A versengő szélsőjobb és az antifasizmus dilemmái

Ez a cikk több mint 4 éves.

A szélsőjobb újra az utcákat járja olyan szervezettséggel és bátorsággal, amit egy évtizede nem tapasztalhattunk. Ez, mint minden szélsőjobboldali hullám, erőszakkal fog végződni, ártatlan emberek halálával – a közösségek, amelyeket most megtaláltak maguknak, pedig egyáltalán nem állnak készen erre a helyzetre.

Ezt a cikket azért írom, mert az én nevem és arcom társult sokszor az antifasiszta szerveződésekhez az elmúlt pár évben, ami egy szerencsétlen helyzet ugyan, kiváltképp mert nálam sokkal kiválóbb emberek is állnak az egész mögött, de ez egyfajta szóvivői felelősséget hárít rám. Az én olvasatomban pedig az antifasizmus elsősorban egy hozzáállás, másodszorra kultúra, harmadszor pedig kemény, sokszor unalmas és száraz szervezettség kérdése. Máshogy szólva egy jogosan számon kérhető dolog akkor, amikor a fasiszták aktívan fenyegetnek embereket, hogy hol van – vagy esetünkben: hol nincs – az „antifa”.

Ennél fogva tehát ez nem egy objektív cikk és nem is véleménycikk – mert szubjektív ugyan, de szervezői szubjektivitás áll mögötte, és ennek megfelelően fogom kihagyni a megnevezését szervezeteknek és embereknek. Az ilyen cikkeket ugyanis olvassák a fasiszták is, és semmi szándékom megkönnyíteni a dolgukat – másrészt a mozgalmi (kommunista) médiának a mozgalom maga a célja, nem pedig az egyének-szervezetek ajnározása. Ugyanezen oknál fogva önkritikus a hangvétel, mert muszáj tisztán látnunk.

De előbb nézzük röviden, hogy mi a helyzet.

Október huszonharmadikán teljes mozgósítás mellett vonult végig Budapesten a Légió Hungária (róluk itt és itt), akik felgyújtották az Aurórán lógó Pride zászlót. Az Aurórát korábban zaklatta a Budaházy és a jó öreg HVIM, azóta beosont pár ember a Betyárseregtől, de ott van még a színtéren az örök kedvenc, Bede Zsoltos Vadhajtások, és valahol a szélen söprögetnek a magányos BME-s diákokat a hegymászással, YouTube-videókkal és instagrammozással hódító Identitás Generációs arcok is.

Ezek a táborok messze nem egységesek, közöttük sok az ideológiai repedés, de elég nagy a személyi átjárás – mert alapvetően egy maximum pár ezer fős szubkultúráról beszélünk, aminek azonban a deklarált célja a súlyánál sokkal nagyobb közvélekedési hatás elérése, vagy a saját médiájukon keresztül, vagy a „mainstream” média felhasználásával. Hovatovább: egészen komolyan gondolják, hogy az ország felemelkedésének a gátja a balliberális homozsidó globalista sorosgyerekek, akik a népességcserével szeretnék megroppantani a magyarság gerincét.

Ez azonban nem egy megosztott, hanem egy versengő szélsőjobb: nem a Fidesznek kell tagadnia, hogy fasiszta, hanem a fasisztáknak kell tagadniuk, hogy fideszesek. Köztudomású, hogy a keresztény-konzervatív tábor és a „csőcselék” mindig is valamiféle karlendítés-távolságot tartott a különböző táborok között (erről két régi írást láss itt és itt), de a mező nem statikus. A Jobbik átsorolásával az ellenzéki összefogás felé megkövetelte, hogy ledobják magukról a radikalizmus látható részeit, amelyeket a Fidesz gondosan bekebelezett (ezért kaptak kétharmadot tavaly, és kaptak sok helyen több szavazatot idén, mint korábban – erről lásd a nemzeti radikálisok saját álláspontját, miszerint ők már a Fideszben vannak). De ez a bekebelezés is versenyeztetve van úgymond, hogy kiderüljön, mik azok a témák (és emberek), amelyeket lehet úgy ütni, hogy az szavazatot hozzon.

Ez a versengés megfigyelhető: akár a Toroczkai-féle új magyar gárda (…légió) alapítását nézzük, ami a cigánybűnözést és közbiztonságot vette volna elő, akár a „Szurkolók az állatkínzás ellen” csoportosulást, ami az uborkaszezonban felugró állatbántalmazási témákat próbálja átirányítani a hajléktalanokra és a cigányokra (és valami bizarr kapcsolással a zoofiliát a melegekre). Az Auróra elleni zaklatások is ennek a témakeresésnek a részei, ahol a bűnös, liberális-kommunista Budapestet kell megfegyelmezni, aminek jó mozgósítási témát adnak a melegek.

A versengés pedig a jelenlegi legmegfoghatóbb fogalmunk arra amit látunk: tudtommal nincs direkt bizonyíték arra, hogy ezeket a csoportokat a Fidesz fizetné. Ráutaló magatartásokat látunk csak, néha egyértelmű összejátszásokkal, de a dinamika maga a lényeg. Ebben a képletben van egy őszinte szélsőjobb, akik szeretnének fasisztább kormányzást, meg van egy kormánypárt, aki meg szeretne megosztó témákat határozott többségekkel, és szeretné, ha ezeket a témákat valakik leszállítanák úgy, hogy szavazat legyen belőle – nekik, nem pedig egy velük érdemi versenyben lévő pártnak. A függési viszony létezik, de a nyílt kimondása egyik félnek sem érdeke, pláne nem a benne lévő tagoknak és csatolt alkatrészeknek.

Ami ezt a logikát aládúcolja az pedig az, hogy a nemzeti burzsoázia megteremtése, az EU-s és állami források monopoltőkévé alakítása az egész alatta lévő gazdasági szerkezetet csontsoványra faragja. Ebben a helyzetben pedig kifizetődő taktika megtámadni a zsidó-soros-baloldali-globalista-meleg stb. egyéneket, legyenek azok tudósok, múzeumvezetők, színészek, oktatók vagy egyszerű aktivisták, mert a szűkülő erőforrások fölötti küzdelemben a lojalitás ilyen módon történő kifejezése konkrét megélhetéshez vezethet.

És hát miért is ne? Egyszer már szegregálták konkrétan a cigányságot az oktatásból és a munkaerőpiacról, most meg tudják majd ezt tenni az úgynevezett ‘globalistákkal’ is – erről szól a ‘kultúrharc’, meg ebből lesz Mészáros Lőrinc és Jászai Gellért nemzeti érdek.

Ebbe a történetbe pedig a magyar antifa kicsit úgy kerül be, mint Pilátus a krédóba.

Ez az új szélsőjobb ugyanis már úgy működik, hogy importálja a nyugati diskurzust – és így legfőképp az amerikai antifasizmusról alkotott képet. Pólókon hordják büszkén, hogy ‘anti-antifa’, és az antifasizmust ennek a globális háttérhatalomnak az erőszakos ügynökeként azonosítják, mint egy fenyegetést, amivel szemben jogos, helyes és erkölcsös fellépni a haza és a nemzet (és Mészáros Lőrinc) védelmében. Az antifasiszta fenyegetés a basszushang a migránsterror gitárszólója mellett: ritmusra adja a szorongást, mindenhol ott van és sehol sem, egyszerre hatalmas és szánalmas, de mindenképpen eltiprandó ármánykodás.

Ezen a ponton megkérném az olvasót, hogy mondja ki hangosan vagy magában egymás után tizenöt- vagy hússzor azt a szót, hogy ‘antifa’. Ezzel az egyszerű trükkel közelebb fog kerülni a jelentéséhez, mint amit a kifejezés valójában jelent.

Az ‘antifa’ ugyanis önmagában egy üres jelölő. Történelmileg volt már a szövetséges erők felkiáltása a náci Németország ellen, ott volt az olasz és jugoszláv partizánok szívében, de lett néhol a reakciós Churchillé vagy de Gaulle-é és a Szovjetunió hivatalos ideológiája is. Hol hozott egységet (a népfront megközelítéssel), hol szakadást (nevezetesen: a szociáldemokraták lefasisztázása, ami miatt József Attila is kipörgött a magyar kommunista mozgalomból – vagy hát: ami miatt a magyar kommunista mozgalom elmenekült József Attilától.)

Az antifasizmus egy amorf dolog. Az újkori magyar történelemben pedig követte a baloldal lassú haldoklását, amikor az egyre inkább értelmiségi- és középosztálybeli politizálás része lett, mint egy megkülönböztető – és megbélyegző jelzés a középosztály (és a munkásosztály) tagjaival szemben.

Ebben a fuldokló térben pislákolt a kommunista antifasizmus, ami kiüresedett, szimbolikus és hagyományőrző akciókban élte és éli ki magát, mert másra nem telik neki. Hovatovább: a kommunista antifasizmus is megosztott, mert az egyik része a szovjet-antifasizmust vinné tovább (különböző aktuális, nosztalgikus és anakronisztikus pártformáival), a másik pedig a spanyol, ukrán, ’56-os, tehát antibolsevik kommunizmusba bugyolálná bele az antifasizmust (különböző anakronisztikus és szervezetlen próbálkozásaival).

Ez pedig természetesen azt jelenti, hogy amikor a fasizmus Magyarországon előre tört, akár a cigányok teljes kirekesztésével, akár a megmaradt gazdasági struktúrák kisajátításával, akár a cigánygyilkosságokkal, akár a szegénységet kriminalizáló törvényekkel, akkor az antifasizmus a kanyarban sem volt. Kolompolt persze, szűk számban, pár elkötelezett emberrel egy-egy eseménnyel szemben, de hangja elhalt a közönyben, nyelvét pedig nem értette senki.

(Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy mindezen események alatt rengeteg lelkiismeretes ember, akiket én is és önmagukat is antifasisztaként határoznának meg, erején felül próbálta enyhíteni a károkat. Csendben és titokban, de nem az antifasizmus megosztó zászlaja alatt, hanem az egyetemes emberi erkölcs nevében. Az antifasizmus szebb napjaiban közelebb van Krisztushoz, mint azt bárki is szeretné elismerni.)

Fasiszta-antifasiszta, egy kutya, lúzerek, mondotta a művelt közvélemény, megérdemlik egymást, mit érdekel ez engem? Amúgy is van pénzem ügyvédre, a törvény meg engem véd. Ez a hozzáállás pedig abból ered, hogy a szélsőjobb csak akkor jelenik meg a médiában, amikor szervezetten megjelenik, nincs olyan értelemben széles nyomás már, mint mondjuk volt a kilencvenes évek elején, hogy stigmatizálja a jelenséget – ebből kifolyólag általános az értetlenség és a meglepődés, és teljes a felkészületlenség mindazok körében, akiket fenyegetni szándékoznak. Mivel pedig az ellenük szervezkedni kívánók döntően a szélsőbaloldal táborából kerülnek ki, akik szintén nem a szíve csücskei az intézményes médiának, így össze lehet szépen mosni a kettőt.

Ebből jönnek ki olyan mondatok, amit pl. egy, amúgy az emberi jogok mellett elkötelezett harcostól hallottam, miszerint a szélsőjobbos vonulgatás nem prioritás. Annyi más veszedelem van az országban, ami sokkal súlyosabb, miért erre a pár száz hülyére fókuszáljunk? Pláne, ha az ellenük való kiállás kockázatos és erőforrás-igényes is egyben, valamint olyan alkalmi koalíciók megkötését jelentik, amik nem fekszenek mindenkinek.

Ez pedig akkor is tragikus, ha épp csak abból fakad, hogy az aktuális fenyegető hullám a személyt magát nem fenyegeti, de akkor végképp az, amikor ő kerül a célkeresztbe. A pislákoló antifasizmus ugyanis ott tud működni, ahol a szolidaritáson alapszik – azaz már létező kapcsolatokat alakít át egy önvédelmi mechanizmussá.

Ez a kampányokban és médiamegjelenésben gondolkodó, nagy politikai vagy jogvédésben jártas szervezők számára többnyire idegen koncepció.

A dilemma hasonló a szubkultúrákat tekintve. Szinte magától értetődő volt az, hogy ahogy más országokban is, itt is a fiatalos szubkultúrák lehetnének a természetes terepei az antifasizmus revitalizálásának. Ezzel azonban az a probléma, hogy itthon a szubkultúrák fönntartása önmagában borzasztó költséges dolog, kvázi GMK-k formájában működik, sokaknak a másodállása (és egyben kikapcsolódás), szűkülő terek- és erőforrások mellett.

Egy ilyen közegben bármiféle politika fenyegetésként vagy baszogatásként jelenik meg, valami olyanként, ami plusz erőforrásokat vár el egy amúgy is leterhelt közegtől. Ahol ki is csírázott valami, ott ismételten szolidáris alapon történt, konkrétan a baráti segítségnyújtás jegyében, aminek van egy szimbolikus síkja. De összességében ez szűk, legalábbis a politikában általában mozgó erőforrásokhoz mérten. Klasszikus példa erre a bojkottfelhívások kudarca, ahol a szélsőjobb-kérdés lejjebb kerül a prioritások listáján, ha a fellépési helyszínek létkérdéseivel kell nap mint nap foglalkozni (másutt pedig: a helyek fenntarthatóságával és megélhetésével).

Ezeket azért írtam le, hogy szemléltessem: a mező nem azért gyenge, mert megosztott, hanem azért megosztott, mert gyenge.

Szembetűnő, hogy a szélsőjobb szervezett menetelései ugyan politikai célokat szolgálnak (hogy tovább mélyítsék a megosztottságot), de mellette folyamatosan toboroznak, koncerteznek, táboroznak, túráznak, meccseket közösen látogatnak, pólókat árusítanak. Úgy tudnak bővülni és építkezni és erősebbek lenni, hogy folyamatosan képesek bevonni embereket, teszik mindezt lépcsőzetesen (ezért is kell legalább hivatalosan tartani egymástól az ideológiai távolságot és folyamatosan ‘újrabrandelni’ a hullámot). Mindennek tetejében még olyan médiájuk is van, ami képes állandóan az aktuálisan kijelölt ellenséggel riogatni, a tágabb táborban a feszültséget fenntartani, így megalapozni azt az érzést, hogy a szervezett fellépésük: jogos és helyes, mert ‘önvédelem’.

Látszik tehát, hogy jól fel van építve, folyamatosan képzik magukat, politikailag és szervezetileg gondolkodnak, kialakították a bevonódás módjait is, amit elősegít a versengés, hisz különféle megközelítéseket tudnak kipróbálni, majd a legjobban beválókra összpontosítani.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy növekedni fog a zaklatások és a vonulgatások (majd később az atrocitások) száma, várhatóan egyre hangosabbak lesznek a szimbolikus viták is, ahogy a baloldali-jobboldali-liberális nagykoalíciót próbálják szétforgácsolni a számukra fontos kérdések mentén.

A közösségi média világában pedig a politikai átok úgy szól, hogy cselekedj azonnal, különben rossz ember vagy – ezzel pedig olyan lépéskényszerbeli helyzetek alakulnak ki, amiből a több erőforrással rendelkező aktorok fognak győztesen kikerekedni.

Az antifasizmus feladata ebben a helyzetben nem az ész nélkül ugrálás, hanem a társadalmi immunreakció megerősítése és felépítése.

Mint írtam fentebb: a tapasztalat azt mutatja, hogy csak létező szolidáris kapcsolatokat lehet közös cselekvésre rábírni. Adja magát tehát, hogy ezeket a kapcsolatokat kell építeni és mélyíteni elsősorban, és ha az emberek fizikai térhez kötött széles tömegei érzik úgy, hogy meghallgatják őket és segítenek nekik, akkor cserébe ők is hajlandóak lesznek segíteni, amikor az nekünk fontos. Ennek a segítségnek a formáját pedig ki kell alakítani – az antifasizmust mint folytatólagos, konkrét és ismétlődő cselekmények sorozatát felépíteni, amibe világos, hogy hogyan kell és lehet beszállni, mennyi munkát vár el az embertől, és politikailag értelmesen tudja rombolni a szélsőjobb térnyerését és táborát.

(Nem pedig csak nyomasztó, külső hatásként jelenik meg, ami túlzott erőfeszítéseket vár el amúgy is leterhelt emberektől, vagy mint az online pusztába kiáltó szó.)

Ha a képlet így lesz felépítve, akkor magától értetődő lesz a masszív mobilizáció a szélsőjobb utcai jelenléte ellen, mint sok száz- vagy ezer baráti kötelék közös kiállása és megnyilvánulása, ahol nem fog számítani, hogy amúgy kik milyen zászlókat meg jelképeket lóbálnak, és milyen szervezeteket képviselnek. Nem is lesz senkinek sem az a megalázó érzése, hogy megint valami politikai játszmában hívták biobútorkodni, mert az ösztönös reakciók sokasága fut majd össze, nem pedig valami előre erőltetett menetrendet követünk.

Ez hát a sürgős feladat, ami elvégzésre vár. S ha csak azt várjuk, hogy az épp futó önjelölt antifák erőfeszítései elegek lesznek ebben, akkor mindenki nagyon csúnyán rá fog fázni.

Keressük egymást, mielőtt a szélsőjobbosok találnak meg minket.