Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Más kultúra

Tusványoson Bajkai István bejelentette, hogy meg kell regulázni az Airbnb-szállásadókat. El lehet merengeni annak a praxisán, hogy milyen lesz az, amikor a család ügyvédje a család egyik üzleti lábát szabályozza majd meg. Az ellenzék ugyanitt Niedermüller Pétert indítja a bulinegyedben, egyenest Brüsszelből, miközben a túlturizmusra senki az égadta világon nem akar megoldást találni, akkor sem, ha Budapesten emelkednek a kontinensen a legmeredekebben a lakásárak.

(Meglátjuk, hogy az egykor a témában a Fordulatba(!) író Niedermüller milyen radikális városkoncepciókkal rendelkezik. Eddig nem túl meggyőző, de ugyanakkor legalább az őspanamás Hunvald kilépett az MSZP-ből. Remek a hangulat, kiválóak a kilátások.)

Ez a nyár amúgy is különösen kibírhatatlanra sikerült: egy hétvége alatt kétszer is majdnem lehugyoztak részeg britek egy kocsma előtt, az építkezéseknek dübörögnek, de szombat hajnalban is. Az árak emelkednek mindenhol, és ha valakinek a folyamatos gürizés után kedve lenne elmenni szórakozni, úgy kell vadásznia azt is, annyira érezhető a razziákkal, bezárásokkal és egyéb szorongatott „színtér” tragikus helyzete, mintha tényleg egy kuktában forronganánk, csak egyre több moslékkal.

Legalább megszaporodtak azok a bulik, amelyek nem csak a szórakoztatásról szólnak, hanem mellette jótékonykodnak is – ennek eklatáns példája generációm kommersz nosztalgia-trash diszkója, a folyton teltházas NECCparty esete a hajléktalanokat segítő Food Not Bombssal, miközben a fővárosban újra elkezdték behordani a hajléktalanokat, megfegyelmezni őket a kereszténydemokrácia nevében hajléktalan mivoltuk alkotmányosan eredendő bűneiért.

(Hallom még mocorogni itt-ott az osztályöntudatot a zenészek körében. Első fecskék, de messze még a nyár: egyelőre elterjedtebb a hipsterkapitalizmus és a #ellenállás valamilyen egyvelege.)

Mindenesetre egy olyan furcsa átmeneti állapotban vagyunk, ahol a nagy P politika képtelen (vagy nem érdekelt) válaszokat adni a növekvő problémára, a nagy média egészen egyoldalúan számol be többnyire a dolgok állásáról, a művészek nagyja menekül a politikától (hisz a konfrontációt egyre kevesebben vállalják, vállalhatják be), a politika egyre erősebben vonul be a kultúrába, az eddigi aktivista-paradigmák (és csoportok meg emberek) pedig elfáradtak, kimerültek. Új intézmények, amelyek erre a helyzetre reflektálnának, még nem álltak fel – amik igen, azok a tudástermelés-központúságot tükrözik továbbra is (bár immár hangsúlyosabb átadási jelleggel).

Ez kiváló apropó arra, hogy valami teljesen másról beszéljek – elkerülve a ‘bezzeg Nyugaton’ olcsó megoldását, noha épp Berlinben kiharcolták az aktivisták (helyesebben: a radikálisok) az albérletárak befagyasztását, és nem kisebb céllal indítanak népszavazást, minthogy kisajátítsanak(!) a köz részére 250 000 lakást, és ennek felmérések szerint 54%-os a támogatottsága.

Triviális lenne azt mondani, hogy lehet ezt máshogy is. Most én csak arra törekszem, hogy valamennyire megvilágítsam: miért.

 

Szerelem első-, második- és harmadik látásra

 

Amikor először jártam Berlinben, az egyik első dolog amivel szembesültem, az egy öreg fószer látványa volt, aki monocoklizés közben játszott lángszórókkal gyerekek előtt. A helyszín egy erőd méretű romkocsma volt, melynek hátsó kertjében roncsokból alkotott szobrok sorakoztak. Ekkoriban még voltak itthon olyan romkocsmák, ahol megtűrték a művészeket, így inkább a hasonlóságok, mint a különbségek tűntek fel, hogy lehet valamit ennyire radikálisan is csinálni.

Mire pár évvel később jártam ott, a hely már bezárt: ez volt a világhírű Kunsthaus Tacheles, a szobrokat pedig a Mutoid Waste Company nevű művészeti társulat csinálta, akik még anno Angliában egyszer kikiáltották magukat független államnak(!), még külügyminiszterük is volt. Emellett egy performansz és rave keretében kinyitották a berlini falat.

A második kirándulásom a városba egy kollégámmal történt, nyaralás címén. Ekkor csúnyán elkalkuláltuk magunkat, már másod-harmadnap látszott, hogy a magyar bérünkből számított büdzsé arra se lesz elég, hogy a tervezett tíz napunkat kitöltsük. Szomorúan baktattunk az esőben, már azon gondolkodva, hogy előbb lelépünk haza, aztán majd kibekkeljük a szabadnapjainkat a Balatonon, amikor végre találtunk egy kávézót, ahol irgalmatlan olcsó volt a kaja.

Belebotlottunk ugyanis egy VoKübe, egy közösségi konyhába, amely minden nap van, több helyszínen, és kb. becsületkassza alapon étkeztetik az embereket. Innentől visszajáró vendégek voltunk a Morgenrotba, mert számítógép is volt közösségi internethasználatra, olcsóbban, mint amihez a hostelben jutottunk, meg amit az előfizetésünk mobilról megengedett volna – ha nem butatelefonnal toljuk eleve.

Végül nem önmagában ez a hely mentett meg minket, hanem egy zine amit ott találtunk – a Stressfaktor. A németek eleve nem különösebben kedvelik a facebookot, de a német, és különösen a berlini ellenkultúra tisztán ellenséges viszonyt ápol a nyilvánossággal. A titokzatosság itt biztonság: egyfelől a rendőrségi vagy fasiszta zaklatás ellen, másfelől az egyre növekvő kisajátítás és dzsentrifikáció elleni küzdelem eszköze. Ez a magazin pedig havi bontásban mutatja, hogy hol vannak a Történések, legyen az népkonyha, koncert, politikai előadás vagy demonstráció-akció, összefogva a „színteret”.

Alternatív nyilvánosság egy alternatív társadalomnak.

Ennek a színtérnek a helyszíne pedig a legendás (mára gyakran legalizált, felszámolással fenyegetett) foglaltházak. Lakóközösségek, amik nagyja akkortájt alakult ki, amikor a fal leomlott. Ekkor rengeteg üres épület állt Berlinben, a tulajdonviszonyok zavarosak voltak, és különösen a nyugati részen erős balos lakosság alakult ki, lévén többek közt úgy ösztönözték a lakosság áramlását, hogy városba költözés az a sorkatonai szolgálat alól mentesített. De önmagában a házfoglalás és a bebetonozódó ellenkultúra egy olyan mozgalmi hullám hátán alakult ki, amely nem csak elméletben küzdött a kapitalizmus ellen, hanem az éledező szubkultúrákkal szimbiózisban működtetett nem piaci alapú infrastruktúrát: kiadókat, kávézókat, kocsmákat, több önálló politikai csoportosulást (úgy mint: az atomellenesek, a háborúellenesek, az imperializmus-ellenesek, majd az újraegyesülés tájékán egyre hangsúlyosabban antifasiszták, akik mind egyben vehemensen antikapitalisták is).

A Stressfaktor számunkra kinyitott egy ablakot ebbe a világba, akik befogadták az „ungerische punk fraktion”-t arra a pár napra. A körülmények mostohák voltak, de ennyire szabadnak, ennyire otthon azelőtt sosem éreztük magunkat. Soha, sehol, semmikor, bár nem tudom, hogy újra bevállalnám-e a ‘pitbullos punkok ébresztenek az elhagyott gyárban’ érzést egy Spree-menti reggeli cigarettáért.

Mindesetre amikor harmadszor jártam ott, akkor már egyenesen ebbe az ellenkultúrába repültem, lévén egy jó barátom a pesti éjszakából egy foglaltházba menekült. Tőle kérdeztem meg azt, ami voltaképpen azóta is vezérel, hogy itt miért nincs olyan, mint ott: amire azt felelte, hogy az egy más kultúra, annak nálunk nincsen hagyománya.

Implicit: nem is lehet, nem is lesz. De ahogy később láttam egy matricát: antifának menni Berlinbe olyan, mint fát vinni az erdőbe.

Noha az tagadhatatlan, hogy a német autonóm mozgalom kialakulásának anyagi és történelmi feltételei számunkra nem adottak, s az is, hogy az egyszerű „kopipéjszt” megoldások félre mennek, amint azt a sikertelen magyar házfoglalások példái is mutatják, attól még tanulhatunk tőlük – mert végső soron arról van szó, hogy máskor, mások azért hasonló kérdésekkel és dilemmákkal szembesültek, mint mi, amire adtak valamilyen válaszokat, ami ahhoz vezetett, ami most van – vagy éppen: ami most nincs.

Mit értünk ez alatt? Egyáltalán: mit jelent ebben a kontextusban az, hogy kultúra és hagyomány, amit a kedves barátom megnevezett, mint a különbség fő okai?

Ezek nehezen megfogható és definiálható dolgok, de mégis felfedhető a lényegük, ha abból közelítjük meg a kérdést, hogy mik azok az az akár jelentéktelennek tűnő mozzanatok, amik ott folyamatosan történnek, itt pedig nem, és ezt összekötjük a hozzá alkotott elmélettel – mert a német autonómok fő törekvése mindig is az volt, hogy előbb legyen gyakorlat, s abból rajzolódjon ki az elmélet, ahelyett, hogy valami merev programot követtek volna (amely a hetvenes évektől kezdve fokozatosan lehetetlenné vált amúgy is).

De előbb térjünk vissza egy kicsit Budapestre.

Ha bevetem magam ma a városba, akkor ritkán indulunk célszerűen. Enni akarok és inni, miközben a barátaimmal találkozom, aztán majd kikötünk valahol. Hogy egy helyen tudjak olcsón enni és inni is, az eleve ki van zárva, túlzsúfolt vagy túlárazott étkezdék között választhatok, valamint cirka nyolc-tíz olyan hely maradt, ahol tudom, hogy nem fog a számba lógni egy ordító legénybúcsú és nem robbantja le a fejemet a borzasztó, zenének csúfolt ipari szar. A vizuális teremet leuralja az igénytelen szponzor-anyag, és a legtöbb helyen nagyobb eséllyel találkozom valami kreatív vállalkozás matricáival, mint politikai tartalommal (mondanám, hogy kivétel ebben a Momentum, Puzsér és az O1G, de mindegyik inkább az előbbi, mint az utóbbi). Van pár explicit politikai tér a városban ugyan, de a tömegitatásra szakosodott olcsó kocsmák, ahol az istenadta nép vedel tömve vannak semmitmondással, eltekintve a futball-ultrák által kihelyezett szurkolói matricáktól.

Ha tehát van is éppen valami szezonális politikai harc, akkor arról a sajtóból értesülök vagy a Facebookról: de ez a mindennapi élettől elkülönült virtuális térben zajlik, így az explicit politikai terek is egyre inkább hasonlítanak ennek a virtuális térnek a fizikai nyúlványává, mintsem a valódi környezetükbe szervesen illeszkedő helyekre.

(Mivel a budapesti dzsentrifikáció az egyre gyorsuló felforgatás, cserélődés, bontás és építkezés, irányított emberkavalkád jelensége, vitatható, hogy lehetséges-e egyáltalán szerves illeszkedés. A megvalósulása, ha úgy tetszik, a külterület: ahol már nincs kocsma, csak a bolt előtt vedelnek az emberek, miközben előttük autók száguldoznak vagy rostokolnak a dugóban a panelok alatt.)

Ez alatt húzódik meg a szubkulturális tagoltság, ami egyre kevésbé jelenti a helyek tematikus fókuszát, sokkal inkább a tematikus programok vándorlását a megmaradt helyek között, melyek inkább saját színterükkel vannak referenciális kapcsolatban, noha a közönség nagyobb része már fluidan mozog közöttük.

(Ez a jelenség, a poszt-szubkultúra sem teljes: megfigyelésem szerint inkább jellemző a belvárosra, ahol voltaképpen mindegy mi szól, amíg azt a haverjaink csinálják. A tömegeknél még mindig erős a differenciálódás, de az előadók és a közönség között is sokkal nagyobb a távolság, lévén az utánpótlás terei, eseményei gyakorlatilag megszűntek, ami maradt, az ipari. Kivételek vannak, főként vidéken, de nem, nem Pécsen.)

Mindeközben az úgynevezett komoly kultúra, legyen az képzőművészet, színház vagy irodalom a maga specializált színhelyeire vonul vissza, művelői és fogyasztói egyaránt specialisták, nem csak polgárok. Persze ezeken kívül rengeteg amatőr, önképző próbálkozás van, mindig is volt, mindig is lesz, de az a kommersz-pop irányába tart, amint az elit-újratermelődési rendszer is átalakul, minden mással együtt.

Ezektől elkülönülten bár néha ugyanazokon a helyeken jelenik meg a specializált politika, arra szakosodott csoportokkal, önképző-körök programjaival és szellemi műhelyek, aktivista csoportok előadásaival (és „workshopjaival”).

Mindezeket azért soroltam fel, hogy lássuk: a mi kultúránk és hagyományunk hogyan épül fel, milyen folyamatok vezérlik. Mert kétségtelen, hogy a dolgok állása anyagi- és törvényi viszonyokat tükröz (a teraszengedélyeken át a melegétel-kiadás vagy a nyitvatartás szabályozásán keresztül a négyzetméter-árakig és a felsőoktatásban részt vevők számát is beleértve), ezekre a körülményekre ad a tágabb közösségünk egyfajta választ, ami végső soron kiadja azt a közöst, amit kultúrának nevezhetünk.

Ezek a válaszok pedig többnyire szakterület-fókuszú specializációk, amelyek egyfajta szolgáltatói szemléletet és önérdeket tükröznek egyszerre. Minden szereplő, még akkor is, ha nem manifeszt piaci érdekeltségű, egymással egyfajta piaci viszonyba lép, ami végső soron meghatározza, hogy mi mehet és mi nem.

Ahogy körúti olcsó kocsmában a bömbölő, igénytelen zene arra szolgál, hogy a vendégek többet vedeljenek, ha beszélgetni nem tudnak, úgy kerül lekaparásra a politikai matrica, mert piacilag kockázatos (netán sértené a vendéget), miközben a szurkolói matrica marad (hiszen úgy is adjuk a meccset). Hasonlóan képződik a jótékonysági buli jelensége, mint új, pozitív fejlemény egy átpolitizálódó általános klímában, és így marad a politikai program a maga gettójában, hiszen szórakozás-szolgáltatásként „versenyzik” az összes többi „kikapcsolódás” rendezvénnyel, ha nem egyből versengéssé alakul különböző, hullámszerűen feltörő szervezőcsoportok között.

(Ebben értelmezendő a #ellenállás: egyszerre képes politikai és szórakoztatóipari termékként megjelenni.)

A vége egy zajos kakafónia, ami hidegen hagyja, ha nem egyenesen anyagilag kizárja a körülötte lévő város összes többi lakóját. A tartalom, ha fel is merül, nem jut át a rideg piaci viszonyok zátonyán, ami azt erősíti, hogy a társadalom nagy része apolitikus marad.

(Noha nem az, csak a politikai képzeletét így végképp a különböző propaganda-szólamok vezérlik. Jobbról is, balról is.)

Ilyen helyzetben nem csoda, hogy itthon az elszaladó lakásárak és a túlturizmus nem váltanak ki erős politikai ellenállást. A szereplők piaci viszonyai felülírják az emberi érdekeiket és egymással szembe helyezik a lakosságot, amiből aztán a politika tud kénye-kedvére szemezgetni, ezen embereket egymás ellen kijátszani. Ez pedig teljesen független attól, hogy az adott szereplőknek amúgy mik a politikai elképzeléseik, hisz a politikát, mint olyat, a mindennapi élettől elszeparált térben (a négy fal között) művelik.

 

Eközben a Karl-Marx-Alleen

 

Ha a berlini alternatív éjszakába vetném be magam, akkor alighanem a Stressfaktorral kezdeném, hogy megnézzem épp milyen programok vannak ma. Az első utam egy VoKübe vezetne: nem csak azért, hogy olcsón egyek, hanem mert jó eséllyel ott találom a színtér egy jó részét. A késő esti programot nem találnám meg facebookon, ezeket döntően titkos email listákon és csatornákon terjesztik, de szinte bizonyos, hogy SoliParty lesz: ezek olyan programok, amelyekben a buli bevétele egyúttal valamelyik politikai törekvést finanszírozza (menekültek megsegítése, politikai foglyok védelme, a foglaltházak kisegítése, stb), és valószínűleg hajnalig tart a veretés (ha nem másnap délutánig). Ebben a világban mozogva nem tanácsos fotóznom, senki nem szeretne kikerülni az internetre: sem a hatóságok, sem a kulturális hiénák szeme elé. „Loose talk costs lives” int óva egy matrica továbbá, hogy a kényes politikai témákat ne olyanok között beszéljem meg, akiket nem ismerek.

Az emberek tarka-barkák, akik ezt a világot lakják: van itt a föld minden nációjából, de a középkorú művésztől a tetovált külvárosi tiniig mindenféle van. Esélyes, hogy aki este a foglaltházban önkéntesen főz, azzal másnap összefutok, mint pénztárossal a közeli ALDIban, de a koncertre együtt megyünk a művészgyerekekkel meg egy programozóval.

Ha demó van, nincs kérdés, hogy mindenki ott lesz. Nem csak azért, mert általában a saját érdekeikért küzdenek – a dzsentrifikáció folyamatos kilakoltatási nyomás alatt tartja ezeket az embereket, náluk az osztályharc a küszöbön kezdődik. De azért is, mert rendszeresen futunk bele olyan csapatokba, akik végig plakátolják a tüntetésre való felhívással az utcákat, vagy olyan csoportokkal, akik esténként körbejárják röplapokkal a kocsmákat. Ennek a világnak nincs „éles” határa, nem ér véget a dedikált intézményeknél: szórakozóhelyek, kávézók sokaságában találni „support your local antifa” matricákat, és a könyvek sem dísznek vannak kizárólag.

Ami emögött a világ mögött mozog, az az (poszt)autonóm szervezeti kultúra. Nem csak az intézményeknek vannak rendszeres politikai megbeszélései, valamint ennek a világnak naggyűlései, ahová küldenek delegáltakat, de önálló, ügyek mentén dolgozó csoportok is vannak, fix tagsággal, akiket meg lehet keresni kívülről is, hétről hétre gyűlnek, agitálnak, írnak és szerveznek.

A közös étkezések, a közös bulik, a politikai megbeszélések és előadások itt egy új-esszénus kultúra szerves részei, ami generációkon át megőrzi a kohéziót és folytatja a küzdelmet. Ami az egészet fönntartja, az az egész maga: bármelyik végén is érintkezek az alternatívval, a zsebemből kikerülő eurók ezt az egész küzdelmet magát támogatják a különböző pénzügyi alapokon keresztül.

Bár a mobilizáció kampányszerű, az épp fókuszban levő ügyek mentén (noha az antifasizmus már-már checklist szerű általános rutinmunka), a tájat mindenütt antikapitalista graffiti borítja, és a dzsentrifikáció ellen is helyenként betört ablakokkal küzdenek. A nemzetközi kispolgárságot rendre beszarató black bloc sem fejetlen káosz: kalkulált, limitált, tervezett erőszak és megjelenés, egy olyan politikai csoportosulástól, aminek a létezését (és markánsan különböző álláspontját) rendre megpróbálják agyonhallgatni.

Egy adott kor válasza arra a kérdésre, hogy mit teszel akkor, ha antikapitalistaként elhallgatnak, de ha felborítasz egy kukát, a világ túlfelén is rólad szólnak a hírek?

Ez az egész nem az égből pottyant. Kacskaringós a fejlődéstörténete, ’68-tól kezdve. A hetvenes évek K-csoportjai, amelyek kommunista tömegpárttá akartak válni, a nehéz évek, amikor nem az interszekcionalizmus problémái voltak a fő kérdések, hanem a fegyveres sejtek kiszorítása vagy támogatása. Az atomellenes- és zöldmozgalom elfáradása, a „kell-e párt” kérdésének két megfejtése: a zöld párt és a „vegakapitalista” boltok felgyújtása. Az autonóm antifasiszta federációk és a házfoglaló-hullám. Az ijfúsági hegemónia elérése és a paradigma kifulladása, amikor mozgalmi a kontinuitás- és elkötelezettség kérdései kerültek napirendre (szemben a kiégéssel és a linkséggel, meg az informális hierarchiák zűrzavarával).

Nem akarom idealizálni a német szélsőbalt: jobbára utóvéd-harcokat folytatnak, és tán sosem kerültek közel egy forradalom kivívásához. De az tény, hogy még mindig egy erős ellenkultúrát tartanak fönn, aminek önfenntartása egyben egy folyamatos harckészültségi mobilizációt jelent, de olyat, amitől meggondolja kétszer is a hatalom, mielőtt baszakodni kezd vele.

S ki tudja, talán elérik, hogy kisajátítsák a nagytőkésektől a lakásállomány 12%-át. Mert a konzekvens antikapitalizmus azt jelenti, hogy a küszöbük önérdekén túl képesek megfogalmazni a harc többi lépcsőjét is úgy, hogy az rajtuk kívül több embert is megszólítson, és e harcban magában megvilágítani a rendszer összefüggéseit.

Ennek az alapja pedig nem egy Bitó-szalon vagy egy egyetemi baloldali előadás: hanem a közös konyha bunkerkörülmények között, egy punkkoncert vagy technobuli előtt.

 

Konklúzió helyett

 

Aki többet szeretne olvasni a németekről, annak a Fire and Flames című könyvet ajánlom, valamint ezt a rövidebb (terv szerint hamarosan magyarul is kijövő) interjút egy német radikálissal.

Ezt az egész cikket voltaképp azért írtam, mert szerintem a különbség közöttünk és közöttük jelenleg nem objektív-anyagi elsősorban, hanem választás- és felfogásbeli. A jelenlegi magyar szélsőbal, öndefiníciójától függetlenül, vetekszik némely párt aktivista taglétszámával. Az egész „kell-e párt” kérdés eleve azért merült fel, mert mondhatni matekból kijön, hogy a pártok számára fenntartott infrastrukúrára nyomuljon rá, eséllyel.

Aztán persze hamar kiderült, hogy a párt-infrastruktúra inkább szimulákrum-infrastruktúra, így a kérdés hamar értelmezhetetlenné válik, az eszményi Párt inkább a munkafegyelem szabályozásának eszköze, mintsem egy nézeteket propagáló, a hegemónia-harcba beszálló, erőforrás-felszívő képződmény jelenik meg.

(Ennek az abszurdumnak a tetőzése lesz alighanem Szanyi Tibor közelgő zászlóbontása Horányban.)

A pártkérdésen túlmenően azonban van Budapesten egy számottevő tömeg, aki magát nem azonosítja szélsőbaloldaliként, és a pártpolitikaként azonosított politikától joggal undorodik. A tézisem az, hogy ha okosan veszünk példát a németek praxisából, akkor velük tudunk egy új, valódi ellenkultúrát létrehozni, ami egyben a politikát visszaveszi a pártoktól és odarakja a küszöbre (vagy az iroda kapujába).

Tudom azt is, hogy az ebbe az irányba történő mocorgás már elkezdődött. A kérdés az, hogy mik azok az eljövendő intézmények és politikai csoportosulások, amelyek ennek a harcnak keretet és anyagi hátországot adnak?

Avagy: meg tudjuk-e fogalmazni a kulturális hegemónia igényét úgy, hogy az egyben a benne szereplők anyagi érdekeit előtérbe helyezi?

A jövőben is csak akkor hallhatunk majd teoretikus kommunista előadást a buli előtt, ha eljön a Praxis pestre játszani?

Vagy lehet olyan és úgy, hogy holnaptól kezdve máshogy szervezzük a kultúránkat és a kikapcsolódásunkat, ami megtöri a szolgáltató-szemléletet a szolidaritás vascsövével?

Lesz-e olyan zineünk, ami mielőtt „lemenne vidékre” visszahódítja nekünk a Nagykörútat?

(S ki tudna-e sajátítani Dobrev Klára egy black bloc-ot?)

Újra tudjuk-e írni a történelmet közösen?

Olvass tovább!