Az amerikai előválasztás baloldali térfelén élénk vita alakult ki a Warren- és a Sanders-táborok között. Ennek a középpontjában nem is annyira a két jelölt programja áll, hanem az, hogy voltaképpen kik is támogatják őket, amikre a közvélemény-kutatásokon túl választ adhatnak a kampányokba adományozók demográfiai- és foglalkozásbeli adatai. Ez utóbbiból pedig világosan látszik, hogy míg Sanders mögött felsorakozott a munkásosztály egy tetemes része, a csaposoktól a fuvarozókon át a targoncakezelőig, addig Warrent inkább a módosabb fehérgallérosok támogatják.

Ebbe a vitába villámcsapásként érkezett az azóta szinte fegyverként forgatott kifejezés – a ‘professzionális-menedzseri osztály’ (PMO), vagyis az a döntően egyetemet vagy főiskolát végzett réteg, aki vagyonilag korábban a középosztályhoz tartozott, újabban pedig végletesen polarizálódott, és hogy az ő érdekeik mennyire összeegyeztethetőek a tágabb értelemben vett munkásosztály érdekeivel.

A PMO fogalmát Amerikában a hetvenes évek közepén vetette fel John és Barbara Ehrenreich, szinte egy időben azzal, amikor Konrád és Szelényi az ‘Értelmiség útja az osztályhatalomhoz‘ művét megírta. A két esszé témája gyakorlatilag ugyanaz, még ha különböző rendszerek alatt is születtek. Konrádékat szinte ellehetetlenítették miatta, de Ehrenreichék műve is hatalmas vihart kavart akkor, amikor kijött, de a közelmúlt magyar politikai tendenciáit (és baloldali térfélen lévő vitáit) is érdemes megvizsgálni, hogy az érdekeit követő PMO-jelenség mennyi magyarázó vagy pontosító erővel bír.

Először is: a PMO fogalma, szemben a klasszikus értelmiséggel vagy középosztállyal, sokkal megfoghatóbb. Azokat a foglalkozásokat takarja, amelyek döntően szellemiek vagy (kisebb részben) érzelmiek, elvégzésük speciális szaktudást (és így: felsőfokú végzettséget) igényel. Ügyvédek, építészek, újságírók, mérnökök, pszichológusok, kreatívipari-szakemberek, orvosok, közgazdászok, programozók, azaz relatív magas fizetéssel rendelkezők, sokszor önálló vállalkozók, akiknek a kulturális-kapcsolati tőkéje magas akkor is, ha termelőerők birtokában nincsenek. Valahogy a tőkések és a dolgozók között állnak egy meglehetősen skizoid állapotban, hisz bár gyakorlatilag a munkaidejüket kell eladniuk a piacon, a társadalmi funkciójuk mégis a fennálló termelési mód fenntartása, optimalizálása, racionalizálása – és újratermelése.

(Annyiban hozzájuk lehet venni még a tanárokat, professzorokat, szociális munkásokat, kutatókat stb. is, hogy az újratermelésért felelnek: a relatív magas fizetés viszont itthon az állami szféra bérezése miatt többnyire nem áll meg, így ők a hazai PMO alsó hányada.)

Felemelkedésük a hatvanas-hetvenes években tetőzött, és Ehrenreichék rámutattak, hogy a nyugati újbaloldal bázisa ebből a rétegből került ki. Az elemzés szerint eddigre szélesedik ki annyira a modern felsőoktatás és szilárdul meg annyira az anyagi hátországuk, hogy a PMO mint önálló politikai aktor lépjen ki a színre, ami Amerikában a háborúellenességben, polgárjogi mozgalmakban, újhullámos feminizmusban, melegjogokban kezd el kicsúcsosodni, míg végül a kilencvenes évekre hatalomra kerül a clintoni értelemben vett szakértői kormányzás liberalizmusában.

Ugyanez a megerősödés nálunk ellentétes előjellel ugyan, de jól láthatóan végbe megy a reformértelmiség, a demokratikus ellenzéki mozgalmak, majd a rendszerváltozás folyamatában – erről maguk Konrádék és Szalai Erzsébet írtak rengeteget (és árnyalta baljósan Lányi András).

Ami a világ két végén jelentkező értelmiségi/PMO mozgalmakban azonban közös, az a függetlenségre, autonómiára való törekvésük: ellentmondásos módon az államtól is és a piactól is, mely idehaza a vállalkozás szabadságát terjesztette ki az élet minden területére (mint az államtól való függés megszüntetésének eszköze), míg a tengeren túlon az egyetemek piacosítása és a nagyvállalatok uralma elleni küzdelemben jelentkezett.

Az egyetem, mint a harc színtere azért is kap fontos hangsúlyt, mert ez a PMO újratermelődésének (és gyakran fizetett pozícióinak) a helyszíne, így válnak érthetővé az onnan kiinduló, nemek- rasszok- és szexuális beállítottságok közötti egyenlőséget követelő törekvések (majd ezen témák megjelenése az innen fakadó munkahelyeken és közvetetten a médiában).

A PMO elemzés fontos hozadéka azonban az, hogy a hatvanas-hetvenes évekbeli diákmozgalmak futótűz szerű terjedése egy tető alá hozta a fehér középosztály gyermekeit az éppen radikalizálódó és egyetemekre frissen bekerülő fekete diákokkal, ami egyből felszínre hozott egy itthon kevéssé tárgyalt antagonizmust: a munkásosztály (és általában az elnyomottak) viszonyát a PMO-hoz.

Az amerikai balos PMO ugyanis a kétosztatú osztályelemzés alapján magát bérmunkásoknak tekintette (sőt, ez volt a baloldaliságának a legitimációja), de a kulturális szakadék közöttük és a kékgalléros / deprivált rétegek között brutálisan kijött, amely érthetővé válik ha belegondolunk, hogy normális ügymenetben ez a két réteg hogyan érintkezik egymással.

Mert a PMO tagjai jobb esetben is paternalisztikus, kissé lenéző módon állnak a munkásosztály tagjaihoz, utóbbiak viszont gyakran ellenségesen, hisz a legtöbb napi interakciójuk – az irodában, az iskolában, a gyárban, a boltban, a kocsmában, az orvosi rendelőben, a hivatalban – alá-fölé rendelt viszonyt tükröz. Másként szólva: a láthatatlanná váló tőkések világában alulról a PMO tagjai jelentik a tőkésosztályt, hisz ők menedzselik a termelés minden formáját, és tolmácsolják az elvárásokat – lefelé.

Ez pedig egy igen kényelmetlen helyzet, mert a másik részről viszont a PMO dolgozók életük nagyobb részében ugyanúgy kénytelenek elviselni a munkával járó stresszt és kiszolgáltatottságot: de beszédes, hogy ebben a szektorban szakszervezetek gyakorlatilag nem léteznek (még az elviekben progresszív ügyek mentén üzemelő NGO-knál és nonprofitoknál sem). Sőt, a vállalkozás-boom és az egymással való versengés, mint az egyéni gazdagodás kvázi egyetlen reménye, és az ezzel járó kimondott-kimondatlan elvárások (túlmunka, karrierizmus, személyes imidzs-építés, stb.) egészen olyanok, hogy az átlagos PMO munkás fizetése egyenesen arányos azzal, amennyire a valódi osztályhelyzetét tagadni képes.

Tehát ebből egyáltalán nem egyértelmű, hogy a PMO a munkásosztály szövetségesévé tudna válni. Sőt, az Ehrenreich-esszé arra figyelmeztet, kiindulva a korabeli amerikai balból, hogy sokkal erősebb az a fajta technokrata, tervgazdaságos tendencia, ami mintha a keleti blokk uralkodó elitjeit jellemezné – és amelyet mi nagyon jól ismerünk.

Sőt, ha a magyar baloldali-liberális politika hívószavaira és törekvéseire tekintünk, akkor az „osztályvak középosztály” (lásd: Gagyi Ágnes, Éber Márk) helyett egy többé-kevésbé osztálytudatos PMO rajzolódik ki.

A szabad iskolaválasztás, a piaci liberalizáció, a rugalmasság, az élethosszig tartó tanulás, a szabad mozgás Európán belül, a fizetős egészségügy fel-felmerülő ötletei, a szakértői kormányzás és Bajnai Gordon, DK-Momentum, vagy 2010 után a röghöz kötés elleni tüntetések, az iskolai centralizáció elleni mozgalmak, netadó, CEU és MTA, civil tüntetések – ügyek, amelyeket a média is fajsúlyos témákként kezelt és tömegeket mozgattak meg, mind nagyon is valós pozíciókról és független státuszokról szóltak. A jogállam és a demokrácia rögeszméje, Európa és az átlátható, nem korrupt kapitalizmus eszménye ebből a nézőpontból válik valósággá, a megszerezhető javak legalábbis tiszta versenypályájává, de még a sajtószabadság és a médiapluralizmus kérdései is átfordíthatók erre.

(A kultúrharc mint olyan pedig leleplezi, hogy a jobboldal a nemzeti kardoskodás álcája alatt a saját embereit akarja lojalitási alapon helyzetbe hozni, amire a szakmai érdem az ellenérv: de a fontos különbség az az, hogy a jobboldali PMO feladta a függetlenségi törekvéseit, és hajlandó elhallgatni vagy hangosan éltetni a vezért a létbiztonságért cserébe, és ezt a magatartást kéri számon azoktól, akiknek a pozícióit el akarja venni. Már Gömbös Gyula mögött is részben ez volt a hajtóerő.)

Az olyan önleleplező kifejezésekről, mint a szabadság, függetlenség, bátorság, felelősség – tán felesleges is beszélni, ha csak annyit, hogy a munka függésében élő emberek sokasága számára végképp idegen. Hogy a közélet megszokott része a másik tábor prolizása, csürhézése, vidékizése, az szinte patologikus módon: az osztályárulás vádja, felülről.

A rendszerkritikus baloldal pedig végig nagyon hülye helyzetben találta magát: tagjai többnyire ugyanebből az osztályból kerülnek ki (de legalábbis a felszínre), de mindig túl gyengék voltak megtalálni a tőlük idegenkedő dolgozó tömegek szimpátiáját, támogatását és témáikat, majd legtöbbször belesodródtak vagy a pártpolitikába, vagy a szakmájukhoz illő pozíciókba, ahol azonban az egész tágabb mező a fent vázolt osztályérdek-érvényesítő magatartást követi, jelentősen leszűkítve a mozgásterüket (egy két kivételtől eltekintve persze, de ezzel magyarázható a furcsa szubkulturális státusz és az elmúlt években tapasztalt ‘összeszorulás’).

Van azonban egy rendszerszintű tendencia, az pedig, amit már a címben jelöltem: az elmúlt ötven év minden törekvése ellenére a PMO széles körű elproletarizálódását hozta el. Ezen foglalkozások nagyja egyre kevésbé jól fizetett, egyre bizonytalanabb, egyre inkább függ a munkáltató kényétől-kedvétől, azaz összességében ugyanaz történt itt is, hála a globalizációnak és az automatizáció térnyerésének, mint korábban a független kézműves mesterekkel (lásd még: az SSC-k világát). Ennek megfelelően a pozíciók szűk csúcsán, erős versenyben vannak jól fizetett emberek, és fonák módon az osztály alsóbb tagjai még mindig velük éreznek inkább közösséget, a kulturális-ideológiai kohézió működik, mint egyfajta hamis tudat – aminek a csúcsterméke a szakszervezettel nem rendelkező cégek és ügyvezető igazgatóik felvonulása a Prideon.

Innen nehéz a kiút: az bizonyos, hogy a rendszerkritikus vs. mindenki más jellegű, sokszor nemtelen demarkációs-viták nem vezetnek sehová, sem az, ha a PMO-ból szitokszó válik, hisz még mindig kritikus pozíciókat töltenek be olyan helyeken, ami nélkül politikát csinálni esélytelen. De a felelősség ennek az osztálynak a vállán áll abban, hogy a saját érdekeit a háttérbe szorítsa, a saját valódi pozícióját felismerje, kritikusan álljon a saját szaktudásához, amelynek végül is a pozícióját köszönheti.

A tudásmonopóliumok rendszerének (és újratermelésének, privatizálásának) egésze kell, hogy a kritika tárgya legyen, sokat kell belőle visszaadni a köznek, és nem az összeomló függetlenség utóvédharcait sáncolni a szakmaiság díszleteivel. Végezetül: meg kell tanulnia meghallani és meghallgatni azokat, akik rajta kívül állnak, és akiknek a modern munka világában keletkezett túlélési és szerveződési tapasztalatai tán már most többet érnének, mint a vicces táblácskákkal való álldogálás különböző tereken. Ehhez azonban egyelőre hiányoznak azok a szervezetek és fórumok, ahol az ilyen típusú tudás- és tapasztalatcsere megtörténhetne. Sőt, talán még az ahhoz való tudás is úgy ahogy van hiányzik, hogy hogyan lehetne egy ilyet megszervezni úgy, hogy az minden résztvevőnek jó legyen.

Az mindenesetre biztos, hogy a Sanders-kampány képes volt hidat ütni a PMO alja és a kékgallérosok között, mert fokozatosan olyan témákat talált, amelyek egységfrontba terelték ezeket az embereket. Amerikában ez az általános társadalombiztosítás, a progresszív adórendszer és a vállalati tulajdon-transzferek ötletei voltak, na meg a totális, profi mobilizáció.

Nekünk már az előrelépés lenne, ha csak egy ilyen témát találnánk – mert az Orbán-ellenesség hamar szertefoszolhat a most nyíltan ki nem mondott osztályérdekek mentén is.