Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Jövő Urai

Az elmúlt hetekben sokak feje fájhatott az új adatvédelmi irányelvek, a GDPR életbe lépése miatt.

Ami azonban elsikkadt a szabályozás által okozott kényelmetlenségek megvitatása mellett az az, hogy a techipar olyan szinten átvette az életünk felett az irányítást, hogy ez az egész maximum annyit ér a jövő új uraival szemben, mintha egy pohár vízzel szeretnénk eloltani az égő házat.

Persze az utóbbi időben már a Facebook és a Cambridge Analytica körüli botrányok rávilágítottak, hogy az adatkezelési szabályok lazasága miatt ezek a vállalatok mekkora befolyással rendelkeznek a nyilvánosságunkra, attól függetlenül az elmúlt évtizedben szembetűnővé vált, hogy mennyire megváltoztatta az információs technológia az életünket, s ebből is látszik, hogy ezek a változások nem egyoldalúan pozitívak.

Valójában a szemünk előtt zajlott le egy forradalom azzal, hogy lehetségessé vált a föld minden emberét élő összeköttetésbe helyezni, de miközben a folyamat alakításába csekély beleszólásunk volt, a folyamat átalakított minket. Az alkalmazott mesterséges intelligencia, az okos városok és otthonok további terjedésével ezek a változások csak gyorsulni fognak, ideje lenne tán elmerengeni azon is, hogy milyen befolyást szeretnénk a jövőnk felett, mert az eddigiek alapján nem kaptunk sok lapot.

Például: mióta lett Zuckerberg a főnökünk?

Mert a Facebook, Messenger, Instagram, stb. applikációknak nem felhasználói, hanem munkásai vagyunk, közvetve vagy közvetlenül. Önmagában a platformon nem lenne semmi, ha nap mint nap nem töltenénk fel tartalommal, használatunkon keresztül a viselkedési adatainkkal. Az eredeti koncepció szerint persze ez egy „csere” volt: mi a kapcsolattartás kényelmét kapjuk cserébe ezért az adatszolgáltatásért, s amúgy sem volt kötelező használni, voltak alternatívák – de mára bebizonyosodott, hogy ezek az érvek maximum cinikusak vagy butaságok.

Egyrészt a Facebook korábbi mérnökei vallották be, hogy a platformt olyanra tervezték, hogy minél inkább többet és többet használjuk, kihasználva az emberi pszichológia „biztonsági rését”, a függőségi hajlamainkat, másrészt pedig a hálózati hatás miatt a leiratkozás válik egyre lehetetlenebbé, ahogy minden kommunikáció ezeken a felületeken zajlik.

Erre épített a Facebook üzleti stratégiája, amikor a világ legnagyobb médiaplatformjává változott: hisz nem csak a társadalom nagy részét lehet elérni, de remekül lehetett célozni is rajta, így az összes médium majd cég kénytelen volt megtanulni használni.

Ebben aztán nem volt köszönet: újságok sora volt kénytelen bezárni, mert nem csak a hirdetőik egy része pártolt el a Facebookhoz, hanem náluk is emelkedett ráfordítással jár a saját olvasóik elérése a platformon keresztül, ráadásul a hírfogyasztást is teljesen átalakította azzal, hogy minden egyes megjelenő tartalomnak versenyeznie kell ugyanazért a figyelemért direktben minden más tartalommal.

A végeredmény: egy szétcincált nyilvánosság, a használhatatlan értesítések végtelen áradata, no meg az éjjel-nappali adatrögzítés, amit nem csak boldog-boldogtalannak árulnak tovább, de évekig hagyták, hogy bárki hozzáférjen.

De az éjjel-nappali összeköttetést más is megsínylette a valóságból. A fizikai helyek, a programok ugyanúgy olyan applikációkon keresztül kénytelenek kommunikálni, amik teljesen idegen érdekeket hoznak be az addig megszokott képletbe. Helyek forgalmát befolyásolják láthatatlan algoritmusok vagy kamu hozzászólások, új munkaköröket és munkafolyamatokat teremtve, mert a versenyben mindenkinek influencerré kell válnia, vagy elsüllyed.

Az alkalmazások felülírták a felfedezést, legyen szó akár arról, amikor a Waze a közúti forgalmat a kertvárosba tereli, vagy legyen szó arról, amint egy populáris instagrammra kikerül egy nyugodt hely képe, ami aztán magával rántja a turisták hadát.

Kihatnak a forgalomra, mert ami az egyik oldalon a fogyasztói kényelem, az a másik oldalon alkalmi, feladatszerűen kiosztott munka, legyen szó futár- vagy fuvarozási szolgáltatóról, amelyben az árszabás nem transzparens, és a szolgáltató bizonyos (monopol) méret felett kényére alakíthatja a díjazásokat.

S ahol ebből áldatlan állapotok kerekednek, a munkások megszerveznék magukat vagy az adóhatóság vizsgálódna, ott a szolgáltató nemes egyszerűséggel távolról lezárja a hozzáférést az adatokhoz, mint tette azt az Uber Hollandiában.

Az államok és a világ új urai közti versengés sem épp szép dolog. Ahová belépnek, ott a szabályozás lassan tudja csak követni őket (ha egyáltalán), noha az állam szeretné elkérni a maga sápját a gazdasági tevékenységből, meg garantálni, hogy a munkavállalók jogaival nem élnek vissza.

Jól látszik, hogy ebben a harcban vesztésre állnak, s sorra döntenek úgy államok, hogy inkább be se szedik ezektől a vállalatoktól az adót, mint történt az Írországban az Apple esetében (amely így 280 milliárd dolláron ül).

A kivétel: Kína. Az államkapitalista modellben inkább úgy döntöttek, hogy be se igazán engedik a techóriásokat, helyette megcsinálják a saját ökoszisztémájukat. Ennek a további előnye, hogy a mérhetetlen mennyiségű adat segítségével a pártállam politikai kontrollja az állampolgárok felett elképzelhetetlenre dagad, s algoritmikusan eldöntött „megbízhatóság” alapján dől el, hogy ki utazhat, vagy milyen feltételekkel vehet fel hitelt.

A modell mindenesetre nyugaton sem ismeretlen, ahol a védelmi kiadások növekedésével a szolgáltatók és a szakhatóságok szorosabbra fűzik az együttműködésüket.

Az adatok és a munkavégzés új lehetőségei azonban abban is nagy lehetőséget biztosítanak, hogy a munkatempót, a teljesítményt jobban lehessen mérni, a dolgozó minden mozdulatát megfigyelni – ami ahhoz vezetett, hogy a pokoli Amazon raktárakban annyira rendszeresek a rosszullétek, hogy állandóan mentő állomásozik kinn, de a dolgozók is inkább üvegbe pisilnek, hogy ne maradjanak el a célszámaikról.

Milliók számára ez a munka jövője: még nagyobb kontrolláltság, kiszolgáltatottság valami algoritmusnak. A mesterséges intelligencia is ezt a trendet fogja erősíteni, ahogy már most is sok irodai munkakör nem több „másolás-beillesztésnél”, úgy válik az ember egyre inkább összekötő elemmé két gépi rendszer között.

A szalagmunka világa megeszi a közepet.

Persze ezek a munkafolyamatok és munkások többnyire láthatatlanok, róluk nem szól a sajtó. A technológia felszabadító erejét a techburzsoázia és a felsőbb osztályok máshogy élik meg, hisz ők első sorban az alacsony árú szolgáltatásokat, a szabadságot és a kényelmet élik meg benne. Különös fajtája ennek a „digitális nomádok” és a távmunkások, akik képesek belépni a termelési lánc magasabb fokozatain a speciális tudásukkal, majd a kereseti-helyi árazási különbségeket kihasználni arra, hogy jól éljenek.

Mindenesetre ahogy a technológia fejlődik, és egyre kevesebb speciális tudás szükséges, úgy szorítja őket is a hurok a kiszolgáltatottság felé.

Pillanatnyilag ezért is népszerűek a kriptopénzek: egyben szabályozhatatlan lóverseny, lottó- és gombnyomásra indítható pilótajátékok, amivel ideig-óráig meg lehet verni a piacot – legalábbis azoknak, akik tudják, hogy űzik a játékot (ennek az ökológiai lábnyoma önmagában egy fejlődő országéval vetekszik).

Különös titkok világa ez. Az érvényesüléshez tudni kell játszani: mindenki a saját maga promótere, a „kamuzz, amíg nem jön be” gravitációs törvénnyé válik. Az algoritmusok világa uniformizál, eldönti, hogy mi lesz sikeres és mi nem: egység-esztétika érvényesül Instagrammon, ugyanúgy néz ki minden nyaralás, minden szelfi, minden lakás, mindenki sikeresnek mutatja magát, közben meg mindenkit nyomaszt ez az egész, de ha beszélünk róla: azt nem jutalmazza a rendszer, elsüllyed, vagy negatív következményei vannak.

Jó példa erre a vloggerek-streamerek világa: a videómegosztó platform piacot teremtett ott, ahol eddig nem volt. Összekötött egy csomó ráérő fiatalt, akik aztán egymással versengenek a nézettségért, és ezért cserébe részesülnek a hirdetők pénzéből. Ez néha egészen bizarr viselkedést eredményez, amint a botrány vezet nagyobb és nagyobb nézettséghez és több pénzhez, kattintásvadászatra ösztönöz. S amikor a platform változtat a kifizetési rendszerén, emberéleteket tesz tönkre (tragikus következményekkel, lásd a Youtube-lövöldöző esetét).

Az online pornográfia mindent bekebelező, extremitást normalizáló hatásáról ne is beszéljünk, de ott is egyre hajmeresztőbb dolgok történnek az algoritmikusan hamisított filmekkel és a rendszerszintű abúzussal.

Ugyanez lett a zenével: valamikor magunk mögött hagytuk a torrent- és a kalózkodás világát, helyette a nagy streamszolgáltatók tarolnak mindent, kitermelve a saját műfajaikat, amik az ajánló-algoritmusok meglovaglására mennek, átalakítva azt, amit zenének gondoltunk.

S hamarosan a gépi algoritmusok itt is képesek lesznek nagyobb tételben ugyanolyat előállítani, mint az emberek.

Nem volt törvényszerű, hogy mindez így alakuljon. A technológiai fejlődéssel önmagában semmi baj sincs, és a fentieket lehetővé tévő vívmányok kétségkívül az emberiség csúcsteljesítményeinek egyike.

De azzal, hogy teljesen elengedtük a gyeplőt, azok kezébe adtuk a megvalósítás mikéntjét, akiknek az érdekei maximum érintőlegesen fedik a közérdeket, rosszabb esetben pedig azzal ellentétesek.

A techóriások hatása globális, szabályozásuk viszont lokális szinten is alig lehetséges. Ahogy egyre több adat termelődik rólunk, egyre jobban vissza tudnak vele élni, amit az autoriter politikusok nem lesznek majd restek kihasználni a többségi társadalom ellen.

A lehetőség, hogy visszavegyük a kontrollt még tán nem úszott el, de amint ezen hálózatok mérete teljes lesz, könnyen ellehetetlenül bármilyen érdemi ellenállás. Ha a kényelem érdekében egyre több mindent engedünk át ezeknek a hálózatoknak, akkor előbb-utóbb az élet mindennapos menedzsmentje válik lehetetlenné nélkülük (ahogy sok esetben már most is az), így a kizárás egyenértékű lesz egy számüzetéssel.

Ez a hatalom pedig végső soron pár ember kezében összpontosul (az emberiség vagyonának többségével), olyan cégek élén, amelyek erősebbek, mint egyes államok, politikailag pedig nem elszámoltathatóak.

Ők a jövő urai, s a következő évtizedekben velük szemben dől majd el az emberiség önrendelkezésének a sorsa.

Ha lesz még akkor olyan, hogy felismerhető „emberiség”.

Olvass tovább!