Az előző írásomat nem sorozatindítónak szántam. Csupán aggasztottak a világban zajló folyamatok és a hazai közélet elmérgesedése, a tágan vett baloldal hallgatása.

Az írás által kiváltott reakciók azonban megérnek még egy pár gondolatot. Nem örülök, hogy így kell párbeszédet folytatnunk, ahol páran (akiket ismerek) azon háborodnak fel, hogy miért szólhatok egyáltalán, míg mások (akiket nem ismerek) egyetértően osztották tovább a gondolataimat.

Nem örülök annak a zavart csöndnek sem, amit körülöttem tapasztalok. Az ilyesfajta megvetést eddig antiszociális elemeknek tartogattuk.

Úgyhogy mielőtt rátérnék a cikkem tárgyára, előbb egy aljas vádat szeretnék tisztázni, miszerint én oltásellenes volnék. Jellemző, hogy ez a jelző lett a stigma, és aggasztó, hogy lassan olyanokra is rá fogják sütni, akik már két COVID-oltáson is túl vannak.

A vádakból annyi igaz, hogy mivel én már átestem ezen a szaron, ezért nem akarok elmenni oltatni. Mivel még akkor voltam beteg, mikor a védettségi igazolvány, európaiul green pass még csak szélsőjobbos konteó volt, egy olyan naiv megfontolás is volt a részemről, hogy én ugyan ki tudtam ezt heverni, azért inkább jusson annak a gyógyszerből, aki nem ússza meg ilyen könnyen.

Boldog békeidők. Ma már a gyerekek beoltásáról beszélnek, akik különösebb gond nélkül kiheverik: lassan durvább lesz ez az oltott-oltatlan megkülönböztetés, mint a középkorban az, hogy ki van vagy ki nincs megkeresztelve.

Lásd még: Kóbor János és (az amúgy valószínűleg oltott, hisz máshogy nehezen dolgozhatna Ausztriában) Csollány Szilveszter esetét, ahol a tágabb média a legaljasabb hullarablásra vetemedett. Akinek helytelen a véleménye, az szentelt földben nem nyugodhat, ugye.

Legalábbis addig, amíg az számít, hogy ki oltott, és ki nem: és nem az, hogy ki védett, és ki nem.

Kisebb szemantikai különbségek miatt is égettek meg már több embert, szó mi szó.

Panaszra nem lehet ok.

Én pedig ilyen kíváncsi (idegesítő) alak vagyok, akit az érdekel, hogy mi a helyzet: mert túl a vírus jelentette kihíváson, nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy már egy másik válságban gázolunk. A média fixációja a dezinformáción, az álhírterjesztőkön, a tudományellenes oltástagadókon is ezt mutatja. Meg az is, hogy tényleg szaporodnak az egyre durvább konteókban hívő emberek, pláne azok között, akiket épp most készül az állam lapátra tenni, mert nem oltatták be magukat.

Ez túlmutat az orvostudomány kérdésein: lassan a vallásfilozófia területe. Mert valamikor történt egy elmozdulás, hogy már nem arról beszélünk, hogy milyen lépések helyesek annak érdekében, hogy a kórházak ne terhelődjenek túl, s ne legyen ennyi áldozata a járványnak, hanem arról, hogy oltatni vagy nem oltatni: bűn. (Lásd még: Agamben, Az orvostudomány mint vallás.)

És ebben bizony van kibeszéletlen dolog. Mert a „billgéc csippet akar belénk ültetni”-, meg a „járvány nem is létezik”-féle bolondériáknak ott ám a párja a túloldalt, azok között, akik maszkot húznak egészséges emberek között egészséges létükre, azok közt, akik már most a negyedik oltásért rohannának, azok közt, akik hónapok óta boltba se mentek le, de tán még a lakást se hagyták el: akik tán még ma is klórozzák a zöldséget, vagy azok között, akik az oltást éljenzik, de a természetes immunitás létét tagadják, és oltott létükre is az oltatlanok kirekesztését követelik (és éljenzik).

A sort még lehetne folytatni, és ezeket a tanokat tételesen adatokhoz mérni, de egyszerűbb távolról nézni, és meglátni az egészben rejlő vallásos rituálét, ami közösséget kovácsol az igazak között, s nem annyira mellékesen termeli ki a kívülállók (az oltatlanok) vagy a vétkesek (a fertőzöttek) megvetését.

Szabadíts meg a gonosztól. Powered by Facebook.

(Az már külön esszét érdemelne, hogy a konteókba menekülő, rettegő emberek miként formálnak kvázi gnosztikus vallásokat ezzel párhuzamosan: de most a skizmáról kívánok szólni.)

Tehát tegyük fel, hogy párbeszéd (vagy igazából bármilyen beszéd) azért nem lehetséges, mert az emberek félnek. Aki fél, az nem épp a dialektika mestere, akkor sem, ha félelmét tudományos nyelvbe ágyazza. Elvégre elég kevés embernek adatik meg ebben a világban, hogy büntetlenül megússza azt, ha bevallja, hogy fél valamitől.

Márpedig a koronavírustól az emberek félnek. A kezdet kezdetén még arra tippeltem, hogy a magyar egészségügytől rettegnek, de a leghangosabban félők (médiamunkások, fehérgallérosok) olyanok, akik többnyire ki tudnak köhögni egy magánellátást.

Ez a hangos félelem mára oda vezetett, hogy sok ember nem vállalja fel oltatlan státuszát, mert ezzel akar megspórolni pár óra parttalan vitát, esetleg megvetést és kirekesztést. Nálunk a kibekkelés a passzív ellenállás.

Mindenesetre egy korábbi, tavaszi kutatás alapján az emberek félnek, és nincs okom feltételezni, hogy ez a félelem enyhült volna:

A válasz persze tágan értelmezhető – kinek mit jelent a súlyos – de a képlet világos. Legyen az halál, betegség, mások megfertőzésének az esélye, vagy szimplán a karantén miatti bevételkiesés, az emberek jelentős része fél a vírustól, nagyjából korosztálytól függetlenül.

Ebből a nézőpontból pedig érthető, ha minden olyan lépést támogatnak, ami a fertőzés kockázatát csökkenti, vagy amitől a megfertőződés elkerülését remélik. Szemantikai különbség, súlyos politikai következményekkel.

Mert hát, ha azt hallják, hogy az oltatlanok (akár egészségesek, akár nem) veszélyesebbek, mint az oltottak (akár védettek, akár nem), akkor támogatni fogják a korlátozásukat vagy a kötelező oltásokat. Ha azt gondolják, hogy a betegség rájuk nézve súlyos, akkor még inkább. A sort még lehet folytatni, egészen a népbetegségként terjedő agorafóbiáig.

Nem kell aktívan, elég hallgatólagosan. Ez a konformizmus lényege, hogy egy-egy álláspont mögött nem látjuk az egyéni motivációt, hanem feltételezzük a jószándékot. Én se szeretném, hogy emberek féljenek tőlem vagy körülöttem, és ennek érdekében az észszerű határokon belül teszek is.

De akkor adja magát a kérdés, hogy mik ezek az észszerű határok? Mert ha tudjuk, hogy a „billgéc-mikrocsip” vonal irracionális félelem, akkor a másik oldal esetében is meg kell húzni a határvonalat. Ebben viszont sem a dezinformáció iránt élénk érdeklődést mutató sajtó, sem pedig a különböző kutatók nem jeleskedtek. Sőt: itthon nincs is olyan összegyűjtött adat, ami a súlyos következményeket taglalná, legyen szó fertőzöttségről, kórházba kerülésről, korcsoport vagy oltottsági státusz szerint.

(Egyedül a halálozásról vannak korcsoportos bontásaink, de az messze nem fedi az eredeti kérdés „súlyos következményeit”.)

Mindenesetre a magyar halálozási korfát tekintve távol állunk a becsléstől:

Vagy vegyük az Economist számítását és kalkulátorát. Ez amerikai adatok összesítése alapján történt, ami külön veszi a kórházba kerülés- és a halál kockázatát:

Ezekkel az adatokkal is vannak bajok. A közkeletű vélekedés az, hogy mivel nem tesztelünk eleget, ezért nem is találjuk meg az összes beteget – és ezzel az összes többlethalálozást a vírus számlájára írjuk. De a másik nézet az, hogy mivel csak azt nézzük, hogy ki pozitív vagy ki negatív (nem azt, hogy ki beteg vagy nem), ezért még ez is egy felülbecslés, hiszen nem mindegy, hogy valaki a COVID-ban vagy a COVID-dal halt meg (vagy azzal került kórházba, vagy ott kapta-e el).

Apró szemantikai különbségek.

Mindenesetre az ábrák között húzódik a skizmánk, a vírus veszélyességéről való vélekedés és a vírus valós veszélye közötti különbség, már amennyire bármelyiket is tudjuk mérni.

Ebből nekem két dolog jön ki:

• hogy az emberek egy része százszorosan vagy ezerszeresen becsüli túl a járvány veszélyességét rá vagy a környezetére nézve;
• hogy messze túlbecsüljük annak a hatását, ahogy egyéni viselkedéssel egy felső-légúti megbetegedés terjedését a veszélyeztetett korosztályok körében korlátozni tudjuk.

Ebben közrejátszik persze az, hogy lassan mindannyian ismerünk teljesen tragikus és méltatlan COVID-halottakat, és hogy ezeket az eseteket a média előszeretettel taglalja.

Az élet és a halál igazságtalan. De ha hiszünk abban, hogy ezeket az igazságtalanságokat észszerű cselekedetekkel tudjuk orvosolni, akkor tehetünk ebbe az irányba lépéseket, tompítva így vagy úgy a dolgot.

De az észszerű cselekvés minimuma az, hogy megegyezünk egy közös valóságban: márpedig a tömegtájékoztatás által indukált pánikreakció, valamint az ezzel járó morális ámokfutás jelenleg ezerszer veszélyesebb erre a közös valóságra, mint bármennyi gődényista vagy fényevő együttvéve.

Merthogy a konteóknak lehet nagy elérése, de a közelében sincsenek a 24/7 minden csatornán ömlő félelemkeltés hatásától.

Kicsit mindannyian belecsavarodtunk az elmúlt években különböző grafikonok nézegetésébe, meg abba, hogy egyre inkább el vagyunk vágva a megélt valóságtól.

De a végén politikailag választanunk kell, hogy melyik ábra határozza meg a jövőnket.

Az, amelyben az emberek hisznek, vagy az, amit a tudomány eszközeivel úgy-ahogy mérni tudunk.

Mert ez nem egy populizmus-technokrácia kérdés. Hanem a barbarizmus vagy a felvilágosodás kérdése.

A labda mindenesetre a ti feleteken pattog.