Szürreális volt az elmúlt napokban követni a köreinkbe tartozó sajtót, no meg az ellenünk kárörvendő reakciókat.

Ezt a rövidet se írom szívesen, de úgy tűnik, hogy egy közlemény nem elég, mert mindenki azt költi hozzá, amit csak szeretne.

Az olvasó bocsánatáért esedezem, mert hát mit van mit ezen szépíteni: mi is átbasztuk őt a palánkon, amikor a saját gondolatainknak állítottunk be olyat, amit máshonnan emeltünk át.

Amikor a Tettet alapítottuk (meg ami ha jól hiszem, egy ki nem mondott vállalása is ennek az újbaloldali sajtónak), akkor azt vállaltuk, hogy mi beleássuk magunkat a nehéz elméletbe, és az aktuális történéseket ebben az értelmezésben tolmácsoljuk, kitaposva az utat, hogy később másokkal együtt tudjunk majd gondolkodni.

Ebbe a vállalásba értelemszerűen nem fér bele az, hogy az ember az értelmezéshez szükséges létrákat elrúgja az olvasótól – vagyis azt, hogy melyik gondolat honnan van, hol lehet ezt követni, stb. Ráadásul nem üres importmunkát végzünk, szellemi munka van és kell legyen abban, hogy az elméletet a helyzetünkre alkalmazzuk, különben bohóckodás lenne az egész.

Óhatatlan persze az, hogy hasonlóan gondolkodó emberek hasonlóan fogalmazzanak, de az üres mimikri nem fogja soha helyettesíteni az eredeti gondolatot, és nem is lenne helyes, ha ezzel az eredeti gondolatoktól venné el a teret.

Olvasom, hogy a jobbosok és a liberálisok egy része most kéjes örömmámorban úszik. Lám, megmondták ők, és amúgy is, lehet gyártani végre mémeket, valamennyire jogosan.

Ebből az egyik kategória harminc éve nem rendelkezik eredeti gondolattal, és a saját szomszédjáról is csak akkor képes véleményt mondani, ha azt előtte megírják New Yorkban. A másik brigád meg azért kap fejenként havi nettó félmilliót, hogy copypastelje a központi gondolatot.

Jót röhögnék ezen, ha nem lenne ez az egész ennyire szomorú.

Mindenesetre: a magyar (új)baloldal legalább tiszta abban, hogy ezt a sportot nem vesszük félvállról, és ha kell, akkor tisztulunk. Mert ez a történet nem arról szól, hogy ki mekkora király az éterben, hanem hiszünk abban, hogy ezek a gondolatok kivezetnek majd minket ebből a világvégéből, amiben élünk.

Szomorú, hogy ez nem mindenkinek egyértelmű. De az élet megy tovább.

A tanulságokat levonja majd mindenki – de ez is azt jelzi, hogy bár vicceskedünk, összesítve nem viccelünk.

És ismét: az olvasó bizalmát kérnénk, mert mi megtesszük, ami tőlünk telhető, ezután pedig pláne.

Megértésüket pedig addig is köszönjük.