett multi-katona fog ránk vigyorogni a plakátokról. Mert JA, lehet, hogy ez a harc lesz a végső, de én azzal is ki tudok békülni, ha megvárjuk, amíg Orbán Viktor nyugdíjba megy. A Fidesz B-ligát ugyanis tudjuk, hogy hogy kell megverni: eddig viszont arról nem volt szó, hogy a megye kettes listájukra kéne szavazni.