„A hitelesség megteremtéséhez elengedhetetlen annak demonstrálása, hogy a baloldal a problémák megoldásában, a kiszolgáltatottság megszüntetésében és a kormányzó jobboldallal ellentétben nem azok újratermelésében érdekelt. A neoliberalizmus baloldalon történő megjelenésének tudatosítása szükséges azonban ahhoz, hogy csökkenthető legyen a hitelességi deficit, valamint a távolság a baloldali célokkal egyetértő, a baloldali értékekre nyitott választók és pártok között. Noha részben strukturális tényezőkről van szó és külföldi jó példák sem állnak tömegével a magyar baloldal rendelkezésére, a potens politikus és politikai erő éppen attól ismerszik meg, hogy képes a politikai cselekvésre a struktúrák ellenében is.”

Mikecz Dániel – IDEA intézet, Új Egyenlőség

 

Amerikában az idei Unite the Right! tüntetésen idén alig jelentek meg emberek, szemben a tavalyi, Charlotsevilleben megesett, tragikus végkimenetelű harc után. A chemnitzi neonáci felvonulásra a válasz egy több tízezres zenés tüntetés volt, ahogy korábban Berlinben nyomták el a nácik tüntetését zajjal és erővel a baloldaliak. A francia ZAD minden ellene felvonultatott erőszak dacára kitart amellett, hogy a természetet és a természetes közösséget meg kell óvni a piaci zsarnoksággal szemben, és nemrég mentették fel terrorizmus vádja alól Julien Coupatot, az Eljövendő felkelés vélt szerzőjét. Olaszországban a fasiszták irodáit felgyújtják, Görögország egyes városaiban egész kerületek esnek kívül a hatóságok fennhatóságán a szabadság jegyében, ahogy Boszniában is a szabadságért, az etnonacionalizmus ellenében lángolt nemrég az összes kormányzati épület. Rojavában fegyverrel szálltak szembe az anarchisták az iszlám-fasiszta ISIS, a diktátor Assad és Erdogan hatalma ellen, melyért két Magyarországon élő kurdot is terrorizmussal(!) vádolnak. Az európa-szerti foglaltházak viszontagságosan bár, de köszönik, jól vannak, ahogy a dán Christiania is tartja magát, miközben Koppenhága dzsentrifikálódó részein a hipster helyeket megrongálják. Katalóniában az országrész jelentős hányada kollektív irányítás alatt van, már ami a termelési eszközöket és a javak elosztását illeti. Csehországban a Klinika-foglaltház körüli kommuna idén a Prideot antikapitalista álláspontból kritizálta gyakorlatilag, alternatív programokkal és a BP kocsijának blokkolásával. Tavaly a hamburgi G20-at olyan militáns ellenállás övezte, amely a fél várost lángokba borította, és nemzetközi felháborodást váltott ki.

 

A sort még folytathatnám a végtelenségig, Dél-Amerikától Délkelet-Ázsiáig.

 

Ami ezekben közös, az az, ahogy a mainstream sajtó tálalja őket: őrültek, fogalmatlan randalírozók, frusztrált senkik, vagy az alkotmányos rendre közvetlen veszélyt jelentő felforgatók. Közönséges nihilisták, rosszabb esetben: népirtó kommunisták.

Ami ennél fontosabb, hogy azt jelzik, hogy az alterglob-mozgalom óta (sőt!) nem volt ilyen erős a nemzetközi anarchizmus, ami ezekkel a jelenségekkel izomból tört be újra a történelem színpadára.

Persze Magyarországon mindennek nyoma sincs: s ha annak okait keressük, hogy miért, akkor zavart hümmögés a válasz, hogy nálunk nincsen ennek hagyománya, ezekben az országokban pedig van. Tovább nyomatékosítja ezt az álláspontot az, hogy a nemzetközi anarchizmusról nálunk csak akkor születnek beszámolók, hogy ha történés van: ennek a felfejtése ugyanis a „hagyomány”, amely helyesen látja, hogy ezek a dolgok nem a semmiből keletkeznek, hanem szükséges hozzá egyfajta nyüzsgés, egy létező, élő, lélegző, küzdő alternatív kultúra, ami aztán szinte magától értetődően tud mobilizálni ilyen célok mentén embereket ilyen (gyakorta erőszakos) módokon.

 

A másik megfejtés erre az, hogy nálunk nincsen erre igény, tehát ezért nem is létezik: nézhetjük tovább a köldökünket, és várhatjuk a soha el nem jövő csodát. Rosszabb esetben a létező anarchistáktól kapunk valami zavaros okfejtést a társadalmi közegről meg az ellenforradalmi korszakokról: de mindkét magyarázat elégtelen.

 

A nemzetközi mozgalom időről időre nekimegy olyan jelenségeknek, amelyeket a rendszer legszemetebb megtestesítőjeként azonosít: és bár ezekre nálunk is lenne bőven alkalom (Bannontól Erdogánig), itthon hiánycikk az érdemi reakció.

 

Ez részben fakad abból, hogy a közös média-terünk nem ad magyarázatot arra, ahogy ezek a mozgalmak fölépülnek: nem láttatja azokat a lelkiismeretes embereket, akik szorgosan, csoportokba rendeződve, napról napra és hétről hétre szervezik meg nem is azt a szub-, hanem ellenkultúrát (németül egyenesen az a nevük, hogy az alternatívok), ami kiadja a fenti jelenségeket, ami felrajzolja azokat a vonalakat, ami mentén egymással nem feltétlen egyetértő emberek beleállnak akár a fizikai konfliktusba is, azért, mert hisznek valamiben. Erről a filozófiáról sem tudunk semmit, hisz a magyar nyelvű baloldal irodalma jóformán elérhetetlen mindenkinek, mert egyrészt a szocializmus, másrészt a létező polgári demokrácia miatt pedig a kortárs anarchizmus nem hogy nem tárgya a közismeretnek, hanem még sokszor fordítása sincs: de mindez csak a jéghegy csúcsa. De része annak, amiért a külföldi anarchizmust nem egészen tudjuk hová tenni.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy ezek a dolgok másutt miért evidensek, nálunk meg miért nem azok, nem elég összemérnünk a jelenlegi helyzeteinket, hanem hátrébb kell lépnünk egy-két évtizedet, mert ebből a szemszögből lesz majd minden világos.

Egy másik világ is lehetséges – csak nem úgy

 

Beszédes, ahogy a Beszélő rendszerváltás előtti számából kikerült minden követelmény azzal kapcsolatban, hogy a termelési eszközök tulajdona a dolgozók kezébe kerüljön. A történetet ismerjük, a vadprivatizáció, pártmutyizás korszakát, amint mind a radikális jobb-, és a radikális baloldal nagyon populáris követeléseit egyszerűen átlépték: de számunkra érdekesebb az, ami az undergroundban lezajlott.

Ahogy a korhadó rendszer végén összefonódott az anarchizmus és az underground, és míg a Fideszben is propagalták a demilitarizációt (vesd össze a kor szlogenjével: Tépd szét a behívót!) úgy a kilencvenes évek végzetes éket vert a magyar radikalizmus csíráiba. A jelenség és az élő történelem ennél komplexebb, de az undergroundot hamar szétforgácsolták az átrendeződő körülmények:

 

1. A kialakuló pártpolitikában senkinek sem volt érdeke, hogy holmi anarchisták a vízbe bezavarjanak (lásd még Krassó György, noha nem tartotta magát anarchistának, ő is kiszorult a létrejövő konszenzusból)
2. Az anarchizmussal szimpatizáló értelmiségiek, a résztvevő diákság továbbra is ezzel akart foglalkozni, így számukra kinyílt a pálya a „professzionalizmus” felé, ami a pártokat és az NGO-kat jelentette
3. A kulturális underground számára pedig hirtelen üzleti lehetőségek nyíltak, amiben a korábbi tevékenységeiket és érdeklődéseiket tudták legalizálva tovább vinni zenészként, újságírókként, klub-üzemeltetőkként, partiszervezőkként, zenekarokként stb.

 

Ez nem volt egy ördögtől való ötlet: a botladozó magyar demokrácia ezeket a pályákat kinyitotta, és ezek a pályák többnyire nyitva is álltak egész sokáig. Amerre az anarchizmus szétrobbant, az viszont tanulságos: a profi politikai pályák a radikalizmus feladását követelték, a profi kultúra pedig a politizálásét. A megmaradt szűk térben anarchista klikkek próbálták tovább vinni a lángot, de az erőforrások új elosztása miatt elhalásra voltak ítélve.

 

Idézve Bácsván Lászlót e korról:

 

„A fővárosi anarchista csoportok egykori tagjai ma megtalálhatók a Társaság a Szabadságjogokért, a Magyar Helsinki Bizottság, A Habeas Corpus Munkacsoport, az Alba Kör és még számos mozgalom aktivistái között, nem ritkán a vezetők között. A korábbi anarchisták más mozgalmakban való részvétele, miként az anarchista csoportok elhalása, megváltozott élethelyzetükkel is magyarázható. Az Autonómia Csoport vagy a BACs tagságának gerincét elsősorban egyetemisták és főiskolások alkották (bár természetesen nem csak belőlük álltak a csoportok), akik helyzetüknél fogva rendelkeztek a megfelelő anyagi háttérrel és a szükséges szabadidővel. Tanulmányaik befejezése után azonban a minimális erőforrásokkal működő csoportok aktivistáinak sokkal kevesebb lehetőségük maradt a mozgalom működtetésére, a saját egzisztencia megteremtése sok időt és energiát emésztett fel. Utánpótlásuk ugyanakkor nem volt, a rendszerváltás pezsgésének elmúlása után a diákság számára is más értékek váltak fontossá. A fogyasztói társadalmat egyre természetesebbnek érző fiataloknak az anarchizmus csak egy távoli, egzotikus ideológia volt, a szolidaritás helyett a verseny, a forradalom helyett a meglévő kereteken belül tervezett jövő vált fontossá.”

 

A végkép pedig az, amit ma is jól ismerünk:

 

• Egy csúcsgimnáziumokból, értelmiségi gyerekekből működő aktivista-mozgalmi-civil klikk;
• Egy – a nácikat is néhol elfogadó, mert fizető vendég – és mára haldokló, kisajátított alter-szórakoztatóipari komplexum;
• Meg pár politikai anarchista klikk, akik szektás módon várják az „igazi anarchistákkal való forradalmi együttműködés” lehetőségét.

 

S hogy ez a mai állapot mennyire a kilencvenes években rögzült, annak alátámasztására Sárosi Péter nemrég megjelent cikkét idézném, ami egy tükörképe a Bácsván dolgozatnak:

„A neoliberális megszorító politikák elleni kampányok élén gyakran NGO-kat találunk, a megszorító törvények, döntések társadalmi egyeztetése során éppen NGO-k fejtették ki leghangosabban kritikus véleményüket. És, ami még fontosabb, ők tették lehetővé az érintettek megszólalását, tiltakozását – gyakran a szakszervezeteknél és pártoknál jóval eredményesebben. Tiszavirág-életű ellenállást ki lehet fejteni csupán ad hoc módon, alulról szerveződő csoportok által, de szisztematikus és fenntartható ellenállást éppen akkor és azért lehet megszervezni, a jogalkotást csak úgy lehet monitorozni és arra megfelelő módon reagálni, az áldozatoknak jogi képviseletet nyújtani, ezekről az ügyekről megfelelő színvonalon kommunikálni, ha a társadalmi mozgalmak professzionalizálódnak és magasabb szinten szerveződnek meg. „

Ez persze nem magyarázza önmagában korunk politikailag legsúlyosabb jelenségét: a teljes, szélsőjobbos tarolást. De ha egy ős-anarchista szempontot figyelembe veszünk, amit a kortárs mozgalom meg tudott ugrani, a hazai viszont szétporladt ementén, akkor tisztává válik a kép.

 

Ez pedig a közvetlen vagy közvetett politika kérdése.

 

A közvetlen politika, a direct action, az E/1 politikája azt jelenti, hogy magamért fogok tenni, mert csak magamat vagyok képes képviselni (és erre senki más nem alkalmas). Ez a filozófia az anarchizmus egyik mozgatórugója: „Te magad vagy a mozgalom”.

Amikor arról beszélünk, hogy a magyar (szélső)baloldal elszakadt a néptől, akkor végső soron mindig erről a kérdésről fogunk beszélgetni. Mert a mögötte álló teória, miszerint „nincs más harc, csak az osztályharc”, az végső soron csak ebben a mondatban kaphat feloldást.

A nemzetközi mozgalom ezt a tézist képes volt integrálni oly módon, hogy a nemzetközi anarchizmus gerincét végső soron olyan projektek és akciók alkotják, amelyeket önmagukért érdemes megvívni. Legyen szó a földprivatizáció elleni harcról, a kilakoltatások elleni küzdelemről, a foglaltházakról: ezeket mind az alsóbb osztályokban lévő emberek vívták, akik aztán anarchista színezetet kaptak. Mert az anarchizmus nem egy előíró-doktrina, hanem annak módja, amint ezek a különböző küzdelmek össze tudtak fonódni: a szolidaritás itt nem egy üres jelszó, hanem az érdekegység, az osztálytudat aktiválója.

Ezzel szemben vegyük a szétrobbantott, kifőzött magyar mozgalmat. Amiben egy civil szervezet vagy mozgalom az elesettek megsegítésére vállalkozik, hiába logikailag osztályharcos, ha közben a formája elfedi az osztály-ellentéteket: így végül olyanok vezetnek olyanokat, akik között osztályellentét feszül, olyan donoroktól, akikkel nincs érdekegység: a vége egy közvetett politika, ami végső soron nem az érintetteket, hanem a vezetőket szolgálhatja csak (különösen, ha a vállalt harcot nincs esélye megnyerni).

Hasonló a modell a helybezárásoknál, ahol hiába az átfedés a vendégseregek között, mégsem beszélünk egységes közösségről, maximum törzs-klikkekről: így a vendégek egységet éreznek olyanokkal, akik végül a legkisebb nyomásra feladják őket, mert feloldhatatlan köztük az érdekellentét (mint üzemeltető, tulajdonos és fogyasztó).

Közvetett okok miatt nem mennek az emberek harcba.

Homályos lenne megfogalmazni, hogy a szétrobbantott magyar anarchizmus, vagy szellemében anarchista, vagy az anarchizmussal szimpatizáló emberek és szervezetek mit is akarnak. Ez zaja a mögöttünk fölrobbantott gránátnak, de irányt adhat az, ahogy a People’s Global Allience definiálta 1996-ban a nemzetközi mozgalmat, és amely a mozgalom sokszínűségét meg tudja magyarázni:

• Egyértelmű elutasítása a kapitalizmusnak, az imperializmusnak és a feudalizmusnak: minden kereskedelmi egyezménynek, szervezetnek és kormánynak, amely a destruktív globalizációt támogatja;
• Minden olyan formáját elutasítjuk az uralomnak és a diszkriminációnak, beleértve (de nem kizárólagosan) a patriarchátust, a rasszizmust, és vallási fundamentalizmust, legyen az bármilyen felekezetű. Minden ember méltóságát elfogadjuk.
• A hozzáállásunk konfrontatív, mert nem hisszük, hogy a lobbizásnak érdemi hatása lenne olyan nem-demokratikus intézményeknél, ahol már a nemzetközi hozza a döntéseket úgyis;
• Bátorítunk mindenkit a közvetlen akcióra és a polgári engedetlenségre, támogatva a társadalmi mozgalmakat, minden ellenállási formával együtt, amik a legfelsőbb fokig tiszteletben tartják az emberi élet szentségét és az elnyomott emberek jogait, valamint a helyi alternatívákat a globális kapitalizmussal szemben;
• Egy szervezeti filozófia, aminek az alapja a decentralizáció és az autonómia;

(Uri Gordon – Anarchy Alive! 22.)

Ezen elveken belül nem kerül említésre az anarchizmus, bár ami marad a kizárások alapján, az csak valamiféle anarchizmus lehet. Ezzel az elvekkel szembeállítható az, hogy mit csinál a magyar „szétrobbant-anarchizmus”: ki a konfliktust, ki a kapitalizmust, ki az rasszizmust kerüli ki.

Utóbbiak ugyanis azok, akik elvitték a magyar politikai palettát: mert míg a felső-osztályoknak képzelt színpadon játszó liberális-baloldal feladta összes kritikai alapelvét, addig a közvetlen politikai térbe benyomult a szélsőjobb, és előbb elvitt minden területet, majd elvitte a politikai hatalmat is.

A szélsőjobb a kilencvenes években úgy kezdte, hogy nekiálltak a skinheadek cigányokat szétverni, ahol érték őket: de ahelyett, hogy bele lettek volna döngölve az aszfaltba, kaptunk egy Demokratikus Charta-t. Később nem érdekelte őket, hogy beszámolnak-e róluk a mainstream sajtóban, hanem kiépítették a saját médiájukat: emellett nem akartak mindenkinek tetsző kultúrát csinálni, csak egyre többen lettek vevők a saját (olyan, amilyen) esztétikájukra. Ki is sajátították a narratívát arról, hogy mi az a rendszer, ami az életünket befolyásolja. Ahol elkezdtek embereket kilakoltatni, ott ők zsidózás közepette álltak bele a konfliktusba. 2006-ról ne is beszéljünk.

Jobbra is ment a kormány, a politika és a közbeszéd, mint az állat.

Máshogy szólva: ami nyugaton hagyományosan a szélsőbalos alterkultúra dolga lett volna, azt itthon a szélsőjobb csinálta meg és vitte végig, és ennek végeredménye az, ami most körülöttünk van.

 

Öröm az ürömben

 

Cikkemnek nem szándéka, hogy egyéneket vagy csoportokat hibáztassak, hisz mindenki aszerint cselekedett, amit az adott helyzet megengedett neki. De most egy történelmi helyzetben vagyunk, amin keresztül kiviláglanak ezek a problémák: az újabb kétharmad arra állt be, hogy ezt a megmaradt ellenzékiséget felszámolja. Akármilyen vetületét vesszük a kérdésnek, a toborzástól kezdve a finanszírozáson át az akciók hatásáig, a NER ezeket a dolgokat mind le fogja vágni.

Ennek nem titkolt (és működő!) célja, hogy feladásra és emigrációra kényszerítse azokat, akik eddig ebben a modellben működtek. De pontosan ez a modell az, amelyben elszakadtunk az eredeti forradalmi koncepciótól, márpedig egyre világosabb, hogy ebből a rendszerből csak a forradalom útján van kiút.

Azért is mondom ezt, mert ha elnyomással nézünk szembe, akkor az azzal való szembeszállásra a szervezett anarchizmus hozza a leghatékonyabb példákat: a mozgalmak mozgalma, mert több ezer harcból áll össze egésszé, és mert maga is kirobbantja a küzdelmet.

De a forradalomhoz sosem kellettek aktivisták, de pártok se annyira. Most ezt a kettőt veszítjük el, a pillanatnyi sajnálat után viszont ki kell józanodni másnap.

A kérdés inkább az, hogy az úgynevezett baloldal vissza tud-e találni ahhoz, hogy közvetlen politizálást csináljon, és ezzel kiszabaduljon abból a karámból, amiben éppen készülik megsemmisíteni. Mert amennyire tud bántani a szélsőjobbos hegemónia, annyira fel tudok sorolni olyan szerveződéseket, amelyek ezeket a régi sebeket begyógyítják, vagy legalább a régi lángot őrzik:

1. Vannak közvetlen, csak önmagáért létező dolgaink, nem is egy;
2. Nem mindenkit finanszíroznak a gazdag donorok, és nem is ők az egyedüliek a gáton,
3. Legalább érik az érzület arra, hogy konkrétabban lépjünk a rendszer ellen, ne pedig közvetetten,
4. És legalább vannak anarchisták,

Ebből számomra az jön ki, hogy ha úgyis bezárulnak az eddigi érvényesülés kapui (kit politikai, kit gazdasági indokok miatt fognak ellehetetleníteni), akkor akár tolódhatnánk balra oly módon, hogy valami új közösséget találjunk. Mert nem az a feladatunk, hogy a vidéket meghódítsuk, előbb talán a körutat kéne rendbe tennünk: viszont ehhez meg országszerte sokkal többen vagyunk, mint amit hiszünk magunkról.

Ez a „balra tolódás” azonban változásokat követel meg sokunktól. Nem csak a szerveződés új formáit takarja (a külföldi anarchizmus nem feltétlen individualista: vannak tömegszervezeteik is), nem csak a „kisajátított politikai tér” feloldását, az elmélet- és a gyakorlat helyzethez igazítását, nem csak ismeretlen terepre tévedést: hanem elsősorban elszántságot.

De kezdhetnénk azzal is, hogy mindenki a saját háza táján felméri, hogy az ő közege mit vesztett el az „őseszményből”, és kinél van a hiányzó puzzle-darab: még a végén egy egész új képet is ki tudunk így majd rakni.

Mert ahogy a nemzetközi mozgalomban sincs arra szükség, hogy anarchistákként hivatkozzanak magukra, hisz ha az ember találkozik vele, akkor ráismer, hogy ez már az: úgy talán nálunk is az első lépés az, ha felismerjük, hogy ugyanabba a táborba tartozunk – csak a szervezeti formáink jobb híján, és történelmi okokból azok, amik.

Egyelőre.