Egy nyári kaland

1.

Két pillanat ragadt meg az emlékezetemben az elmúlt hónapokból, amelyek ennek a cikknek a kiindulópontját adják:

– A Dürer Kert elbontása, és az általuk meghirdetett „emlék-kavicsok” támogatói árverése;

– Meg amikor Demeter Szilárd einstandolta az A38-at.

Mégis, mit mondjon erre az ember? Ennél kisebb bunkóságokért is láttam már kitörni verekedést, s mégis: sehol semmi.

Senkiháziak kezében van a popszakma.

2.

Lehet erre azt mondani, hogy azért nincs semmi, mert vírus van, de tudjuk, hogy ha nem lenne, akkor se történt volna semmi. Nincs semmiféle szervezet, ami ellen tudna ennek a folyamatnak állni, Herr Demeter pedig már a válság elején egy olyan elegáns húzással indított, hogy a szakmailag megtámogatott programot meglobogtatta, majd… nem csinált vele semmit?

Nem egy koncerthelyszín dőlt romba, hanem egy sornyi paradigma. Semmi újat nem mondok, legfeljebb a különböző olvasók máshogy vonták le ugyanezeket a tanulságokat:

  • A nagytőke vagy az állam előbb-utóbb felismeri, hogy érdekében áll támogatni a szakmailag színvonalas művészetet (LOL);
  • Lehet csinálni undergroundot politikamentesen, DIY-nak induló kisvállalkozásokban, a menőség a minőség terméke (LOL);
  • Ha nem pattogunk, majd érvényesül az élni és az élni hagyni elve (ROFL);
  • Különben is a fogyasztó dönt, majd szavaznak a pénztárcájukkal az emberek (LMAO).

Az első elképzelésről kiderült, hogy esélye sincs a szállodákkal és a kereskedelmi rádiókkal szemben. A második „politikamentességét” maga Demeter emelte törvényre, a kisvállalkozásokról meg kiderült, hogy ugyanúgy a pénz az uruk, mint a nagyoknak. A harmadikról kiderült, hogy aki lapít, azt is megtapossák, ha úgy jön ki a lépés. A fogyasztókkal meg az van, hogy lehet valaki trú színtér arc, azért a turistáknak meg a pufimellényeseknek vastagabb a bankkártyájuk.

Kő kövön nem maradt.

3.

De mi zárul most le? Miért zárul most le?

Az elmúlt 11 év undergroundjának a természetes közege a romkocsma volt. Ami eddig volt, az mind kvázi legál-foglalás eredményeképp jött létre, mert a magyar underground lényegi esztétikai vonása, hogy roncsokból van összerakva. Túl sokat láttuk buherálni a szüleinket ahhoz, hogy másképp fogjuk fel a világot, ami eddig konstans rohadt körülöttünk.

A himnuszunk: végtelenített tört ütem.

Ez volt a válaszunk a végtelenné vált válságra, és ez a válasz az elmúlt években válságba került. A magyar underground története az elmúlt években egy menekülés történet: kisebb fesztiválokba, későbbi órákba, kintebbi területekre, titkosabb pincékbe.

Hogy mi elől menekültünk, az mindenki számára nyilvánvaló: a turistáktól meg a pufidzsekisektől.

De ami emögött a téboly mögött állt, az elől nem lehetett hová hátrálni. Ugyanis a pufidzsekisek válasza az előző válságra az volt, hogy hitel formájában végtelen mennyiségű pénzt öntöttek a gazdaságba, ez a végtelen mennyiségű pénz pedig elsősorban ingatlanokba áramolt.

Míg mi húztuk a talpalávalót, szó szerint kihúzták alólunk a talajt.

Ezzel sem mondtam semmi újat: érezted te is ezt minden korty sörben, minden megváltott koncertjegyen, minden hosszúra nyúló busz vagy vonatúton, ahogy azoknak a végtelen hiteleknek a kamatjai beúsztak a csekkekbe és a számlákba. Aszfaltszinten látható volt, hogy pénz az van szarásig, és hajnal négy-öt körül derengett csak fel, hogy jó-jó, de mégis milyen áron?

Hát most vége a bulinak. Arra számítottunk, hogy rendőrattak lesz belőle, ehelyett jöttek az ügyvédek meg a markolók.

4.

A történelem ritkán teszi meg azt a szívességet, hogy ilyen egyértelműen jelentse be előre az érkezését.

Márpedig ez a nyár borítékolhatóan megy a nagykönyvbe. Persze egyrészt azért, mert egy év bezártság után kiszabadulni nem semmi dolog.

De az se lesz kutya, amikor bedől az összes hitel 20%-a.

Hogy érthető legyen: a válság sosem valami új dolog, hanem csak az eddigi ellentmondások felszínre törése. Az eddigi ellentmondás nagyjából az volt, hogy amerre ez az egész halad, dráguló ingatlanokkal, végtelen turizmussal, egyre szarabb helyekkel és egyre szarabb zenékkel, egyre nagyobb senkiháziakkal egyre nagyobb pofával, az mintha valahogy nem lenne kerek.

S lőn: blöff volt az egész. Hitelből ment, és most tartják a markukat.

Nem mentünk egy évig inni, és most rájuk dől a ház.

Mint mindig, a legjobb vicc most is a sorok között volt elrejtve.

Erre írjon himnuszt a WellHello.

5.

Mit kezdjünk ezzel? Mit kezdjünk a romokkal és mit kezdjünk magunkkal?

Mit kezdjünk azzal, hogy kiderült – nálunk van a hatalom?

Vonuljunk ki.

Ezért kezdtem azzal, hogy milyen paradigmák dőltek meg – mert ezek a paradigmák részei voltak annak, ahogy a saját erőnk leplezve volt előttünk. Ezek voltak azok a szabályok, amelyek a szabad akaratunkat és cselekvésünket becsatornázták a rendszer működtetésébe. S mint mindig, most is lesznek olyan hangok, akik szeretnék majd fenntartani a fenntarthatatlant – velük semmi dolgunk.

Soha többé.

Soha többé nem kell szar helyekre járnunk, szar ordító zenét hallgatnunk, úgy innunk, hogy nem eszünk, késő éjszaka, elbujdosva, kint a halál faszán.

Soha többé nem kell cselédeknek lennünk a saját földünkön.

Legalábbis ezt ígéri ez a pillanat, ha élünk vele. De ahhoz hogy éljünk vele, nekünk kell megdöntenünk még egy utolsó paradigmát, az pedig így hangzik:

„Azért nincs itt semmi, mert a többi ember nem olyan okos, mint én, és nem csinálnak semmit.”

Ízlelgesd ezt a mondatot addig, amíg fel nem tárja a lényegét: ez egy olyan önbeteljesítő jóslat, ami addig igaz, ameddig elég ember tartja igaznak. S azért tartja éppen elég ember igaznak, mert semmiféle szervezetünk, semmiféle kommunikációs csatornánk, semmiféle terünk nincs, ahol ennek az ellenkezőjét be tudnánk bizonyítani.

Azért üvölt a zene, azért dől a genny, azért önt el mindent a reklám-szar, hogy a kétkedés csíráját is megfojtsa, még mielőtt megérne, mint gondolat.

Pedig a szíved mélyén te is tudod, hogy nincs elég rendőr az országban, hogy minden szabályt betartassanak.

S mégis: Pest az a város, ahol nincs graffiti a falon, mert a sarkon ott lóg a térfigyelő kamera. Mellette óriásplakáton üzenik, hogy egy fityingjük sincs semmire – pláne nem arra, hogy térfigyelő kamerákat javíttassanak vagy falfirkászokat üldözzenek.

6.

Mindenki tudja, hogy a tüntetések értelmetlenek. Mintha már nem is azért jártunk volna rájuk, mert vártunk volna valamit, csak ez is egy buli volt, legfeljebb szarok voltak a fellépők. Az a pár, ami jó volt, azért volt jó, mert se politikusok, se civilek nem voltak rajtuk, és senki nem akarta megmagyarázni, hogy hogyan kéne viselkednünk.

S ahhoz képest, hogy egy ilyet elvileg mennyire nevetségesen egyszerű lenne megszervezni, mert minden tudásunk és eszközünk adott hozzá, mégsem tettük, mert megelégedtünk az elbujdosással.

Csak éppen többé nem lesz hova.

S igaz, hogy a tüntetések értelmetlenek, de az emberi viselkedés nyomot hagy. Aki normát szeg, normát alkot: az ellenünk használt önbeteljesítő jóslatot kell megfordítani, olyan igazságokat kell alkotni és megélni, amelyek igazzá válnak, ha elég ember hisz bennük.

Mint a hollandok, akik mindenhová ágakat visznek, ha bulizni járnak, úgy alkotnak élő erdőt. Így kell kivonulnunk nekünk is.

Nem Facebook-event meg instán promózott hipszter-szar vagy a mainstream sajtó által menőnek kikiáltott gigerli hülyeség. Aki fotózik, annak a kezét letörjük.

Lehetne részletesebb programokról írni, de felesleges. A programokat illik megbeszélni élőben, mielőtt papírra vetjük őket (internetre kvázi felesleges, csak elnyeli a gép). A megbeszélt program majd arról szól, hogy hogy lehetne a világunk élhetőbb, hogy ne nyomorodjunk bele a munkába, hogy legyen a szabadidő tényleg szabad idő, nem pedig nyomasztó tömeges fogyasztás, és hogy hogyan oldjuk meg ezt mi, saját hatáskörben, az állam, a politikusok meg a nagy cégek nélkül.

A minimálprogram: lehet, hogy lesz minimál. De sanszos, hogy tört ütem. Valaki hozzon gitárt. Valaki más meg erősítőt.

Öltözz az alkalomhoz illően. Molinó-alapanyagok. Apróságok, tényleg.

A szükség, ami törvényt bont.

7.

Nekem az elmúlt hetek tapasztalatai azt mutatják, hogy a szabad levegő jót tesz az egészségnek, írjon bármit is a média. Ettől persze még lesznek olyanok, akik belenőttek mára a fotelbe, úgyhogy némi ellenállásra számítani kell.

Annyi baj legyen. Teher alatt nő a pálma.

Csak rajtunk múlik, hogy ez a nyár ne csak felejthetetlen legyen, de meg is emlegessék.

Ez a cikk egy olyan sorozat zárása, ami az underground kultúrával, a dzsentrifikációval és az ellenállással foglalkozik. Legalább annyi helyes megállapítást tartalmaz, mint amennyi spekulációt, mert amennyire próbál pontos lenni, legalább annyira próbál provokálni is. Minden itt leírt szó a fantázia szüleménye, semmiképp sem valós eseményeket, trendeket ír le. Értéke pont annyi, mint amennyit kinyomtatva és egy üres borosüvegbe tolva ér.

A sorozat korábbi darabjai:

Dzsentrifikáció, kultúra, ellenállás
Más kultúra
Képzelt riport egy Helybezárásról
A vállalati underground

Kiemelt kép: Tett