Az emberi jogi szólamoknak nem sikerült megállítani a gázai népirtást

Az emberi jogi szólamoknak nem sikerült megállítani a gázai népirtást

Egy jaffai anarchista a felszabadítás antikolonialista stratégiáinak szükségességéről
2024-02-13

Négy hónappal a Gáza elleni támadás után az izraeli hadsereg több mint egymillió menekültet kényszerített az egyiptomi határ mellé, és most bombázza őket, miközben szárazföldi támadással fenyegetőzik. Az alábbi szövegben Jonathan Pollak, az Anarchisták a Fal Ellen és más antikolonialista szolidaritási kezdeményezések régi résztvevője elmagyarázza, hogy miért nem a nemzetközi intézményektől vagy az izraeli társadalmon belüli ellenzéki mozgalmak tiltakozásaitól kell várnunk, hogy véget vessenek a gázai népirtásnak és cselekvésre szólítja a hétköznapi embereket.

A szöveg rövidebb változatát a Haaretz nevű liberális izraeli médium elutasította – ez is jelzi, hogy Palesztinában és az izraeli társadalomban egyre kevesebb a helye a másként gondolkodásnak.

Az emberi jogi szólamoknak nem sikerült megállítani a gázai népirtást

Már több mint 120 napja tart a Gáza elleni példátlan izraeli támadás. A szörnyű következmények és az, hogy képtelenek vagyunk véget vetni neki, arra kell, hogy kényszerítsenek bennünket, hogy átértékeljük a hatalomról alkotott képünket, arról kialakított felfogásunkat, és mindenekelőtt újragondoljuk,  hogyan harcoljunk a hatalom ellen.

A vérontás, a halál és a pusztítás véget nem érő napjai, a nélkülözés kínja, az éhezés, a szomjúság és a kétségbeesés, a kénköves tűzeső és az égből szünet és válogatás nélkül hulló fehér foszfor éjszakái közepette meg kell küzdenünk a valóság csupasz, visszataszító tényeivel és át kell alakítanunk stratégiáinkat.

A hivatalosan bejelentett halálos áldozatok száma- a sok palesztin mellett, akiket a romok maguk alá temettek és még nem szerepelnek a hivatalos adatokban – már a Gázai övezetben élő összes emberi élet közel 1,5%-ának megsemmisülését jelenti. Abból, ahogy Izrael fokozza a Rafah elleni támadásait, úgy tűnik, hogy a vége még nincs a láthatáron. Hamarosan minden ötvenedik gázai ember életét kioltják.

A Rafah elleni izraeli légi csapások következményei ezen a héten. (2024.02.13.) kép forrása: crimethinc.

Az izraeli hadsereg soha nem látott mértékű szenvedést és halált ont a 2,3 millió gázai lakosra, ami felülmúl mindent, ami eddig Palesztinában – vagy a 21. században bárhol máshol-történt.

Ennek ellenére ezek a döbbenetes számok nem törték át az izraeli társadalomra és Izrael nyugati szövetségeseire jellemző elhatárolódás és elszakadás [vagyis a valóságtagadás-a ford.] nyújtotta vastag védőrétegeket. Sőt ennek a tragédiának a statisztikákra való redukálása inkább hátráltatja, mint elősegíti a megértését. Ezek a statisztikák egy olyan nagytotált mutatnak, amely elhomályosítja a konkrétumokat: a számok elfedik a rengeteg hús-vér emberi lényt, akik különösen fájdalmas halált haltak.

Ugyanakkor a gázai mészárlás felfoghatatlan mérete lehetetlenné teszi, hogy az egyes áldozatok történetein keresztül értsük meg azt. Újságírók, utcaseprők, költők, háztartásbeliek, építőmunkások, anyák, orvosok és gyerekek – túlságosan sokan vannak ahhoz, hogy el lehessen mesélni mindenki történetét. Névtelen és arctalan alakok maradnak. Köztük több mint 12 000 gyermek. Valószínűleg még sokkal többen.

Kérlek, állj meg egy pillanatra, és mond ki hangosan: több mint tizenkétezer gyermek. Akiket megöltek. Fel tudjuk ezt valahogy fogni, és túl tudunk lépni a statisztikákon, hogy tudatára ébredjünk a szörnyű valóságnak?

A rideg, nyers számok több száz megszűnt családot takarnak. Sokat közülük teljesen – három, sőt négy generációt is- eltöröltek a föld színéről.

A halottak mellett alig esik szó a több mint 67 000 sérültről, akik közül több ezren életük végéig sérültek maradnak. A gázai egészségügyi rendszer szinte teljesen megsemmisült; az életmentő amputációkat érzéstelenítés nélkül végzik. A gázai infrastruktúra pusztulásának mértéke felülmúlja a második világháború végén végrehajtott drezdai bombázásokét.

Közel kétmillió ember – a Gázai övezet lakosságának nagyjából 85%-a – kényszerült lakóhelyét elhagyni, életüket tönkretették az izraeli bombázások. Most az övezet veszélyesen túlzsúfolt déli részén húzódnak meg, amelyet az izraeli kormány álságosan „biztonságosnak” nyilvánított, ahová továbbra is 1000 kilogrammos bombák százait szórják. Az élelmiszerhiány, amelyet az izraeli állami politika idézett elő már a háború előtt, mostanra olyan súlyossá vált, hogy már éhínséggel ér fel. Kétségbeesésükben az emberek állati takarmány fogyasztására kényszerültek, de most már az is kezd elfogyni.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy ismerősöm, aki Gáza városból Rafahba menekült, miután otthonát lebombázták, elmondta nekem, hogy ő és családja már hatszor kényszerült egyik ideiglenes menedékhelyről a másikra költözni, a bombázások előli folyamatos menekülés során. Kétségbeesetten mondta: „Nincs élelem, nincs víz, nincs hol aludni. Állandóan szomjasak, éhesek és vizesek vagyunk. Már kétszer kellett kiásnom a gyerekeimet a romok alól – egyszer Gázában, egyszer pedig itt Rafahban”.

2023 decemberében az izraeli hadsereg a Gázai övezet egyetlen „biztonságos övezetének” jelölte ki al-Mawasit. Menekültek százezrei menekültek oda, és csak egy sávnyi kopár földet találtak, élelem, víz és higiénia nélkül. Most az izraeli hadsereg az úgynevezett „biztonságos zónákat” is támadja. Ez a fénykép a menekülttábort mutatja 2024. február 9-én. kép forrása:crimethinc.

Ennek a vérfolyamnak át kell törnie közönyünk falait. Bárcsak megállhatna az idő, hogy mindannyian feldolgozzuk a gyászunkat. De nem fog. A gázára hulló bombákkal halad tovább.

Az igazságtalanság évtizedei előkészítették az utat mindehhez. Mintegy 75 év telt el a Nakba óta – 75 év izraeli telepes-gyarmatosítás -, de az izraeli telepesek védelmezői továbbra is tagadják a tényeket.

Még azután is, hogy a Nemzetközi Bíróság (ICJ) megállapította, hogy valóban van okunk attól tartani, hogy Gázában népirtás történik, az USA és Izrael számos más nyugati szövetségese gyakorlatilag hallgat.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szerint „olyan szégyen a bíróság puszta hajlandósága az ügy megvitatására, amelyet nemzedékekig nem lehet eltörölni”.

A Nemzetközi Bíróság végzése valóban szégyen. Annak ellenére, hogy minden a nyilvánosság elé került, a bíróság nem utasította Izraelt a tűzszünetre. Ez szégyen magára a bíróságra és arra a gondolatra nézve, hogy a nemzetközi jognak meg kell védenie azok életét és jogait, akiket a nemzetek katonai ereje eltipor.

Kétségtelenül azt mondják majd, hogy a jog természeténél fogva aprólékos, és nem az erdőt egészében, hanem az egyes fákat veszi figyelembe. Erre azt kell válaszolnunk, hogy

a valóságnak, a tényeknek, a józan észnek a törvény felett kell állnia, nem pedig alatta.

Izrael jelentős erőforrásokat szentel a harctéri események legalizálására, amelynek az a  célja, hogy fedezze gyilkos cselekedeteit. Ez a megközelítés magában foglalja a valóság vékony szeletekre való feldarabolását, egymástól függetlenül jogilag jóváhagyott megfigyelésekre és cselekedetekre bontását.

Egy X toronyházban katonai célpont volt, ami igazolja a több mint két tucatnyi, nem érintett civil halálát; az Y lakótoronyban egy Hamasz által alkalmazott tűzoltó lakott, ami az arányosság elve alapján legitimálja a három szomszédos család kiirtásáról szóló döntést. Ez a gyakorlat azonban képtelen a népirtás  szennyvizét borrá változtatni. Ez csupán jogi gázlángozás[1], amely darabokra szedi a valóságot, hogy elrejtse a válogatás nélküli tömeggyilkosságok mintázatát.

Ha a lakosság 1,5%-ának négy hónap alatt történő lemészárlása nem népirtás; ha Izrael tetteit nem tartják elég súlyosnak ahhoz, hogy a bíróság elrendelje a gyilkosságok azonnali beszüntetését, még annak fényében sem, hogy prominens izraeli politikusok és a sajtó képviselői, nem is beszélve Izrael elnökéről és miniszterelnökéről, nyíltan a palesztinok kiirtására uszítanak; ha elfogadható, hogy büntetlenül maradjon a felbújtás és az azokból következő cselekmények, ahelyett, hogy a egyszerűen és világosan népirtásnak bélyegezzük – akkor a valóság leírására használt szavak elvesztették minden értelmüket, és nagy szükségünk van egy új, a jogi szakzsargonon túlmutató nyelvezetre.

A mészáros kezében hagyni a kést- Izraelt nem megakadályozva semmiben – azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a gázai mészárlás folytatódjon. Ez a nemzetközi jog és az annak betartásával megbízott intézmények totális és hosszútávú kudarca.

Ez a kudarc áthárítja a felelősséget, hogy [a nemzetközi szervezetek] véget vessenek a folyamatban lévő katasztrófának, így az a civil társadalom vállára nehezedik. Ez arra kellene, hogy késztessen minket, hogy túllépjünk az emberi jogok üres liberális paradigmáin, amelyek a baloldali politikában a felszabadítást váltották fel domináns diskurzusként.

Az előremutató út

Az emberi jogi diskurzus, amely az elmúlt évtizedekben eltérítette a politikai baloldalt, kiszakított minket a felszabadítás és a hatékony cselekvés kereteiből. Most már világos, hogy el kell szakadnunk a liberális gondolkodástól, hogy újra olyan stratégiákat alakítsunk ki, amelyek lefegyverzik és lebontják a hatalmat. Az Izrael bűneiben való erkölcsi bűnrészesség, amelyet a Nemzetközi Bíróság azonnali tűzszünet elrendelésének elutasítása képvisel, erre kényszerít bennünket. Ez meggyőző érv ahhoz, hogy mindannyian szakítsunk a jelenlegi bukott rendszerrel.

Másrészt, a valóság nem fog várni arra, hogy kitaláljuk a dolgokat. Nem szánhatunk rá több időt, és nem várhatunk a cselekvéssel addig, amíg új narratívákat és fogalmi kereteket fejlesztünk ki és népszerűsítettük azokat. Minden rendelkezésünkre álló eszközt fel kell használnunk, hogy most azonnal cselekedjünk.

A Nemzetközi Bíróság kínál számunkra olyan eszközöket, amelyeket felhasználhatunk? A NB-t a nemzetközi jog legfelsőbb illetékes intézményének tekintik. Bár az ENSZ Biztonsági Tanácsán kívül nincsenek független végrehajtási mechanizmusai, döntéseit és esetjogát a nemzetközi joggyakorlat alapkövének tekintik és ezeket gyakran beépítik a nemzeti bíróságok ilyen ügyekben hozott ítéleteibe. Annak ellenére, hogy nagyon kevés intézkedést rendelt el Izrael vagy a folyamatban lévő népírtás ellen, a bíróság megállapította, hogy komoly okunk van úgy gondolni, hogy Gázában népirtás folyik.

Mivel a bíróság nem hozott tényleges intézkedéseket Izrael ellen, nyilvánvalónak kell lennie, hogy a cselekvés felelőssége ránk és mozgalmainkra hárul. Szerencsére az ítélet néhány eszközt így is adhat nekünk, amelyeket itt és most használhatunk, miközben a felszabadítás új kereteit alakítjuk ki. Ilyen például a kaliforniai szövetségi bíróságon nemrégiben indított per, amelynek célja, hogy az amerikai kormányzatot felszólítsa az Izraelnek nyújtott katonai támogatás leállítására. Az ügyet elutasították azzal az indokkal, hogy az amerikai külpolitika kívül esik a bíróság hatáskörén, de a bíróság megállapította, hogy Izrael a Nemzetközi Bíróság ítélete alapján vélhetőleg népirtást követ el Gázában.

Az a jogi érv, hogy a kormányoknak tartózkodniuk kell a népirtásban való bűnrészességtől, nem megalapozatlan az amerikai jogban, ahogyan sok más országban sem.

Egy holland bíróság nemrégiben arra kötelezte a holland kormányt, hogy állítsa le az Izrael által a Gázai övezet bombázására használt F-35 vadászgépek alkatrészeinek szállítását. Most már elképzelhető, hogy a nemzeti bíróságokon keresztül több kormányt is fegyverembargók, szankciók vagy más intézkedések bevezetésére kényszeríthetnek.

Az ilyen stratégiák azonban még mindig az úgynevezett szakértőkre való támaszkodásra kényszerítenek bennünket; és ezek a mozgalmak kiépítésében sem segítenek. A népirtást nem lehet megállítani az izraeli társadalmon belülről. Az erre irányuló nyomásnak kívülről kell jönnie.

Itt az ideje a közvetlen cselekvésnek és az alulról jövő kezdeményezéseknek, például a közösségek által irányított bojkottnak az izraeli árukkal, az azokkal kereskedőkkel, az izraeli kulturális és propagandaexporttal, és minden mással szemben, ami a globális Boycott, Divestment and Sanctions(BDS) mozgalmához kapcsolódik.

A tacomai kikötő blokádja vagy a dokkmunkások akciói szerte a világon, amikor megtagadják az izraeli hajók és rakományok berakodását, valamint  fegyverek Izraelbe szállítását, példák arra, hogyan tudnánk előrelépni, és proaktív, alulról jövő mozgalmat építeni.

Tüntetők blokád alá vesznek egy gyárat, amely alkatrészeket gyárt az F-35-ösökhöz, amelyeket az izraeli hadsereg a Gáza elleni támadás során használ. kép forrása:crimethinc.

Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk a most zajló népirtás megállításáért, de fontos, hogy ezt úgy közelítsük meg, mint egy lépést a palesztin felszabadítás és az izraeli telepes-kolonializmus felszámolása felé. A palesztinok izraeli elnyomásnak kiszolgáltatott áldozatként való ábrázolása, néha jó szándékú, de figyelmen kívül hagyja személyiségüket és cselekvőképességüket. Miközben arra törekszünk, hogy leállítsuk Izrael háborús gépezetét, azt kell kifejeznünk, hogy ez az izraeli gyarmatosítás megszüntetéséért folytatott küzdelem része, és a palesztinokat kell a történet középpontjába állítani, főszereplőkként.

A probléma gyökerei

Izrael, megalapítása óta rasszista, gyarmatosító társadalom, amely azon az elképzelésen alapul, hogy az izraeliek alapvetően felsőbbrendűek a palesztinoknál. Ez az izraeli politikai gondolkodás főáramát képezi mind a jobb, mind az úgynevezett baloldalon. Ez a gondolkodásmód motiválta a palesztinok tömeges elhurcolását, amely megelőzte az állam megalakulását, az 1948-as etnikai tisztogatást- a Nakbát-, továbbá az apartheid és a katonai uralom különböző formáit azóta is. Valójában Izrael történetében mindössze egyetlen olyan év volt – 1966 -, amikor nem működtetett katonai diktatúrát a palesztin lakosság legalább egy része felett.

Már jóval a Gáza elleni jelenlegi támadás előtt a palesztin lét mindennapi valósága az izraeli uralom alatti folyamatos terror volt, erőszak és  bizonytalanság közepette. Palesztinnak lenni annyit jelent, mint áthaladni egy ellenőrzőponton, és nem tudni, hogy nem rángatnak-e ki a sorból és tartóztatnak le;  a telepesek csőcseléke által elkövetett erőszakot jelent; annyit jelent, mint adminisztratív őrizetbe kerülni, és nem tudni, hogy miért és mennyi időre; katonai razziát jelent az éjszaka közepén. Mindezeket és még ennél is rosszabb dolgokat jelent, nap mint nap, egy életen át, generációkon át. Október 7-én a sok dolog közül az egyik, ami történt, az volt, hogy egy rövid időre az izraeliek is, mint társadalom, átélték ezt a fajta egzisztenciális terrort, ezt a nyugtalanító bizonytalanságot és a biztonság hiányát.

Az október 7-i események olyan hatással voltak az izraeli társadalomra, hogy a legtöbb izraeli még ma is úgy tekint magára, mint a történet fő áldozatára. Ennek egyik következménye az izraeli megszállottság, hogy a gázai népirtást az október 7-i erőszakkal összefüggésben kontextualizálják.

Az izraeliek körében gyakori panasz az Nemzetközi Bíróság döntésével kapcsolatban, hogy a bíróság nem említette október 7-ét a szövegében (valójában megemlítette). Ugyanakkor ez a kontextusra vonatkozó követelés a tágabb összefüggések elhallgatását célozza. Sokan, beleértve az úgynevezett baloldalt is, felháborodásukat fejezik ki, amikor a jelenlegi helyzetet a Nakba, az 1967-es megszállás vagy a folyamatos ostrom kontextusába helyezik. Eszerint a fordított logika szerint az összefüggések feltárása az izraeliek elleni népirtásnak minősül.

Az izraeli rasszizmus korábban is elterjedt volt, de október 7-e óta a népirtásról szóló leplezetlen beszéd és a tényleges népirtásra való nyílt felhívás normává vált. Az izraeli társadalmon belül nincs igazán jelentős mozgalom a népirtás ellen. A létező tiltakozó mozgalmak elhanyagolható méretűek és befolyásúak és leginkább a túszcsereegyezmény követelésével foglalkoznak, vagy belső izraeli kérdésekre összpontosítanak – ezek az október 7. előtti igazságszolgáltatás-párti mozgalom maradványai.

A Gáza elleni támadással és az izraeli uralom tágabb aspektusaival szembeni ellenállás apró, magányos szigetei olyan kicsik, hogy kerekítési hibának tekinthetjük őket, nem pedig valódi erőnek. Az az elképzelés, hogy az izraeli társadalmon belül létezik egy gyarmatosítás elleni és a palesztin felszabadításért küzdő mozgalom, illúzió. Ahhoz, hogy szerepet játszhassanak a valódi szabadság jövője felé vezető út kialakításában, azoknak, akik ebből a telepes társadalomból származnak, gyökerestől el kell utasítaniuk az izraeli gyarmatosítást. Nem szabad elfelejtenünk, hogy bármennyire is szeretnénk a megoldás részévé válni, természetünknél fogva a probléma részei is maradunk.

A népirtás utáni jövőbe tekintve fel kell tennünk a kérdést, hogy az egalitárius eszmék hogyan maradnak fenn egy olyan valóságban, amelyet háború, halál és pusztítás rombol. Nem világos, hogyan képzelhetünk el és teremthetünk olyan jövőt, amely túlléphet a közelmúlt traumáján, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy bár a rombolás és az erőszak csillapodhat, ha a támadás véget ér, az izraeli elnyomás folytatódni fog.

A népirtás utáni jövővel kapcsolatban még semmi sem világos, ideértve azt is, hogy a palesztin felszabadítási mozgalom milyen irányt vesz majd. Ezt egyedül a palesztinoknak kell eldönteniük.

Nyilvánvaló – és már jóval korábban is világosnak kellett volna lennie -, hogy azok, akik ellenzik a gyarmatosítást, nem élvezhetik az általa biztosított kiváltságokat.

A felszabadulás felé vezető út pontos részletei bizonytalanok, de az tagadhatatlan, hogy azok, akik segíteni akarnak ennek az útnak az egyengetésében, csak a palesztin mozgalmon belül játszhatnak szerepet. Azoknak a felelőssége, akik támogatni akarják a palesztinokat és ki akarnak törni a gyarmatosítás korlátai közül, hogy megtalálják a módját, hogyan lépjék át a kényszerített nemzeti identitás határait, amelyek pontosan azért vannak érvényben, hogy mindezt megakadályozzák.

fordította: Bertalan András Miklós

Az eredeti írás angol nyelven itt olvasható.

A fordító megjegyzése

A Tetten megjelenő szövegeknél fontosnak tartjuk, hogy ne csak a világban zajló elnyomás és erőszak elkövetőinek narratívájával találkozzunk, hanem az elnyomottak hangja és nézőpontja is elérhető legyen a nyilvánosságban.

Ugyanakkor fontosnak tartjuk megjegyezni azt is, hogy az anarchisták nem támogatják egyetlen ország létrejöttét sem, mivel az „ország”-vagyis az állam térben való kiterjedése-, az állami elnyomás, az egyén és a közösség elnyomásának egyik legfontosabb eszköze. Tudjuk és hisszük, hogy a világ konfliktusainak legnagyobb része a területi határok, vagyis inkább a határok által körülzárt erőforrások – legyenek azok emberi vagy természeti jellegűek – feletti uralom és totális ellenőrzés megszerzésére irányul.

A világ elnyomottjainak támogatása erkölcsi kötelességünk, akkor is, ha vannak, akik kisajátítják egy nép szabadságharcát puszta hatalomvágyból.

Az elnyomott népek szabadságharca mindig a hatalom elleni harc is egyben, folyjon az az úgynevezett Mexikóban, Szíriában, Peruban, Mianmarban, Dárfúrban vagy Izrael-Palesztinában.
Minden embernek és népnek joga van megvédeni magát az erőszakkal szemben, de ez nem jogosíthatja fel arra, hogy erre népirtással reagáljon.

Tisztában vagyunk a történelmi folyamatok bonyolultságával, de azt is látjuk, hogy az ezeket kísérő szörnyűségek – sokszor mesterségesen gerjesztett – indikátorai, a rasszizmus, a nacionalizmus és a vallási fanatizmus, amelyek pusztán csak eszközök azok kezében, akik képtelenek önös érdekeiktől és hatalomhoz való ragaszkodásuktól eltekinteni. Így van ez akkor is, ha ennek éppen az ellenkezőjéről próbálják meggyőzni azokat, akiknek az életével valójában mit sem törődnek.

[1] – A „gaslighting” nehezen felismerhető és kivédhető érzelmi, mentális abúzus, amelynek során a bántalmazó érvényteleníti a másik fél valóságérzékelését.