Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A válság mélységéről

Tessék lejönni a sorozatokról, a popzenéről, a mémekről, a gifekről és a Facebookról és az influenszerekről és a gasztroblogokról és a díjnyertes filmekről. És a Harari típusú politikai giccsekről és a sekélyes turizmusról. És az új irodalomnak nevezett ernyedt, szentimentális, dadogó ponyváról.

Ilyen csacskaságokra már nincs idő.

Rembrandt, Kant, Beethoven, Stendhal, Tolsztoj.

TGM – A válságról az ifjúságnak

 

Mindeközben bejelentették, hogy az idei Brain Bar, a magyar technológiai-startup-kockázatitőke-fesztiválja megörvendezteti a közönséget Jordan Petersonnal, a kanadai botrányhőssel. A magam részéről nem vesztegetnék sok szót a homáremberre, hisz neve egyrészt ismeretlen a hazaiak számára, legyen elég annyi, hogy emberünk pszichológia professzorból nyargalt át a sokkal jobban fizető bestseller-selfhelp könyvíró vonalra, amit megspékelt a manapság divatos, posztmodern neomarxista összeesküvéssel, ami valahogy úgy hangzik, hogy a társadalom ’68 után ment igazán tönkre, mert a feminizmus felbontotta a hagyományos nemi szerepeket, a marxisták megszállták az egyetemeket, dúl a káosz, és ezek miatt nincsen itt a kánaán (illetve az olvasóiknak: ezért nincsen nőd, nem pedig azért, mert egy kiállhatatlan bunkó vagy, vagy mert szanált a társadalom miután piacosította a házasságot és a szexualitást).

Hát hol van ez az ember a hazai felhozatalhoz képest? Georg Spöttle vagy Kövér László között nem terem neki sok babér. Az hagyján, hogy korábban fellépett már a fesztiválon Peter Thiel, a fullautomata megfigyelőszoftverrel házaló reakciós vagy Roger Scruton konzervatív filozófus, akit nemrég vágtak ki a brit kormányból miután fullba nyomta a Soros-összeesküvést, idén a szexrobotok normalizálása- és elfogadása mellett kampányoló Bryony Cole fog fellépni Novák Katalin mellett, de lesz itt még feminista külpolitika (remélem abból a variánsból, amelyik szerint a drónbombázás queeringeli a háborút) meg anarchokapitalisták is, egészen szépen kifejezve a NER lényegét, hogy igazából nem a neoliberalizmussal van bajuk, hanem azokkal, akik csinálják.

Így jön össze a legsötétebb reakció és a legfeljettebb libertáriánizmus egy technológiai fátyol alatt, a meghívott megye-kettes kategóriás filozófusok, mint Peterson, csak bokréták ezen az új gyíkember-maszkon. Hegemóniák váltásakor mindig kelendő árú a nyertesek körében megmagyarázni, hogy a vesztesek voltaképpen az osztályon belüli ellenségeik miatt (vagy származásuk, kultúrájuk miatt ) vesztesek. Nálunk kétségkívül durvább képviselői is vannak ennek, de hát az egész altright mozgalom arról szól, hogy ráuntak már a régi esztétikára, kell vérfrissítés, szexivé kell tenni a konzervativizmust, hogy lenyelje a középosztály, ennek pedig tökéletes eszköze ekézni a posztmodernistákat.

Tekintve, hogy utóbbi nem egy igazából létező kategória, előbbi manőver pedig a posztmodern definitív példája, én már lassan azt se tudom eldönteni, hogy erre mit igyak. A végén mindannyian ugyanúgy leszünk másnaposak.

Tavaly ennek kapcsán azon merengtem, hogy rajtam kívül mást miért nem érdekel ez az egész. Túl azon, hogy a hazai-nemzetközi techsajtó nagy része nem más, mint a techipar PR ága, hisz senkinek sem érdeke, hogy kritikát fogalmazzon meg – sőt, a titoktartási szerződések és a meritokráciának eladott nepotista rendszerek világában ez konkrétan veszélyes: így árazta be a piac az őszinteséget – egy másik problémára világít rá, ami nekünk fontosabb.

Ez pedig az, hogy a baloldal elveszítette a jövőt.

Ezt szoktuk ugyan provincizalizmusnak nevezni, de a jelenség túlmutat ezen, és arra szeretnék rávilágítani, hogy ennek struktúrális okai vannak. Az már tiszta, hogy itthon az ellenzéki politika és a közvélemény formálása valamiféle szimulákrum, üresen csengő szlogenek mögé bújtatott, kő-kemény érdekek és mutyik világa, amiben az elviekben független hangok a naív idióták szerepét töltik be: de amint leosztják a lapokat, kiszemezgetik ebből a világból a nekik hasznos talpasakat, átemelnek egy-két szlogent, de semmi sem változik.

A minap láttam egy viccet, hogy azért szerelték le a telefonfülkéket, hogy nehezebb legyen kijutni a Mátrixból. Vesd össze ezt azokkal a pletykákkal, hogy Mészáros Lőrinc megvenné vagy a Telenort, vagy a T-Systemst, és egyből világelső lesz a magyar – abszurdban.

Mindenesetre amikor azt mondom, hogy elvesztettük a jövőt, az alatt azt értem, hogy pár apró kivételtől eltekintve a hazai baloldal teljesen vak a technológiára, jobbára külföldi cikkek fordításaira szorítkozik, vagy speciális kutatói munkák alapján foglalkozik a témával, ami pontosan ugyanaz a különbség, mint amikor társadalomtudósaink és think-thankjeink vannak, de társadalmi mozgalmunk valójában nincs.

Hogy ezt a problémát megértsük, ahhoz arra van szükségünk, hogy kritikailag vizsgáljuk a hazai újbaloldal formáját, politikai koncepcióit, betagozottságát, valamint a tágabb társadalmi folyamatokhoz mérjük. Ez a téma már párszor felmerült, amikor pl. a magyar anarchizmus és az NGO-k viszonyát néztük, vagy a szórakozóhelyek bezáratása kapcsán hiányzó ellenállást taglaltuk, de a technológia iránti vakságon keresztül felfedi magát a strukturális hiányosság.

De előbb had meséljem el, hogy hogy került elém egy Gyurcsány reklám a 13-as cikkely kapcsán.

 

Aki olvas angol nyelvű techsajtót, az tisztában van vele, hogy mennyi morgolódás volt a linkadó, mém-tiltás és hasonló kifejezésekkel illetet EU-s törvénymódosítás kapcsán, amelyet többek között a néppárti képviselők is megszavaztak. A magyar érdemben nem szerveződött ellene semmi, miközben nyugaton elég hangos akciók voltak ellene, több weboldal elsötétült tiltakozásképpen.

A szokásos megfejtés persze a birkanépezés volt, ami erős kontrasztot jelent ahhoz képest, amit pl. az internetadó elleni tiltakozások jelentettek (és jelentőségükhöz képest jelentenek a kollektív emlékezetben).

A prózai valóság persze az, hogy nyugaton a törvény kapcsán jóval több érdek csapott össze. Vannak fejlett webes vállalkozások, amelyek érdekeit sérti a törvény, így költöttek rengeteg pénzt lobbizásra és tiltakozásra, sokkal nagyobb zajt keltve, mint itthon. Itthon senki sem nyúlt hozzá, hisz sem a hagyományos baloldal, sem az újbaloldal, sem pedig a civil szervezetek értelmezési keretébe nem fért bele az ügy. Már kalózpártunk sincs, így pedig akció sem lett belőle: egyedül a DK kommunikációs csapata kapcsolt, már a szavazás után, hogy jelezze a potenciális választók felé, hogy ők bizony megvédték Ejrópát és nemmel szavaztak.

Érdemi tájékoztató munka, felkészülés, tiltakozás, helyzetmegértés a törvény kapcsán nem történt – pedig nagyjából ugyanarról van szó, mint amikor idehaza az Artisjus kitalálta, hogy megadóztat minden hanghordozót. A DJ-vizsga című marhaság még ennél is durvább volt, de az ellen sem lépett fel senki, pár gúnyolódó cikken kívül.

Ez pedig egy másik aspektusra világít rá, ami pedig a (magyar) középosztálybeli politizálás funkcionális nemtörődömsége. Egyszerűen szólva: egy Artisjus teljesen más jogérvényesítő erővel bír, mint az EU-s törvénykezéssel megtámogatott hatóságok, akik aztán infrastrukturális szinten tudják érvényesíteni az akaratukat. Jeszenszkyéktől még a razziákkal együtt is könnyebb megszökni, végső esetben kicsengetni a pénzt, mint amit egy Telekomon, Google-ön és Facebookon végigvert módosítás légtérnek meghagy.

A magyar középosztálybeli politika éthosza végső soron idomul a rendszer domináns szabályához: megszoksz vagy megszöksz. Már halálra hivatkozzuk Éber Márk témába vágó cikkét, de hát láthatólag nem hatja meg őket. A sokunk által tapasztalt éles balra tolódás az elmúlt évben sem a baloldali gondolkodók munkáját dícséri, hanem szükségszerűen tükrözi a középosztály többi részének jobbra tolódását. Ha követjük a gondolatmenetet, amit Szelényi és Konrád Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szamizdat-esszében lefektetett, de még inkább Gagyi Ágnes által A válság politikáiban kifejtett nagyszabású elemzését az értelmiség politikai választásairól, akkor valahogy a következő képet kapjuk:

– A középosztály egyik része betagozódik a politikai, lojalitás-alapú gazdaságba, hisz közép- és hosszútávú érdekérvényesítését ettől reméli:

– Egy másik része viszont az alsóbb osztályokkal kíván szövetségre lépni, az ő érdekükben lép fel névleg, de hosszú távon a saját pozícióinak érdekében politizál:

– A különböző politikák sikere viszont azon múlik, hogy milyen külső, strukturális változásokra tudnak építeni, így a NER mindent tudott tarolni az EU-s támogatások megcsapolásával, és az MTA átalakítással, egyetem-privatizálással már a következő, kutatás és fejlesztésben intenzív fázisban kíván pozíciókat szerezni, amit jól szolgál egy Brain Bar és a hasonló kapcsolatépítési erőfeszítések, vagy a CEU „bajorosítása”.

A fentiek alátámasztására szolgáljon a legutóbbi kutatás, ami pártállás alapján vizsgálta az emberek megítélését a magyar gazdasági helyzetről, de magyarázza az is, ahogy Bősz Anettől kezdve Dobrev Klárán át Jakab Péterig mindenki szaladt a rabszolgatörvény ellen tüntetni. De a Fideszen belül zajló egyre furcsább kulturkampfot is kifejezi, hisz ott a szélsőjobbos középosztály kívánja felszabadítani azokat az állami pozíciókat a kultúrán belül, amelyeket szerintük a balliberálisok foglalnak el – de most már nekik járnának.

(Érdekes adalék ezen megváltozott viszonyokhoz, hogy tizenegy éve Sugár János a VAM design (és az akkoriban az ingatlanpanamákkal kéz a kézben járó gyakorlatok, a plázásodás- és a közterületek kisajátítása, a művészet áruvá lapítása) ellen tiltakozott egy köztéri stencilezéssel, most pedig a Ludwig múzeum ban Brückner János egy darabját távolították el (nem burkolt) Orbánozásért. A két műt összekapcsolja az, hogy a túlzott reakció a műtárgy (vagy hát: a performansz) emlékezetévé vált. Ami közte változott, az a középosztály, azon belül is a művészeti értelmiség viszonya a regnáló hatalommal/rendszerrel szemben. Vagy inkább: a rendszer viszonya velük, ahogy vesszük. A szabad piacnak se volt sok humora, csak nőtt neki egy ellenzéki szelepe, amire szépen szintén retesz kerül államilag, politikailag viszont közhellyé lapul.)

Ebben a tágabb tendenciában vizsgálhatjuk a baloldalt egyrészt a saját maga vitarendszerén belül – amiben a szociáldemokraták, a balliberálisok, az anarchisták, a kommunisták vitatkoznak egymással, de inkább valami furcsa kakafóniában lebegnek, nem egyébre támaszkodva, mint a hozzájuk tartozó esztétikára és morális pózolásra, kárhoztatva már a startvonaltól arra, hogy valami avitt reakciósság és az esztelen trendkövetés között lavírozzanak – de érdemesebb úgy nézni, hogy a tágabb társadalom szempontjából a baloldal milyen anyagi- és szellemi pozíciókat foglal el, mert ebből válik érthetővé, hogy 1) miért lesz folytonosan alárendelve a létező pártok érdekeinek és lúgozódik a neoliberalizmus felé 2) miért teljesen vak a Brain Bar jellegű jelenségekre, vagy akár a tágabb, térségünket sújtó válságokra, amelyekre válaszában megelőzi a jobboldal.

Formabontó bontott formák

Pár hónappal ezelőtt volt egy beszélgetés egy frissen induló balos portál szerkesztői csapatával. Itt előbb azzal szórakoztatták (akaratuk ellenére) az ifjú szerzők az egybegyűlteket, hogy szeretnék behozni a nyugati, balos közbeszédet Magyarországra – noha tudtommal a létező, megmaradt balos diskurzus művelői a teremben ültek, mint közönség. Ezt elengedtem volna, mint nyelvbotlást, de sokkal kellemetlenebb volt, amikor a szerzőket a magyar munkásosztályról kérdezték, amire az volt a reakciójuk, hogy az már nem is igazán létezik mert hát szolgáltatói szektor meg ilyenek, de hát alig pár hétre voltunk a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések kirobbanásától.

Ez a fogalmi-térbeli-tájékozódási zavarnak csak egy példája (melynek párja hogy más helyeken pedig kiírthatatlanul, konzekvensen a proletariátus van emlegetve, mint a történelmet mozgató aktor), de jól jelzi, hogy a tágabb szellemi gettón belül, amibe a baloldal benavigálta magát, még mennyire ezoterikus szektajelleget is ölt ezen belül. Júdea Népe Front.

Összességében amit mi „valódi magyar baloldalnak” nevezünk, az egy töredezett buborék, amely nem saját maga által jött létre, hanem a századforduló körül rögzült viszonyok terméke: ennek ellenére saját magát termeli újra, s noha egészen nyíltan a kivégzése része a kormányprogramnak, hosszútávú túlélési stratégiát nem állított föl.

Ennek pedig az az oka, hogy a beágyazottsága, utánpótlása összefonódik a középosztállyal, aki lábbal szavaz. Most is érezhetően egy újabb nagy emigrációs hullám előtt állunk, párosulva a kiábrándulással meg azokkal, akiket felszív az intézményesült politika vagy megmaradt NGO-hálózat. Mert nem véletlen, hogy az elmúlt két-három évtizedben a középosztálybeli politika döntően szimbolikus ügyek mentén sorakozott föl a baloldalon, nem pedig érdekvédelmi szervezetekben: sőt, ahol tehette, ott az alsóbb osztályok érdekvédelmi szervezeteinek kialakulása, érdekeinek megvédése ellen szavazott, mert így közvetetten a saját érdekeit védte. Elég megnézni a kétezres évek közepén készült bármelyik Gyurcsány beszédet, hogy felismerjük: ez olyan fajta baloldal, ami az embereket lekicsínyli, és ez beárnyékolta mindenfajta egyenlőségi törekvését is, az osztálykülönbségeket és a szegregációt rögzítve olyan intézményekben és intézkedésekkel, mint a szabad iskolaválasztás, a hitelezési gyakorlatok, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozása, stb.

De beszédes az is, hogy a középosztálynak nincsenek saját érdekvédelmi szervezetei, hisz hosszú ideig a piac rugalmasságát ki tudták használni, legyen az lakhatás, átmeneti állások (vendéglátás-művészeti összefonódás) vagy stabilabb pozíciók, nem volt rá szükségük, a szervezettséget valami kényszernek tekintették: más esetben pedig érdekvédelemnek induló (és így: politikamentesnek minősített!) de szimbolikus harcokba állt bele (oktatás, egészségügy, stb). Ez pedig azt eredményezte, hogy amikor a piac- vagy a szabályozás irányából kívülről éri a pozícióit támadás, akkor védtelenül marad: dühét szavazatok formájában lehet mozgósítani, de aztán a kiábrándulás és a csalódottság visszahajtja a belenyugvásba – vagy az emigrációba.

A létező magyar baloldal pedig tragikus módon ráállt arra a pályára, hogy az értelmiség- és a tágan vett középosztály azon szegmenseiből termelje újra magát, akik a politika iránt érdeklődnek – mindezt egy olyan korban, amikor a politika lezüllött az egyéb fogyasztási cikkek kategóriájába, a megélhetésnek voltak más módjai (a felsőbb szegmensek számára), a digitális média pedig az emberek hagyományos szerveződési módjait és koncentrációs képességeit is pozdorjává zúzta.

Ez ahhoz vezet, hogy minden egyes válság-hullám jobbra tolja az embereket, nem pedig balra.

Nincsenek meg azok a fizikai, országos hálózatok, amik a létező baloldalt tömeges újratermelnék.

Nincs meg az a szellemi gépezet, ami a baloldalt, mint kultúrát szélesen képes lenne teríteni, sőt, a kritikai elmélet összefonódása az akadémiával ahhoz vezetett, hogy már nem az a nehéz kérdés, hogy mikor szórólapozzunk a gyárkapunál, hanem hogy milyen nyelvet beszélnek két kerülettel arrébb.

Nincsen meg a hordozott, átadható formájú politikai tudás, ami egy mozgalom felépítését, egy kampány levezénylésének gyakorlatát széles körben át tudná adni.

Ennek tetejében noha ez egy írott és rengeteg tudást termelő kultúra, ezen írások nincsenek jobbára rendszerezve és hozzáférhetővé téve ingyenesen, csak a „szakmabeliek” férnek hozzájuk (már aki túléli érdeklődéssel, kíváncsisággal a közoktatást).

Mindennek tetejében az értelmiségen belül is döntően a humán-orientált szakok, a művészet- és a szociális ágazatok a táptalaj, ami a jövő technokratáit így teljesen elengedte, a maga kialakult informális hálózatait pedig az aktuális hullám „elapadása” után nem tudja érdemben fenntartani.

A techszektorban, a szolgáltatásokban, a logisztikában – nincsen szakszervezet, se szövetkezet. Startupok vannak és dobbantás két évente: a legradikálisabb, „leginkább kommunista” vállalkozás a tömegeket programozóvá képző GreenFox.

Ott tartunk, hogy jószándékkal tele a padlás, de a politikát első sorban politikai alapon kell bírálni. Sanders ide, Corbyn oda, a valódi magyar baloldalt a következő négy évben megint a falhoz fogják vagdosni, és lehet, hogy ez az a jövő, aminek már sose lesz vége.

Eleink a századelőn azzal foglalkoztak, hogy mindent, amit tudtak, megpróbálták minél több embernek átadni a kor leghatékonyabb eszközeivel. Mérhetetlen erőfeszítések és emberáldozatok mentek abba, hogy az adott ország adott lehetőségeihez mérten kialakítsák a megfelelő politikai stratégiát, ahhoz megtalálják a megfelelő szerveződési formát, egyszerre küzdjenek olyan célokért, amik már a holnapban tágítják a mozgásterüket és közelebb viszik őket ahhoz, hogy átugorjanak a forradalomba, vagy hogy tűzön-vizen át finanszírozzák a tevékenységüket akkor is, ha illegalitásban működtek.

Kellett ehhez talán az, hogy ők nem valamiféle „demokratikus kapitalizmus” délibábja felé tartottak, hanem egy őket háború- és népírtás felé hajszoló rendszertől akartak szabadulni.

Ha a Tanácsköztársaság 100-nak van tanulsága, akkor ez az: hogy a forradalmi eszme formája nem feltétlen döglött szöveg, hanem az eleven élet maga. Kérdés, hogy mi most az avantgard, de az már nem lehet az, hogy mindezt az áramkört, ami körülöttünk fonja át a világot, és az emberek fantáziáját műveli – egyelőre a maga céljaira, amíg ki nem sajátítjuk – használnunk kell.

Mindenféle nihilizmust és gittcsócsálást azonnal be kell fejezni. A mai baloldal ajánlat nélkül néz egy olyan jövőbe, ami nem az emberiség felszabadítását, hanem részleges és végleges felszámolását tűzi ki nyíltan céljául. Kell a szépirodalom és a magas művészet, a most folyó parázs József Attila-vita például remek (ahogy az új Funktasztikus lemez is). De a jövőben valószínűleg kevesebb a könyv és a kert, mint amennyi a Semtex- és a Kalasnyikov.

Úgyhogy zsámó!

Olvass tovább!