Ki ne ismerné a fárasztó szülői feddést, hogy mi lesz veled gyerek — hol a biztonság, hol a család, hol az unoka?

Ki ne ismerné az ezzel járó szorongást, hogy csak jobban kell teperni, hogy a cél már mindjárt ott van, hisz ismerünk egyet-kettőt, akinek már sikerült, csak a mi kezünk közül szökik el mindig a szál?

(Kinek az érdeme, kinek a szerencséje — ebben a világban ez sokszor csak nézőpont kérdése)

Ki ne mérlegelte volna emellett az ismerősök tizeit-százait, akik már más hazában keresik a szerencsét, mert ott még lehet? Ki ne harapná át a söröspoharát a hazalátógatók történeteit hallgatva?

Ki nem költözött háromszor-négyszer-többször, városról városra, kerületről kerületre ugrálva, pár évente vagy évente többször, miközben a lakhatás árai az egekbe szöknek.

Ki nem sóhajtott már, hogy anyám hagyjál ezzel a lózunggal, milyen biztonság, ebben az életben?

Ki ne érezte már úgy, hogy inkább befogja a pofáját, mert látja, hogy van akinek még ennyi luxus se jut: a hitelválság, a munkahely elvesztése után jön a fedél elvesztése, mert ez a világ a sorsára hagyja azt, aki alábukik?

A hajléktalantól elfordulunk, inkább megvetjük, el akarjuk tüntetni a szemünk elől — mindezeket a keserű emlékeztetőket, hogy ha nem teperünk szorgosan, ugyanez a pokoli sors jut majd osztályrészünkül.

Ki nem érezte már úgy az újabb elkúrt hétfő reggelen, hogy ezek a szálak valahol a távolban összefutnak, kimondhatatlanul, láthatatlanul nyomasztva mindannyiunkat?

Akinek van füle, hallja: a jelenlegi rendszer hagy minket megdögleni. Üzenete annyi, hogy ha nem nyered meg a futóversenyt a motorral indulókkal szemben, akkor megérdemled a sorsod — a pusztulást. A kormány szociális politikája a lakhatás terén nyomasztó, gonosz és cinikus — bebaszták a gyeplőt a lovak közé, halásznak a zavarosban és a közös javakat maguk felé osztják (Az amúgy is teletömött politikai osztály lakik az önkormányzati lakásban, míg a rokkant szomszédot nyugodtan kilakoltatják: lásd itt, itt, itt és itt és itt és még sorolhatnám).

Az intézményi politika a lakhatásunkhoz való jogot nem vállalja fel — a pártok pedig ebben a rendszerben nem tudnak érvényesülni.

Ilyen helyzetben senkire sem számíthatunk, csak egymásra.

Ezért megyünk szombat délután a Lakásmenetre. Hogy követeljük a jövőnket.

Mert a rendszer tehet róla és csak közösen tehetünk ellene!

Mögöttünk nem áll közpénz, Soros vagy bármi, így úgy tudsz nekünk segíteni, ha megosztod ezt a cikket Facebookon.