„Ha már hülye vagyok, legalább vegyenek komolyan”

Tett: Kezdjük a lényeggel. Az ember elsőre azt hinné, hogy akik a bizarro fiction műfaját űzik (groteszk és abszurd elemek, felforgató pop-szürrealizmus stb.), azokat legfeljebb a művészeti intézmények margóján tűrik meg. Hogy annyira marginálisak, hogy igazából nem is léteznek. Holott frászkarikát. Egy komótos Wikipédia-szócikk magyarázza el, hogy miféle díjaik vannak a magadfajtáknak, és jól kialakított kánonotok is van. Belenéztem az egyik önéletrajzodba: „XXXX születtem, jelenleg Nyíregyházán élek, ahol főiskolai tanulmányaimat végeztem. Elsősorban prózát írok. Írásaim különböző pályázatokon (XXX, XXX) szerepeltek sikeresen és jelentek meg antológiákban. Emellett folyóiratokban (XXXX, XXXX) publikáltam.” Ez egy igazán pedáns pálya! Tagja vagy a József Attila Körnek és olyasmid is van, amit nívódíjnak neveznek. Az első kérdésünk tehát: miért vagy ilyen jól fésült úrifiú mindennek ellenére? Miért nem versz szét mindent (és mindenkit)? Miért nem lógatod a lábadat úgy, hogy lehetőleg senki sem tudjon díjat adni, kiadni stb.? Nem az lenne az igazi? Vagy igazából már tönkretetted a világot?

Komor Zoltán: Megtisztelő, hogy ekkora hatalmat tulajdonítatok nekem, de nem én vagyok az irodalom Antikrisztusa. Maximum egy bosszantó kopogószellem, aki éjfélkor a fiókból kihalászott műfasszal a tévét hajigálja, de pont úgy, hogy az mindig véletlenül egy hangalámondásos olasz sci-fire kapcsol, amiben egy Marson szaladgáló gigantikus félig denevér, félig pókszerű lény Oravecz Nóra alakú tojásokat rak a fényes csillagmorzsalékok között szóló western zene ütemére. Nem a dekonstrukcióra gyúrok, azért foglalkozom irodalommal, mert magam is szeretem. Még az irodalmi folyóiratokat is (egyiknek-másiknak mondjuk túl élesek a lapjai, képesek megvágni a mellbimbót). Az irodalmi sokszínűségért küzdök (taps, elnöki beszéd vége), ha pedig egy szépirodalmi közegbe sikerül bejuttatnom a vírust, khm, akarom mondani egy kis trash írást, az még csöppnyi perverz öröm is. Abba talán igazatok van, hogy az irodalmi (publikációs) faszméregetés nem annyira true punk dolog, de tény, ha piszoárt akarsz kiállítani egy múzeumban, nem árt, ha beengednek a kiállítótérbe, és a publikációk új ajtókat nyitnak. (Ha már hülye vagyok, legalább vegyenek komolyan.) Én sem az asztalfióknak találom ki a sztorikat, mert az csak a romantikus, BDSM asztalfiók regényeket szereti (amiben gazdag, jóképű asztalfiókok gépkapcsokból szőtt láncokra vernek más asztalfióklevet csorgató asztalfiókokat). A Wiki pedig ne tévesszen meg: a bizarro külföldön is még mindig bőven underground szcéna, jórészt a saját köreiken belül hoznak létre folyóiratokat, kiadókat, díjakat, ez nagyon nem a Booker Prize világa.

Komor Zoltán

Tett: Eszünkbe jut egy kérdés, amelyet woke-jellegűnek lehetne csúfolni. Nem lehet, hogy te igazából csak visszaélsz a privilégiumaiddal, jelesül azzal, hogy fehér heteró (?) férfi (?) vagy, aki mindezt a csintalankodást megteheti súlyosabb következmények nélkül? Míg mondjuk egy nőnek sokkal nehezebb dolga lenne, sokkal több stigmát kapna… Bizonyosan bosszantó kérdés, de éppen ezért tettük fel.

Komor Zoltán: Na tessék, a keresztényt meg szépen kihagytátok, Belzebub bassza meg a mitesszeres kecskét. De akkor stigmák… Igen, lehet, hogy ha nőként írnék össze ennyi perverz szarságot (amit mondjuk egy férfitól természetesebbnek vesznek), azt néhány véglény felhívásnak venné keringőre, mert ha már ilyenekről firkál, biztos olyan, és akkor már mindent szabad. Szörnyű hozzáállás.

Ennyit a stigmákról, nézzük a privilégiumokat. Ha a farkamnak köszönhetem mindezt a sikert és csillogást, tuti nem vágatom le, sőt, ezentúl magammal viszem mindenhová. Na jó, mondok akkor valamit, amin talán meg fogtok lepődni: a harmadik Amerikában megjelent kötetemet nem forgalmazza már a kiadó, azért mert férfi vagyok. Félúton átalakultak ugyanis egy csak női horror szerzőket promotáló kiadóvá, és lekerült Amazonról a cucc. Talán meghekkelhettem volna a rendszert, ha azt mondom nekik, férfi vagyok ugyan, de nőnek érzem magam, de nem volt kedvem szarakodni – visszakaptam a könyvhöz fűződő jogokat és magánkiadásban elérhető immár a második verzsön. De vajon ebből az esetből azt az általános tanulságot kéne levonnom, hogy a férfiakat üldözik az irodalmi berkeken belül (is) és a pénisz az új sárga csillag? Nem hiszem, hisz az általánosítás a gondolkodás negligálása, a világ komplexitásának tagadása. Gyanítom, hogy bőven akad olyan vaskalapos hímsoviniszta húgyredő, akinek áldatlan működése bőven indokolttá teszi feltenni az efféle kérdéseket, ugyanakkor azt is látom, hogy van most egy csomó külföldi irodalmi pályázat, amin az egyenlőség jegyében el sem indulhatok, mert csak nők vagy színes bőrűek vagy az LMBTQ közösség szerzőinek írásait várják.

Demokratikus vagyok, szerintem ezek is, meg azok is bekaphatják – igazából még hasonlítanak is, mert kapnak egy írást, ők meg a szerzőt nézik, kiféle-miféle; ha rajtam múlna, publikációkor nem adnék se plusz, se mínusz pontot valakinek azért, mert nő vagy férfi, fekete vagy fehér, hetero vagy meleg. Én például néha reptiliáncigány (?) óceánfetisiszta (?) fiúférfinak (?) gyanítom magam, de simán kiadom a saját cuccaimat. Ugyanis idehaza nincs is kiadóm, magánkiadásban tolom, sőt, többnyire ingyenesen elérhetővé teszem a cuccaimat a neten, könyvesbolt még nem találkozott velem, szóval nem gondolnám privilegizált helyzetben lévőnek magam. Igaz, el sem tapostak még, mint egy kis csótányt, pedig szexi kis foltot hagynék a cipőtalpukon.

Tett: Ezidáig melyek voltak a legemlékezetesebb – pozitív vagy negatív – visszajelzések az olvasóid, a közönséged részéről? És van-e különbség mondjuk az amerikai és a magyar olvasóid között? Csak azt ne mondd, hogy az előbbiek eleve nyitottak! Vagy csak itthon vannak ezerszámra, akik eleve elutasítóak? Ki a legnagyobb puritán?

Komor Zoltán: Pedig elsősorban a magyar olvasók büntetnek, voltam már „vécészörny”, „aberrált drogos”, „szerzőúrhölgy”, volt aki azt írta „ezt az írót kivégeztetném’, keresett már meg pap a Klotyó-Krisztus a kenyér-fülbemászó ellen című könyvem kapcsán, hogymá’ mégis, hogy jött ez a cím (nem olvasott egyébként bele), az írásom volt már „liberális szenny” és „a meleguniverzum egyik kortárs alkotása” is, és a többi, na de szerintem ez menő.

A magyar olvasókat könnyebb sokkolni, mert itt még valamilyen szinten újdonság ez a cucc. Amerikában már jóval magasabb az ingerküszöb, ott nem lepődnek már meg azon, ha a sztoriban valaki vibrátorból főz kocsonyát, apró egyiptomi rabszolgákat szarik, a végbélkúpszamurájokon, a buzipornóból sodort vaginán.

Ott már külön erotikus/romantikus irodalma van például az őshüllőkkel folytatott khm, testi viszonyoknak, és ezeket például nagy számban női szerzők írják. Az USA-ban is sikerült azért már meglepnem egy-két szerkesztőt – az egyik például a folyóirat Facebookján osztotta meg, hogy kaptak valakitől egy Fityma-gólem című novellát elbírálásra, és ez teljesen betette náluk a kaput. A kommentelők hiába követelték röhögő arccal, hogy hozzák csak le, végül elutasították.

De akkor hadd osszak meg egy friss, nagyon pozitív visszajelzést is, igaz, ez alkalmi szerzőtársaktól jött: Dr. Jesú Estrada, a chicagói Harold Washington College oktatója beválogatta a Kádvitézek című novellámat egy mágikus realista antológiába. A könyv egy jótékonysági kiadvány, melynek bevételét az Orvosok Határok Nélkül nemzetközi segélyszervezet kapja meg. A Kádvitézek szöveg amúgy nem is bizarro, inkább egy sötét népi szürrealista mese, egy anyáról, aki miután megtébolyodik, a mániájává válik, hogy újra és újra lefürdeti a két kisfiát, végül már aludni sem hagyja őket, óránként felébreszti a két lurkót, és zsupsz, irány a kád. A gyerekek kezdetben élvezik, később már a bőrük kiszárad, és a fáradtság szenveszti őket. Végül maga a kád menti ki a két gyereket, lóként kinyargal velük az éjszakába, messzire a családi háztól és az őrült anyától, ám hideg tél van, és hajnalra a kádba fagy a két fiú a határban. A mágikus realista antológia szerzői maguk szavazhatták meg, melyek voltak szerintük a legjobb írások a kötetben, és próza kategóriában az enyémet választották. Kaptam kis oklevelet is, ajándék könyvet – nem mondom, hogy nagy volumenű cucc ez, de nagyon jólesett a gesztus.

Tett: Az általad művelt műfajnak központi eleme az abszurd, a groteszk. Vajon lehet még e téren újat alkotni? Nincs-e a civilizációnk ingerküszöbe túl alacsonyra leszállítva? Nem bizarr képek sokasága áramlik eleve a közösségi médiában, csak teratológiailag leírható förmedvények százát nyújtva? Lehet-e a már amúgy is bizarr valóságot tovább fokozni, felülmúlni? És mi szükség rá?

Kormor Zoltán: Szerintem senki sem akarja túllicitálni a világot az őrületben, inkább lecsapódás ez: minél inkább groteszknek és bizarrnak érzed magad körül a valóságot, annál inkább kidomborodik ez a szövegeidben is. Ha kiemeled, vagy fokozod valaminek a groteszk, bizarr mivoltát, abszurddá, nevetségessé válik, fegyverteleníted, kitépett fullánkú darázs lesz gyerektenyéren, vagy áttetsző húslé, vizsgálod, lekaparod róla a kocsonyahabot, hogy lásd a keringőző csontokat. Afféle küzdési mechanizmus, abból csak nem nőttünk tán’ ki. De lehet-e verset írni Auschwitz után? De lehet-e verset írni Cameron Pierce Az auschwitzi seggmanók című könyve után? Van-e szükségünk krimire, miután a híradók telis-teli gyilkossággal? Van-e szükségünk horrorra, miután a híradóban gyerekhulla kerül elő a kertből? Van-e szükségünk pornóra, miután a híradó a szánkba élvez egy jó adag hangyafocis gecit? Van-e szükségünk sci-fire, miután a híradó egy este arra ébred, hogy egy viaszos bőrű űrlény landolt a kertjében, és azt ígéri, elviszi őt egy idegen bolygóra, ahol autofellációval kommunikálnak a földönkívüliek (és mindezt persze a saját faszának a szopogatásával közli). Van-e szükségünk híradóra?

Megannyi kínzó kérdés ez, amit pont leszarok.

Tett: A Tett olyan portál, amelynek számára az egyik legfontosabb hagyomány az anarchizmus. Ezért sem tudtunk nem felfigyelni arra, hogy Kafka talán a legfontosabb szerző számodra. Nos, ő anarchista volt, és mindmáig kiváló könyvek születnek arról, hogy miként vetette alá szigorú elemzésnek és éles bírálatnak a tekintélyt. Ebből máris következik a kérdés: számodra mit jelent az autoritás, különösen a megkérdőjelezetlen változata? Belerúgnál egy vastalpú bakanccsal? Az, hogy a bizarrság műfajával kísérletezel, kifejez valami olyasmit, ami a tekintéllyel szembeni lázadásodnak lenne nevezhető?

Komor Zoltán: A bizarro alaptézise, hogy mindent le kell hányni és ki kell röhögni, a rendszert ugyanúgy, mint az anarchiát, ergo lázadás, de olyasféle, ami saját magát sem veszi komolyan. Ez az attitűd bennem is ott van, de ettől függetlenül az én szövegeimben az autoritás, a megkérdőjelezhetetlen hatalom többnyire egyfajta sötét, fenyegető erőként szokott megjelenni, már-már disztópikus, olykor misztikus köntösben, s amikor a legszárazabb a lyukunk, a 6alom 6lövetűje 6almasra duzzad lába között.

Ezt gondolom róla: Olykor helikopter ereszkedik alá, hogy megszoptasson, néha anyának hívom, máskor vezérnek. Rotorja horogkeresztet formál, alkalmanként keresztet, elvétve kettős keresztet, hébe-hóba keresztcsigolyát, gyakran kereszttüzet, ritkán keresztutat, de szinte mindig keresztelőt, amin egy tál vízbe csecsemőt fojtanak. Porszemcsevihart kavar, ahogy alászáll. Szebb világ jön! – ígéri anya (azaz a vezér), teje önemésztő benzin, ami felzabálja magát, mielőtt egy motor megehetné. Azt ígéri, a jövő szép kilátásokat hoz, mint lottó számokat, úgy húzzák majd ki a haláldátumokat a tévében, aranygyapjas hajléktalanok borotválják meg egymást a gazdagság reményében, és vadmacskák zabálják fel a háziasított kutyákat. A kelet lesz az új nyugat, a dél az új észak-kelet, a dél-nyugat az új közép, lefeléből készül az új felfele, s mindenki magának lesz a gyereke, de utálja majd a szüleit, s perforált lesz az emberi szív, ha jó helyen téped, a szemét is belefér.

A kérdés egyébként annyiban teljesen aktuális, hogy következő könyvem, egy kevésbé bizarro, inkább politikai dark fantasy regény pont az autoritás természetét és mechanizmusait próbálja vizsgálni, persze kellően szürreális módon, de azért lesz benne egy-két vályogfalba nőtt pina is.

Tett: Az egyik alkotásod a NERekció. Van itt minden: gépturulszex, hungarobizarro és köztévé-kámaszútra. Már 2016-ban megszületett A migráns Krisztusok támadása című izéd. Felmerül a kérdés, hogy számodra mit jelent a rendszer. Csakis az orbánizmust tartod fontosnak kipécézni, vagy vannak más – rendszerszintű – ellenségeid is? Mondjuk: fogyasztói társadalom, nagyvállalatok, kapitalizmus, miegyéb?

Komor Zoltán: Ó, mindegyik kitűnő alapanyag. Például a közösségi média. A Nem szóltatok, hogy évek óta egy facebookos személyiségtesztet kefélek című kisprózámban egy fickó feleségül vesz egy facebookos tesztet, ami mindig neki tetsző jellemzéseket ad róla. Születik is egy torz, pincében raboskodó kölykük, aki tintahalszerűen tudja változtatni a bőrét, és mindig egy új Coelho bölcsesség jelenik meg rajta.

Szintén szósöl média: a Szelfisztensz című írásomban naponta készítened kell magadról egy szelfit a túlélés érdekében, aki nem teszi, nyomtalanul eltűnik a föld színéről. Vállalati bizarrót is írok, A sarokreszelék HR picsa kisprózámban lábreszelékből és margarinból női csöcsöt gyárt magának egy munkanélküli, hogy ki tudja dobni a cickót az állásinterjún, és bizony beindul egy érdekes karrier.

Ami pedig a kapitalizmust illeti, a Valuta-vaginák szövegemben katonai behívót dob ki egy bankautomata egy férfinak, akit ezután idegen földrészre visznek, ahol bankókból gyúrt pénzérme szemű embereket gyilkol, trancsíroz fel és erőszakol meg, miközben azt ordítja:

Baszom a pénzt!

Bizarro szempontból minden szétkent légypiszok érdekes a társadalmi és kulturális szélvédőn, a szépségipartól a kék bálna kihívásig, és persze semmi sem szent, trutyiba mártom azt is, amit szeretek, azt is, amit nem. Ha már Kafka… Tényleg ő az egyik kedvenc szerzőm, de ettől függetlenül teljes kéjjel „bizarróztam” össze Az átváltozást is – a Hashtag Gregor, avagy mutasd be anyukádnak a 8 ágú dildódat! szövegben főhősünk egy reggel arra ébred, hogy (mi mássá?) hashtaggé változott, amivel később a szobalány kielégíti magát. Persze mit csináljon az ember, ha egy efféle pajkos 8 ágú közösségi médiás dildóra lel? Dobálja meg almával?

Tett: Van az, izé, munkásságodnak egy erőteljes zenei dimenziója is. Milyen zenei hatások értek? Najmányi? Ladik? És mit gondolsz, mennyire szubverzív ez manapság? Végül pedig: miért éppen a theremin?

Komor Zoltán: A zene nálam csak kiegészítő elem, sosem gondoltam magamra muzsikusként.

Nagy rajongója vagyok az avantgárd klasszikus és elektronikus zenének (Ligeti, Stockhausen, Xenakis, Subotnick, stb.), sőt, a szakdolgozatomat is az elektronikus zenéből írtam, a theremin pedig első látásra szerelem volt. (Amikor pedig elolvastam Najmányi könyvét a hangszerről, végképp belezúgtam.) Noha a világ legelső elektronikus hangszere, és nem épp mai találmány (1919-ben ötlötte ki az orosz Léon Theremin), még mindig kellően futurisztikusnak tűnik, mert nem kell megérinteni, hogy az ember játsszon rajta. (Két antennája van, amihez ha közelítjük, vagy távolítjuk a kezünket, változik a hangerő és a hangmagasság.) Én voltaképp csak kísérleti improvizációkra használom, mostanában rögzített hangeffektusokra (csecsemősírás, kecskemekegés, templomi harangok) imprózok vele, illetve néha fellépek a thereminnel kiállítás megnyitókon, irodalmi esteken is, ilyeneket mindig szívesen vállalok, de komolyabb terveim nincsenek a dologgal.

Tett: Képzeljük el azt a szörnyűséget, hogy holnaptól te vagy a Tett egyik szerkesztője? Mit csinálnál a portállal? A fitymagólemek ellepnék az oldalt, és a lájkolóink, követőink hátat fordítanának nekünk?

Komor Zoltán: Csak egy szerkesztő? Vagy ha már fantasy land, akkor lehetnék képzeletbeli főszerki is, léci, léci?

Hamar rendet vágnék köztetek és befejeznétek ezt a rendszerkritikus, anarchista kultúrpropagandát, és végre a fontos dolgokra koncentrálnánk.

Visszahoznánk a 90-es évek Bravo magazinjából a Szex & Szerelem rovatot, ahol tinik tehetnének fel olyan kérdéseket, hogy például teherbe lehet-e attól esni, ha találkoztak aznap olyan rokonukkal, aki előző este látott egy videót, amiben egy meginterjúztatott csaj azt mondta, gyerekkorában lakott a szomszédjában egy néni, aki egyszer megbotlott az udvaron felejtett Lenin mellszoborban és pont úgy esett el, hogy véletlenül bőnyállal leszopott egy vazektómián átesett postást.

(Természetesen teherbe lehet esni, írnánk, orvosnak hazudva magunkat, ám ilyenkor az esetek nagy százalékában szüléskor egy csomag érkezéséről szóló értesítő fordul ki az anya lábai közül, aztán állhat sorban a delikvens valamelyik postán a gyerekért, és a végén még kaparós sorsjegyet is megpróbálnak rátukmálni, amitől persze ugyanúgy teherbe lehet esni.)

De ennyivel nem elégednék meg.

Az oldalon megjelennének a kivágható kuponok – amelyik olvasó képes kimetszeni a képernyőjéből és visszaküldeni a szerkesztőségi címre, az gyűrött, ondó szagú polaroid felvételeket kap tőlünk anatómiailag korrekt gumimacikról, vagy a szerződtetett médiumunkkal, Amália nénivel megidéztetjük neki egy volt őse nemiszervét. Kezdetét venné az információ-terrorizmus: csak olyan szövegek jelenhetnének meg az oldalon, amelynek szavait korábban már egy word randomizer szoftverrel teljesen összekutyultunk, így kiirtanánk mindenféle racionális gondolatot a cikkekből, új ledarált és összemixelt híreket, interjúkat, elemző, tényfeltáró anyagokat gyártunk majd, ami új szürrealista egyéni mitológiákat szül (a várandós Mozart nagy magyar nyála katonai puccs és Istenből új évadot rendel egy sussexi prostituált – a Japán-tenger drogblogger – kokainnal és bibliával megpakolt halászhajókról pletykál – második világháborús rakéta-kúpot feltolt tintahalakról és a tengerbe folyt hajórakományról – betépett vallásos halakról – máshol elloptak egy nagy jelentőségű kisvárost), ezután jöhet a biológiai hadviselés: olyan vírust hozunk létre, amely ha valakit megfertőz, már a fejében összekeverednek a szavak, és az új szürrealista újbeszél felzabálja a valóságszövetet.

Szóval ilyesmiket tennék.

De lehet lenne egy keresztrejtvény rovat is.