Kísértet járja be nemcsak Európát, hanem (Eur)Ázsiát, Amerikát, azon belül kiemelkedő módon az Egyesült Államokat is. Ez a kísértet azonban nem a kommunizmus, hanem a kapitalista világrend pandanjaként előtérbe kerülő bonapartizmus, fasizmus és a beszédes nevű nemzetiszocializmus, valamint a sztálinizmus kísértete. Habár talán a föld alatti vén vakond is munkálkodik, az ég alatti spektákulum a magasan szárnyaló kétfejű sasé: a kreatúra kapitalizmus és fasizmus titkos viszonyának szerelemgyermeke, mint ismeretes. Ha volt már része a tőkés társadalmi rend fájdalmasan elnyúló korszakának szomorújátékban (Trauerspiel), bohózatban (farce), és ha nevezhetjük ennek analógiájára a klasszikus fasizmus, nemzetiszocializmus és sztálinizmus időszakát tragikomédiának, úgy most az abszurd színház üli torát. Losoncz Alpár nemrégiben ennek az antinomikus háborús színtérnek (NB. az angol theatre színház és hadszíntér jelentésben is használatos), amellyé lassan az egész bolygónk válik, imperialista vonatkozásáról írt megvilágító erejű esszét. Én most egy független színházi előadás ürügyén az ezzel mélyen összefüggő fasizálódó tendencia történeti eredőinek egy fontos magyarországi aspektusára térek ki az alábbi rövid dolgozatban.

A Páva utca 30. kis terében működő Független Színház Rendszerbontók című előadásának történeti-tematikus anyaga az úgynevezett rendszerváltás előtti évtizedekben aktív cigány értelmiség prominens alakjainak életműve.  Közülük is középpontban áll Lojko Lakatos József színházcsináló, színészinstruktor és filmrendező figurája, akinek fikcionalizált karaktere, az előadásban Sándornak nevezett szereplő a narrátora és főszereplője az eseményeknek. A FüSzi honlapján az előadásról készült rövid leírás így fogalmaz:

„Sándor szabad filmrendező szeretne lenni, de a kelet-európai diktatúra, amiben él, beleszól abba, hogy miről készíthet filmet. Továbbá nemcsak szakmai életét határozza meg a pártpolitika, hanem magánéletében, társas kapcsolataiban is teret nyer, sőt még a hálószobájába is befurakszik.

Mit tehet egy művész, akit a megfélemlítés eszközével évtizedekre magához láncol az elnyomó rendszer? És mit tehet a boldogulásért egy kisebbség, amely papíron nem is létezik?

Vigyázat! A Rendszerbontók előadás nyomokban hozzájárul történelmi ismereteink bővítéséhez. Megnyugodhatunk, ez a sztori sem lesz benne a tankönyvekben. Ugyanakkor szükséges ahhoz, hogy szembenézhessünk közös múltunkkal, jelenünkkel és tovább tudjunk lépni.

Az előadásban megjelenő személyek és események fikciósak, ugyanakkor a bemutatott történetek jelentős része megtörtént. Az előadás megszületését valós személyek inspirálták, akiknek a küzdelmei tiszteletet érdemelnek.”

Az előadás Sándor életének kritikus vonatkozásait és eseményeit mutatja be. A produkció több fontos erénye közül kiemelem az ökonomikusságot – minimalista, de maximálisan kiaknázott, nem realista-naturalista díszletelemek, kellékeszköztelenség, szikár és egyszersmind vérbő dramaturgia és szövegkönyv, végig reflektált, ám mégsem okoskodó színészi jelenlétek. Tudják az írók, a rendező és a játszók is, hogy nyakig benne vannak abban, amit játszanak. De ez nem rontja el túláradó bennfentes tudálékossággal a játékot. Tudnak, és tudunk mi is, sírva nevetni.

Miközben a kortárs „identitáspolitikai témáknak” (és az identitáspolitikák versengésének: vö. rasszizmus és homofóbia/szexizmus) nevezhető tárgyak dominánsak a cselekményben, a fókusz mégis más. A roma önreprezentáció részleges sikereit és annál inkább annak kudarcait veszi számba az előadás. Az utóbbinak, vagyis a kudarcok számbavételének szerves részét képezi az is, ahogyan a mindenkori hatalom, legyen szó állami vagy „jóemberkedő” „nemzetközi” „civil szervezetek” (ún. INGO-k – tisztelet a kivételnek közülük) által képviselt hatalomról (vízió, misszió, ugye), hogyan használja, sajátítja ki és instrumentalizálja ezeket a törekvéseket. Ezen túlmenően: hogyan válnak maguk az önreprezentáció és önérvényesítés aktorai ezeknek a hatalmi ágenseknek és felkínált vagy oktrojált ajánlatainak a rabjává. Idézet a szövegkönyvből, Sándor monológjából az előadás kezdetén:

„Ahhoz, hogy a körön belül maradj, erőt kell mutatni.
Megmutatni,
hogy te uralsz,
te diktálsz,
te baszol, nem téged basznak.”

A sztereotípiák önbeteljesítő jóslatszerű uralmáról is szó esik később, melyek már ab ovo és in nuce koordinálják az érvényesülés terepét:

„Édesanyám és a környezetemben élők jószándéka egyaránt hatottak rám. Mindannyian szerették volna, ha rossz tanuló leszek és hangoskodó. Ha kibukok az iskolából és az egész életemet egy putriban töltöm, lehetőleg részegen. Jól megverem a feleségemet és a gyerekeimet. Ha összeszedek minden nyavalyát, berákosodom, és fejfát cseszhetnek a földbe a fejem fölé.”

Talán a legnagyobb erénye az előadásnak, hogy nem moralizál, hanem kérdez, problémákat vet föl, de indokolt mértéktartással nem akar hűbelebalázs módon megoldási javaslatokkal vigéckedni. A moralizálás pedig adná magát: hiszen a besúgói témakör, amely Sándor életének a legfőbb rákfenéjét képezi, éppen ezt kínálja föl vastagon.

Ha valamiféle javaslatszerűség van az előadásban, az talán abban a jelenetben érhető tetten, amelyben  Sándor diákokat felvételiztet a színiiskolájába. Miután démonikus módon alázza meg a jelentkező aspiránst, a következőket mondja neki a végén mintegy saját empíriából kihasított tanulságként:

„Legyen rendező, ahhoz nem kell színpadra lépni. Rendezőként nem látszik a bőrszíne! Különben magával is ki fognak baszni! Nagyon kibasznak. Számtalanszor a szívébe fognak szarni! Feszengeni fognak magától, mert szembesíteni fogja őket a rasszizmusukkal.”

Megfontolandó, hogy ne az egyre inkább korrumpálódó social media nemlétező tereiben, ne a spektákulum logikájának engedelmeskedő és azt beteljesítő médiákon és fórumokon, hanem a kezdeményező és kritikus közösségteremtés újra felfedezendő és feltalálandó közegeiben végezzünk érdemi tevékenységet, ifjú vakondként munkálkodva a rezsimkonform nyilvánosság földalattijában, érvényre juttatva elgondolásainkat a föld fölött. „Csak a reménytelenért adatott nekünk a remény.”^[1]

A Rendszerbontók című előadást legközelebb február 6-án és 7-én 19:00 órai kezdettel játsszák a FüSziben (Budapest, Páva u. 30.). A Független Színház Kilőtt álmok című szabadtéri részvételi színházi akciója a romák elleni terrortámadás nem hivatalos emléknapján, február 23-án 12:00-kor kezdődik a Kálvin téren. A részvétel erősen ajánlott mindenki számára, reménykedőnek és reménytelennek egyaránt.